Karácsony előtt, karácsony után - végre szünet, én is
félretehetem egy napra a sütést-főzést, karácsonyi készülődést és a munkát, és
bevethetem magam egy napra Csongorral a Bakonyba az ünnep előtt, egy másik
napra meg utána. Októberben Fehérvárcsurgónál hagytuk el a közös kéktúránkat,
most jönnek azok a szakaszok, ahol annak idején én elkezdtem. Mivel két hónapja nem
is nagyon túráztunk együtt, Csongor most egy rövidebb szakaszt kér, így első
alkalommal megelégszünk a Fehérvárcsurgó-Bakonykúti közötti 12 kilométeres
távval.
Borongós időben indulunk a Becsali büfétől, Kincsesbányát pedig egy buszfordulóban álló karácsonyfa mellett hagyjuk el, kicsit szürreális élmény. Émlékszem, hogy az előttünk álló dombról korábban látni lehetett a víztározót, de most mintha más lenne az útvonal is - rég jártam már erre - meg nagyon hamar ködbe érünk a fák között. Csöpögős, nedves az erdő, sáros a talaj, de annyira örülünk, hogy végre kint vagyunk!
Csongorból ömlik a szó, mesél és mesél, ő azért is várja mindig, hogy menjünk túrázni és csak ketten legyünk mindenféle figyelemelterelő tényező nélkül, mert már nem férnek a fejébe a történetek. Jön a Vontató-hegy és a Vaskapu-hegy közötti nyereg, van egy pici kilátásunk is, majd kiérünk a Kincsesbányát és Gúttamásit összekötő útra. Szerencsére nem haladunk ott sokáig, és a Déli légakna mellett újra felfelé kanyarodunk, távolodva az úttól.
Hogy pontosan mi is ez a légakna, annak utána kellett néznem: a kincsesi bauxitbányászat legnagyobb bányájának, az Iszkai bányaüzemnek a kivezető nyílása, jelenleg egy több méter magas, fakerítéssel körbevett földhányás veszélyre figyelmeztető táblákkal és minimális információval. Érdemes lenne elhelyezni egy táblát a környék ipari, bányászati emlékeiről és arról, mi is van itt a lábunk alatt a mélységben.
Mindenesetre most a lábunk alatt egyre inkább a Bogrács-hegy kapaszkodója van, és mesélem is Csongornak, hogy amikor erre jártam - bő hét éve ugyanis ezen a környéken kezdtem a kék túrát - valami negatív élményem volt, de már nem is emlékszem, hogy mi, csak a Bogrács-hegy említésére bekapcsol ez az érzés. Egyelőre semmi rosszat nem látunk, haladunk meredekebben, majd lankásabban felfelé, mígnem elérünk egy tisztásra, ahol asztalok és padok fogadnak. Ez biztos, hogy új, nem volt még meg, amikor kezdtem a kéktúrát. Letelepszünk, és kipróbálunk egy új dolgot: hoztunk kis gázfőzőt, főzünk rajta teát. Most először használom, eddig nem akartam cipelni, de ekkora túrán, amikor nincs nálunk túl sok cucc, nem vészes a súlya, a forró tea viszont jólesik a szendvics mellé menet közben.
Ülve a tea ellenére is fázni kezdünk, tehát továbbindulunk, és ekkor jövök rá, miért emlékezetes számomra a Bogrács-hegy: füves, mészköves dombtető, nehezen jelölhető rajta az ösvény. Most már élénken jönnek az emlékképek: a másik irányból jöttem, és szidtam a hegy felmenőit, ahogy keveregtem összevissza, nem találva a helyes utat. Most már szerencsére van Locus a telefonomon, segít rátalálni a megfelelő csapásra, de mire rájövök erre, addigra már néhány száz méterre letértünk a kékről. Megtaláljuk a hegycsúcsot, fotózkodunk vele, aztán elkezdünk ereszkedni Bakonykúti-puszta felé, kerülve egy felhagyott kőfejtőt és megmászva egy menő mészkősziklát.
Bakonykúti-pusztáról sincsenek jó emlékeim, veszélyes kutyákra emlékszem és a kerítés hiányára, de nem ijesztem ezzel Csongort és jól teszem: a terület bekerítve, térképvázlatok hirdetik, hogy a kék ösvényt áthelyezték. Örülök neki, jó nagy, biztonságos ívben kerüljük így a pusztát és a kutyákat, a túlsó felén megint kicsit kétségbeesve keresgélve az elveszett jelzést. Végül megleljük, és innen már nagyon hamar beérünk a faluba, ami az egyik kedvencem a környéken, nagyon bájos. Ilyenkor karácsony előtt különösen: díszek és fények az ablakokon és az ajtókon, egy dekoratív és ízléses betlehem és más utcadíszek ötlenek a szemünkbe, ahogy bejárjuk a néhány utcát.
Van időnk, valamivel később jönnek értünk, így a játszótéren, amíg Csongor fázás ellen minden elemet kipróbál, főzök még egy teát. Próbáljuk meggyújtani a közösségi ház ablakában álló gyertyákat, de kudarcba fulladnak a kísérleteink, így a bögréinket két kézre fogva sétálunk, amíg fel nem gyulladnak a fények az ablakokban, és meg nem érkezik értünk a fűtött autó.
Alig egy héttel később már folytatjuk is, ezúttal gyönyörű, száraz, napos időben. Már pontosan tudjuk, merre kell tartanunk Bakonykúti után, és indulunk szántóföldek között, gyönyörű kilátással hol a Keleti-Bakonyra, hol a Vértesre.
Hamarosan a Burok-völgy fölötti gyönyörű, kanyargós, kilátásokban gazdag ösvényen haladunk tovább a fenyők között áttűző csodás napsütésben.
Elhagyva az erdőt és a mellettünk húzódó szurdokvölgyet, megint szántóföldekre érünk. Az erdőszélen padokat találunk, megállunk enni a napsütésben, csodáljuk a kilátást és a nem messze legelésző őzeket.
Látszik Csókakő, sokadszor búcsúzunk a Vértestől - ezt nagyon szeretem a kék túrában, hogy amikor azt hisszük, rég hátat fordítottunk egy hegységnek, újra és újra felbukkan még. Csongor befagyott pocsolyákat tör, többre rá is merészkedik, őt még gyakran elbírják, nekem esélyem sincs. A kitettebb, most napos részeken több a keményre fagyott pocsolya, amikor újra erdőbe érünk, már hatalmas tócsákat kerülgetünk és sárban cuppogunk.
 |
| Mór látképe |
Egy tisztásról rácsodálkozunk az alattunk a távolban elterülő Mórra, majd a következő erdős szakasz lejtős ösvénye már Kisgyónba vezet. Itt meghatódom: ez az első kéktúrám zárópontja, Bakonynána és Kisgyón között kezdtem. Élénken él bennem az emlék, ahogy az akkor még aprócska Csongor és a bátyja várnak itt. Akkor még a turistaház villanyóraszekrényében találhattuk a lepecsételt matricákat, mementóként ott is van a füzetemben, Csongor már új pecsétet kap.
Itt hosszabban időzünk, teát főzünk és nézzük a forgalmat, sokan jönnek-mennek autnap óval is. Elolvasom a tájékoztató táblát, egy kedves idősebb úr saját emlékeket is fűz hozzá abból az időből, amikor Kisgyón élő bányásztelep volt iskolával, kastéllyal és fürdővel. Továbbindulva a bányász emlékhelynél ha figyelünk, megláthatjuk ennek eltűnőben lévő nyomait: a szökőkút helyét, egy mohos fal maradványait.
Az előttünk álló szakasz az egyik kedvencem, nagyon látványosnak tartom. A bányász emlékhely után nem sokkal jön az erdei szentély, most nagyon szépen esik be a fény az egyszerű fakeresztre.
Felette a Tűzköves-árok végét jelző védett geológiai feltárás, amely mellett élesen, apró ösvényen kell jobbra kanyarodnunk. Aszfaltra érünk, de hamarosan újra keskeny csapáson cuppogunk a sárban. Itt Csongor picit veszít a lelkesedéséből: elbújt a nap, a látvány már nem olyan szép, emelkedünk és azért már jó pár kilométer a lábában van. De felérünk, kiszélesedik az út, csökken a sár, és a Pilis vízmosásos völgyeire emlékeztető szakaszon járunk, fenséges bükkösben, kidőlt fák és élénkzöld mohák között. Kap egy rágógumit, ez is segít, ad egy kis motivációt.
Ez az ösvény egy még szélesebb erdei útba torkollik, már számoljuk a hátralévő kilométereket. Hamuház után utolér egy család, innentől Csongor versenytempóba kapcsol, azt mégse lehet, hogy ők érjenek először Csőszpusztára! A hátralévő útszakaszon utol is érjük őket. Közben elhagyjulk az Alba Regia barlang felé vezető leágazásokat, mesélek róla Csongornak, egyszer majd megnézzük - teljesítménytúrákon szokták vezetetten megmutatni, ilyenkor csak az aknafedél látszik.
Már látszik az erdő széle, újra aszfaltra érünk, és ott van Csőszpuszta néhány háza, főként pedig az Alba Regia Barlangkutató Állomás, amit megkerülve leülhetünk megpihenni, enni és persze pecsételhetünk is.
Nagyon otthonos, kellemes helynek érzem, ahányszor jártam itt, mindig időztem egy kicsit. Nyáron vizet is lehet vételezni itt. Most viszont kiderül, hogy mégsem ez az utunk vége, mert csak később ér ide értünk a család. Hogy ne fázzunk, besétálunk Tésre - csak két kilométer, annyival rövidebb lesz a legközelebbi szakaszunk. Főzünk teát, megeszegetjük a maradék elemózsiánkat, megszárad a cipőnkön a sár, amíg átbeszéljük a mai túra élményeit és a terveket. Innen folytatjuk 2021-ben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése