A Kőszegi-hegység lábánál - OKT 1. szakasz

Ha tartani akartam magam a tervhez, és el akartam érni az idei nagy túracélomat, hogy év végéig befejezzem az OKT nyugati felét, és eljussak Írottkőre, akkor a novemberi után egy decemberi hétvégére is szükség volt, amikor mindkét nap túrázunk. Ez alkalommal picit kevesebb kilométert tett ki az össztáv, viszont azt is előre ki kellett találni, hogy Írottkő után hol fejezzük majd be a túrázást. De erről majd később, kezdjük a túra elején a beszámolót.

December 14-én már csak egy hét van vissza a téli napfordulóig, ez a legrövidebb nappalok egyike. Nagyon korán kellett hát kelnünk, ha időben el akartunk indulni ahhoz, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen sötétben gyalogolnunk. Nyolc órakor már az Abláncmalomnál tett ki Péter. Mindig elcsodálkozom rajta, mennyire más képet mutat egy-egy hely egész napos gyaloglás után megérkezve, borús időben, félhomályban, vagy napos téli reggelen, frissen, kiindulási pontként. Most barátságos, ragyogó hely volt az az erdő, ami a legutóbbi túra végén már nem tűnt bizalomgerjesztőnek. Szerencsénk volt, gyönyörű, tiszta téli időt fogtunk ki felszálló párákkal és lepelnyi hóval. 

Amit csak láttunk, mindent megcsodáltunk: a fákon átsütő nap fényét, az Ablánc-patak hídját, a vakítóan ragyogó szántóföldeket. Nem kellett sokáig várni az első két aznapi őzünkre se. Az erdőből kiérve picit több lett a hó, keményebb a jég a pocsolyákon, olvasni lehetett a lábnyomokból és fürkészni a látóhatárt: aki először meglátja a Kőszegi-hegységet, az nyer! Dércsípte csipkebogyót szüreteltünk, felmásztunk a magaslesekbe (újabb nyolc őz!) és meg is volt a jutalmunk, tisztán és meglepően közel tornyosult előttünk a hegység.

Így láttuk meg először a Kőszegi-hegységet

Hat kilométernél értük el Kincsédpusztát, kereszteztünk egy kocsiutat, és a túloldalán újra betértünk az erdőbe. Távolról rendszeresen lövéseket hallottunk, de mivel sehol nem láttunk erre utaló kiírást, nem jutott eszembe, hogy vadászokkal találkozhatunk. Mint kiderült, hiba volt – de erről is később bővebben.

Kincsédpuszta előtt és után, itt volt a legtöbb a hó

Ezen a szakaszon egyelőre véget értek a környékre jellemző hosszú egyenesek, kanyarogtunk az erdőben, utólag a szintrajzon látszik, hogy ez már bizony a Kőszegi-hegység lába, ha nem is erőteljesen, de folyamatosan emelkedik az út. Tömörd előtt már mindketten nagyon vágytunk már Csongorral egy kis pihenőre és meleg innivalóra. Biztos voltam benne, hogy van a faluban egy kocsma, melyikben nincs? Hát ebben. Megtaláltuk a pecsétet, mentünk tovább, kerestük a faluközpontot, a templom-kocsma-vegyesbolt háromszöget, de nem találtuk. Nagyon szép falu egyébként, két Chernel-kastéllyal – a kisebb jobban látható már a falu szélén, a nagyobb egy park közepén áll. 

Az egyik Chernel-kastély

Minket azonban a kocsma érdekelt, de az nem volt. Mielőtt a kéken a falu utolsó utcájára fordultunk volna, meg is kérdeztük, hogy akad-e itt hely, ahová beülhetünk egy forró italt meginni, és megerősítést kaptunk abban, hogy nem akad. Így hát letelepedtünk az egyébként nagyon szépen kialakított pihenőhelyre, és megelégedtünk a szendvicseinkkel és a vizünkkel. Picit át is fáztunk, a faluból kifelé igyekeztünk tempósabb gyaloglásra váltani és újra átmelegedni.

A falu utolsó utcája a Dózsa György utca – Csongor megkérdezte, miről is híres ő, és így kiderült, hogy a kisfiamat érdekli a történelem. Sok jó beszélgetéshez adtak ezután táptalajt a híres emberek, én meg élveztem, mi jön ki abból, ha Csongor elképzeli, mi lett volna, ha ő is ott van egyes történelmi eseményeknél – nagyon színes történeteket tud kieszelni!

Talán az első igazi emelkedő volt ez hosszú ideje, ahogy elhagytuk a falut. Röviden letértünk róla, hogy megnézhessük a Szent Ilona-szobrot, nem sokkal később jött a Gradics-forrás, meg is kóstoltuk a vizét. Ezután a látnivalókban bővelkedő rövid szakasz után azonban visszatértek a jól ismert hosszú egyenesek, derékszögű kanyarok, és a nap is elbújt a felhők mögé, szürke ég borult ránk.

 Mesélve, beszélgetve baktattunk hol lomboserdőben, hol fenyvesben, időnként továbbra is lövéseket hallva – amíg egyszer csak utunkat nem állta egy kisbusz. Közelebb érve ki is szállt belőle egy férfi, és közölte, hogy nem lehet továbbmenni, az országútig terjedő területen hajtóvadászat van, fél-egy órát legalább várnunk kell. Sajnos a várakozási pontról nem lehetett odalátni, ahol a vadászok gyülekeznek, amikor a vadászatnak vége, neki pedig nem telefonáltak időben, mire szóltak nekil, már hosszú perceket várakoztunk feleslegesen. Emiatt beleegyeztem, hogy a következő derékszögű kanyarig elvigyen autóval. Ez az egyetlen ilyen esetünk a kéken, és mivel egy nyolcévessel voltam az erdőben, és világosban szerettünk volna Kőszegre érni, úgy döntöttem, hogy ez a néhány száz méter belefér.

Az utat őrző férfi azt mondta, amikor erről a területről elmennek, ebédelni fognak, és körülbelül másfél órányi szünet után fogják hajtani az út túloldalát. A térképet megnézve úgy számoltam, ennyi idő alatt átérünk a kérdéses szakaszon Csongorral. Nem is vesztegettük az időt, elfogadtuk, hogy így alakult, és sietősre vettük a tempót. Jelen esetben jól jött, hogy nem túl látványos, sík szakaszról vot szó – még egy szarvast azért láttunk itt a várakozás alatt.

Az első csalódás ezután ért, amikor bőven időben elértük az országutat, átkeltünk rajta, és a túloldalon újra elállták az utunkat. Most egy másik férfi tájékoztatott ugyanerről – hajtóvadászat, nem lehet továbbmenni, egy-másfél óra. Itt már nem voltam teljesen higgadt. Nem is amiatt, hogy belefutottunk egy vadászatba, ez az én hibám is, mert nem néztem utána – bár hozzáteszem, utólag sem volt könnyű megtalálni az információt az erdészet honlapján, az erdőbe vezető utakon pedig nem szerepelt kiírás. (Egy keresztező piros jelzésen láttunk zárt sorompót, rajta szabályos figyelmeztetéssel, a kéken nem.) Inkább amiatt, hogy ha az első férfi információja igaz, akkor gond nélkül átérünk, és a vadászat már mögöttünk fog zajlani. Kerülőutat kerestünk a térképen, és találtunk egy lila Mária jelzést, amelyen, ha Kőszegnek hátat fordítunk, elvileg az érintett szakaszt kikerülve juthatunk a kék egy későbbi pontjára. Lehet, hogy még akkor is tart a vadászat, de legalább az idő telik, és már nem kell majd annyit várnunk. Meg aztán addig is gyalogolunk, nem fázunk. Így rátértünk erre, bizony már egy kicsit dohogva az orrunk alatt, de végülis nem bántuk. Láttunk egy Mária-szobrot és egy kápolnát, amit amúgy nem láttunk volna – aztán a kápolna után egyszerűen eltűnt a lila jelzés. Bekerített terület volt mellettünk, a térkép szerint a jelzés átment rajta, de a valóságban nem találtuk meg. Csongor nagyon elkeseredett, és engem is bántott a dolog, de nem volt más hátra, vissza kellett mennünk a műútra. Mire a kék kereszteződéséhez értünk, így is eltelt a másfél óra, arra számítottunk, hogy talán már ott sem lesznek.

De ott voltak. Egy harmadik autó, egy harmadik férfivel, egy harmadik információval: szerinte még legalább egy-másfél óra... Itt már annyira dühös voltam, hogy elsírtam magam, meg szegény Csongor is. Az utolsó egyenes szakasz, aztán egy kanyar és Kőszeg, összesen 6-7 kilométer volt előttünk, amiből csak a rövidebb, egyenes rész érintett. Tény, hogy utána kellett volna néznem, telefonálnom az erdészetnek és a lehető legtöbb információt megtudnom, az is lehet, hogy akkor egy másik dátumot választottunk volna. De hogy három ember ugyanarról a vadászatról hogy tud három teljesen különböző információt mondani...?!

Nem volt más választásunk, elindultunk az aszfalton Kőszeg felé. A távunk meglett, sőt a lila Márián tett kitérővel hosszabb is, mintha tudunk a kéken menni, de a tényleges teljesítés örömét elvesztettük. Remélem, így is érvényes lesz, de szívesen le is járom ezt a szakaszt még egyszer. Amint beértünk a város szélére, a kék kereszt jelzésen haladtunk tovább, és kerestük, hol jön be a kék. Meg is találtuk, és legalább a belvárosba és a várhoz a pecsétért a kék jelzésen érkeztünk. Bepecsételtük, majd megkerestük a szállásunkat. Ez a Várkör Panzió volt – a Kékszállás.hu oldalán Fogadó a Kóbor Macskához néven szerepel, és ez a felirat is látható nagyban az épület oldalára festve. Nagyon érdekes élmény volt az üres panzióban a recepcióra tett kulcsokkal elfoglalni a szállást, telefonon értekezni a a tulajjal, majd másnap reggel ugyanígy elhagyni – bizalomra épülő, mégis kicsit rideg megoldás nekem. A szállással magával nem volt gond, kényelmes, tiszta, volt ágy és meleg víz, több nem is kell. Ráadásul a belvárosban található, alig néhány percre a Hősök tornyától és a Fő tértől, így miután kikeseregtük magunkat a túra balul sikerült vége miatt, és Pétert is felhívtuk elpanaszolni az eseményeket, úgy döntöttünk, megvigasztaljuk magunkat az adventi vásárban. 

Kőszegi advent

A belváros gyönyörű, ezt mindig is tudtam, nem először járok Kőszegen, de karácsonyi kivilágításban először láttam, és különösen szép. A téren tüzek égtek, forraltboros házikók kínálgatták az italokat, és zene szólt. Koccintottunk a kis túrapoharunkkal, én forralt bort kaptam, Csongor gyerekpuncsot, sütit is ettünk és spirálkrumplit, feltöltődtünk zenével és szépséggel, így aztán a nap mégiscsak pozitív mérleggel zárt. Azt is kinéztük, hogy melyik pékség nyit vasárnap reggel is hét órakor, hogy tudjuk, hol költjük el másnap a reggelit, és miután mindezzel megvoltunk, korán nyugovóra tértünk a szállásunkon.

Hosszúra sikerült ez a beszámoló, akárcsak a túra, amiről szól. A következő részben megmásszuk a Kőszegi-hegységet és megkezdjük a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kék Túrát is, de ez már egy másik blogbejegyzés lesz.

2019.12.14 Abláncmalom-Kőszeg 29.26 km, 414 m szint

Első kétnapos túránk - OKT 1-2. szakasz Káld-Abláncmalom

Tudom, a legutóbbi szakaszt azzal zártam, hogy nem fogjuk rendszeressé tenni Csongorral az olyan hosszú túrákat, mint amilyen az Ötvös-Káld táv volt. Hát, rendszeressé valóban nem is, de mivel a Kéknek ez a nyugati vége már elég messze van tőlünk, és nekem nagy célom idén eljutni Írottkőig, bizony most még egy-két alkalommal szükség lesz rájuk. Mondtam is Csongornak, hogy neki nem kell idén eljutnia oda, ez nem az ő célja volt, hanem az enyém akkor, amikor ő még nem tartott velem – de akar jönni, ragaszkodik hozzá és bár vannak erős holtpontjai, összességében az látszik, hogy bírja.

Ez a hosszas bevezető ahhoz kellett, hogy bevalljam, a következő szakaszon nemhogy megtettünk egy hasonló távot, de még rá is tettünk egy lapáttal és másnap is túráztunk. Ez volt az első alkalom, hogy megszálltunk valahol és egy egész hétvégét a kékre szántunk – ez a jó abban, ha a gyerek is velünk jön, nem kell megküzdeni a lelkiismeretfurdalással anyaként, hogy önző módon elmegyek túrázni, és nélkülük töltöm azt az időt. Így Csongornak két teljes nap kettesben töltött ideje van velem, Regőnek megvan ugyanez az apjával, Marci meg lassan tizenhét évesen jóval kevesebbet igényel már belőlünk. (Ha már belementem a családi részletekbe: azért nem megyünk mind a négyen, mert Regő egyszerűen nem szeret túrázni, viszont a mozgalmas iskolai napok után hétvégén annyira élvezi az otthonlétet, hogy szívesen megadjuk ezt neki. Van olyan, hogy rövidebb szakaszokon és az év kellemesebb időszakaiban ő is jön velünk, meg olyan is, hogy apával autós kísérőként kirándulnak a túra mentén – ez most nem az volt.)

Hogy végre megkezdjem a túrabeszámolót is, november végén, épp egy hónappal a hosszú próbaszakasz után hajnalban indultunk autóval Káldra, és a kezdő pecsét megszerzése után kicsit dideregve vágtunk neki a legendás Farkas-erdőnek. A Másfélmillió lépés idevágó epizódjának első megnézése óta vágyom ide, az ország egyik legszebb, bár síkvidéki erdejébe, a híres banyafák közé. Sajnos Csongort is beizzítottam, hogy milyen jó lesz, milyen szépet látunk majd. Én imádom az erdőt és nem tudom megunni, a nyolcévesnek viszont kicsit ingerszegény volt. Ahogy átléptük az erdő kapuját, kereste a banyafákat, persze azok épp azért híresek, mert nincs sok belőlük, és ez nehezen kezelhető helyzeteket hozott, nem volt könnyű Csongort motiválni a lombjavesztett, borús erdőben való haladásra. Rockenbauerék csodás, napos ősszel jártak itt, mi a szürkébb novemberben. Hála istennek és az erdészetnek a gyakran kihelyezett tájékoztató táblákért, tanösvényekért, amelyek változatosabbá, érdekesebbé tették a túrát és könnyebben vizualizálhatóvá a haladást.

A Farkas-erdő tizenkét kilométer masszív erdő. Káld határában belépsz egy kapun, és ki se lépsz belőle órákon át. Borzasztóan gazdag vadban, néhány túrával ezelőtt panaszkodtam rá, hogy szinte több vadat látni autóból, mint túrázva, de ez a környék rácáfolt. Rögtön az elején egy hatalmas szarvasbikát láttunk, a két nap végére (persze nem a Farkas-erdőben töltöttük a teljes két napot) pedig szinte számon sem tudtuk tartani már.

Az első látványosság a hatalmas, kidőlt Avasi tölgy volt, ez végre feldobta Csongort, megmászta az óriási törzset. Később elértük a Hidegkúti erdészházat, ahol pihenőt tartottunk és falatoztunk, majd egy lenyűgöző őserdei szakaszon haladtunk át. Ez már Csongornak is tetszett! Rengeteg gombát láttunk, a gombatani tanösvény képei alapján próbáltuk is beazonosítani őket. A Rózsáskúti erdészházig már nagy kitartás kellett, de a pecsét mindig új lendületet ad, és onnan már az erdő túlsó széle se volt messze. Régen örültünk így aszfaltnak!

Mini gombák és Csongor a tekintélyes Avasi tölgyön

Némi sárral meg kellett küzdenünk, mire beértünk Gércére, ahol megkerestük a pecsétet, és a kocsmában elfogyasztottunk egy üdítőt meg némi csokit, Csongor megérdemelte. Meglepett a kilátás – Gércére ebből az irányból beérve a falu felől nyílegyenesen a Ság-hegyre látni, amit – reggel úgy tűnt – autóval rég magunk mögött hagytunk.

Gércén kisütött a nap, a falut szőlődombokon, dűlőkön, gyümölcsösök és hétvégi házak között hagytuk el, végre volt néznivaló Csongornak is. Remek kilátásunk volt a Ság-hegyre és mögötte Celldömölkre, a távolban a Somló is megmutatkozott még. A szőlőskertek nagyjából összeérnek Sitke dombjaival, fülembe csengtek Sinkó László szavai a Másfélmillió lépésből, részben itt gyerekeskedett. A falut azonban nem érintjük, a szélén álló különösen szép templomnál hátat fordítunk neki és a kilátásnak is. Némi szántóföldezés után újra beérünk az erdőbe, napsütés, magaslesek, további gombák és szarvasok után Sárvár előtt bukkanunk ki belőle, és igen lelkesen talpalunk be a városba az alkonyatban. Csongor boldog, hogy itt vagyunk, csodálja a Rábát, üzenünk apának, hogy meghódítottuk Sárvárt! Jó hosszan kanyarog az út a városban, szép, tavas parkon át, monumentális hotelek mellett, majd elérjük a várat, pecsételünk, pihenünk és uzsonnázunk. Még négy kilométer Csényeújmajor, és onnan még kettő Csénye, ahol a szállásunk van, ez már fejlámpás szakasz lesz.

Sárvár széléig nem kell a fejlámpa, jó a közvilágítás, az utolsó lámpánál feltesszük, és jobbra kanyarodunk a Gyöngyös-patak partjára. Jobboldalt Sárvár fényei kísérnek, balra előttünk szélkerekek pislákolnak pirosan. Fantasztikus tiszta, csillagos éjszaka lett, biztatjuk egymást és énekelve haladunk. Messziről látjuk az úton elhaladó autókat, tudjuk, ott közeleg felénk Csényeújmajor. Kivilágított, jókora kápolnánál van a pecsét, aztán már csak két kilométer séta a szállásra, de az a túra legnehezebb két kilométere. Csongor már fáradt, nehéz tartani benne a lelket, barkochbázunk, szóláncozunk és várjuk a település fényeit. A végén már bemondom neki a métereket és a perceket, hogy mennyi van még vissza a vendégházig. Közben utolért minket a szállásadó autóval, kérdezte, hogy ne vigyen-e el, de még Csongor is hősiesen azt mondta, nem, gyalog szeretnénk a kéken beérni a faluba. Végül sikerült is, kényelmes szállást kaptunk meleg zuhannyal és puha ággyal.

Másnap nem volt egyszerű felkelni, de az volt a cél, hogy a napkeltét már útközben nézhessük. Végül magát a kibúvó napot nem láttuk, de amikor a házak fölé emelkedett, azt már elcsíptük. Deres, párás hajnalban hagytuk el a falut – ami így világosban nagyon szép volt egyébként – a szélkerekek most lassan mögénk kerültek a rózsaszín ég hátterében. Betértünk az erdőbe, némi aszfalt után ösvényre, hosszú egyenesek, derékszögű elágazások, rengeteg gomba, őzek és szarvasok között. Néhány kilométer múlva elértük a vasutat, utána felmásztunk egy vadlesre a kilátásért, és megláttuk Bögötöt. A faluba beérve a polgármesteri hivatalnál pecsételtünk, a játszótéren kicsit bemelegítettük a még öt kilométer után is alvó izmainkat, és nekivágtunk a pocsolyás útnak Szeleste felé.

Ez jó hosszú szakasz volt, szebb és kevésbé szép szakaszokkal, fakitermeléssel, néhány méterrel a 88-as főúton, majd tovább az erdőben. Itt is láttunk őzeket, szarvasokat, egy szakaszon úgy tűnt, hogy ültetett fasorban haladunk, bár már nagyon elöregedett. Elgondolkodtam rajta, hogy mihez vezethetett, mert mögöttünk kilométereken át csak az erdő, előttünk a szántóföld volt. A szántóföldre kiérve azonban már láttuk a vasútvonalat, amely mellett hosszan gyalogolva el fogjuk érni az M86-os autópályát, majd Szelestét. Csongor szerette ezeket a nyíltabb szakaszokat, hogy lát tájékozódási pontokat, sőt az aktuális célt, a falut is. Átsétáltunk a Szeleste-Ölbő vasútállomáson, fel az autópálya feletti hídra, a magasfeszültségű vezetéktől vibrált a kezünkben a túrabot. Végre elértük Szelestét. Jó hosszan kellett átvágnunk rajta, a pecsétes kocsma ugyanis majdhogynem a  falu túlsó végén van. Ittunk egy meleg teát, és jól elszórakoztatott minket a szomszédos asztalnál ülő bácsi. 

Fáradtan bár, de vettünk egy nagy levegőt, és nekivágtunk az utolsó tíz kilométernek. Gyönyörű látvánnyal kezdtünk – kisütött a nap, és a szakasz első dombjára kellett felkapaszkodnunk, egy szép kápolna kertjén átvágnunk, és a napsütésben láthattuk a tájat, amit már bejártunk, és ami még előttünk áll. Keskeny erdősávba értünk, mindkét oldalon szántófölddel, újabb szarvasokkal, aztán igazi erdőbe, végre nem hosszú egyenesekkel, hanem valódi, kanyargós erdei utakkal. 

Különösen jót tett az erdőnek a fák között beragyogó napsütés. Csongor rájött, hogy egy csoki az, ami hiányzik neki, valóban erőre kapott tőle. Kellett is, mert jöttek az újabb hosszú egyenesek, a sötét fenyvesek, és lassan a nap is lefelé kezdett haladni megint. A Mária-út táblái szakaszolták az utat, bár az Ablánc-malmot nem jelölik, de azt igen, hogy Szelestét mennyire hagytuk már magunk között. Újra megközelítettük a vasutat, most következett utunk legsötétebb, szinte kísérteties fenyőerdője, rengeteg hatalmas és gyönyörű gombával és vaddisznótúrással – biztattuk is egymást, hogy legyünk túl minél gyorsabban ezen a szakaszon, nem szerettem volna vacsorára érkező vaddisznókba futni. Úgyhogy énekelni kezdtünk és igyekeztünk ritmusra lépni, míg el nem értünk a vasúti átjáróhoz. A térkép alapján azt hittük, hídon fogunk átmenni a vasút fölött, de a valóságban alagút állt előttünk, mégpedig vízzel borított alagút. Konkrétan az egész utat ellepte egy nagy pocsolya, kaland volt a partoldalban átkelni, Csongornak ügyesen ment, én bokáig belecsúsztam. 

Innen viszont már csak négy kilométer volt hátra – elég nehéz négy kilométer, itt éreztem azt, hogy sok ez Csongornak. Igyekeztem tartani a lelket benne, gyakran néztük a térképet, szakaszoltuk az utat, kerestük az országutat, amire majd kiérünk. Végül egy szűk ösvényre tértünk, ráadásul hosszú lejtőre – ez nagyon feldobta Csongort, új erővel töltötte fel. Érdekes, hogy mennyire sokat számít neki a szellemi erőfeszítés – a hosszú egyenesek fárasztják, de ha érdekesebb a vonalvezetés, még ha ez fizikailag nagyobb kihívást jelent is, az feledteti ezt. A lejtőn nagyon beindult, szinte futott, ráadásul hamarosan megpillantottuk az aszfaltot, csak rá kellett térnünk. Innen már csak fél kilométer volt az Ablánc-malom, ahol Péter már várt minket. Jóval azelőtt észrevettük, hogy hallótávolságra megközelítettük volna. Végre megérkeztünk! Pecsételtünk, örömmel konstatáltuk, hogy a csárda felújítás alatt áll – jó lenne, ha hamarosan enni vagy akár éjszakázni is lehetne itt. Barátkoztunk az elénk somfordáló fekete cicával, és miközben belekezdtünk az élménybeszámolóba, beültünk a meleg autóba, és indultunk hazafelé a véghezvitt teljesítmény örömével és azzal a tudattal, hogy még egy ilyen hétvége, és Írottkőre érkezünk.

2019.11.23. Káld - Csénye 33.75 km 378 m szint

2019.11.24. Csénye - Abláncmajor 26.41 km, 291 m szint