2013. december 30., hétfő

Gránittúra a Velencei-hegységben

Nem múlhat el a december terepfutás nélkül :) Pedig nagyon nem voltam benne biztos, hogy ez így lesz. A november 17-i Balaton Maraton után majd' egy hónapot kihagytam, nemcsak a terepfutásból, de minden mozgásból. 22-én vették le az anyajegyemet, és a varrattal nem szabad futni, tornázni, megizzadni. Olyan három hét múlva vették ki a varratokat, de még akkor is egy hétig pihennem kellett, és végül december 16-án újra futhattam. Csak 3.6 kilométerre futotta akkor, de elsőre nem is kellett több, és úgy élveztem! Aztán hamar elértem a 10 kilométert újra, és akkor már gondoltam arra, hogy amíg Péter szabin van, az ünnepek alatt jó lenne valahol terepfutni. Szóltam Szilvinek is, benne volt. Aztán mire kiünnepeltük magunkat, és sok evéssel és lustálkodással (na meg egy kis futással) a hátunk mögött hazaértünk anyuéktól, már nem volt kedvem, rámtört a lustaság, a fáradtság, este még itt bizonytalankodtam, hogy menjünk-e, és ha igen, akkor merre. Ha a kéken mentem volna tovább, akkor lehetett volna a kimaradt Zirc-Bakonynána szakasz, de arról úgy tudom, hogy a legrosszabbul kijelölt, elkeveredős szakasza a kék túrának, nem pont Szilvi második futásán kéne elvesznünk a Bakonyban. Ha az utolsó ponttól folytatom, akkor meg Csókakő-Gánt, az viszont 19 km, az most így télen, alapozásnak, két héttel az egyhónapos kihagyásom után kicsit sok. Őrlődtem, amikor Péter egyszercsak felvetette, hogy kivisz minket Pákozdra, és fussunk a Velencei-hegységben! Elő a térképet, rögtön meg is állapítottuk, hogy a pákozdi ingóköveknél kezdve 10-12 km-es körökből többet is lehet találni, úgyhogy az indulási hely megvan, a célt még fixáljuk, szuper.
Nem aludtam jól, nem keltünk korán, de reggel, látva a ködön átsejlő napsugarakat, éreztem, hogy menni kell. Felvettük Szilvit és irány Pákozd, majdnem 11 óra volt már, mire végül elindultunk.
A bemelegítéssel nem nagyon vesződtünk, mondván, hogy majd az első pár kilométeren... ami persze rögtön emelkedő, hosszú és időnként kicsit meredek is, kezdésnek kemény. Erdőfoltos, kopár táj, alattunk párában, ködökben úszó falvak, a tó egyáltalán nem látszik, de szép, hangulatos így is. Viszonylag hamar nagyjából fennsíkra érünk.


Kisebb emelkedő után feltűnnek az első sziklák: a Pogány-kő, majd az Oroszlán-szikla. Itt megállunk, körülnézünk, fényképezünk. A tó nem látszik, de a szikla mögött a Meleg-hegy, a Velencei-hegység legmagasabb csúcsa, és tőle picit távolabb a Bence-hegy igen, északra pedig a ködben úszó Vértes.
Jön Szilvi

Felért

A köd közepén, az a sötétebb sáv a Vértes

Kilátás Pákozd és Sukoró felé

Muszáj volt felmásznom :)

Futottunk tovább, az út mindenhol nagyon jól ki volt jelezve, a piros kereszt jelzésen mentünk, és ahol csak mód nyílt rá: fán, kövön, sziklán megtaláltuk. Nemsokára elértük a Kocka sziklát:

és vele lassan elhagytuk az ingóköveket, már csak kisebb gránittömbök, a földből kiálló sziklák és a talaj érdekes anyaga jelezte, hogy milyen ősi helyen járunk. 
Az ingókövek után nem különösebben szép, birkalegelős, irtásos terepen futottunk át, majd egyszer sikeresen félre is értelmeztem egy jelzést, elmentünk egy jelöletlen földúton, aztán ugyanott vissza, és a félreértelmezett jelzést helyesen értelmezve haladtunk tovább a piros kereszten a Meleg-hegy felé. A csúcsra nem mentünk fel, van ugyan egy piros háromszög jelzés, ami majdnem felvezet, de a hegycsúcs katonai terület, ténylegesen a tetejére úgysem lehet odamenni, akkor meg az, hogy mennyire vagyunk alatta, szinte mindegy. De előtte még átvezetett az utunk egy gyönyörű erdőn, a Bodza-völgyön, ahol még patak is folyt, és itt áttértünk a piros sáv jelzésre.

Szép, patakparti ösvényen futottunk, de huncut ösvényen, mert előrenézve szelíden hepehupásnak látszott, csak visszatekintve figyeltük meg, hogy összességében azért emelkedik ám! Lihegtünk is rendesen. A völgyben újabb gránitsziklákat csodáltunk meg, az erdő végén kis csomópontot, forrást és emlékművet láttunk, itt találkozott több turistaút, de mi mentünk tovább a piros sávon. Az erdőből kiérve, immár 8-9 kilométerrel a hátunk mögött megint emelkedő következett, itt már megbeszéltük Szilvivel, hogy olyan fáradt a lábunk... Közel volt a Meleg-hegy, vártam a térkép szerint felismerhető pontokat: ahol elágazik a csúcsra vezető piros háromszög jelzés, ahol találkozunk a sárga sávval és együtt megyünk tovább... És akkor egyszer csak jobbra tekintve megcsillant valami alattunk, és én felkiáltottam: ez a tó! Egészen lemondtam már arról, hogy fogjuk látni a Velencei-tavat, bár alattunk volt, de ködben, és most a halvány napfényben mégiscsak ott volt. Nem is akárhonnan láttuk, hiszen a Meleg-hegy alatt majdnem a hegység legtetején voltunk.

A látvány erős adott, könnyebb lábakkal futottunk tovább, elhagytuk a Meleg-hegyet, ha jól emlékszem, itt találkoztunk egy lovassal. Elég jó forgalom volt amúgy a hegyen, túrázó családok, több hegyikerékpáros is kihasználta a vasárnapot és a jó időt. Itt valahol hívott fel Péter: reggel a Bence-hegyet beszéltük meg célnak, de az eddigi időnket látva - meg mi is azt, hogy mennyi emelkedőre van még szükségünk ezen a futáson - javasolta inkább a nadapi szintezési ősjegyet, és mi lelkesen egyetértettünk. Nagyjából ugyanolyan közel van az ősjegy, mint a Bence-hegy, csak éppen alacsonyabban. 
Azért a Meleg-hegy és az ősjegy között még eltévedtünk egy kicsit... megint volt egy nem egyértelmű jelzés, utána meg a fákra festve ott a sárga-piros sáv, az út végén viszont egy kerítés keresztbe... Jobban megvizsgálva rájöttünk, hogy áthelyezték a jelzést, és a sárga-pirosat lefestették barnával, így most már jobban látszik az eredeti jelzés, mint az, hogy el akarták tüntetni... Viszont az a vicces, hogy Szilvi, aki rám bízta magát, mert állítólag én jobban tájékozódom, mindkét eltévedésünkkor felismerte a helyes utat, csak rám hallgatva jött velem a rossz irányba... :)
Mindenesetre amikor visszatértünk az elhagyott jelzéshez, megtaláltuk a jó utat új, nem festett, hanem kiszögezett sárga és piros sávval, ez már Nadap határában, hétvégi telkek között vezetett, majd a falu szélén újra egy kis erdőbe kanyarodott, itt már csak a piros jelzés, és nekem már ismerős volt, bár ebből az irányból még nem közelítettem meg az ősjegyet... de mégis tudtam, hogy már csak pár perc, és előbukkan az egyik kanyarban.
Timi a célban

Szilvi a célban :)

És így is lett, ime a bizonyíték, mi ketten a célban :) Rögtön előkerült a családom is, fotózkodtunk és megcsodáltuk az ősjegy fölé magasodó gránittömböt, Péter meg is mászta. Mi meg szárítkoztunk, kicseréltünk egy-két ruhadarabot, és már ültünk is be a jó meleg autóba, és irány haza.


13.5 km            1 óra 53 perc

2013. november 9., szombat

Fehér-Vár-Palota 25

Az úgy volt...
Hetek óta nézegetem a runkeeperen, hogy nemsokára meglesz az ezer lefutott kilométerem. Pár napja már csak harminc hiányzott. Szöget ütött a fejembe, hogy az meglehetne a héten... Volt egy szerdai öt kilométerem, kéne még egy hét-nyolc és hétvégén egy hosszabb, és akkor ünnepelhetek. Végül kinéztem a Fehér-Vár-Palota teljesítménytúra 25 km-es távját, azt lefutnám, és meg is van.
De közben az a felemás érzésem is volt, hogy fáradt vagyok... jó lesz már, ha szezon vége lesz, a Balaton Maraton után jön egy pihenő, rám is fér, tényleg sokat futottam az elmúlt hónapokban, pont jókor lesz anyajegyműtétem. Nem gondolom, hogy túledzés lenne, nem szenvedek, nem vagyok tehetetlen, nincsenek lehangoló gondolataim a futással kapcsolatban, csak tényleg fáradok. Most akkor biztosan kell nekem ez a túra? Biztos olyan fontos ez az ezres, pont most? Mi lenne, ha inkább többet pihennék a félmaratonig?
Előadtam Péternek is ezeket a nyűgeimet. Ő pedig azt tanácsolta, hogy inkább a hét-nyolcat hagyjam ki a héten, pihenjek helyette, de a Fehér-Vár-Palotára menjek el, mert élmény lesz, meg ki tudja, meddig lesz ilyen kirándulóidő, meg ilyen közeli túralehetőség... és igaza volt.
Ezt végiggondolva is volt bennem egy nagy adag para, mert a TTT honlap kicsit szűkszavú, én meg még csak két teljesítménytúrán voltam: 2006-ban a Gerecse20-on, és 2008-ban a Tökölőn. Előbbin Péterrel, és ő volt a rutinos túrázó, utóbbi egy kényelmes séta volt az ötéves Marcival, miatta nem érdekelt idő és teljesítmény, és apukám volt az egyik pontőr. Attól paráztam, hogy most akkor hogy lesz ez, tényleg ott lesz az Országalmánál a rajt, és merre kell menni, és hogy lesz kijelölve, és nem tévedek-e el? Szerencsére este találtam facebook-csoportot, ahol meséltek a korábbi túrákról, meg megtaláltam a Fejér Megyei Természetbarát Szövetség honlapját és rajta a térképet... de ezzel együtt tiszta vizsgadrukk volt bennem reggel, még hasmenésem is volt, és bocs a túl sok infóért.
Közben tudtam, hogy csak ott kell lennem, el kell indulnom és minden jó lesz... Péter és Csongor elvittek majdnem a rajtig, kaptam rajtszámot (csak papíron, viselni nem kell, de a babonám, hogy legyen benne egyes, most nem jött be) térképet, itinert, mindent, és indultam. Tényleg az Országalmától indul, de azért nem pont, mögötte a nemtudommelyik hivatalból.

Visszapillantás a rajt felé

Rögtön az elején meglepetés várt, mégpedig a családom személyében: Péter és Csongor körülbelül a harmadik utcában vártak, úgy örültem nekik! Elkísértek az első ellenőrzőpontig, ez még a városon belül a Csitáry-kút volt, csak 1.2 km-re az indulástól.

Elköszöntem tőlük és megkaptam az első pecsétet meg egy kis útbaigazítást, és indultam a túra lényegi részére a piros szalagok mentén, a patakparton. A facebook-csoportban azt mondták, az eleje felejthető, nem túl szép, én mégis le voltam nyűgözve, és rácsodálkoztam, hogy ilyen helyek vannak Fehérváron, még városhatáron belül:

A kijelölés nagyon jó volt, itt már volt zöld turistajelzés, ahol ritka, ott szalagozás is, sokszor pedig mindkettő. Izgalmasabb helyeken pedig ilyen információk:
Vigyázz, vasúti átkelés!

A patakpart után a térkép szerint a halastavak mellett mentünk, de a gát alatt, úgyhogy a tóból nem láttam semmit. Nem volt nagy tömeg a túrán, de azért rendszeresen utolértem túrázókat, és nagyon sok volt az idősebb, ősz párok, ennek úgy örültem, elképzeltem magunkat Péterrel húsz-harminc év múlva, ilyen szeretnék lenni...
Gyönyörű volt az idő, csak úgy ragyogott a nap, nagyon meleg volt futva, ilyen novembert... :) De a távolban szinte lila, indigókék felhők borultak az égre, illetve nem is olyan távol:
Baljós felhők

Ezen az úton történt az első apró nehézség, egyszercsak nagyon lazának éreztem a hajamat (copfba volt fonva) hátranyúltam, hát kibomlott, és a gumi nem volt benne. Visszasétáltam egy szakaszon, nem volt nálam más, kibontott hajjal pedig mégse futhatom le a további 18-20 kilométert... Nem hittem, de meglett, jó szorosan felkötöttem a hajam vele, örültem, és hajrá.
Moha, a második ellenőrzőpont már nem volt messze, tudtam, hogy ez nagyjából 11 km az indulástól, örültem nagyon, hogy ennyi már megvan :) Nem igazán pihentem, egy meleg teát ittam, az nagyon jólesett, pecsételtem, és nyomás tovább. Beértünk a felhőbe, nagyon beborult az ég, olyan volt, mintha alkonyodna így délelőtt fél tíz táján. De egyelőre nem volt se szél, se eső, se hideg. 
A Vértes tömbje - ugye hogy olyan, mintha alkonyodna?

Vele szemben marhák

Mohától csak bő négy kilométer a Duzzogó fürdőrom ellenőrzőpontja - érdekes név, fogalmam se volt, milyen fürdő ez és miért hívják így, most utánanéztem. A pont előtt tévedtünk el többen is, egy elágazásnál ugyanis állt egy hölgy, és mutatta, hogy jobbra kell menni, be is ment a jobboldali útra, és mondta, hogy itt a jelzés! így többen mentünk utána, köztük egy futó srác, aki már másodszor előzött meg itt, egy időre együtt futottunk, és együtt tévedtünk el. A jobbra kanyarodó út után ugyanis bozótos következett, jött egy srác gps-sel, szerinte arra kell menni, hát mentünk, nála van a technika. A bozótos legelőre ért ki, át kellett mennünk egy villanypásztoron, elefánténak is beillő tehénlepények közt, és én egyre inkább úgy éreztem, nem kellett volna eljönni jobbra, vissza kéne menni oda, ahol az utolsó jelzést láttuk. A futó kolléga is így gondolta, úgyhogy mi ketten visszamentünk, ezúttal egy dupla villanypásztor alatt átgurulva a földön. És a jobbkanyar után megtaláltuk a szalagozást az egyenes ágon... máskor nem hallgatunk idegen nénikre és gps-ekre :) A srác füttyel jelzett a legelőn utat kereső többi társnak, és futottunk, kicsit beszélgettünk futásról és tervekről, de aztán mondtam neki, hogy láthatóan ő túl gyors hozzám, menjen csak. Ment is... egészen a kb. húsz méterrel előttünk található ellenőrzőpontig, ahol rég nem látott ismerősként üdvözöltük egymást :)
Megkaptam a harmadik pecsétet (nekem csak öt kellett, úgyhogy több, mint a fele megvan :) ) és megkérdeztem a pontőröket, hol van itt a fürdőrom? Körülbelül kétszáz méterre volt az erdőben, kerítéssel, és csak engedéllyel megnézhető, de ők most adtak nekem engedélyt, úgyhogy letértem a túraútvonalról, és egy kicsit megnéztem. Tényleg olyan, mint a linken írják, sajnos nem sikerült éles fotót készítenem róla, csak egy gyökérről a falán:

Innen már csak 1.9 kilométer Iszkaszentgyörgy, viszont eddig nagyjából sík volt a terep, most kezdődnek majd a dombok. Egyelőre nem vészesek, csak egy kis bemelegítés, de azért mégiscsak túlvagyunk a táv felén, a kilométerek már a lábban vannak, és ezzel a lábbal kell majd őket megmászni... Fáradt még nem vagyok szerencsére.
Szemerkél egy kis eső, nem vészes, csak épp az orromra koppan időnként egy-egy csepp. A szél kellemetlenebb, de még az sem olyan rossz, és erdőben, védett helyen futok. Olyan jó túrázókat előzni... aztán amikor megállok fotózni, többen elhagynak újra, van, akivel vagy háromszor kerülgetjük egymást. 
Iszkaszentgyörgy előtt egy macskaugrásnyival felhív Péter. Olyan jó időérzéke van, én Iszka után akartam hívni, hogy megvan az utolsó pont, már csak a cél van hátra :) Megbeszéljük, hogy nagyjából mikor találkozunk Csóron.
Iszkán a kastélyban van az ellenőrzőpont, itt a pecsét mellé egy szelet csoki is jár :)

Nem is tudtam, hogy ilyen szép kastély van itt, körülötte tanösvény, azon is megy most a FehérVárPalota öt kilométeres túrája szintidő nélkül, nyilván gyerekes családoknak. Jó, hogy ilyen is van :) Részben közös az utunk, találkozom pár kisgyerekes családdal. Elhatározom, hogy megeszem a csokit útközben, jól fog esni, de a kastély után lejtő jön, azon inkább futok, és az első emelkedőn eszem meg. Egyre csúnyább az idő, az eső még mindig enyhe, de a szél erősödik, kitett helyeken kifejezetten kellemetlen. Itt már áttérünk a zöldről a piros jelzésre, erdőszéleken és erdős domboldalakon futok, a domboldalakba belesétálok. Jó, hogy a runkeeper mondja a fülembe a kilométereket, azért húsz-huszonegy körül a szélben már kezdem várni a célt.
Egy dombtetőn kilátó vár, felmászunk, nem hagynám ki :)

Nem látszik, de a távolban láttuk Fehérvárt

Alattam indulnak tovább a túratársak

Innen jobbra az iszkaszentgyörgyi dolomitbánya mellett haladunk el, zúgnak a nagy gépek, nagyon érdekes. Biztosan nem véletlenül vezet erre az útvonal, lássunk ilyet is, nekem nincs kifogásom ellene, még ha nem is épp szép a tájban, de hát a táj ezekből a dolomitdombokból van, valahol bányászni is kell. Utána kopár dombokra megyünk fel, foltokban fenyőerdők, úgy zúgnak a szélben, hogy komolyan nem tudom eldönteni, hogy egy nagyon közeli autóutat hallok, vagy csak az erdőt? De az utóbbi, itt nincs a közelben út, szerencsére.
Jelölőszalag a szélben

Most már gondolok az időre is, az utolsó három-négy kilométeren vagyok, három és fél óra a magam elé kitűzött cél. Sukoróra futva 28 km is megvolt annyi alatt, de az nem terep, és nem ilyen volt az időjárás. Ezen a szakaszon nagyon egyedül vagyok, aki mögöttem van, azt már megelőztem ugye, aki előttem, az meg biztosan sokkal előttem.
Egyszer csak előttem egy hatalmas szakadék. Ez a Szenes-horog, fogalmam sem volt, hogy ilyen látványos képződmény van ezen a környéken, de úgy szakad le a sziklafal a semmibe, mint a Tordai-hasadék, körülbelül. Nagyon látványos, el se tudom képzelni, hogy itt hogy megyünk le... de a jelzés szépen visz egy meredek, sziklás ösvényen, le a szurdok mélyébe.
Ilyen falak mellett...

...ilyen ösvényen

Valamennyit megyek a szakadék aljában, magam előtt újra színes kabátos, hátizsákos túrázókat látok, nagyon megörülök nekik, végre ember! Aztán meredeken felfelé kanyarodik az ösvény, jó kis kihívás a lábamnak így kb. 22 kilométer után... és felérve, visszatekintve ezt látom:


Az ott egy függőleges sziklafal, még jó ideig elkísér a látványa, mások is fotózzák, fotózkodnak előtte. És innen, bár a falu még sokáig nem látszik, már csak le kell futni Csórra. Drukkolok magamnak és küzdök az idővel, igazán reálisnak tűnik az a 3:30, de mégiscsak a leghosszabb terepfutásom utolsó kilométerei, nem könnyű. És ha megvan a falu, akkor is el kell még érni a művelődési házig, a célig.
És egy fenyővel borított domboldal mögött kibukkan Csór, túrázók a főutcán, a buszmegállókban, nézem az információs papíromat, háromszáz méter nyugatra... ott a művelődési ház, bekanyarodom a kapuján, óra megállít, megcsináltam :)
Na jó, az idő 3:31 lett, de ebben benne van az összes megállás, ellenőrzőpontok, pecsételés, pisilés, ilyesmi, tehát én elégedett vagyok vele. Pecsétet, emléklapot és kitűzőt kapok, meg meleg teát, felhívom Pétert, nemsokára ideérnek értem, én meg csak ülök a melegben a túrázók között, és élvezem az elégedettségemet.

(A Gerecse20 jó hét éve volt. 27 éves voltam és csak egy gyerekem volt. És sokkal, sokkal edzetlenebb voltam, mint most. Nem futottam, Péternek akkor azt mondtam, hogy nem tudom, hogy lehet húsz kilométert legyalogolni a szintidő alatt. A célban lerogytam és csak pihegtem. És most a hétórás szintidő fele alatt lefutottam egy 25 kilométeres teljesítménytúrát. Szeretem a lábaimat.)



Táv: 25,2 km     Idő: 3:31:16     Szintemelkedés kb. 250 méter

2013. október 31., csütörtök

Az ismeretlen Ságvár

Az őszi szünetben szerdától vasárnapig hazautaztunk a gyerekekkel anyukámékhoz, Ságvárra. Ők már ott élnek hét éve, tehát maga a falu a címmel ellentétben nem ismeretlen, na de a környéke! Egyszer voltunk családilag a Bújó-liknál, egyszer meg, még öt éve, Marcival vettünk részt a Löszölő/Tökölő teljesítménytúrán. Szóval számomra tulajdonképpen a környék se teljesen ismeretlen, de semmiképp sem az a népszerű, sokak által bejárt, részletes térképeken ábrázolt vidék, mint ahol eddig futottam.
Ha már a térképnél tartunk, ennek a beszerzése volt az első programpont. Először is kinéztem a turistautak.hu-ról, hogy szerencsére vannak Ságvár környékén jelzett turistautak: alapvetően egy sárga sáv és egy piros kereszt, illetve a sárga sávról leágazó L és barlang jelzések. De milyen papíron létező, magammal vihető térkép tartalmazza vajon ezeket? A Balaton-térképekről már hiányoznak, a Zselic-térképeken meg még nincsenek rajta. Webshopban találtam Somogy megye turistatérképet, ami valószínűleg jó lett volna, de mire ideérne, ha megrendelem... Végül a két fehérvári Alexandra könyvesboltban nyomoztam, és a nagyobbikban eladói segítséggel találtam olyan Balaton és környéke kerékpáros térképet, ami a bicikliutak mellett tartalmazta a turistajelzéseket is, csak nem annyira részletesen, mint a turistatérképek. Örültem neki, megvettem, most már biztos voltam benne, hogy akarok ott terepfutni.
Ságvárra érkezve megmutattam a térképet apukámnak, mutattam, merre mennék a sárga sávon, idő függvényében itt vagy amott fordulnék hazafelé, ilyesmik. Egy Ürümajor nevű hellyel kapcsolatban felhívta a figyelmemet, hogy ott inkább ne keljek át a patakon, inkább az innenső oldalán maradjak, ott is van földút, amin elmehetek addig, amíg a jelzés is visszatér a patakon át. Azért ne keljek át, mert Ürümajorban van vagy öt kutya, akik majd jól rámrontanak.
Ezzel a munícióval indultam el másnap kora délután, ebéd után, amikor a gyerekeket lefektettem aludni. Délelőtt még megkerestem a faluban a jelzéseket, szépen együtt indult a templomtól a piros kereszt és a sárga sáv, én a sárgát választottam, mert ahhoz esett közelebb Ürümajor, gondoltam, legyek túl az elején a félelmetes szakaszon. A temető mellett hamar kiértem a faluból, felkanyarodtam a szőlőhegyre, rátértem az első, a környékre nagyon jellemző löszös mélyútra.

A faluban még sűrű jelek megfogyatkoztak, ahogy elfogytak a villanyoszlopok, itt a löszfalon nem is lehetett volna hova festeni, de egy-egy gyökéren megtaláltam azért, meg letérni se volt hova. Tisztára paráztam, egyrészt, hogy ez nem a nagy, ismert turistaútvonalak egyike, valószínűleg nem fogok emberrel találkozni, mi lesz, ha eltévedek. Másrészt meg, hogy pontosan melyik kanyar után is jön ez az Ürümajor, hol rontanak majd rám a kutyák. Ehelyett a dombra felérve ez várt:

Szép, nem? Hogy mit tudnak rejteni ilyen kis somogyi dombok is :)
Aztán mentem tovább, most lefelé, itt megint sűrűbb jelzések mentén, de egyszer egy Y kanyarban szerintem kétféleképpen volt értelmezhető, hogy merre, én meg inkább az erdőbe mentem, mint kiderült, rosszul tettem, bár szép volt. Amikor rájöttem, visszafordultam és megnéztem az Y másik ágát is. Nemsokára megláttam a rettegett majorságot, fülem-farkam behúzva óvakodtam arrafelé, de láttam kerítést, autót, tehát ember is van ott, viszonylag messze volt, és kutyaugatást nem hallottam, viszont a patak innenső oldalán nem láttam utat, tehát óvatosan bár, de átkeltem, és spuri a másik irányba. Nem jött utánam egy kutya se, pár perc után kiengedtem.
Ekkor hopp, elém ugrott egy sárga L jelzés. A térképemen nem szerepelt, illetve sokkal arrébb, a Börevárnál. Az még nem lehet itt, de az L-ek romokhoz szoktak vezetni, nézzük már meg, mi van itt. Letértem a sárgáról az L-re, bevitt szép kis dombok közé, majd fel az egyikre, egy kis csúcsra.

A fák mögött egy kisebb mező, a túloldalán megint fák, talán az egyiken a jelzést látom halványan? Rom sehol. Nézzük meg: átfutok a mezőn, tényleg ott a jelzés, még mindig az L, átvisz egy kis erdősávon, majd abból kibukkanva kinyílik a végtelen:

A távolban Siófok... Arra gondolok, talán ez mégis a Börevárhoz vezető sárga L, de lehet, hogy ez az út Siófokról jön erre, és én most nem a vár felé, hanem Siófok felé megyek rajta. Mindenesetre megérte megnézni. Visszafordulok, lefutok ott, ahol az előbb feljöttem, és most a dombokat fotózom:

Megtalálom újra a sárga sávot, kicsit azért megkönnyebbülök, most már irány rajta a térkép szerint előre. Mezők, erdősávok váltják egymást, sok a vadkerítés az út mellett, a sárga jelzés jól követhető. Egyszer még útbaigazító táblába is botlok, mutatja, hogy merre hány kilométer Ságvár, a Bújó-lik vagy a Betyár-barlang, ez is olyan megnyugtató.
És végül egy kanyar után beérek az erdőbe, és ott a patak. Itt kell átkelni - erre mondta apukám, hogy jöjjek el eddig a patak másik oldalán, hát a turistaútnak a térképen ábrázolt félcentis eltérése a pataktól a valóságban sokkal több, és volt közben domb, völgy, mélyút, minden. Más a léptéke ennek a kerékpáros térképnek.
Jaba patak

A híd után csak pár méter, és tábla mutatja, hogy húsz méterre ott van a Képesfa. Ez itt Ságvár egyik nevezetessége, egy hatalmas tölgy, festett képpel a törzsén, búcsújáró hely is, turistacélpont, a Löszölő/Tölölő teljesítménytúrák egyik ellenőrzőpontja. Megállok, megcsodálom, elolvasom a fára rögzített ismertetőt.





Itt döntenem kell: megyek tovább a sárgán, és a térkép szerinti nagyobb kört futom, vagy lekanyarodom a sárga kereszt jelzésre, és a kisebbet? Mivel már itt is bő kilenc kilométernél járok, a kerékpáros térkép léptéke alapján nehezebben tudom felmérni, mennyi is van még előttem, óraátállítás után vagyunk és korábban sötétedik, plusz arra is gondolok, hogy Csongor vajon mit fog szólni, ha felébred és nem vagyok otthon - szóval a rövidebbet választom.
Olyan mélyútra térek, amit sűrű erdő vesz körül, és ennek megfelelően mély avar borítja. Úgy csörtetek, hogy most meg azon morfondírozom, hogy ha a vaddisznó csörtet utánam, azt se hallom meg. De nem tudok mást tenni ebben a mély avarban. A löszben pedig szinte élőben lehet követni a víz felszínformáló hatását: ha most esne, itt zúdulna le, és itt mélyítené tovább az árkot:

Felérek a mélyút tetejére, kicsit megállok, és észreveszek egy szajkót. Igazi mátyásmadár a kék tollaival, csak csodálom, még sose láttam ilyet. És mintha nekem állna modellt, illegeti magát egy fa csúcsán, nem is állok ellen neki, próbálom lefotózni.
És ahogy ott állok, és bénázom a telefonom fényképezőjével, a szajkó elrepül, és mielőtt még bosszankodni tudnék, előttem, szinte a közvetlen közelemben előbukkan az erdőből egy, kettő, három szarvas! Egy hatalmas és két kisebb, az elsőn szinte látom az erőlködést, ahogy a meredek partoldalban kapaszkodik felfelé, majd felér az útra, és már szökken is fürgén, utána a két kisebb. Át az úton, fel a dombon az erdőbe, távolabb megállnak, és visszanéznek rám. Én meg szóhoz se jutok, állok és csak nézek, és már el is felejtek mindent, a parát és a csörtetést és mindent, gyönyörű a természet és az erdő, és szarvasokat láttam! És ahogy ocsúdok fel és indulok, két lépés után átvág előttem a negyedik... hát ezért néztek vissza :)
Na jó, menjünk tovább, nemsokára ezen a dombon is felérek, és balra nézve ezt látom:

Na jó, megmutatom közelebbről:

Igen, az ott a Balaton :) És ez már a piros kereszt jelzés, még egyértelműbben és sűrűbben felfestve, mint a sárga, most már teljes nyugalom van a szívemben, hogy nem fogok eltévedni és hazaérek. Úgyhogy futok, megint erdősávok, egy irtás felszántva, most lefelé szinte végig erdők, itt nincs szőlőhegy, mint az elején. Később, már aszfalton, megállok farkasalmát fényképezni

és csak véletlenül veszem észre felnézve, hogy a piros kereszt bevisz egy szűk ösvényre. Megnézem, lemegyek rajta, de egy olyan szemetes, szűk, úttalan vízmosásba visz, hogy nem is értem, mit akar itt, és a fejem fölött, nem messze ugat egy kutya, nem szívesen érnék ki oda, ahol ő vár. Ráadásul lent a vízmosásban elfogy a jelzés is. Én inkább visszamegyek az aszfaltútra erre a néhány utolsó kilométerre, és hamarosan meglátom a völgyben a falut:

Innen már tényleg nem tart soká leérni, már látom a temetőt, még egy domb, még egy domb, és kibukkan a templomtorony. Közben az erdőszélen megtudom, hogy nem is lett volna szabad ott lennem, mert folyamatosan vadásszák, napnyugta előtt három órától napkelte után három óráig nem szabad az erdőben tartózkodni, ami így október legvégén nagyjából két órát jelent dél körül a túrázásra. Mindenesetre nem néztek türkizkék vadnak :)
Magamban kinevezem a templomot célnak, hiszen itt találtam meg az első jelzést, innen egy hazaséta jó kis levezetés lesz, és Pétert is fel akarom hívni közben. Tehát készítek egy célfotót az árnyékomról, és hazasétálok.

Meglepően szép túra volt ezeken a nagyközönség előtt elég ismeretlen dombokon, úgyhogy bátran javaslom másoknak is. Kár, hogy a Löszölő/Tökölő túrák a legforróbb nyárban vannak, de egyszer csakazértis lefutom azokat is! :)

Táv: 15.25 km     Idő: 2:13:19    Szintemelkedés: kb. 170 méter

2013. október 27., vasárnap

Ismétlés, most már társaságban :)

Talán nem is emlegettem még ezen a blogon - meg a másikon se - hogy néhány hete csütörtökönként, ha sikerül úgy összehozni az estét, Polgárdiba megyek csapatban futni a DK lányokkal. A főszervező és az egész lelke Szilvi, aki amikor meghallotta, hogy én terepen is futkározom, nagyon lelkes lett, és mondta, hogy szeretne ő is eljönni velem egyszer. Megegyeztünk, hogy a Mecsek Trailig nem, addig keresem az útvonalat, ami se túl hosszú, se túl rövid, nem túl nehéz benne a szintemelkedés, de mindenképpen nagyon szép, hogy kedvet csináljon a terepfutáshoz. A legutóbbi futásomnál, szerdán, már tudtam, hogy megvan: a Gaja-szurdokot fogom ajánlani, de kicsit korábbról indulva, hogy többet lássunk a fehérvárcsurgói tóból, és Bodajkon befejezve - azt a kb. 5 km, napnak kitett, forgalmas és nagyrészt emelkedő aszfaltot Csókakőig most kihagynánk.
Sajnos más nem tudott jönni a lányok közül, de Szilvivel sikerült megbeszélni vasárnapra, ráadásul, mivel Marci nem volt itthon, elfértünk az autóban is öten, úgyhogy reggel mentünk Szilviért Polgárdiba, és onnan indultunk. Most nem volt fontos pecséttől pecsétig és végig a kék túrán menni, úgyhogy Péter a gúttamási bekötőút mellett tett ki egy földút leágazásánál, közvetlenül a tóparton. Köd volt, álmosan készülődő horgászok között kezdtünk futni skóciai hangulatban:
Tó a ködben

Egy-két kilométer ment közvetlen a parti földúton, aztán kicsit eltávolodva a tótól erdőbe értünk, és találkoztunk a piros jelzéssel. Nem sokkal később összeértünk a kékkel is, innen már olyan úton jártunk, ami nekem ismerős volt. Felértünk a Becsali kocsmához, aztán a víztározó gátjára, vadkacsákat néztünk a ködben. Induláskor 13 fok volt és kicsit vacogott a fogam ebben az időjárásban, de mostanáig bemelegedtem, és örültem, hogy a rövidebb nadrágot, rövidujjú pólót választottam, ha kisüt a nap, nagyon meleg lesz, ez látszott. 
Kiértünk a nyaralókhoz, és kereszteztük azt a műutat, amin a múltkor egész a Gaja-szurdokig mentem, mert a térképemen teljesen máshol ment a jelzés. Most aktuális térkép volt nálam, úgyhogy könnyen megtaláltuk: a helyes út a szőlőhegyen keresztül vezet, egy kedves szőlősgazda meg is kínált egy pohár borral, hogy jobban bírjuk :) Én örültem, hogy így tényleg, hivatalosan is a kék túra megfelelő szakaszát teljesítem, bár szerintem távban nem különbözik a műúttól, és szintemelkedésben sem nagyon. Amiben viszont különbözik, az az, hogy egyszer el kellett kergetnem négy (!) kutyát, szegény Szilvinek kutyafóbiája van, de nem vicc, komolyan, ezért nem fut egyedül. Nem voltak veszélyesek, könnyen elzavartam őket, de Szilvinek meg kellett nyugodnia, csak fokozatosan indultunk be újra. 
Hamarosan beértünk az erdőbe, fel egy fenyős dombra, ahol sikeresen bemutattam a terepfutás szépségeit egy eséssel, semmi bajom nem lett, mentünk tovább. A dombtetőn van egy kilátópont, szép időben gyönyörűen látszik a tó, most pedig ez:
Azért így is szép :)

A dombról lefelé meredek ösvény következett, nem futós, okosan lejövős:
Szilvi lefelé a kék úton

Aztán kiértünk arra a műútra, amin a múltkor én futottam, de most csak néhány métert tettünk meg rajta, és már be is értünk a Gaja-völgyi Tájcentrumba. Itt megkértem szépen a Napot, hogy most már a kedvünkért legyen szíves, süssön ki, és így is lett :) Úgyhogy ilyen fotók készültek a Gaja-szurdokban:
Szilvi a kis tónál

Szurdok


A copfos fotóz








Kiérve a szurdokból, jött a sziklás emelkedő, ami felvezet a tetejére. Hát, ez kemény, megint nem futós, de megéri :)
Ilyenen kell felmászni

Szilvi felfelé

Felért :)

Az iménti sziklák fentről
Timi a szurdok szélén

Itt már túlvoltunk a nehezén: a táv nagy részén és a komolyabb emelkedőkön is. Néhány vadkerítés létrás megmászása következett, és a szép, ápolt vadaskert, aztán kiértünk a tölgyerdőből, és elénk tárult a rég várt látvány, a Móri-árok és szemben a Vértes, alattunk Bodajk, kicsit távolabb Mór. Hálás voltam a napsütésnek, hogy ezt láthattuk, sűrűbb párában nem mutatott volna semmit:



Innen már csak leereszkedtünk a sípályán, be Bodajkra, ahol a játszótér mellett integetett a családom :) aztán autóval is megelőztek, és a cukrászdánál találkoztunk, itt készült a célfotó is:

Elfogyasztottuk a jutalomsütit, jutalomsört - ezt korábban megbeszéltük Szilvivel, hogy ha együtt terepfutunk, a végén megérdemlünk majd egy sört :) és megismerkedtünk egy társasággal, akik Pétert kérték meg, hogy készítsen róluk közös fotót. Egyikük Minnesotában olvasott a kék túráról, és eljött Magyarországra, hogy végigcsinálja! Hatalmas hátizsákkal, sátorral, ahogy azt kell. Írottkőtől indult, most még két túrája van vissza, elmegy Szárligetig, aztán Budapesten pihen egy kicsit, majd hazamegy, és később visszatér, hogy bejárja a másik felét is. Olyan jó volt egy ilyen emberrel találkozni! Itt a blogja: http://www.cricketstales.blogspot.hu/, amennyire eddig beleolvastam, úgy tűnik, jó hírünket kelti a világban. Azt hiszem, ő is örült nekünk, Írottkő óta először beszélhetett angolul valakivel, és amikor mondta, hogy térkép nélkül jött eddig, odaadtuk neki a hátralévő szakaszra a kéktúra-térképünket. 
Nagyon kellemes, élvezetes túra volt, direkt jó volt, hogy akadt benne szép idő és köd is, az erdő gyönyörű volt, és öröm volt valakinek megmutatni, és egy újabb rajongót szerezni a terepfutás számára :)
Ja, és amint talán észrevehető, direkt erre a futásra megvettem végre a telefont, ami tud fotózni és megy rajta a runkeeper, úgyhogy végre teljesen saját fotókat mutathatok - és néhányat Szilvitől :)

Gúttamási-Bodajk, 12.77 km, 289 m szint, 1:51:46