Ha tartani akartam magam a
tervhez, és el akartam érni az idei nagy túracélomat, hogy év végéig befejezzem
az OKT nyugati felét, és eljussak Írottkőre, akkor a novemberi után egy
decemberi hétvégére is szükség volt, amikor mindkét nap túrázunk. Ez alkalommal
picit kevesebb kilométert tett ki az össztáv, viszont azt is előre ki kellett
találni, hogy Írottkő után hol fejezzük majd be a túrázást. De erről majd
később, kezdjük a túra elején a beszámolót.
December 14-én már csak egy hét
van vissza a téli napfordulóig, ez a legrövidebb nappalok egyike. Nagyon korán
kellett hát kelnünk, ha időben el akartunk indulni ahhoz, hogy lehetőleg minél
kevesebbet kelljen sötétben gyalogolnunk. Nyolc órakor már az Abláncmalomnál
tett ki Péter. Mindig elcsodálkozom rajta, mennyire más képet mutat egy-egy
hely egész napos gyaloglás után megérkezve, borús időben, félhomályban, vagy
napos téli reggelen, frissen, kiindulási pontként. Most barátságos, ragyogó
hely volt az az erdő, ami a legutóbbi túra végén már nem tűnt bizalomgerjesztőnek.
Szerencsénk volt, gyönyörű, tiszta téli időt fogtunk ki felszálló párákkal és lepelnyi
hóval.
Amit csak láttunk, mindent megcsodáltunk: a fákon átsütő nap fényét, az
Ablánc-patak hídját, a vakítóan ragyogó szántóföldeket. Nem kellett sokáig
várni az első két aznapi őzünkre se. Az erdőből kiérve picit több lett a hó,
keményebb a jég a pocsolyákon, olvasni lehetett a lábnyomokból és fürkészni a
látóhatárt: aki először meglátja a Kőszegi-hegységet, az nyer! Dércsípte
csipkebogyót szüreteltünk, felmásztunk a magaslesekbe (újabb nyolc őz!) és meg
is volt a jutalmunk, tisztán és meglepően közel tornyosult előttünk a hegység.
 |
| Így láttuk meg először a Kőszegi-hegységet |
Hat kilométernél értük el
Kincsédpusztát, kereszteztünk egy kocsiutat, és a túloldalán újra betértünk az
erdőbe. Távolról rendszeresen lövéseket hallottunk, de mivel sehol nem láttunk
erre utaló kiírást, nem jutott eszembe, hogy vadászokkal találkozhatunk. Mint
kiderült, hiba volt – de erről is később bővebben.
 |
| Kincsédpuszta előtt és után, itt volt a legtöbb a hó |
Ezen a szakaszon egyelőre véget
értek a környékre jellemző hosszú egyenesek, kanyarogtunk az erdőben, utólag a
szintrajzon látszik, hogy ez már bizony a Kőszegi-hegység lába, ha nem is
erőteljesen, de folyamatosan emelkedik az út. Tömörd előtt már mindketten
nagyon vágytunk már Csongorral egy kis pihenőre és meleg innivalóra. Biztos voltam
benne, hogy van a faluban egy kocsma, melyikben nincs? Hát ebben. Megtaláltuk a
pecsétet, mentünk tovább, kerestük a faluközpontot, a templom-kocsma-vegyesbolt
háromszöget, de nem találtuk. Nagyon szép falu egyébként, két
Chernel-kastéllyal – a kisebb jobban látható már a falu szélén, a nagyobb egy park
közepén áll.
 |
| Az egyik Chernel-kastély |
Minket azonban a kocsma érdekelt, de az nem volt. Mielőtt a kéken
a falu utolsó utcájára fordultunk volna, meg is kérdeztük, hogy akad-e itt
hely, ahová beülhetünk egy forró italt meginni, és megerősítést kaptunk abban,
hogy nem akad. Így hát letelepedtünk az egyébként nagyon szépen kialakított
pihenőhelyre, és megelégedtünk a szendvicseinkkel és a vizünkkel. Picit át is
fáztunk, a faluból kifelé igyekeztünk tempósabb gyaloglásra váltani és újra
átmelegedni.
A falu utolsó utcája a Dózsa
György utca – Csongor megkérdezte, miről is híres ő, és így kiderült, hogy a
kisfiamat érdekli a történelem. Sok jó beszélgetéshez adtak ezután táptalajt a
híres emberek, én meg élveztem, mi jön ki abból, ha Csongor elképzeli, mi lett
volna, ha ő is ott van egyes történelmi eseményeknél – nagyon színes
történeteket tud kieszelni!
Talán az első igazi emelkedő volt
ez hosszú ideje, ahogy elhagytuk a falut. Röviden letértünk róla, hogy
megnézhessük a Szent Ilona-szobrot, nem sokkal később jött a Gradics-forrás,
meg is kóstoltuk a vizét. Ezután a látnivalókban bővelkedő rövid szakasz után
azonban visszatértek a jól ismert hosszú egyenesek, derékszögű kanyarok, és a
nap is elbújt a felhők mögé, szürke ég borult ránk.
Mesélve, beszélgetve
baktattunk hol lomboserdőben, hol fenyvesben, időnként továbbra is lövéseket
hallva – amíg egyszer csak utunkat nem állta egy kisbusz. Közelebb érve ki is
szállt belőle egy férfi, és közölte, hogy nem lehet továbbmenni, az országútig
terjedő területen hajtóvadászat van, fél-egy órát legalább várnunk kell. Sajnos
a várakozási pontról nem lehetett odalátni, ahol a vadászok gyülekeznek, amikor
a vadászatnak vége, neki pedig nem telefonáltak időben, mire szóltak nekil, már
hosszú perceket várakoztunk feleslegesen. Emiatt beleegyeztem, hogy a következő
derékszögű kanyarig elvigyen autóval. Ez az egyetlen ilyen esetünk a kéken, és
mivel egy nyolcévessel voltam az erdőben, és világosban szerettünk volna
Kőszegre érni, úgy döntöttem, hogy ez a néhány száz méter belefér.
Az utat őrző férfi azt mondta,
amikor erről a területről elmennek, ebédelni fognak, és körülbelül másfél
órányi szünet után fogják hajtani az út túloldalát. A térképet megnézve úgy
számoltam, ennyi idő alatt átérünk a kérdéses szakaszon Csongorral. Nem is
vesztegettük az időt, elfogadtuk, hogy így alakult, és sietősre vettük a
tempót. Jelen esetben jól jött, hogy nem túl látványos, sík szakaszról vot szó –
még egy szarvast azért láttunk itt a várakozás alatt.
Az első csalódás ezután ért,
amikor bőven időben elértük az országutat, átkeltünk rajta, és a túloldalon
újra elállták az utunkat. Most egy másik férfi tájékoztatott ugyanerről –
hajtóvadászat, nem lehet továbbmenni, egy-másfél óra. Itt már nem voltam
teljesen higgadt. Nem is amiatt, hogy belefutottunk egy vadászatba, ez az én
hibám is, mert nem néztem utána – bár hozzáteszem, utólag sem volt könnyű
megtalálni az információt az erdészet honlapján, az erdőbe vezető utakon pedig
nem szerepelt kiírás. (Egy keresztező piros jelzésen láttunk zárt sorompót,
rajta szabályos figyelmeztetéssel, a kéken nem.) Inkább amiatt, hogy ha az első
férfi információja igaz, akkor gond nélkül átérünk, és a vadászat már mögöttünk
fog zajlani. Kerülőutat kerestünk a térképen, és találtunk egy lila Mária
jelzést, amelyen, ha Kőszegnek hátat fordítunk, elvileg az érintett szakaszt
kikerülve juthatunk a kék egy későbbi pontjára. Lehet, hogy még akkor is tart a
vadászat, de legalább az idő telik, és már nem kell majd annyit várnunk. Meg
aztán addig is gyalogolunk, nem fázunk. Így rátértünk erre, bizony már egy
kicsit dohogva az orrunk alatt, de végülis nem bántuk. Láttunk egy
Mária-szobrot és egy kápolnát, amit amúgy nem láttunk volna – aztán a kápolna
után egyszerűen eltűnt a lila jelzés. Bekerített terület volt mellettünk, a
térkép szerint a jelzés átment rajta, de a valóságban nem találtuk meg. Csongor
nagyon elkeseredett, és engem is bántott a dolog, de nem volt más hátra, vissza
kellett mennünk a műútra. Mire a kék kereszteződéséhez értünk, így is eltelt a
másfél óra, arra számítottunk, hogy talán már ott sem lesznek.
De ott voltak. Egy harmadik autó,
egy harmadik férfivel, egy harmadik információval: szerinte még legalább
egy-másfél óra... Itt már annyira dühös voltam, hogy elsírtam magam, meg
szegény Csongor is. Az utolsó egyenes szakasz, aztán egy kanyar és Kőszeg,
összesen 6-7 kilométer volt előttünk, amiből csak a rövidebb, egyenes rész
érintett. Tény, hogy utána kellett volna néznem, telefonálnom az erdészetnek és
a lehető legtöbb információt megtudnom, az is lehet, hogy akkor egy másik
dátumot választottunk volna. De hogy három ember ugyanarról a vadászatról hogy
tud három teljesen különböző információt mondani...?!
Nem volt más választásunk,
elindultunk az aszfalton Kőszeg felé. A távunk meglett, sőt a lila Márián tett
kitérővel hosszabb is, mintha tudunk a kéken menni, de a tényleges teljesítés
örömét elvesztettük. Remélem, így is érvényes lesz, de szívesen le is járom ezt
a szakaszt még egyszer. Amint beértünk a város szélére, a kék kereszt jelzésen
haladtunk tovább, és kerestük, hol jön be a kék. Meg is találtuk, és legalább a
belvárosba és a várhoz a pecsétért a kék jelzésen érkeztünk. Bepecsételtük,
majd megkerestük a szállásunkat. Ez a Várkör Panzió volt – a Kékszállás.hu
oldalán Fogadó a Kóbor Macskához néven szerepel, és ez a felirat is látható
nagyban az épület oldalára festve. Nagyon érdekes élmény volt az üres panzióban
a recepcióra tett kulcsokkal elfoglalni a szállást, telefonon értekezni a a tulajjal,
majd másnap reggel ugyanígy elhagyni – bizalomra épülő, mégis kicsit rideg
megoldás nekem. A szállással magával nem volt gond, kényelmes, tiszta, volt ágy
és meleg víz, több nem is kell. Ráadásul a belvárosban található, alig néhány percre
a Hősök tornyától és a Fő tértől, így miután kikeseregtük magunkat a túra balul
sikerült vége miatt, és Pétert is felhívtuk elpanaszolni az eseményeket, úgy
döntöttünk, megvigasztaljuk magunkat az adventi vásárban.
 |
| Kőszegi advent |
A belváros gyönyörű,
ezt mindig is tudtam, nem először járok Kőszegen, de karácsonyi kivilágításban
először láttam, és különösen szép. A téren tüzek égtek, forraltboros házikók
kínálgatták az italokat, és zene szólt. Koccintottunk a kis túrapoharunkkal, én
forralt bort kaptam, Csongor gyerekpuncsot, sütit is ettünk és spirálkrumplit,
feltöltődtünk zenével és szépséggel, így aztán a nap mégiscsak pozitív
mérleggel zárt. Azt is kinéztük, hogy melyik pékség nyit vasárnap reggel is hét
órakor, hogy tudjuk, hol költjük el másnap a reggelit, és miután mindezzel
megvoltunk, korán nyugovóra tértünk a szállásunkon.
Hosszúra sikerült ez a beszámoló, akárcsak a túra, amiről szól.
A következő részben megmásszuk a Kőszegi-hegységet és megkezdjük a Rockenbauer
Pál Dél-Dunántúli Kék Túrát is, de ez már egy másik blogbejegyzés lesz.
2019.12.14 Abláncmalom-Kőszeg 29.26 km, 414 m szint
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése