2019. április 15., hétfő

Pirkanc 48

A Pelso kupa soron következő túráján jártam tegnap a Balaton-felvidéken, szitáló esőben, és egyáltalán nem bántam. A Káli-medence varázslatos környéke ez, de nem maga a medence, mert a szélén hullámvasutazunk hegyre fel, hegyről le, csak időnként ereszkedünk le a tulajdonképpeni medencébe.
Szentbékkálláról, a turistaházból indultam reggel háromnegyed hétkor, akkor még alig néhány autó parkolt a kertben. Első hegy, első ellenőrzőpont a Fekete-hegy: a kék túrán jártam már itt, most másik irányból, jóval meredekebben közelítjük meg. Folyamatosan szemetel az eső, a hátizsákomban van rendes vízlepergető poncsó, rajtam a kevésbé jó kabát, erre a szitálásra ez is elég, a hátizsákon kívülről most debütál a hozzá vásárolt esővédő - jelentem, bevált. Az első kilométereken fülig ér a szám, de jó, hogy itt vagyok, kint vagyok az erdőben, gyalogolok, mennyire szeretem én ezt! Az esőben, párában az áprilisi erdő ragyogóan, kirobbanóan zöld. A hegycsúcs előtt először a Keleményes-kő bazaltpalacsintáinak tetejére érünk ki, innen tárul elénk a nap első kilátása. Többen mondják ironikusan, hogy "na, ezért megérte" hiszen borús, párás idő van. Én úgy vagyok ezzel, hogy a vidék ilyenkor is szép, ráadásul ezt csak az ilyen elvetemültek látják, akik esőben is felmásznak ezekre a helyekre. Szép időben bárki megnézheti. De nézzétek meg ti is, hát nem szép? 


Innen egy széles fennsíkon kell még átvágnunk, ami fennsíknak elég dimbes-dombos, hullámzó, egy-egy fával és rengeteg sárga virággal tarkítva. A jelzés itt elvész, de az ösvény elég egyértelmű, aztán ahol újra több a fa, megjelenik megint a sárga háromszög is. Addig meg ilyeneket látni:


Fekete kökörcsin

A Fekete-hegyen az első pecsét és frissítés vár, minden önkiszolgáló, nagyon tetszik. Kis bizalom kell hozzá, és nincs rá szükség, hogy két pontőr egész nap a szeles hegycsúcson fagyoskodjon. Szerintem remek az ötlet, gratulálok hozzá! A pecsét a kilátó lépcsőjén lóg, a kosarakban édes és sós rágcsálnivalók, napi első betevő falatjaim. A kilátóba is felmászom, én mindig megnézem a túráim során az utamba eső kilátókat, nagyon ritkán csalódom a látványban, most sem:

Tovább indulva a kék jelzésen haladunk, jönnek a Fekete-hegy különös látványosságai, a bazalttavak. Ritkán látni Magyarországon hegytetőkön tavakat, itt a megsüllyedt bazalton gyűlik össze a víz, lefolyása nincs, különleges növény- és állatvilága viszont van, és megnyugtató, hogy a márciusi szárazság után azért már összejött annyi eső, hogy víztükröt lehessen látni bennük. 

Végig a kéken haladunk Balatonhenyéig, a faluban alma és pecsét vár, aztán a sárga jelzésen réteken és legelőkön haladunk tovább Kapolcs felé. 
Balatonhenye felé, a távolban a Hegyestű

Hol jobban, hol kevésbé esik, időnként feltámad a szél is. "Arcom mossa eső, szárítja a szél"- jár a fejemben, ez a mai nap dala. Kisebb erdőbe érünk, buja zöld, és nagyobb fák tövében kis helyi mini-kőtengereket látni:

Az itiner szerint szűk szurdokvölgybe érünk hamarosan. A táj viszonylag lapos, csodálkozom, hogy hogyan fog idekerülni egy szurdokvölgy, aztán jobbra tőlem meglátok egy vízmosást, ami fokozatosan meredek, köves völggyé mélyül, és az út pontosan oda vezet le, majd a túlsó oldalán meredeken fel, és még feljebb, ugyanis a Királykőre kapaszkodunk fel. Számomra teljes meglepetés, hogy itt, Kapolcstól egy kőhajításnyira ilyen bazaltorgonák vannak. Talán valamivel kisebbek, mint a Szent György-hegyiek, és nem állnak ki látványosan a tájból, de elég lenyűgözőek.


A tetejükön felírandó kód, aztán mászhatunk vissza a szűk völgybe, és annak a köves alján kapaszkodunk lefelé Kapolcsra. A kocsma udvarán pecsét és terüljasztalkám, a Fekete-hegy kínálatát házi szörpökkel és zsíros kenyérrel felülmúlva. Felfrissülten indulunk tovább. Kaptató jön, erdő, szántóföld, legelők, most kicsit erőteljesebben esik, aztán egyszer csak ismerős lesz a táj: a reggel érintett sárga virágos, hullámos fennsíkra értünk vissza. Újra megmásszuk a Fekete-hegyet, és most a harmadik oldalán, a kék jelzésen ereszkedünk lefelé: visszatérünk Szentbékkállára, de előtte még útba ejtjük a töttöskáli templomromot is. A turistaházban kis pihenő következik, 26 kilométernél járunk, megérdemlünk egy zsíros kenyeret, szörpöt, savanyúságot. Az eső elállt, és bízom a hírekben, amelyek szerint nem is fog újra eleredni, tehát kicsomagolom a hátizsákot, elteszem a kabátot, ha már pakolok, előveszek egy saját szendvicset és zsebbe helyezem a csokimat, jó, ha kéznél van.
A faluból most a velétei palotarom és a kőtenger felé indulunk újra útnak. A kéktúrán már jártam itt, de nem lehet elégszer látni, mindenképpen vissza kell jönnöm gyerekekkel is. Hosszú órákat el lehet tölteni a kövek, sziklák megmászásával, felderítésével és az ismeretterjesztő táblák olvasásával.



Innen aztán hosszan a kéken haladunk, a következő nagy és látványos cél a Csobánc, de addig sem maradunk izgalmak nélkül, például az egyik szántóföld mellett talpalva egy kanyar után egyszer csak megjelenik előttünk a Tóti-hegy, vulkán a ködben:

Aztán egy marhalegelő mellett éles balkanyart veszünk, előttünk a Csobáncot jótékonyan takaró Hajagos - kérdés persze, hogy mennyire jótékony egy olyan hegy, aminek a nevét sem ismerik a közvetlen környékénél távolabb, de többekben az a kérdés merült fel a megmászása közben, hogy mi lesz velünk a Csobáncon, ha már itt izzadunk? Méretéhez képest meglepő, meredek emelkedőkkel riogat minket a Hajagos, vissza-visszacsúszkálunk, nagy hasznát veszem a botnak, és még így se egyszerű a mászás. Megküzdve vele, kiérünk egy műútra és most már tényleg előttünk magasodik a Csobánc. Őt legalább már ismerem, nem ér váratlanul, és jólesik, hogy úgy jön ki a lépés, hogy egyedül maradok ezen a szakaszon, mert én bizony meg-megállok szusszanni egyet (a jó öreg piramistechnika) és jobb szeretem, ha nem kerülgetnek ilyenkor. Türelem, kitartás, tudom, hogy felérek, csak hát nem könnyű így 35 kilométer után. Viszont nagyon szép az egyre jobban kitáruló panoráma, a ködbe burkolózó Badacsonnyal.


Végül felérek, örömködöm, körbenézek, az útitársak, akikkel hol utolértük, hol elhagytuk egymást, az egyik padon szusszannak éppen, én indulok tovább, tudva, hogy úgyis utolérnek. Még mindig a kéken ereszkedem lefelé, és most már érzem a fáradtságot - érdekes, 32-nél még semmi bajom sem volt, meglepődtem, hogy nahát, már ennyi, milyen jól bírom, csak hát közbejött ez a két hegy - és a leereszkedés sem egyszerű, aztán meg nagyon kell figyelni, hogy a hegy szoknyáján, jelzetlen úton észrevegyem a balkanyart. Újabb nagy pirospont a túrának: szalagok helyett a kanyaroknál, elágazásoknál kis festett fatáblák jelzik a helyes irányt Mindszentkálla felé, útbaejtve a Bácsi kápolnát, szerencsére ez nem nagy kitérő. Kicsit úttalan utakon haladunk, amíg végül ismerős terepre érek: erre ment korábban a kék, én még erre jártam be - az új mindenképpen szebb. Már majdnem beérünk Mindszentkállára, amikor találkozunk a piros és kék tanösvény jelzéssel, ami a falu fölött elvisz a Kopasz-hegyig. 
Nahát, ez a Kopasz-hegy, ez nem hiányzott így 42 kilométer után. Tudtam, hogy meredek lesz. Tudtam, hogy nem fog jólesni. De azért azon az első kaptatón még így is elgondolkodtam, hogy miért is szeretek túrázni. A "hegy" mindössze 302 méter magas, hivatalosan messze van a hegy státusztól, de őt ez különösebben nem érdekli, anélkül is erős reakciókat képes kiváltani. Először van egy  - amúgy nagyon szép, füves, virágzó fás - ösvény, ami nagyjából a függőlegeshez közelít. Aztán 277 darab kőlépcső. Komolyan mondom, könnyebb, mint az előtte lévő ösvény... ideális farizomedzés.


Amikor azt hiszed, hogy fenn vagy, még pár falépcső is jön, aztán egy izgalmas peremösvény - ha nem csúszol le, megtekintheted a virágzó, harmatos és védett cseh tyúktaréj csoportjait:

és aztán végül csak felérsz. El se hiszed. Reménykedsz, hogy innen már csak lefelé - én azért körbenéztem a tetőn, ha már felküzdöttem magam, érdekes szögben és meglepően messze látszanak már a párás tanúhegyek, hol van már a Csobánc...


Nagyon kedves ötlet, hogy ahol nem pecsét van az ellenőrzőpontokon, ott vagy színes mintás festett fa számok adják a felírandó kódot, vagy fém sütiformák: itt épp nyulat kell rajzolnunk az ellenőrzőfüzetünkbe. Elindulok lefelé a tanösvény jelzésén, ami beletorkollik a korábban megmászott meredek elágazás alatti útba, ahol egy újabb kitérő vár - ez a kitérők túrája is, most a kisfaludi templomromot nézzük meg és rajzolunk újabb kódot a füzetbe. Ez már a cél előtti utolsó! Legyaloglok a faluba, a kocsma ablakában maga a Kánaán vár: ropi, kisperec, sós mogyoró, aszalt gyümölcsök. Annyira jó, pontosan erre volt szükségem! Megpakolom a zsebem és falatozva tartok kifelé Mindszentkálláról, hogy az utolsó néhány, nagyjából sík kilométert megtegyem Szentbékkálláig. Nem állítom, hogy új erőre kaptam volna, de ez a néhány falat bevitt a célba. A környezettudatos szemlélet itt is kitart: kitűző helyett emblémázott vászonszatyor jár az oklevél mellé.
Összességében egy remekül szervezett, újszerű, nagyon barátságos és kellemes hangulatú túrát kaptunk, ami ráadásul még igen szép tájakon is vezetett át, maximálisan elégedett vagyok. A gyerekeim számíthatnak egy kirándulásra erre a környékre, mert hogy van mit megnézni, az biztos.

Pirkanc 48
49.3 km, 1381 m szint, 11:45

1 megjegyzés:

  1. Baccarat: the way you want to play at the casino - FEBCasino
    In the baccarat world, there are two sides to this game. Betting. When 인카지노 you place your wager on whether your bet is to Win, you will receive 바카라 사이트 the same septcasino amount of winnings

    VálaszTörlés