Tudom, a legutóbbi szakaszt azzal
zártam, hogy nem fogjuk rendszeressé tenni Csongorral az olyan hosszú túrákat,
mint amilyen az Ötvös-Káld táv volt. Hát, rendszeressé valóban nem is, de mivel
a Kéknek ez a nyugati vége már elég messze van tőlünk, és nekem nagy célom idén
eljutni Írottkőig, bizony most még egy-két alkalommal szükség lesz rájuk.
Mondtam is Csongornak, hogy neki nem kell idén eljutnia oda, ez nem az ő
célja volt, hanem az enyém akkor, amikor ő még nem tartott velem – de akar
jönni, ragaszkodik hozzá és bár vannak erős holtpontjai, összességében az
látszik, hogy bírja.
Ez a hosszas bevezető ahhoz
kellett, hogy bevalljam, a következő szakaszon nemhogy megtettünk egy hasonló
távot, de még rá is tettünk egy lapáttal és másnap is túráztunk. Ez volt az
első alkalom, hogy megszálltunk valahol és egy egész hétvégét a kékre szántunk
– ez a jó abban, ha a gyerek is velünk jön, nem kell megküzdeni a
lelkiismeretfurdalással anyaként, hogy önző módon elmegyek túrázni, és nélkülük
töltöm azt az időt. Így Csongornak két teljes nap kettesben töltött ideje van
velem, Regőnek megvan ugyanez az apjával, Marci meg lassan tizenhét évesen
jóval kevesebbet igényel már belőlünk. (Ha már belementem a családi
részletekbe: azért nem megyünk mind a négyen, mert Regő egyszerűen nem szeret
túrázni, viszont a mozgalmas iskolai napok után hétvégén annyira élvezi az
otthonlétet, hogy szívesen megadjuk ezt neki. Van olyan, hogy rövidebb
szakaszokon és az év kellemesebb időszakaiban ő is jön velünk, meg olyan is,
hogy apával autós kísérőként kirándulnak a túra mentén – ez most nem az volt.)
Hogy végre megkezdjem a
túrabeszámolót is, november végén, épp egy hónappal a hosszú próbaszakasz után
hajnalban indultunk autóval Káldra, és a kezdő pecsét megszerzése után kicsit
dideregve vágtunk neki a legendás Farkas-erdőnek. A Másfélmillió lépés idevágó
epizódjának első megnézése óta vágyom ide, az ország egyik legszebb, bár
síkvidéki erdejébe, a híres banyafák közé. Sajnos Csongort is beizzítottam,
hogy milyen jó lesz, milyen szépet látunk majd. Én imádom az erdőt és nem tudom
megunni, a nyolcévesnek viszont kicsit ingerszegény volt. Ahogy átléptük az
erdő kapuját, kereste a banyafákat, persze azok épp azért híresek, mert nincs
sok belőlük, és ez nehezen kezelhető helyzeteket hozott, nem volt könnyű
Csongort motiválni a lombjavesztett, borús erdőben való haladásra.
Rockenbauerék csodás, napos ősszel jártak itt, mi a szürkébb novemberben. Hála
istennek és az erdészetnek a gyakran kihelyezett tájékoztató táblákért,
tanösvényekért, amelyek változatosabbá, érdekesebbé tették a túrát és
könnyebben vizualizálhatóvá a haladást.
A Farkas-erdő tizenkét kilométer
masszív erdő. Káld határában belépsz egy kapun, és ki se lépsz belőle órákon
át. Borzasztóan gazdag vadban, néhány túrával ezelőtt panaszkodtam rá, hogy
szinte több vadat látni autóból, mint túrázva, de ez a környék rácáfolt. Rögtön
az elején egy hatalmas szarvasbikát láttunk, a két nap végére (persze nem a
Farkas-erdőben töltöttük a teljes két napot) pedig szinte számon sem tudtuk
tartani már.
Az első látványosság a hatalmas,
kidőlt Avasi tölgy volt, ez végre feldobta Csongort, megmászta az óriási
törzset. Később elértük a Hidegkúti erdészházat, ahol pihenőt tartottunk és
falatoztunk, majd egy lenyűgöző őserdei szakaszon haladtunk át. Ez már
Csongornak is tetszett! Rengeteg gombát láttunk, a gombatani tanösvény képei
alapján próbáltuk is beazonosítani őket. A Rózsáskúti erdészházig már nagy
kitartás kellett, de a pecsét mindig új lendületet ad, és onnan már az erdő
túlsó széle se volt messze. Régen örültünk így aszfaltnak!
 |
| Mini gombák és Csongor a tekintélyes Avasi tölgyön |
Némi sárral meg kellett
küzdenünk, mire beértünk Gércére, ahol megkerestük a pecsétet, és a kocsmában
elfogyasztottunk egy üdítőt meg némi csokit, Csongor megérdemelte. Meglepett a
kilátás – Gércére ebből az irányból beérve a falu felől nyílegyenesen a
Ság-hegyre látni, amit – reggel úgy tűnt – autóval rég magunk mögött hagytunk.
Gércén kisütött a nap, a falut
szőlődombokon, dűlőkön, gyümölcsösök és hétvégi házak között hagytuk el, végre
volt néznivaló Csongornak is. Remek kilátásunk volt a Ság-hegyre és mögötte
Celldömölkre, a távolban a Somló is megmutatkozott még. A szőlőskertek
nagyjából összeérnek Sitke dombjaival, fülembe csengtek Sinkó László szavai a
Másfélmillió lépésből, részben itt gyerekeskedett. A falut azonban nem
érintjük, a szélén álló különösen szép templomnál hátat fordítunk neki és a
kilátásnak is. Némi szántóföldezés után újra beérünk az erdőbe, napsütés,
magaslesek, további gombák és szarvasok után Sárvár előtt bukkanunk ki belőle,
és igen lelkesen talpalunk be a városba az alkonyatban. Csongor boldog, hogy
itt vagyunk, csodálja a Rábát, üzenünk apának, hogy meghódítottuk Sárvárt! Jó
hosszan kanyarog az út a városban, szép, tavas parkon át, monumentális hotelek mellett,
majd elérjük a várat, pecsételünk, pihenünk és uzsonnázunk. Még négy kilométer
Csényeújmajor, és onnan még kettő Csénye, ahol a szállásunk van, ez már
fejlámpás szakasz lesz.
Sárvár széléig nem kell a
fejlámpa, jó a közvilágítás, az utolsó lámpánál feltesszük, és jobbra
kanyarodunk a Gyöngyös-patak partjára. Jobboldalt Sárvár fényei kísérnek, balra
előttünk szélkerekek pislákolnak pirosan. Fantasztikus tiszta, csillagos
éjszaka lett, biztatjuk egymást és énekelve haladunk. Messziről látjuk az úton
elhaladó autókat, tudjuk, ott közeleg felénk Csényeújmajor. Kivilágított,
jókora kápolnánál van a pecsét, aztán már csak két kilométer séta a szállásra,
de az a túra legnehezebb két kilométere. Csongor már fáradt, nehéz tartani
benne a lelket, barkochbázunk, szóláncozunk és várjuk a település fényeit. A
végén már bemondom neki a métereket és a perceket, hogy mennyi van még vissza a
vendégházig. Közben utolért minket a szállásadó autóval, kérdezte, hogy ne
vigyen-e el, de még Csongor is hősiesen azt mondta, nem, gyalog szeretnénk a
kéken beérni a faluba. Végül sikerült is, kényelmes szállást kaptunk meleg
zuhannyal és puha ággyal.
Másnap nem volt egyszerű
felkelni, de az volt a cél, hogy a napkeltét már útközben nézhessük. Végül magát a kibúvó napot nem láttuk, de amikor a házak fölé emelkedett, azt
már elcsíptük. Deres, párás hajnalban hagytuk el a falut – ami így világosban
nagyon szép volt egyébként – a szélkerekek most lassan mögénk kerültek a
rózsaszín ég hátterében. Betértünk az erdőbe, némi aszfalt után ösvényre,
hosszú egyenesek, derékszögű elágazások, rengeteg gomba, őzek és szarvasok
között. Néhány kilométer múlva elértük a vasutat, utána felmásztunk egy
vadlesre a kilátásért, és megláttuk Bögötöt. A faluba beérve a polgármesteri
hivatalnál pecsételtünk, a játszótéren kicsit bemelegítettük a még öt kilométer
után is alvó izmainkat, és nekivágtunk a pocsolyás útnak Szeleste felé.
Ez jó hosszú szakasz volt, szebb
és kevésbé szép szakaszokkal, fakitermeléssel, néhány méterrel a 88-as főúton,
majd tovább az erdőben. Itt is láttunk őzeket, szarvasokat, egy szakaszon úgy
tűnt, hogy ültetett fasorban haladunk, bár már nagyon elöregedett.
Elgondolkodtam rajta, hogy mihez vezethetett, mert mögöttünk kilométereken át
csak az erdő, előttünk a szántóföld volt. A szántóföldre kiérve azonban már
láttuk a vasútvonalat, amely mellett hosszan gyalogolva el fogjuk érni az
M86-os autópályát, majd Szelestét. Csongor szerette ezeket a nyíltabb
szakaszokat, hogy lát tájékozódási pontokat, sőt az aktuális célt, a falut is.
Átsétáltunk a Szeleste-Ölbő vasútállomáson, fel az autópálya feletti hídra, a
magasfeszültségű vezetéktől vibrált a kezünkben a túrabot. Végre elértük
Szelestét. Jó hosszan kellett átvágnunk rajta, a pecsétes kocsma ugyanis
majdhogynem a falu túlsó végén van. Ittunk
egy meleg teát, és jól elszórakoztatott minket a szomszédos asztalnál ülő
bácsi.
Fáradtan bár, de vettünk egy nagy levegőt, és nekivágtunk az utolsó tíz
kilométernek. Gyönyörű látvánnyal kezdtünk – kisütött a nap, és a szakasz első
dombjára kellett felkapaszkodnunk, egy szép kápolna kertjén átvágnunk, és a
napsütésben láthattuk a tájat, amit már bejártunk, és ami még előttünk áll.
Keskeny erdősávba értünk, mindkét oldalon szántófölddel, újabb szarvasokkal,
aztán igazi erdőbe, végre nem hosszú egyenesekkel, hanem valódi, kanyargós erdei utakkal.
Különösen jót tett az erdőnek a fák között beragyogó napsütés. Csongor rájött, hogy
egy csoki az, ami hiányzik neki, valóban erőre kapott tőle. Kellett is, mert
jöttek az újabb hosszú egyenesek, a sötét fenyvesek, és lassan a nap is lefelé
kezdett haladni megint. A Mária-út táblái szakaszolták az utat, bár az
Ablánc-malmot nem jelölik, de azt igen, hogy Szelestét mennyire hagytuk már
magunk között. Újra megközelítettük a vasutat, most következett utunk
legsötétebb, szinte kísérteties fenyőerdője, rengeteg hatalmas és gyönyörű
gombával és vaddisznótúrással – biztattuk is egymást, hogy legyünk túl minél
gyorsabban ezen a szakaszon, nem szerettem volna vacsorára érkező vaddisznókba
futni. Úgyhogy énekelni kezdtünk és igyekeztünk ritmusra lépni, míg el nem
értünk a vasúti átjáróhoz. A térkép alapján azt hittük, hídon fogunk átmenni a
vasút fölött, de a valóságban alagút állt előttünk, mégpedig vízzel borított
alagút. Konkrétan az egész utat ellepte egy nagy pocsolya, kaland volt a
partoldalban átkelni, Csongornak ügyesen ment, én bokáig belecsúsztam.
Innen
viszont már csak négy kilométer volt hátra – elég nehéz négy kilométer, itt
éreztem azt, hogy sok ez Csongornak. Igyekeztem tartani a lelket benne, gyakran
néztük a térképet, szakaszoltuk az utat, kerestük az országutat, amire majd kiérünk. Végül egy szűk
ösvényre tértünk, ráadásul hosszú lejtőre – ez nagyon feldobta Csongort, új
erővel töltötte fel. Érdekes, hogy mennyire sokat számít neki a szellemi
erőfeszítés – a hosszú egyenesek fárasztják, de ha érdekesebb a vonalvezetés,
még ha ez fizikailag nagyobb kihívást jelent is, az feledteti ezt. A lejtőn nagyon
beindult, szinte futott, ráadásul hamarosan megpillantottuk az aszfaltot, csak
rá kellett térnünk. Innen már csak fél kilométer volt az Ablánc-malom, ahol
Péter már várt minket. Jóval azelőtt észrevettük, hogy hallótávolságra megközelítettük
volna. Végre megérkeztünk! Pecsételtünk, örömmel konstatáltuk, hogy a csárda
felújítás alatt áll – jó lenne, ha hamarosan enni vagy akár éjszakázni is lehetne
itt. Barátkoztunk az elénk somfordáló fekete cicával, és miközben belekezdtünk
az élménybeszámolóba, beültünk a meleg autóba, és indultunk hazafelé a
véghezvitt teljesítmény örömével és azzal a tudattal, hogy még egy ilyen
hétvége, és Írottkőre érkezünk.
2019.11.23. Káld - Csénye 33.75 km 378 m szint
2019.11.24. Csénye - Abláncmajor 26.41 km, 291 m szint
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése