Síkvidéki erdőben Ötvöstől Káldig - OKT 2. szakasz

Nézegetve a kéktúrafüzetemet meg a blogbejegyzéseimet, fájdalmasan tudatosult bennem, hogy 2018-ban csak két alkalommal jártam a kék ösvényt, idén meg még egyszer sem.  Pedig célul tűztem ki, hogy ebben az évben elérek Írottkőre, és meglesz legalább az egyik fele a teljes kéktúrának! Kicsit elkényelmesedtem épp amiatt, hogy olyan kevés van már vissza addig.

Így aztán az október 23-ai szabadnapon összecsomagoltunk, és jó korán elindultunk itthonról, hogy reggel kilenckor nekivághassunk az ötvösi erdő széléről. Négyen mentünk, két gyerekkel, azzal a céllal, hogy amíg én túrázom, addig a két gyerek az apjával a környéken kirándul, és majd időnként összefutunk. A készülődést látva a legkisebb, a nyolcéves Csongor is teljesen lelkes lett: ő is jönni akar velem, és ő is kéktúrázni szeretne! Nem vetettem el az ötletét, hiszen az ő ezévi célja az volt, hogy túllépje a 20 kilométert egy túrán. Ezt még tavasszal beszéltük meg vele, egy rövid, évkezdő 7 kilométeres teljesítménytúrán, aztán az év további részével 10 felettiekkel gyakoroltunk, így reális cél lett őszre a 20 km, ráadásul az előttünk álló szakasz a kéktúra egyetlen síkvidéki része. Gyorsan kiderítettem hát, hol tudok sürgősen kéktúrafüzetet vásárolni neki,  és ahogy ez sikerült is, már nem állt előtte semmilyen akadály, hogy ő is megtegye az első lépéseit a nagymúltú túramozgalomban – amit fényképen is sikerült megörökítenünk.

Így indult neki Csongor az 1160 kilométernek

Az aznapi tervünk az volt, hogy én magam Hosszúperesztegig mindenképpen elgyalogolok, de ideális lenne Káldig, hogy minél többet lefaragjak a hátralévő dunántúli szakaszból. Csongor a Szajki-tavakig jön biztosan velem, ez 17 kilométer, ha eddig eljut, akkor épp beállítja az eddigi túrarekordját. Szerintem már ez is remek teljesítmény egy nyolcévestől. Ha itt még ereje teljében van és tovább akar jönni velem, akkor Hosszúperesztegig jöhet, odáig 23-24 kilométert teszünk meg, szükség esetén odahívjuk apát az autóval, Csongor kiszállhat azzal a büszkeséggel, hogy sikerült elérnie, sőt meg is haladnia a 20 kilométeres célt. És még itt is felmerült, hogy ha még mindig bírja, és van kedve, akkor akár folytathatja is velem – innentől még 10 km Káld, én ezt már kockázatosnak éreztem, szerintem 34 kilométer sok, és az estébe is erősen bele fogunk menni. Mindenesetre ezek voltak a tervek, reggel 9-kor pedig nekivágtunk a megvalósításnak.

Anno az ötvösi erdőnek a Kisvásárhely felé eső végén hagytam abba a kék túrát, mert vaksötét volt már, egyedül voltam, késő este volt és több, mint 50 km volt a lábamban. Nem tudom, mennyire szabályos ez, de itt bevallom, hogy utólag pecsételtem csak be az ötvösi pecsétet most, miután az erdőn átvezető két kilométeres utat együtt megtettük. Mindenki vigyázzon a vadlesekre való felmászással ezen a szakaszon – rögtön az elsőben hatalmas lódarázsfészek van, nem is láttam még ilyet, és most se fényképeztem le, mert már a megközelítésére is fenyegetően rajzani kezdtek körülötte a darazsak, akkorák, mint az ujjam.

A nagy pillanat: az első pecsét a füzetben

Íme :)

Kiértünk az ötvösi kocsiútra, előtte megszerezte Csongor is az első pecsétjét, elhagytuk Zala megyét még szép, hajnali ködökkel. Átkeltünk a vasúton, majd balra kanyarodva egy olyan nyomvályús, sáros szakaszra érkeztünk, ami a hetek óra tartó őszi aszályban egészen meglepett – valószínűleg ezért sikerült bokáig csúsznom a sárba. Innentől óvatosabban, bottal kitapogatva haladtunk tovább addig, amíg biztosan szilárddá nem vált a talaj.

Ezek még a reggeli ködök a megyehatáron

Ez a szakasz igazából minden különlegességtől mentes. Semmi sincs a túrázó körül, csak a gyönyörű őszi erdő minden irányban. Nyiladékokon, egyenes szakaszokon, sokszor derékszögű kanyarokkal, néha nagyobb íveken, irtásfoltokat kerülve haladunk előre. Vadleseknél megpihentünk, amikor éhesek lettünk, ettünk. Csongornak már 6 kilométer körül volt egy kis holtpontja, kicsit el is gondolkodtatott, mi lesz így később – de ügyesen túllendült rajta, kiderült, hogy nem a távval, a gyaloglással volt baja, egyszerűen unalmasnak tartotta a sűrű erdőt kilométereken át. Én nem, bármeddig tudnék gyalogolni ilyen környezetben, csodálatos, színesedő fák között. A térkép olvasása segített, láttuk, hogy mikor kell kocsiúton átkelnünk, mikor érünk a Szajki-tavak sarkához, így tagolni lehetett az utat. Közben időnként lejelentkeztünk a család többi tagjának is, akik eközben a Bögöt feletti dombon élvezték a napsütést.

Végül a hosszas falevélben gázolás után a térkép szerint odaértünk a Szajki-tavak láncolatának első tagjához, ahol a víztükörből még nem látszik semmi, mert benőtt, növényzettel borított a tó, viszont vízimadarak hangját hallottuk és nádast láttunk közvetlenül a hatalmasra nőtt tölgyek mellett, érdekes kombináció volt. A térkép szerint itt már hamarosan érintenünk kellett a tavakhoz vezető autóutat és a kempinget, aztán ott kellett valahol lennie az aznapi második pecsétünknek is, és így is lett, kibukkantunk a sűrű erdőből, utat, kerítést, kaput láttunk, majd épületeket is, és a szerencsére nyitva lévő büfében azt is elárulták, hogy pontosan hol található a pecsét. Hogy ez is megvolt, végre leülhettünk a büfé padjaira, és épp ekkor kanyarodott oda családunk másik fele is tökéletes időzítéssel.

A büfében kávét és rengetegféle fagylaltkelyhet is lehetett kapni, ez elég meglepő volt így október vége felé, de éltünk a lehetőséggel. Ha valaki azt hitte, Csongor esetleg elfáradt ezen az első 17 kilométeren, az téved: a fagyi előtt és után szaladgált, játszóterezett, alig várta a továbbindulást. Fel se merült, hogy ennél a pontnál kiszálljon. Megnéztük a tavat, elképzeltük, milyen lehet itt nyáron – érdemes visszajönni! – elbúcsúztunk a többiektől, akik épp berendezkedtek néhány fa között pokrócokkal és egy függőággyal a délutáni sziesztához, és indultunk tovább.

Strand, Szajki-tavak

Az út eleinte a tavakkal párhuzamosan, a parttól kicsit távolabb vezet, a nyaralók között időnként átcsillan a víz. Találtunk egy siklót, aki talán már a hidegre készült, összetekeredve feküdt az úton, és bár sértetlennek tűnt, nem mozdult, amikor arrébb tessékeltük, nehogy elüsse egy autó. Amikor elhagytuk a nyaralókat, és már stégeket és apró horgászkunyhókat láttunk a parton, letértünk a kékről megnézni ezt a részt is, gyönyörű volt a ragyogó őszi napsütésben, a teljesen nyugodt víztükörrel, néhány horgásszal, színes házikókkal.

Relax :)

Továbbhaladva az út szerintem egyik legszebb, bár kétségkívül egyhangú szakasza következett, a Hosszúperesztegre vezető egyenes, széles erdei út, amin egy-egy autó is elhajtott mellettünk, végig arany tölgyerdőben. Szórakoztattuk egymást, beszélgettünk, nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy amikor Marci, a legnagyobb volt kicsi, nekem kellett őt szóval tartanom, fejből meséket mondanom, ha már fáradt, most viszont Csongor mesélte a fejében szövődő történeteket. 

A Hosszúperesztegre vezető gyönyörű erdei út

Végül megint aszfaltútra érkeztünk, ahol már tudtuk, hogy néhány kanyar után meg fogjuk látni Hosszúpereszteget. Itt bizony már Csongor szépen túlteljesítette az eredeti célját, 23 kilométernél tartottunk. Döntési ponthoz érkeztünk: vagy kiszáll most, vagy ha nem, akkor már csak Káldon lesz erre lehetőség, ami viszont még jó tíz kilométer. Egyeztettünk Péterrel – ők ekkor a sárvári vár parkjában csodálták a fákat Regővel, Csongor kifejezetten tovább akart menni, még ha nem is volt egyértelmű, hogy érti-e, milyen lesz még egy tízest ráhúzni. Időnk van, fejlámpánk van, miért ne vágjunk neki?

Így hát Hosszúperesztegen – ami a nevéhez méltón hosszú, sőt dupla, mert a falunak az őt átszelő 8-as főút előtt közvetlenül vége van, majd az átkelés után újrakezdődik – éppen csak pecsételni álltunk meg, és belestünk a szép katolikus templomba, majd igyekeztünk szaporázni a lépteinket, hogy minél később érjen minket a sötétség. Megbeszéltük Csongorral, hogy innentől minden kilométer ajándék, annyiszor állunk meg pihenni, leülni, ahányszor csak akar, fontos lenne, hogy ez a hosszú túra szép és lelkesítő élmény maradjon.

A végtelennek tűnő szántóföld Hosszúpereszteg után - ha belenagyítasz, Csongor is látszik!

Hosszúpereszteg után nagyjából három és fél kilométer szántóföld következik. Jó előre megnéztük a térképen, hogy mikor járunk nyílt terepen, mikor erdőben, hiszen utóbbiban korábban jön a sötétség. A szántóföldön érdekes a táj forgószínpadszerű változása, visszatekintve az is látszik, hogy a táj, amin végiggyalogoltunk, nem is olyan lapos, hiszen a falu mögött dombokat láttunk. Majd beértünk az erdőbe, Csongort meglepte, hogy mennyivel sötétebb van, már elő akarta venni a fejlámpát, de mutattam neki, hogy még messze nem ment le a nap. Másfél kilométer után újabb tisztásra értünk, kicsit meg is álltunk enni, inni, öltözködni, majd nekivágtunk a dombnak. Itt már végig a naplementét nézve haladtunk. Drukkoltam, hogy lássunk vadakat, hiszen ez a szürkületi időszak az egyik legjobb pillanat erre, a környék vadban gazdag, és ember közel s távol nem jár. Meg is pillantottunk a rét legszélén, ahol már találkozott a sarka az erdővel, egy legelésző őzet aprón, barnán a rejtőszínül szolgáló őszi erdő hátterében. A naplementéhez megálltunk egy olyan ponton, ahonnan takarás nélkül, teljes szépségében megcsodálhattuk, aztán már hamarosan jött az utolsó erdős szakasz és a bátorságpróba.

Utolsó fotó naplemente előtt

Eleinte még szoktattuk a szemünket az egyre sötétedő erdőhöz, aztán megegyeztünk, hogy most már elő kéne venni a fejlámpákat – amikor egy nyúl szaladt át előttünk, és néhány lépéssel később, nem olyan messze tőlünk a sűrűben, még jól láthatóan három hatalmas szarvas egymás után. Hatalmas élmény volt, úgy éreztem, ezért jöttünk! Ez volt a túra csúcspontja, nekem már volt szerencsém hasonló élményhez, de Csongornak még sosem. Nagyon feldobva bandukoltunk tovább, örültünk, hogy nem kapkodtuk el a lámpa használatát, talán megfosztottuk volna magunkat ettől a látványtól. A túra vége már egy bátorságpróbával is felért – meséltem Csongornak a kutatásról, amiről nemrég olvastam, ami szerint ha az ember énekel, akkor nem képes félni, egyszerűen az agynak az a két része, ami az éneklésért és a félelemért felelős, nem működik egyszerre. Nekem ez bevált már korábban, most is bevetettük, és énekelve gyalogoltunk az éjszakai erdőben, néha megállva térképet tanulmányozni, a fejlámpával különösen figyelve a jelzésekre. A térkép szerint erdőszélen, szántóföld mellett kellett volna haladnunk, de a térképkészítés óta a szántóföld szélére akácost telepítettek, ami nem sűrűn ugyan, de annyira pont benőtte, hogy semmit ne lássunk a szabad térből. Néha átsejlett a távolból egy-egy település fénye, de a célunk, Káld nem látszott. Telefonált Péter, hogy merre vagyunk, akkor már tudtuk, hogy az utolsó két kilométert fogyasztjuk. A falu szélső utcája közvetlenül az erdőből nyílik, egyszer csak kinyílt a tér a fák között, és ott voltak a házak, meg Péter és Regő az autóval. Nagyon örültünk egymásnak és a közvilágításnak is! Még elsétáltunk a pecsétig, lefotóztam Csongort az első legyalogolt kéktúrája végén a füzetével, és végre megpihentünk az autóban. Hogy az én testem hogy reagál 34 kilométerre, azt ismerem, de Csongorért aggódtam egy kicsit, de szerencsére még a következő napokban is úgy tűnt, semmi negatív hatása nem lett rá. Azért rendszert nem csinálunk abból, hogy nyolcévesen harmincas túrákat tegyen, még szerencse, hogy ez síkvidéki terep volt.

Büszke kéktúrázó az aznapi célban

OKT Ötvös-Káld 34,5 km, 390 m szint