Újabb kétnapos téli kéktúra,
egészen más körülmények. Egyrészt a hideg, egész nap fagypont körüli, ködös és
zúzmarás időjárás miatt, másrészt mert egy nagy környezettudatos lépéssel
tömegközlekedésre váltottunk. Szégyelltem magam már egy ideje, hogy autóval
visznek a kezdőpontra és jönnek értünk a célba, és végül megérett bennem a
döntés, hogy az új évben ahol csak lehet, úgy szervezem meg a túrázást, hogy
tömegközlekedéssel tudjunk menni. Ennek a főpróbáját tartottuk a rövid vértesi
idei első túránkon, amikor kiderült, hogy legközelebb bizony alaposabb
szervezésre lesz szükség.
Ezzel a tapasztalattal álltam a
januári kétnapos túrához, jó előre megtervezve, A és B verzióval az oda-és
visszaútra is. Egy dolgot hagytam ki: a szállást. Naivan azt hittem, hogy a
katalinpusztai turistaszállásra csak úgy beesve is jut nekünk egy-egy ágy. Még
jó, hogy két nappal indulás előtt odatelefonáltam, és kiderült, hogy csoport
tartózkodik a szálláson hétvégén, egy hely sincs. A szendehelyi Szepi fogadóban
szerintem csak azért segítettek ki, mert megemlítettem, hogy a kék túrán
érkezem gyerekkel, a hely ugyanis esküvőkre specializálódott, online nem is
lehet szállást foglalni nálunk, mi voltunk az egyetlen vendég.
Székesfehérvárról Nógrádra
vonattal két átszállással és közben budapesti tömegközlekedéssel lehet eljutni:
egy vonat a Déli pályaudvarra, metró és metrópótló autóbusz után a Nyugatiból
egy másik vonat Vácra, onnan pedig egy kis Bzmot szerelvény hegyek között,
völgyek között Nógrádra. 6:41-es indulással 9:14-re már meg is érkeztünk,
tulajdonképpen egyáltalán nem is rossz!
A vár megtekintésével kezdtük, ez
ugyan nincs rajta konkrétan a kék jelzésen, de ha Nógrádon jársz, ne hagyd ki.
Főleg akkor ne, ha nincs olyan köd, mint amilyenben mi látogattuk meg – egyedi látványban
volt részünk, sejtelmesen magasodtak a kőfalak és alattunk felhőbe burkolózott
a falu. A Börzsöny hegyeiből egy domborulat nem sok, annyit se láttunk, de
tudtuk, hogy ott vannak!
Visszaereszkedtünk a vasútállomás felé, és megkezdtük az utat kifelé a
faluból, most már valóban a kéken. A falut elhagyva a mezőkön túl a vonatból
már látott zúzmarás erdő terült el előttünk, sokáig kísért egy raj szajkó,
meglepően sok élt itt.
Az út végig lassan emelkedik a Kis Kő-hegy nyergébe, majd
onnan a Nagy-kő-hegyre, közben keresztez két patakot és azt a vasútvonalat is,
amin Nógrádra érkeztünk. Ahogy felfelé haladunk, a fákon egyre vastagabb a
zúzmara, Csongor azzal játszik, hogy a botjával leveri az út fölé hajló ágakról:
hóesést csinál. A Kis-Kő-hegyi nyereg fölött találtuk az első befagyott
pocsolyákat, innentől a játékba bekerült a korcsolyázás is, persze korcsolya
nélkül, nevezzük pocsolyákon csúszkálásnak.
Talán ez volt a legeslegszebb
erdőrész, szemünk-szánk elállt a csodálkozástól, igazi winter wonderland tárult
elénk a vastagon zúzmarás fákkal. Kapaszkodni kellett a bottal, mert bizony
sokszor csúszós is volt az ösvény.
Már közel jártunk a Nagy-kő-hegy
csúcsához, amikor mellettünk az erdőben hangos csörtetés verte fel a csendet.
Megálltunk egy kicsit, feszülten várakoztunk, de velünk ellenkező irányba
távolodott a hang. Vajon mi lehetett? Épp ezt megelőzően emlegettük, hogy nem szívesen
futnánk össze ebben a csodás, néma téli erdőben vaddisznóval – lehet, hogy ők
kerültek el minket?
Felérve a Nagy-kő-hegyre a Lokó
pihenőnél egyedülálló kilátás fogadott.
Egyedülálló, mert ilyet tényleg nem
mindennap látni. A közeli fák zúzmarás lombján túl ki lehetett venni alattunk a
ködben halványan egy-egy házat, és azt is tudtuk, hogy a köd mögött valahol ott
a Dunakanyar, a Pilis és a Börzsöny hegyei is. Megnéztük a turistakalauzban,
hogy mit kellene látni, bár én tényleg szeretem ezeket a helyzeteket – tiszta
időben, végtelen kilátással sokan kirándulnak szívesen, úgy sokan látják, így
viszont csak kevesen, azok, akik ködben is túráznak. Érdemes, egészen
különleges hangulata van.
A pihenőben kényelmesen
elfogyasztottuk elemózsiánk egy részét, ez már tulajdonképpen az ebéd volt,
majd megkezdtük az ereszkedést Magyarkút felé. Kevésbé izgalmas, széles erdei
utas szakasz sok jeges pocsolyával továbbra is, madármegfigyeléssel és
meséléssel szórakoztattuk egymást mindaddig, amíg a hirtelen meredeken lejteni
kezdő ösvény tetején meg nem láttuk Magyarkút házait. Valamikor a
Nagy-kő-hegyről lefelé tartva elhagytuk a zúzmarás erdőt – igazi zúzmarahatár
van, olyan, mint a hóhatár, később le is fotóztam – és most rögös, sáros
talajjal a talpunk alatt botorkáltunk lefelé. Egy patakon átkelve fakitermeléshez
érkeztünk, de ott már láttuk Magyarkút szélét, és jó sok embert is - a Kocsma a pipáshoz tele volt, kint
fogyasztottuk el a teánkat is.
Amíg pecsételtük és megnéztük az
Irma-kutat, mellettünk egy pár azt mesélte, hogy itt Magyarkút felett
farkascsapattal találkoztak, abba is hagyták a túrájukat. Nem a kéken történt,
mutatták, hogy merre. Élek a gyanúperrel, hogy aranysakál lehetett ennyire
közel a településhez, bár a Börzsöny szélénél járunk, farkas is előfordulhat
akár – mi nem futottunk össze velük.
 |
| Zúzmarahatár |
Magyarkút után széles erdészeti
úton, patakmederben haladtunk nagyon lassan emelkedve. Az út mellett
egyre-másra ágakból összeállított kunyhókat hagytunk el, hevenyészett
menedéknek, bivakhelynek tűntek, Csongornak meg is lódult a fantáziája,
terveket szőtt arra, hogy mit csinálnánk, ha itt az erdőben érne az éjszaka.
Mohára hajtanánk a fejünket, és ő kiakasztaná a pulcsiját a kunyhó nyílására
ajtónak. Biztosan izgalmas kaland lenne ez is, de azért én jobban örültem volna
annak, ha még világosban a szállásunkra érünk. Nem is volt gond ezzel az utolsó
néhány kilométerrel, bár a Szendehely előtti emelkedők már igazán nem
hiányoztak – ez már ízelítő volt abból, ami másnap vár ránk. A zúzmarás falut
megpillantani gyönyörűség volt, aztán még egy hosszabb séta a szállásig. Ezen a hétvégén nem
volt esküvő, egyedül voltunk az egész emeleten, és az étteremben kifejezetten
finom, meleg vacsorát fogyasztottunk.
 |
| Így láttuk meg a falut |
Mivel másnap Ősagárdról busszal
terveztünk hazaindulni, pontosan meg kellett tervezni az indulást. Én lettem a
kerékkötője, ugyanis valamiért éjszaka órákig csak forgolódtam, emiatt aztán
reggel elaludtam. Csongor már rég indulásra kész volt, amikor én kapkodva
öltöztem és pakoltam. Az ajtón kilépve pedig jégpályán találtuk magunkat – az éjjel
ónos eső esett. Ennek nem örültem, egészen komolyan felmerült bennem annak a
lehetősége, hogy visszafordulunk, Szendehelyen felülünk egy buszra és irány
haza. Annyi esélyt adtam a túrának, hogy ha az erdőig eljutunk, ahol már nincs
aszfalt, akkor döntöm el az ottani viszonyok alapján. Az úton és a faluból
kivezető kerékpárúton úgy haladtunk, hogy a talpunkon álltunk, nem léptünk és a
bottal hajtottuk előre magunkat a jégen, vicces volt. Amikor elértük a Lósi
patakot és a Katalinpusztára vezető erdei utat, a csúszás majdnem teljesen
megszűnt.
 |
| A fagyos Lósi-patak |
A talaj részben elvezette az ónos esőt, a ráfagyott réteg vékony és
egyenetlen volt, körültekintően ugyan, de járható. Attól még mindig tartottam,
hogy a Naszály magasabb régióiban veszélyesebb lesz, de egyelőre nem láttam
indokoltnak visszafordulni. Útközben azt is újra átbeszéltük Csongorral, hogy
ha velem történik valami, és neki kell segítséget hívnia, mi a teendő.
 |
| Látjátok a trollokat? |
Ahogy egyre feljebb haladtunk,
úgy lett egyre járhatóbb a hegy, már ami a jeget illeti, mert a Naszály meredek
kapaszkodói persze nem könnyítették meg a haladást. A zúzmarahatártól felfelé
egyre fehérebbek lettek a fák, sok hullott zúzmara segítette a tapadást, a
csúcs közelében már hó is volt. A Naszály nem adja magát könnyen, én már
ismertem, Csongornak most kellett megtapasztalnia – szükség volt a biztatásra
és a csokira, és megint igaz volt, hogy az izgalmas terep – keskeny partoldalak,
sziklás ösvények – jobban motiválja, akkor is, ha nehezebben legyűrhető. A
függőhíd csupa jég volt, külön-külön mentünk át úgy, hogy a bot csak lógott a
csuklónkon, a lábunk inkább csak támasztékul szolgált, inkább a két karunkkal
kapaszkodva húztuk át magunkat, Csongornak vissza is mentem segíteni.
A csúcsra érés most igazi
katarzis volt, tényleg megdolgoztunk érte. Szerencse, hogy terepfutó múltam van
és érkeztem már én is a Naszály csúcsára futva, mert különben talán megalázónak
is éreztem volna a nem sokkal utánunk egy helyes németjuhásszal felérő futó
könnyed mozgását – azért ő is lihegett egy kicsit. Csongor kért még egy
szendvicset, én most nem voltam éhes, aztán megindultunk a másik oldalon
lefelé.
Erre már nem ismertem az utat, számomra is meglepetés volt, hogy
mennyire lesz szintes. A lefelé tartó út eleje a Kalapos-kőtől való euforikus
ereszkedésünkre emlékeztetett, Csongor konkrétan futott, én itt kezdtem
elhinni, hogy nem reménytelen Ősagárdon elérnünk a korábbi buszt. Viccelődtünk
a „kilátáson”, ráztuk magunkra a zúzmarát, csodáltuk a vastagon fehérrel
borított fenyőfákat.
Ezen a környéken a sokat szidott kéktúrás jelzőtáblák
helyett korrekt, helyi táblák vannak olyan információkkal, amikre bátran lehet
alapozni, ezekből tudtuk, hogy közeledik Ősagárd. Nagy emelkedő már nem volt az
úton, ami egy-két szántófölddel a falu felett bukkan ki az erdőből, majd egy
rövidke erdősáv erejéig újra visszatér, hogy aztán már csaholó kutyák, fagyos
füvet kapargató kecskék és egy hatalmas, jégcsapokká merevedett ágú fűzfa
mellett megérkezzünk a házak közé. Elhaladtunk a kéktúrások között már-már
ikonikus ház mellett, aminek sílécekből van a kerítése, és mivel meglepetésemre
a busz indulása előtt másfél órával megérkeztünk, pecsételés után végigsétáltunk
a falun kocsmát keresve, vagy legalább egy meleg helyet, ahová behúzódhatunk.
Kocsma közel s távol nincs, a templom zárva, már azon gondolkodtam, hogy
becsöngetek valahova, ahol fényt látok, hátha beengednek egy órácskára a
nyolcéves gyerekkel, amikor egy biciklit toló néni azt a tanácsot adta, hogy
menjünk a faluházhoz, a férfi mosdó nyitva van, kulturált, fűtött, leülhetünk,
melegedhetünk. Ide húzódtunk be, a felfújható ülőpárnáinkra ültünk, megettük a
maradék szendvicset, csokit, lejelentkeztünk otthon, és vártuk a buszt. Ezúton
kérünk elnézést a tényleg tiszta és kulturált mosdó üzemeltetőitől, sajnos a
bakancsunkról leolvadó sár ott maradt a járólapon. Hálásak voltunk a fűtött
menedékért!
Ezután jött még a jó három órás
hazaút: kényelmes busz Rétságra, majd onnan zsúfolt és borzasztóan túlfűtött csatlakozás
Újpestre – a szomjhalál szélén kapaszkodtunk le a szaunának is beillő buszról.
Pótoltuk a vízkészleteinket, és keresztül metróztunk és metrópótlóztunk a
fővároson, a Déli pályaudvar aluljárójában még megjutalmaztuk magunkat almával
és csokival, és A kis herceget mesélve vonatoztunk haza Székesfehérvárra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése