Ugyan beharangoztam a túraév
elkezdését január első hétvégéjére, de aztán a tomboló szél miatt aznap mégis
otthon maradtunk. Gondolkodtam egy hétköznapi alkalmon is, de nem akartam, hogy
Csongor túl sokat hiányozzon emiatt az iskolából, szóval ez egy hét halasztást
jelentett. De január 12-én sincs késő.
Hogy hogyan kerültünk Írottkőről a
Vértesbe? Nos, a kék túrát nem kell folyamatosan teljesíteni, bárhol meg lehet
csinálni egy-egy szakaszt. Én hat évvel ezelőtt a Bakonyban kezdtem, és a
hozzánk legközelebb eső szakaszokkal folytattam. Mivel Csongor addigra lett
megfelelő korú, méretű, teherbírású és lelkesedésű, amikorra én már távolabbi
vidékekre értem, így Ötvöstől tartott velem. Ha az én kék túrámat folytatjuk,
az övében a hozzánk közel eső részek lesznek a befejezők- ami persze nem baj.
Ha viszont inkább közelebb maradnánk, vagy egynapos túrákra szeretnénk menni,
akkor a Bakony, a Vértes, a Gerecse ideális célpontok és Csongornak újak.
Évkezdetnek nem is akartunk ennél
többet: egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl nagy szintemelkedésű, de
látnivalókban gazdag túrával akartunk nyitni. Így esett a választásunk erre a
szűk 15 kilométeres szakaszra, amely a csókakői várral kezdődik, és a szép
fekvésű Gánton ér véget. Szeretnénk a tömegközlekedés területén is fejlődni: eddig
is zavart már, hogy autóval megyünk a kiindulópontokra és jövünk haza a
célokból, egy ilyen közeli túra erre is jó. Végül mégis úgy adódott, hogy
autóval mentünk reggel: a páromnak épp egy Csókakőhöz közeli településen volt
dolga. Haza viszont már busszal jöttünk.
Már megint előreszaladtam,
természetesen az elejéről kezdem J
Reggel kilenc körül érkeztünk a csókakői vár alatti parkolóba, gyönyörű tiszta
téli, fagypont körüli időben. Csongor pecsételt – én valójában most nem is
kéktúráztam, csak kísértem, hiszen nekem ez a szakasz már az elsők között
megvolt. Bár nincs rajta a jelzésen, mi mégis a várral kezdtünk, és mindenkinek
azt ajánlom, hogy ne hagyja ki. Először akkor voltam itt, amikor – most már
lassan húsz éve – Székesfehérvárra költöztem, és akkor még egy valódi várrom
volt, bár a Csókakői Várbarátok már akkor is dolgoztak a felújításán. Mostanra
viszont hatalmas fehér falak emelkednek a régi romok felett, kész a kaputorony,
a kápolna, és több lépcsősoron lehet feljutni a legmagasabb toronyba. És ez még
nem minden, ahogy a portás bácsi elárulta, tavasszal folytatódnak a munkálatok,
épül az öregtorony, ami majd olyan magas lesz, mint ahol most a zászló leng.
Lenyűgöző kilátás tárul elénk a
várból a Móri-árokra és a Bakonyra, a közelben elterülő falvakra és Mór városára.
Bár az ég tiszta kéken ragyog, földközelben megáll a pára, különös látvány
felülről nézni a ködfoltokat. Miután kigyönyörködtük magunkat, a vár és a
mellette magasodó szikla között átmászva a várhegy hátsó meredek lejtőjén
levezető lépcsőn értük el a völgyben a kék jelzést.
Innentől egy lassú
kapaszkodó vezet fel szép sziklaalakzatok között a Csóka-hegy tetejére – nem a
konkrét csúcsra, mert az hírközlési terület, de itt a Vértesben amúgy sem a
kiemelkedő csúcsok vidékén járunk. Messziről nézve az egész hegység úgy néz ki,
mint amikor egy bálna feljön a tenger színére, hosszan, egy tömbként fekszik a
Móri-árok partján. Itt inkább a szűk völgyek, sziklás horhosok – itt „horog” a
nevük – és a sziklakibúvások az érdekesek.
A gerincen jobbra fordulva széles,
egyenes erdei úton haladunk, Csongor rögtön el is veszíti a türelmét és a
kitartását. A völgyben kétszer is elesett szegény, ez sem segíti a lelkesedés
megtartását. Igyekszem szóval tartani és közben drukkolok, hogy érjünk be hamar
valami izgalmasabb részre. Szerencsém van: szűk, bozótos ösvény következik
nagy, keményre fagyott pocsolyákkal. Biztosan hideg volt éjszaka – és most is
fagypont alatt van a hőmérséklet, ennyit azért számít, hogy hegyen vagyunk –
mert a legtöbbje még engem is elbír, Csongort meg könnyedén. Élvezettel
csúszkál rajtuk, némelyik kisebb tónak is beillik. Nagyon lassan haladunk ezen
a szakaszon, de kit érdekel ez most, nem mindennap van az embernek alkalma egy
vértesi túrán korcsolyázni az erdőben. A hátránya annyi, hogy én kevésbé aktív
csúszkáló lévén kicsit fázni kezdek, aztán lassan meg is éhezem. Találunk egy
magaslest, ahova felülünk szendvicset enni – lassal úgyis dél lesz – és megyünk
tovább. Csongor ezután is folyamatosan a jeget keresi mindenhol, de hófoltokat
is találunk.
Állatokkal ezen a túrán nem
találkoztunk, legalábbis emlősökkel nem, annál több madárral. Kis, gyors röptű,
megfigyelhetetlen énekesmadarakkal és szarkákkal, a környék leglenyűgözőbb
madara pedig éles kiáltásaival a holló. Megfigyeltünk egy párt, az egyikük egy
szikláról – gondolom, ott fészkelhettek – hívogatta a másikat, aki széles ívben
elszállt mellette, mire a sziklán krúgató párja is fellebbent utána.
Gyönyörű bükkösök, völgyek és
enyhe emelkedők után aszfaltra érünk, egy ideig kanyargunk rajta, majd balra a
Pátrácos völgyébe térünk le. A Nap még mindig süt, de a völgyekben csak a
jobboldali dombvonulat tetejét világítja meg. Látványnak szép, de jó lenne, ha
minket is sütne egy kicsit, nincs ugyanis melegünk. A völgyből felérve
hamarosan egy irtásfoltnál elkanyarodik a jelzés. A hat évvel ezelőtti
teljesítésemhez képest emlékeim szerint innentől tér el az útvonal, hat éve
ugyanis nem volt benne a Géza-pihenő. Egyre ismerősebb lesz mégis, hiszen a
Vérkörön jártam itt, és egyszer szilveszterkor is átsétáltam Gántról
Csákberénybe a Géza-pihenő érintésével.
Csongor azonban először jár itt. A Nap
pont szemből süt, a kilátás csak napszemüvegben és elárnyékolt szemmel
élvezhető, de tudjuk, hogy ott van. Innentől már biztathatom Csongort azzal,
hogy már csak lefelé kell menni. Az egyik legnagyobb élmény ebben a völgyben
éri: térdig érő falevélhalomban gázolunk, szórja a magasba, rúgja, esik-kel
benne, de most nem bánja, puhára esik. Már látjuk, hol érünk ki a napra a
völgyből – ez is völgy, csak szélesebb, itt vezet Gántra a villanyvezeték és
egy széles, akár autóval is járható földút.
Most Csongor éhezik meg, a
Gánti-barlang pihenőhelyénél megállunk, ő eszik, én elolvasom a tájékoztató
táblát, aztán bátran nekivágunk a barlangot rejtő sziklának. Alulról megközelítve
nem találjuk a nyílást, kénytelenek vagyunk felkapaszkodni a tetejére. Ez
Csongornak megy jobban, én lihegek utána, és most ő biztat, aztán felérve
nagyon büszke rám. Ő már addigra rég a sziklatetőn pózol. Innen látjuk a falut,
felhívjuk Pétert – egész úton nem volt térerő, csak most, a szikla tetején –
aztán addig kutatunk a barlang után, amíg meg nem találjuk. Csongor lelkesedése
a tetőfokára hág, igazi felfedezők vagyunk! És amikor visszaereszkedünk a
pihenőhöz, már csak két-három kilométer áll előttünk a célig.
Ekkor már meg tudom nézni a
telefonomon a buszmenetrendet – tanulság: papírra felírni otthon előre! – a legközelebbi
busz tíz perc múlva megy, azt biztosan nem érjük el, a következő félóra múlva.
Jó hosszan kell a falu szélső utcájában is sétálni még a vendéglő ablakában
lévő pecsétig, amikor megszerezzük, öt percünk marad a buszig. Keressük a
buszmegállót, rossz irányba indulunk, futunk vissza – amikor elmegy a busz
mellettünk, az ellenkező irányba. Először nem értem, aztán rájövök, hogy ez nem
fehérvári, hanem csákvári átszállással vitt volna haza. Tényleg gyakorolni kell
még ezt a túrázós tömegközlekedést, meg a felkészülést erre is. Nyertünk másfél
órát, mit csináljunk? Beülünk a vendéglőbe sütire, kávéra, teára és melegedni,
aztán háromnegyedórával az újabb busz indulása előtt kimegyünk a játszótérre.
Végülis ez az igazi kéktúrázás: nem csak érkezünk és távozunk, hanem egy kis
időt is eltöltünk a faluban. A park és a játszótér szuper, búcsúzóul még a
karácsonyi díszkivilágítást is felkapcsolják nekünk. A buszon aztán megesszük a
maradék elemózsiánkat, dokumentáljuk a túrát és melegszünk hazáig.
Csókakő-Gánt 2020. 01.12.
14.94 km, 270 m szint
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése