Mikor is jártunk utoljára a
Cserhátban, a kék túra tőlünk távoli részein? Még januárban, a zúzmarás
Naszályt hagytuk el Ősagárdon. Alig vártam ezt az újabb túraalkalmat, ráadásul
háromnapos, az első ilyen hosszú túránk, két szállással, egész napos vándorlásokkal,
izgalommal tekintettem elé.
Voltunk már a Cserhátban korábban
is, teleltünk Hollókőn, rövidebb havas túrákat, autós kirándulásokat tettünk és
megnéztünk néhány látnivalót. Amikor Somoskőújfalun nyaraltunk, akkor a
Karancsot is megmásztuk – egyes meghatározások szerint még ez a hegy, a Palóc
Olümposz is a Cserháthoz tartozik. Ebből is látszik, mennyire változatos ez a
vidék, nem véletlen, hogy a kék túra két szakaszban, 134 kilométeren át
kanyarog végig rajta. Én beleszerettem a gyönyörű kilátásaiba, a rétekbe és a
mezőkbe, a dombokba és hegyekbe, a kilátásokba, az épületekbe, a szép falvakba
és a palóc vendégszeretetbe. Nagyon élveztem, hogy hosszúak- bár forrók –
voltak a napok, nem kellett sietnünk amiatt, hogy ránk sötétedik, sem amiatt,
hogy le ne késsük a buszt, hiszen három napig gyalogosan vándoroltunk: ahol
előző nap aludtunk, onnan indultunk tovább. Most éreztem rá igazán a kéktúrázás
ízére: volt idő kitérőket tenni, látnivalókat megnézni a jelzett úton kívül is,
beszélgetni a helyiekkel, üldögélni a kocsmák teraszán.
A túránk hossza és a rengeteg
élmény miatt két bejegyzést tervezek: ez az első szóljon a Cserhátról, hogy mit
láttunk, mi tetszett, milyen ez a vidék, a második pedig magáról a túráról, az
utunkról.
Az útvonal
Ősagárdról indultunk még hűvös,
borús reggelen, réteken kezdve, majd erdőbe térve. Első nap érintettük
Felsőpetényt, itt csak a bezárt bolt melletti tisztáson a fák árnyékában
tízóraiztunk. Alsópetényben már kicsit többet időztünk, ez nagyon szép falu,
Csongor rögtön ide is akart költözni. Igazi szép palóc házak, gyönyörű főtér,
kúriák és kastélyok – ezek amúgy is jellemzők a Cserhátra, minden faluban van
két-három. Alsópetény után Romhány következett, ahol aludtunk és a túrán kívül
még egy hosszabb sétát is tettünk, nekem ez a település nem tetszett – már amit
láttunk belőle - de Csongor kiállt mellette. Azért a kőhidat és a Rákóczi-törökmogyorófát ne hagyjátok ki.
Másnap Kétbodonyban kávéztunk –
Csongor gyümölcslét kapott - ez szinte
egybeépült Romhánnyal és megint csak gyönyörű kis falu, ebben a két helységben minden Rákócziról és a romhányi csatáról szól. Hosszabb gyaloglás után Becske
következett, műemlék kőhíddal és sztúpával, majd a festői Szandaváralján át
Terényig tartott az utunk. Az utolsó napon pedig Terénytől Hollókőig
gyalogoltunk, két falut, Cserhátsurányt és Nógrádsipeket érintve. Csak
ismételni tudom magam: egyik szebb, mint a másik, a fekvésük, a környezetük és
maguk a települések is. Szandaváralja előtt a várromot kell megnézni a
lenyűgöző körpanorámájával, Terényben, ha van rá elég idő, az Orsós Magnó
Múzeumot és a Hunnia Csipkemúzeumot – mi sajnos zárás után érkeztünk és nyitás
előtt távoztunk. Cserhátsurányban a templom és vagy három kastély,
Nógrádsipeken is az épületek azok, amiket érdemes egy pihenő alkalmával
megtekinteni.
Hollókőt pedig szerintem nem kell bemutatni. Lehet, hogy kirakat,
de hát kell az is a Cserhátnak, nézzétek meg, csodálkozzatok és ha arra jártok,
tegyétek meg, hogy legalább egy másik faluba is ellátogattok.
Az erdők és a mezők
Autóval talán kevésbé erdősültnek
tűnik a Cserhát, gyalogolva az útvonal nagyobbik része halad erdőben, árnyékos, fás, de soha
nem válik unalmassá, mert mindig megszakítják tisztások, virágos, lepkés rétek,
kaszálók és szántóföldek. Ilyenkor az aranyló búzamező is szép, nincs kopár
szántó, és ahol kevés a fa, ott széles a látóhatár, gyönyörű a kilátás.
Az erdőkben a magasabb hegységekhez képest sok a lazább
lombú akácos, de szép tölgyeseken, gyertyánosokon is átvisz az út, ettünk
meggyet és faepret vadon élő fákról, és időnként akkora faóriásokat csodáltunk
meg, amekkorákat ritkán látni, egyeseket még a térkép is jelez. Rengeteg a
virág és a rovar – egy néhány kilométeres szakasz volt, ahol talán a sárosabb
talaj és a nagy pocsolyák miatt borzasztóan zavaró volt az apró erdei rovarok
és a szúnyogok jelenléte, egyébként a sokféle színes lepke, az álganajtúró, a
rózsabogár és a szarvasbogár is gyakori.
A rétek sárgában, lilában, fehérben
pompáznak, az ég kék, a felhők fehérek, nem nehéz beleszeretni a tájba. De
nemcsak rovarokkal találkoztunk, láttunk rókát, őzet, erdei békát és siklót, a
gyíkok még pózoltak is fényképezéshez. Medve szerencsére nem került elénk,
pedig épp az első napunk estéjén röppent fel a hír a Szanda bányában látott
medvenyomról.
A falvak és a jó palócok
A korábban felsorolt falvak
mindegyikének jellegzetes az építkezése. Persze sok a Kádár-kocka, de a régebbi
parasztházak stílusa már Ősagárdon is felismerhető, a többi faluban pedig
mindenhol található néhány lakott, élő, használatban lévő palóc ház – ez az a
háztípus, amit Hollókőről mindenki ismer, legalább képről. Tájházak,
vendégházak, de lakóházak is lehetnek ilyenek, gyönyörűen rendben tartva, és a
legtöbb kert szép, ápolt, rendezett konyhakerteket és virágos előkerteket
láttunk. Érdekes, hogy sok helyen az utcának csak az egyik felén vannak házak,
szemben telkek, amik a túloldali házakhoz tartoznak és ugyanúgy kertként
művelik, Terényben, Cserhátsurányban, Nógrádsipeken is láttam ilyet.
Az emberek pedig igazán kedvesek. Mi
mindenhol előre köszönünk, sehol nem tapasztaltunk ferde nézéseket válaszként –
kivéve Hollókőn, ahol Csongor a nyaralóknak is lelkesen előre köszöngetett.
Mindenki visszaköszön, elbeszélget, a vendéglátóhelyeken szívélyes a kiszolgálás.
A legjobb élményünk Becskén a Mader fagyizó, ahol idegenvezetésben és kedves,
sztorizgatós beszélgetésben is volt részünk, a szandaváraljai büfés is szívesen
mesélt a büféről és a terveiről. Terényben a vendéglátónk a saját étkezőjében
háziszörppel és ingyen süteménnyel fogadott, mindenhol érdeklődtek, hogy honnan
jöttünk, meddig megyünk, Csongort mindenki dicsérte.
Talán feltűnő jelenség is
vagyunk - egy nő nagy hátizsákkal és egy kisfiú egy kicsivel – mert a
cserhátsurányi kocsmában egy vendég jegyezte meg, hogy előző nap is látott
minket autóból. Ugyanitt a boltos kiöntötte a szívét, hogy milyen nehézségekbe
ütközik a kis üzlet fennmaradása. Nincs sok élelmiszerbolt a környékbeli aprófalvakban,
pedig mennyire fontos lenne az ott élőknek is! Nem nehezíteni kellene, hanem
támogatni, én iszonyú hálás voltam a pénteki kenyérért vasárnap is, a sózott
uborka pedig életmentő volt később. Egyetlen negatív tapasztalatom volt: Nógrádsipeken, mivel a kocsmát zárva találtuk, egy vendégház kertjében ülő
hölgytől kértem, hogy hadd töltsük újra a kulacsunkat, aki röviden elutasított. Nem
is értem, hogy lehet 30 fokban a vizet megtagadni valakitől? De bekopogtunk
mellette a vendégházba, és egy fiatal család szívesen megtöltötte nekünk a
kulacsot.
Hegyek, kövek, látványok
A Cserhát legmagasabb csúcsa
hivatalosan a Naszály a maga 652 méterével, de ez annyira elkülönül a hegység
többi részétől, hogy nyugodtan átsorolhatnák a Dunántúli-középhegységhez vagy
kinevezhetnék külön hegységnek. Őt leszámítva a 400-500 méteres csúcsok
jellemzik ezt a vidéket, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé kemény emelkedőkkel
találkoznánk. A második és harmadik napunkon például a 28 kilométeres távhoz bő
800 méteres szintkülönbség társult, ami nem lebecsülendő. Minden reggel
emelkedővel kezdtünk, hiszen a falvak völgyekben vannak, kivéve a célt,
Hollókőt, de onnan ugye már nem mentünk tovább. Az első nap a bemelegítés, a
táv is rövidebb, a szint is kevesebb, a legmagasabb pont itt a Prónay-kilátó a
421 méter magas Romhányi-hegyen, gyönyörű körpanorámával: a Naszály Ősagárd óta
kísér, de látni az Északi-középhegység mindegyik hegységét és a szlovákiai
Selmeci-hegységet is.
Másnap belehúztunk: a kékről ugyan kitérő, de
kihagyhatatlan az 529 méter magasan fekvő Szanda vára, ahol talán még lenyűgözöbb
a kilátás, nemcsak a távoli, magas hegyek, hanem az alattunk hullámzó Cserhát
miatt is.
Szandavár környékén érdekes a vulkánosság is, maga a hegy is vulkáni
kúp, míg a korábbi dombok üledékes közetből épülnek fel – nemcsak a látvány és
a növényzet, de a geológia is változatos errefelé. Utolsó napunkon a
kéktúrafüzetet böngészve meglepett, hogy csak a végső szakaszon, Nógrádsipek és
Hollókő között szűk 12 kilométeren 450 méter a szintkülönbség - a Dobogó-nyereg esik erre az útvonalra,
illetve Hollókő előtt van még egy hosszabb kapaszkodó. Terveztük, hogy a
Dobogó-tető kilátóját is megnézzük, de ott épp a gazdag rovarvilág gyors
továbbhaladásra biztatott.
Talán érthető, hogy miért
szerettem bele ebbe a vidékbe. Most Mikszáthot fogok olvasni, hogy meghosszabbítsam
az élményt, és alig várom, hogy három hét múlva folytassuk a túrát – szinte sajnálom,
hogy mindössze 37 kilométer van hátra, és a Mátrába érünk.
A bejegyzést hamarosan folytatom,
a második részben jön a túrabeszámolónk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése