OKT 9 - Téli csodaország a Gaja völgyében

Most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen tombol a megújult erejű tél - meg a szél - odakint, és én csak reménykedem, hogy hétvégére lecsillapodik, és tiszta, hideg, napos időt, hófehér tájat hagy maga után.

Így voltunk ezzel január elején is, mert ugyan volt már két téli túránk decemberben, de igazi téli erdőt még nem láttunk. A második alkalommal volt hideg, jég és szép kilátás, de hó vagy bármi, ami fehér, nem. Így aztán január első napjaiban beiktattunk egy igazolt távolmaradást az iskolából, és a fenti hiányosságok pótlása céljából Tés felé vettük utunkat. A logisztika kicsit bonyolulttá vált, ugyanis fuvarozni sem tudott minket senki, és tömegközlekedni sem szerettünk volna, így a körtúra mellett döntöttünk: oda kék, vissza piros, úgyis végig akarjuk járni egyszer a Közép-Dunántúli Pirosat is.

Tésen az Erdei büfénél hagytuk az autót, és pár lépésnyire már az erdei ösvény havát tapostuk. Induláskor otthon mínusz hét fok volt, napsütésben pár fokkal enyhébbnek érződött, szikrázott a fény a havon és a zúzmarán. 

A Széchenyi Zsigmond kilátót ki nem hagytuk volna, érdemes letérni hozzá a kékről, nagyon közel van és szép a kilátás - tiszta időben meg lehet pillantani innen a Kőris-hegyet is, tetején az óriási golflabdával. Lemászva könnyű ereszkedésbe kezdünk Jásdig, tudva, hogy meglesz ennek még a böjtje. Jásd előtt az egyik kedvenc forrásom a Siska-kút, sajnos mióta kiépített pihenőhely került köré, vesztett kicsit a bájából. Régebben búvópatakként szivárgott elő a nevét viselő üregből, és mellette egy póznához láncolt bögre függött, hogy bárki ihasson a segítségével. Most tágasabb az üreg, nem olyan látványos a jellege, a pózna pedig bögréstül eltűnt. A hagyomány azért nem szakad meg, van nálunk pohár, merítünk a jeges forrásvízből. Betérünk a faluba pecsételni. Csongornak mesélem, hogy itt már ő is járt többször nyuszitúrán, Tés-Római-fürdő teljesítménytúrán, de nem emlékszik - persze tavasszal is, ősszel is egészen más képét mutatja a környék.

Kilátás

Elhagyjuk a falut, újra átkelünk a Gaján, amit Bodajk óta követünk, és még hányszor fogunk átkelni rajta! Hamarosan a Szentkúthoz érünk, ahol kút ugyan most nincs, vannak viszont padok, úgyhogy letelepszünk tízóraizni, és csodáljuk a kegyhelyet a hóban és napsütésben. 

Hamar fázni is kezdünk, úgyhogy megyünk tovább, először napsütötte tisztásokon - Csongornak melege is lesz, szerelvényigazítás következik, a rajta lévő három (!) nadrág közül kihámozzuk a középsőből. Újabb patakátkelés, a partról jégcsapok lógnak a vízbe, a közepéről pedig sikerül kihalásznom egy hosszabb ágat, aminek a végén nyalókává tömörödött a jég. Ezzel sikerül boldoggá tennem Csongort, de azért sokáig nem nyalogatja, hideg nyalánkság ez most. A patakkal párhuzamosan haladunk és átkelünk egy kis vízátfolyáson, amit tavasszal is láttunk már, de most egészen különleges: a felszíne befagyott, a jégpáncél alatt pedig csörgedezik a víz. Le is térünk, amerre a kicsi patak vezet: egy kis csobogóval kiszabadul a jég alól és vidáman csorog a Gajába. 

A Vadalmási-pihenő és a cserkésztábor közelében vagyunk, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a széles patakmeder tele van kőtornyokkal. Bár nagyon szép, de amióta olvastam ennek a káros hatásáról, nem szeretem az ilyen tornyokat. Csongor oda-vissza átkel, jégsapkás köveket mászik meg, aztán elkanyarodunk kicsit a Gajától, hogy felkapaszkodjunk a szurdok fölé, majd le a Római-fürdőhöz.

Itt már minden évszakban többször is jártam, télen is, de ilyen látványban még sosem volt részem. A vízesés előtti szélesebb mederben több nyugodtabb szakasz befagyott, a patakból kiálló sziklákra ráfagyott az áthullámzó víz. A vízesés kis jég-cseppköveket alkot, és a mederben, ahová leér, több centis a jég. Hihetetlen robajjal zúg körülöttünk a víz, csodálatos most is a szurdok.

Lassan szakadunk csak el a látványtól, és besétálunk Bakonynánára, innen már csak két kilométer van vissza. Kezdek aggódni a sötétedés miatt, elbújt a nap, borús erdőben hamarabb sötétedik, és elfelejtettünk lámpát hozni, úgyhogy kicsit ösztökélem Csongort. A falu szélén parkolót létesítettek a völgybejáratnál, ez korábban még nem volt itt, biztosan megnövekedett a forgalom. A buszmegállóban barátságos, festett hóember vár, és a pecsét. 

Csongor kicsit pihen és eszik, amíg én tájékozódom, és kiderítem, merre kell tovább - vagyis vissza - indulnunk a piroson. Meg is van: aszfalton indulunk felfelé, a Gaja-völgy bal partján, egy ideig párhuzamosan haladunk a korábban megtett kék útszakasszal. Innen is van leágazás a vízeséshez és később a Vadalmás-forráshoz, de mi maradunk a piroson. Itt a legérdekesebb látvány egy geológiai feltárás, élő földrajzóra Csongornak. 

A Csepegő-árok nyílásánál hagyjuk el az aszfaltos erdei utat, és indulunk felfelé a fennsíkra. Hamarosan azonban fakitermeléshez érkezünk: olyan, mintha tegnap döntötték volna az útra a fákat, a hó már belepte a törzseket és a lombokat, de elfelejtették lehúzni az ösvényről. Körülnézünk, lehet-e kerülni, de nem, és a piros jelzés egyértelműen ezen halad keresztül. 

Hát jó, nekivágunk - Csongor boldog, neki ez kaland, el is nevezi a Bátrak Útjának, én meg azért belül egy picit aggódom: csak egyszer lépjünk vagy csússzunk rossz helyre, és a bokánk bánja. Vagy ötszáz méteren keresztül kapaszkodunk keresztül hatalmas törzseken, kisebb ágakon és kusza lombokon, mígnem végre újra ösvényre érünk. Innentől fellelkesülten haladunk tovább, erőt ad, hogy átküzdöttük magunkat ezen az akadályon, és már a sötétedés se aggaszt annyira. Énekelve hajtjuk magunkat előre, várjuk, hogy kibukkanjon a falu, amin még végig is kell sétálni, az is legalább két kilométer, közben hógolyózunk. Végül megvan, ott az autónk, vár minket az Erdei büfénél, körbeértünk, és még csak teljesen sötét se lett! Élményekkel teli indulunk haza a majdnem 19 kilométeres kör után.

Tés-Bakonynána-Tés 18,67 km, 467 m szint

OKT 10-9: A Vértesből a Bakonyba a Kéktúra Napján

Nyáron jó sokat túráztunk, aztán bejött az iskola, szűkültek a lehetőségek, már ami az időt illeti. Miután a tavasz kimaradt, az ősszel ez nem történhet meg, ebben biztos voltam! Szervezett túrán mégsem akartunk részt venni a Kéktúra Napján, de ki sem hagyhattuk. Így a szokásos menetrendben családi kirándulást szerveztünk rá. Nagy gonddal választottuk ki a szakaszt: olyan legyen, ami Csongornak még nincs meg, ami egynapos túrával – beleértve az otthonról a túra kiindulópontjáig tartó utazást is – bejárható, és ahol a család többi tagja is eltölthet egy kellemes napot a természetben úgy, hogy nem gyalogol közben annyit, mint mi. 

Néhány nappal az indulás előtt olvastam, hogy a Csókakő-Bodajk szakaszt, ami korábban öt kilométer tiszta aszfaltot jelentett, nemrégiben áthelyezték földútra. Csongor a 10., vértesi szakaszt ennek az öt kilométernek a kivételével teljesítette már, és épp a forgalom és az aszfalton gyaloglás miatt halogattam a befejezését. Ezzel okafogyottá vált a halogatás, erre a szakaszra és a folytatására esett a választásunk. 

Lustán indult a szombat reggel és túra előtt beiktattunk néhány elintéznivalót is, így majdnem dél volt, mire leparkoltuk Csókakőn a vár alatti parkolóban. Péter és Regő elhelyezkedtek kempingfőzővel, függőággyal, ülőalkalmatosságokkal az egyik tűzrakóhelynél, mi pedig nekiláttunk felderíteni az új útvonalat.

A Bakony látképe

Nem árulok zsákbamacskát: a régihez képest csak jót tudok róla mondani. Néhány szélső utca után a déli harangszóval hagytuk el a falut a sportpálya felé, rövid erdős szakasz után mezőkre, szántóföldekre érve, szélesen elterülő kilátással a Bakonyra és a hátunk mögött folyton változó panorámával Csókakőre, a várra és a Vértesre. Sütött a nap, a távolban egyelőre még halkan húztak el  a kamionok a 81-es úton, és mi újra kettesben baktattunk. Leérve a széles Móri-árok legmélyebb pontjára, azaz az autóúthoz körültekintően kell bánni az átkeléssel. Mi a közelben lakunk, tudjuk, milyen neveken emlegetik ezt az utat vonalvezetése és erős forgalma miatt. Ha már Söréd szélén vág át a kék jelzés, talán elvihették volna még néhány száz méterre a zebráig a biztonságos átkelés érdekében – de így is három és fél kilométerrel hosszabb az út, mint a régi nyomvonal, biztosan ez az oka. Sikerül átkelnünk, a túloldalon kopár szántóföldek között vezet az út, de hamarosan dombok közé, zöldebb tájra érünk, előttünk Bodajk látképével.

Irány a Bakony

Visszatekintés a Vértesre és a csókakői várra

Remek vidék ez élő földrajzórákhoz: szeretem azokat a helyeket, ahol éles a váltás, jól elkülönülnek a kék túra egyes szakaszai, azaz az egyes földrajzi tájegységek egymástól. Itt nem lehet eltéveszteni, hol ér véget a Vértes és hol kezdődik a Bakony. Már előre várom, mesélem is Csongornak, hogy majd a bodajki sípálya tetejéről milyen jól látható lesz majd a Vértes tömbszerű vonulata – de addig még be kell érnünk a városba, és tervezünk egy cukrászdai frissítést is.

Csongor szokás szerint jól elszórakoztat a fejében zajló történetekkel, kicsit már túlságosan is úgy érzem, az ő fejében vagyunk, az ő elképzelt világában, és nem is itt a Bakony lábánál, jó lenne lassan visszatérni a földre – amikor meglátom előttünk a székesfehérvár-komáromi vasútvonal sínpárját. Ennek ő is megörül, és hirtelen elkezdi észrevenni maga körül a valódi dolgokat: kikericset, színes levelű bokrokat, egy sással benőtt árok feletti hidat, és pont erről néz lefelé, amikor viszont én egy szarvast pillantok meg, ahogy átugrik előttünk az ösvényen. Meglapul a sásban, és ahogy továbbmegyünk, felzavarjuk, így szerencsére Csongor sem mulasztja el a látványt, ahogy elinal a szántóföldek felé.

Nyílik az őszi kikerics

Előttünk Bodajk

Mi pedig, ha nem is inalunk, de beérünk Bodajkra, ahol komoly hétvégi forgalom fogad, a templomnál a kegyhelyen egy nagyobb csoport, boltok, vendéglők. A Hochburg-Lamberg kastélyt éppen felújítják, nagyszabású építkezés zajlik, de a kapuja mellett ott a pecsét, Csongor megszerzi a mai elsőt (mert Csókakő már megvolt). Elsétálunk a cukrászdáig, ahol évekkel ezelőtt, amikor én kezdtem meg ezen a tájon a kéket, egy amerikai turistának ajándékoztam a kéktúra-kalauzomat. Sütizünk, én kávézom, Csongor kólázik, és a városból kifelé haladva még egy fagyival is megajándékozzuk magunkat. A síháznál ellenőrizzük a pecsétet – ugyanaz a lenyomat, mint a kastélynál – és nekivágunk a meredeknek. Amikor először hátranézünk kilátást szemlélni, észrevesszük, hogy amíg sütiztünk, utolért a kegyhelynél látott csoport. Vagy magunk elé engedjük őket, vagy bele kell húznunk – Csongor az utóbbit választja, versenyként fogja fel a helyzetet, és úgy lohol felfelé, hogy alig tudom követni. Azt terveztük, hogy a pálya tetején, a kilátást szemlélve pihenünk meg, de ott elfoglalja a helyet az utánunk érkező csapat, meg aztán zajosak is – inkább bevesszük magunkat az erdőbe.

Visszatekintés a sípálya tetejéről

A Károlyiak vadasparkja az egyik legszebb erdő a környéken, különösen így ősszel. Mivel elég jó tempót mentünk idáig – meg mert kár kihagyni, és Csongor nem emlékszik arra, amikor korábban jártunk itt – beiktatunk egy kitérőt a Károlyi-kilátó felé. Kis fémszerkezetű kilátó ez, nem is kell nagyobb, hiszen a hely maga adja a látványt: alattunk kígyózik a Gaja-völgy, a végében mai úticélunkkal, a  fehérvárcsurgói víztározóval. Itt, a pihenőpadoknál eszünk, a sok édesség után ránk fér egy szendvics, talán inkább előtte kellett volna, de most pótoljuk. Utána vissza a kékre, és irány a völgy. A lefelé vezető szűk, kanyargós, sziklás ösvény Csongor kedvence, a varjúvári sziklán való lemászás a csúcs, aztán előttünk az ország egyik legszebb szurdokvölgye gyönyörű őszi színekben és finom, párás levegővel.

Nagy a forgalom a völgyben, nem is csoda, autóval is jól megközelíthető kirándulóhely, hétvégeken mindig sok a család, a kutyás, kerékpáros kiránduló. A patak most széles, barna vizével lassan hömpölyög. Megnézzük az egyre korhadó öreg Ádám-Éva fa maradványait és a helyükön átívelő új hidat, Csongor a köveken is átmászik, aztán vissza. Jó lassan érünk át a völgyön, már nézegetem az órát, mert Péterrel hatra beszéltük meg a találkozót a fehérvárcsurgói pecsétnél.

A kék jelzés a gaja-völgyi tó tájcentrummal átellenes oldalán vezet (régebben ez se így volt, de már halványodnak az emlékeim) majd fel az Öreg-hegyre, ahonnan már a csurgói szőlőhegyen, présházak között tartunk lefelé, itt-ott rálátva a tóra. Messzebbről szebb volt... most gyakorlatilag egy nagy építkezés szinte az egész tópart, a vízhez nem lehet közel menni, még fotózni se sikerül igazán szépen. Amikor azt hiszem – mert úgy emlékszem – hogy most már tényleg a partra tér az út, egy teljesen indokolatlan balkanyarral megkerül egy kukoricatáblát, és az utolsó egy kilométeren alig látjuk a vizet. Ez az egy kilométer már elég ingerszegény, Csongornak meg nagyon utolsó, fáradt már, várja, hogy meglássa a kocsmát. Ez kicsit furán hangzik egy nyolc és fél éves esetében, de most talán megbocsátható.

A Gaja partja a tó után, őszülő színekben

Az utolsó kanyarnál aztán megpillantjuk először az autónkat, aztán vele szemben a Becsali büfét, ahol OKT zászlóval és kis asztalkával várják a fáradt és az út végére hasfájóssá lett vándort, aki elégedetten pecsétel, hogy beülhessen az autóba és kipihenhesse magát hazáig. 

 Csókakő-Fehérvárcsurgó 19.7 km, 293m szint

Felső-mátrai csavargások

Ott hagytam abba a túrabeszámolókat, hogy megmásztuk a Keleti-Cserhát tetejét, és Garábnál megszakítottuk a kék túrát. Ezen a napon a szállásunkat is áthelyeztük a Mátrába, mégpedig Mátraszentlászlóra, a Kétkerék Vendégházba. A kétnapos hotel-luxus után olyan helyet kerestünk, ahol kényelmesen elférünk öten, van saját konyha, de azért kínálnak reggelit is, és közel az erdő, ne kelljen autóval menni a túrák kiindulópontjáig. Mátraszentlászlón meg is találtuk ezt a vendégházat, amelynek az utcáján konkrétan átmegy a kék jelzés, ami az utca végén belefut a sárgába, és tényleg néhány száz méter az erdő és a Vörös-kő-kilátó. Mivel a tepkei túránk után érkeztünk ide, először is vendéglőt kerestünk és jól is laktunk a kilátóról és a hegyről elnevezett Vöröskő étteremben, aztán a pihenésé volt a délután. Közben azonban már tervezgettük, hogy merre menjünk, mit is nézzünk meg másnap a látnivalókban bővelkedő Felső-Mátrában. Péter a Vörös-kő-kilátótól Mátraalmás felé akart menni a Galyavárat megmászni, én is szívesen tartottam volna vele, de bizonytalanok voltunk abban, hogy a gyerekek mennyire bírnák. Végül megállapodtunk, hogy a kilátóig és onnan a mátraalmási elágazásig együtt megyünk, aztán kettéválunk, és én a gyerekekkel csinálok egy háromfalu-kört: felfűzzük egy túrára Mátraszentimrét és Mátraszentistvánt, amíg vissza nem érünk újra Szentlászlóra.

Így is lett, a kilátóból megcsodáltuk a Kékestetőt és a Galyatetőt, meg az elénk táruló további csúcsokat, aztán nem mentünk le a hegyről, hanem a gerincen indultunk tovább addig, amíg csak az útjelző tábla nem mutatta a mátraalmási irányt. Ott egy hirtelen döntéssel Csongor Péter mellé szegődött, így én a két nagyobbal mentem a könnyebbik úton. A kék kereszt jelzés gyakorlatilag visszamegy Mátraszentlászlóra, de a falu szélén megbújó kis házak között húzódik, olyan környezetben, hogy minden második nyaralót szívesen a magaménak tudtam volna. Aztán egyszer csak kibukkan a Három falu temploma mögött – ennek a kis kőtemplomnak az a története, hogy a három kis falu nem tudott megegyezni azzal kapcsolatban, hogy hol épüljön meg, így aztán az érsek kijelölte ezt a mindegyik falutól azonos távolságra lévő kis helyet. Amikor néhány éve itt jártam, még messze nem volt ennyire körbeépülve, most már utca van mögötte. 

Három falu temploma

Továbbhaladva gyönyörű bükkös erdőbe értünk sok patakátkeléssel, nagyjából szintben haladva, könnyű, de nagyon látványos és élvezetes szakaszon. Ez még Regőnek is tetszett. Aztán szépen besétáltunk Mátraszentimrére, ami a három falu központja – és hozzá tartozik még Galyatető, Bagolyirtás és Fallóskút is. Itt van bolt és kávézó (meg saját templom és Szent Imre - szobor), részben ezért is választottuk ezt a kört a mai túrára, így ugyanis gyalogosan eljuthattunk a boltba, ami a hátralévő napok élelmiszer-ellátásában fontos lelőhely volt. Tehát ittunk egy finom kávét Marcival, Regő is kapott egy üdítőt, majd átsétáltunk a boltba, hogy némi terhet helyezzünk a hátizsákjainkba, aztán a zöld sáv jelzésen folytattuk utunkat Mátraszentistván felé. 

Jó ideig lefelé tartottunk egy patakvölgybe, én már tudtam, hogy meglesz még ennek a böjtje, hiszen a faluba a sípályán keresztük vezet majd az út. De legalább árnyékos volt, mégpedig sűrű, sötét és nagyon szép. Aztán persze emelkedni kezdett, ezt a gyerekek mindig jobban bírják, mint én, néha csak hallottam őket, de nem láttam. Egy kisebb tisztáson bevártak, ez már a sípark területe volt, tanösvénytáblákkal. Újabb árnyékos szakasz után már vártam, mikor érünk ki a sípályára. 

Különleges látványt nyújtottak az álló felvonók a napsütésben, havas táj helyett virágos rétek felett. Keresztben vágtunk át alattuk, és megkerülve a pálya kis víztározóját, Mátraszentistvánra érkeztünk. Reménykedtünk egy fagyiban vagy jégkrémben, de semmi ilyesmit nem találtunk, pedig az utolsó kilométer emelkedett is és napos is volt, viszont nagyon közel volt már Mátraszentlászló és a szállásunk, ahol a hűvös szobában pihenhettünk, zuhanyozhattunk, sőt a medencét is használhattuk a kertben. Péter és Csongor eközben sikeresen megmászták a Galyavárat, nem sokkal utánunk értek haza, és a csúcson még függőágyban is pihentek egy kicsit.

Utolsó teljes napunkba megint tettünk egy kis kék túrát is, és most mind együtt mentünk – bár ebben is volt egy kis kétfelé osztódás, nem is mi lennénk, ha nem lenne. A cél Ágasvár volt, majd a Csörgő-szurdok. Most egyenesen Mátraszentistván felé indultunk a kéken, és az ágasvári turistaházig rajta is maradtunk. Pecsételés után a falu szélén szép nyomvonalon halad a kék, egészen más szögből lehet rálátni a sípályákra, miközben nyaralók és vendégházak mellett bandukolunk, és arról álmodozunk, hogy milyen jó lenne itt egy saját hely. Minden csendes, kevesen vannak, azok is biztosan alszanak még, pedig mi is egy kiadós reggeli után indultunk.

Lassan, nem megerőltetően emelkedünk, amíg el nem érjük a kék és a kék háromszög jelzés elágazását. Itt már komoly sziklák jelzik a közeli Ágasvár csúcsát. Én egyszer jártam itt, a Mátrabérc túrán, emlékszem a meredekségre, ennek tudatában kérdezem a csapatot, akar-e valaki velem tartani. Marci és Csongor jelentkezik, mi nekivágunk a kék háromszögnek, Péter ezúttal Regővel a kéken marad, és megbeszéljük, hogy a turistaháznál találkozunk.  

A mi ösvényünk bizony keményen emelkedik, még Marcit is próbára teszi néha, izgalmas és sziklás – időnként tényleg sziklamászásra emlékeztet. Sok a gomba, szép az erdő, néha a fák között meggyőződhetünk arról, hogy már elég magasan vagyunk, a gyerekeket a csúcsról nyíló látvánnyal biztatom és a mátrabérci emlékekről mesélek. Aztán meg is elevenednek, mert ott vagyunk, jár a csúcscsoki, és nem csalatkoznak: tényleg van mit csodálni. Én meg őket csodálom az országnak ezen a fantasztikus pontján.

Lefelé még izgalmasabb, meg is kérem őket, hogy maradjanak még egy percre a sziklán lábat lógatni, hadd fotózzak. Aztán lemászunk a sziklákon, és azt találgatjuk, milyen messze lehet a turistaház, vajon át lehet-e menni a tisztásán, vagy kerülni kell, hol tart a felújítás és a többiek ott vannak-e már. Aztán meghalljuk Regő hangját, elénk jött – bizony ők már meg is ittak egy üveg frissítőt, mire mi odaértünk, ugyanis meglepetésünkre nem kell kerülni, és a büfé is üzemel! Pecsételünk, pihenünk, mesélünk, és nekünk is jár egy üdítő és egy Balaton szelet. A turistaház után nagyon röviden maradunk csak a kéken – a jelenleg összevissza és apró szakaszokban meglévő mátrai kéktúránkat majd úgy szeretnénk összekötni a Cserháttal, hogy Garábról elgyalogolunk Mátraverebélyre és onnan Ágasvárra, így pótolva a lyukakat.

A zöld sáv jelzésre váltunk a Csörgő-patak völgye felé. Előző nap tudtam meg anyukámtól, hogy az a festmény, amely gyerekkoromban a nagyszüleim hálószobájának falán lógott, most pedig anyuék nappaliját díszíti, ezt a patakot ábrázolja. Próbáltam is neki olyan fotókat küldeni, amik hasonlítanak a festményre. De itt még arrébb van a patakvölgy, először hosszan ereszkedünk az árnyékban, amíg el nem érjük a zöld négyzet jelzést. Távolabbról mellénk csatlakozik a patak, aztán egészen leérünk a völgyébe, át is kelünk rajta, van, hogy bozótosba veszik az út. Nagyon vadregényes, romantikus völgy kidőlt fákkal, kis csobogókkal, egy kis család mezítláb kerget egy erdei békát a vízben.

Elérjük a Hutahely pihenőjét, ahol a régi üveghuta mellett uzsonnázunk, a gyerekek megmásszák a túlparton álló jellegzetes sziklát is, aztán lassan elhagyjuk a patakmedret, és felfelé kezdünk kapaszkodni a völgyben. A cél megint a sípálya, de most egy másik útvonalon vágunk át rajta, és az út vége ugyanaz, mint előző nap: napos emelkedő Mátraszentistvánon át Mátraszentlászlóra, szinte egyenesen a medencébe.

Sosem tudunk úgy nyaralni, hogy úgy érezzük, mindent bejártunk az adott környéken, szerintem ez lehetetlen küldetés, és itt sem volt máshogy. Bátran ajánlom mindenkinek a Felső-Mátrát, aki természeti élményekre és látnivalókra vágyik, és ha valakinek az is szempont, hogy míg odahaza 35 fok van, addig itt 7-8 fokkal kevesebb, az is megtalálja a számítását. Hazafelé pedig ne hagyjátok ki Mátraszentimrén az Ásványmúzeumot sem!

Első túra: 8 km, kb 275 méter szintemelkedés.

Második túra: 11,3 km, kb 370 méter szintemelkedés.

Megkezdtük a túraévet a Vértesben - OKT 10. szakasz Csókakőtől Gántig

Ugyan beharangoztam a túraév elkezdését január első hétvégéjére, de aztán a tomboló szél miatt aznap mégis otthon maradtunk. Gondolkodtam egy hétköznapi alkalmon is, de nem akartam, hogy Csongor túl sokat hiányozzon emiatt az iskolából, szóval ez egy hét halasztást jelentett. De január 12-én sincs késő.

Hogy hogyan kerültünk Írottkőről a Vértesbe? Nos, a kék túrát nem kell folyamatosan teljesíteni, bárhol meg lehet csinálni egy-egy szakaszt. Én hat évvel ezelőtt a Bakonyban kezdtem, és a hozzánk legközelebb eső szakaszokkal folytattam. Mivel Csongor addigra lett megfelelő korú, méretű, teherbírású és lelkesedésű, amikorra én már távolabbi vidékekre értem, így Ötvöstől tartott velem. Ha az én kék túrámat folytatjuk, az övében a hozzánk közel eső részek lesznek a befejezők- ami persze nem baj. Ha viszont inkább közelebb maradnánk, vagy egynapos túrákra szeretnénk menni, akkor a Bakony, a Vértes, a Gerecse ideális célpontok és Csongornak újak.

Évkezdetnek nem is akartunk ennél többet: egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl nagy szintemelkedésű, de látnivalókban gazdag túrával akartunk nyitni. Így esett a választásunk erre a szűk 15 kilométeres szakaszra, amely a csókakői várral kezdődik, és a szép fekvésű Gánton ér véget. Szeretnénk a tömegközlekedés területén is fejlődni: eddig is zavart már, hogy autóval megyünk a kiindulópontokra és jövünk haza a célokból, egy ilyen közeli túra erre is jó. Végül mégis úgy adódott, hogy autóval mentünk reggel: a páromnak épp egy Csókakőhöz közeli településen volt dolga. Haza viszont már busszal jöttünk.

Már megint előreszaladtam, természetesen az elejéről kezdem J Reggel kilenc körül érkeztünk a csókakői vár alatti parkolóba, gyönyörű tiszta téli, fagypont körüli időben. Csongor pecsételt – én valójában most nem is kéktúráztam, csak kísértem, hiszen nekem ez a szakasz már az elsők között megvolt. Bár nincs rajta a jelzésen, mi mégis a várral kezdtünk, és mindenkinek azt ajánlom, hogy ne hagyja ki. Először akkor voltam itt, amikor – most már lassan húsz éve – Székesfehérvárra költöztem, és akkor még egy valódi várrom volt, bár a Csókakői Várbarátok már akkor is dolgoztak a felújításán. Mostanra viszont hatalmas fehér falak emelkednek a régi romok felett, kész a kaputorony, a kápolna, és több lépcsősoron lehet feljutni a legmagasabb toronyba. És ez még nem minden, ahogy a portás bácsi elárulta, tavasszal folytatódnak a munkálatok, épül az öregtorony, ami majd olyan magas lesz, mint ahol most a zászló leng.

Lenyűgöző kilátás tárul elénk a várból a Móri-árokra és a Bakonyra, a közelben elterülő falvakra és Mór városára. Bár az ég tiszta kéken ragyog, földközelben megáll a pára, különös látvány felülről nézni a ködfoltokat. Miután kigyönyörködtük magunkat, a vár és a mellette magasodó szikla között átmászva a várhegy hátsó meredek lejtőjén levezető lépcsőn értük el a völgyben a kék jelzést. 

Innentől egy lassú kapaszkodó vezet fel szép sziklaalakzatok között a Csóka-hegy tetejére – nem a konkrét csúcsra, mert az hírközlési terület, de itt a Vértesben amúgy sem a kiemelkedő csúcsok vidékén járunk. Messziről nézve az egész hegység úgy néz ki, mint amikor egy bálna feljön a tenger színére, hosszan, egy tömbként fekszik a Móri-árok partján. Itt inkább a szűk völgyek, sziklás horhosok – itt „horog” a nevük – és a sziklakibúvások az érdekesek.

A gerincen jobbra fordulva széles, egyenes erdei úton haladunk, Csongor rögtön el is veszíti a türelmét és a kitartását. A völgyben kétszer is elesett szegény, ez sem segíti a lelkesedés megtartását. Igyekszem szóval tartani és közben drukkolok, hogy érjünk be hamar valami izgalmasabb részre. Szerencsém van: szűk, bozótos ösvény következik nagy, keményre fagyott pocsolyákkal. Biztosan hideg volt éjszaka – és most is fagypont alatt van a hőmérséklet, ennyit azért számít, hogy hegyen vagyunk – mert a legtöbbje még engem is elbír, Csongort meg könnyedén. Élvezettel csúszkál rajtuk, némelyik kisebb tónak is beillik. Nagyon lassan haladunk ezen a szakaszon, de kit érdekel ez most, nem mindennap van az embernek alkalma egy vértesi túrán korcsolyázni az erdőben. A hátránya annyi, hogy én kevésbé aktív csúszkáló lévén kicsit fázni kezdek, aztán lassan meg is éhezem. Találunk egy magaslest, ahova felülünk szendvicset enni – lassal úgyis dél lesz – és megyünk tovább. Csongor ezután is folyamatosan a jeget keresi mindenhol, de hófoltokat is találunk.

Állatokkal ezen a túrán nem találkoztunk, legalábbis emlősökkel nem, annál több madárral. Kis, gyors röptű, megfigyelhetetlen énekesmadarakkal és szarkákkal, a környék leglenyűgözőbb madara pedig éles kiáltásaival a holló. Megfigyeltünk egy párt, az egyikük egy szikláról – gondolom, ott fészkelhettek – hívogatta a másikat, aki széles ívben elszállt mellette, mire a sziklán krúgató párja is fellebbent utána.

Gyönyörű bükkösök, völgyek és enyhe emelkedők után aszfaltra érünk, egy ideig kanyargunk rajta, majd balra a Pátrácos völgyébe térünk le. A Nap még mindig süt, de a völgyekben csak a jobboldali dombvonulat tetejét világítja meg. Látványnak szép, de jó lenne, ha minket is sütne egy kicsit, nincs ugyanis melegünk. A völgyből felérve hamarosan egy irtásfoltnál elkanyarodik a jelzés. A hat évvel ezelőtti teljesítésemhez képest emlékeim szerint innentől tér el az útvonal, hat éve ugyanis nem volt benne a Géza-pihenő. Egyre ismerősebb lesz mégis, hiszen a Vérkörön jártam itt, és egyszer szilveszterkor is átsétáltam Gántról Csákberénybe a Géza-pihenő érintésével.

Csongor azonban először jár itt. A Nap pont szemből süt, a kilátás csak napszemüvegben és elárnyékolt szemmel élvezhető, de tudjuk, hogy ott van. Innentől már biztathatom Csongort azzal, hogy már csak lefelé kell menni. Az egyik legnagyobb élmény ebben a völgyben éri: térdig érő falevélhalomban gázolunk, szórja a magasba, rúgja, esik-kel benne, de most nem bánja, puhára esik. Már látjuk, hol érünk ki a napra a völgyből – ez is völgy, csak szélesebb, itt vezet Gántra a villanyvezeték és egy széles, akár autóval is járható földút.

Most Csongor éhezik meg, a Gánti-barlang pihenőhelyénél megállunk, ő eszik, én elolvasom a tájékoztató táblát, aztán bátran nekivágunk a barlangot rejtő sziklának. Alulról megközelítve nem találjuk a nyílást, kénytelenek vagyunk felkapaszkodni a tetejére. Ez Csongornak megy jobban, én lihegek utána, és most ő biztat, aztán felérve nagyon büszke rám. Ő már addigra rég a sziklatetőn pózol. Innen látjuk a falut, felhívjuk Pétert – egész úton nem volt térerő, csak most, a szikla tetején – aztán addig kutatunk a barlang után, amíg meg nem találjuk. Csongor lelkesedése a tetőfokára hág, igazi felfedezők vagyunk! És amikor visszaereszkedünk a pihenőhöz, már csak két-három kilométer áll előttünk a célig.

Ekkor már meg tudom nézni a telefonomon a buszmenetrendet – tanulság: papírra felírni otthon előre! – a legközelebbi busz tíz perc múlva megy, azt biztosan nem érjük el, a következő félóra múlva. Jó hosszan kell a falu szélső utcájában is sétálni még a vendéglő ablakában lévő pecsétig, amikor megszerezzük, öt percünk marad a buszig. Keressük a buszmegállót, rossz irányba indulunk, futunk vissza – amikor elmegy a busz mellettünk, az ellenkező irányba. Először nem értem, aztán rájövök, hogy ez nem fehérvári, hanem csákvári átszállással vitt volna haza. Tényleg gyakorolni kell még ezt a túrázós tömegközlekedést, meg a felkészülést erre is. Nyertünk másfél órát, mit csináljunk? Beülünk a vendéglőbe sütire, kávéra, teára és melegedni, aztán háromnegyedórával az újabb busz indulása előtt kimegyünk a játszótérre. Végülis ez az igazi kéktúrázás: nem csak érkezünk és távozunk, hanem egy kis időt is eltöltünk a faluban. A park és a játszótér szuper, búcsúzóul még a karácsonyi díszkivilágítást is felkapcsolják nekünk. A buszon aztán megesszük a maradék elemózsiánkat, dokumentáljuk a túrát és melegszünk hazáig.

Csókakő-Gánt 2020. 01.12.

14.94 km, 270 m szint