OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 1. rész

2022-ben épp 70 éve, hogy a Lokomotív Turista Egyesület jogelődje meghirdette az Országos Kék Túra mozgalmat. Hogy ezt méltóképp megünnepeljék, és ehhez a túrázók is csatlakozhassanak, idén az OKT-n belül új jelvényszerző mozgalmat írtak ki: az OKT70 - 70 éves az OKT nevűt. Ennek keretében 70 kilométert kell egyhuzamban, megszakítás nélkül, 70 órán belül teljesíteni a kéktúra vonalán - a megszakításba persze az alvás nem számít bele.

A kihívásokat szeretjük - nem kellett sokat számolgatni, hogy rájöjjek, tavaly a háromnapos túránkon 77 kilométert tettünk meg Csongorral a Cserhátban, tehát ez is menni fog. Tény, hogy az egyik legnehezebb szakaszt választottuk a legmelegebb időjárással kombinálva, de hát iskolás gyerekkel nyáron lehet igazán hosszú túrákat tenni.

Előzmény, hogy a Mátrában már összevissza megtettünk rövidebb szakaszokat, hiszen többször is nyaraltunk már ott, illetve nyár elején egy csodás esős kétnapos túrán bevettük Ágasvárt is. Igazából csak a Mátraszentistván-Galyatető rész hiányzott, és a keleti gerinc Kékestetőtől. A logisztika tehát a következőképpen nézett ki:

A 0. napon vonattal és busszal elmegyünk Mátraszentistvánra. Innen egy öt kilométeres séta Galyatető, ahol a turistaházban megalszunk. Másnap a reggeli busszal átmegyünk Kékestetőre, és nekivágunk a hullámzó gerincnek - és a tulajdonképpeni OKT70-nek - Sirokig. A következő szállást Bélapátfalván foglaltam, így adta magát a harmadik nap programja a Mátrát a Bükktől elválasztó dombvidéken át, majd Szarvaskőtől már a Bükkben. Bélapátfalvától a Bükk-fennsíkon át Bánkútig menetelünk, ahol egy újabb turistaszállón töltött éjszaka után másnap lesétálunk Mályinkára és hazautazunk.

A tervezést tett követte. Csongor is régen várta már, hogy igazán hosszú túrára induljunk kettesben, nekünk ez az anya-fia idő. Ragyogó júliusi napon vágtunk neki, és utólag azt gondolom, ilyenkor a Mátra és a Bükk a legjobb hely, ahová menekülhetünk a meleg elől. Mátraszentistvánon a buszról leszállva ugyanis éppen 20 fok volt, szinte fáztunk. Mátraszentistván és Szentlászló szinte összeér, onnan pedig a sípályán indul felfelé az ösvény. Itt már érdemes volt hátra-hátranézni az igazi mátrai kilátásokért, Galyatető felé közeledve pedig egyre több turistával is találkoztunk.

Olyan korán felértünk, hogy még a szállásunkat se foglalhattuk el, de ittunk egy kávét és Csongor egy forró csokit. A csomagunkat lerakhattuk, aztán alaposan bejártuk Galyatetőt: a kilátót, a Kodály templomot, a hatalmas parkot, a fa játszóteret, míg végül rátaláltunk a templommal szembeni apró fogadóra, ahol olcsó és finom ebédet kaptunk. A turistacentrumban még ittunk egy Kék sört - nyugi, csak én :) - megnéztük a naplementét, aztán irány az ágy - másnap korán kelünk!

1.      nap - Kékestetőtől Sirokig

 A 6:19-es busszal indultunk át Kékestetőre (mátraházi átszállással). Stílszerűen a büfé teraszán reggeliztünk, miénk volt a hegy, hűvös volt és harapni lehetett a levegőt. Elkészültek az OKT70 megkezdését igazoló időbélyeges fotók, majd nekivágtunk az első sziklás lejtőnek.

Aki erre a szakaszra indul, annak fontos tudnia, hogy Sirokig, azaz 22,5 kilométeren át nincs település, de vízvételi hely se nagyon - ha akad is forrás, vizet nem találni benne, különösen az idei aszályos nyáron. Utoljára egész napos esőben jártunk a Mátrában egy bő hónapja, most pedig, ha a fákra néztünk, azt hihettük, hogy megkezdődött az ősz. Tudtuk ezt, tehát alaposan készültünk vizes zsákkal, kulacsokkal, a turistaházba bekészített ásványvizeket is elhoztuk, és még így is nehezen értünk be Sirokra.

Sas-kő kilátó

Kilátás Sas-kőről

Az első lenyűgöző kilátást a Sas-kő bérce adta a rajta található emlékművel és a szinte teljes körpanorámával, aztán szebbnél szebb peremutakon haladtunk tovább. Annak ellenére, hogy az út az 1014 méter magas Kékes csúcsáról a 200 méter körüli tengerszint feletti magasságú Sirok felé halad, ne higgyétek, hogy kényelmes lesétálásról van szó. Sorban jönnek egymás után a csúcsok: a Szár-hegy, a Cserepes-tető (ennek csak az oldalán vezet át a kék) aztán az Oroszlánvár, majd a Szederjesvár, mígnem a Gazos-kő oldalából végre megláttuk a siroki várat. A hegyek közül néhány erdős, de sokszor kopár, kitett oldalakon kapaszkodtunk felfelé - és lefelé se volt sokkal könnyebb. Fogytán volt a vizünk is, de még hosszú ideig tartott leérni a a siroki vasútállomáshoz, majd onnan tűző, napos aszfalton a faluba. Az állomás elhanyagolt, szemetes, reménykedtünk egy vízcsapban vagy kútban, de nem találtunk. Hosszan vezetett a bekötőút a faluba - itt legalább adtak árnyékot a fák, de a házak közé beérve csak úgy sütött az aszfalt. Sirokiak, ültessetek fát!

Az egyetlen árnyék a Sirok központjába vezető úton

Több pihenővel, a métereket visszaszámolva értünk be végül a falu központjába, ahol a helyi Coop bolt volt a megmentőnk: légkondicionálás, hideg italok, gyümölcs és más rég látott nyalánkságok vártak. A bolt tövében a földön ülve frissültünk fel, mert az előtte kialakított kis park padjai mind a napon álltak. Hogy összeszedtük magunkat egy kicsit, megkerestük a szállásunkat: szerencsére a Kéktúra vendégház nem volt messze a bolttól, a szállásadónk pedig nagyon kedvesen fogadott minket.

Zuhany, felfrissülés, otthoni beszámoló után még zárás előtt visszatértem a boltba a vacsora és a reggeli hozzávalóiért, aztán álomra hajtottuk a fejünket, készülve a másnapi újabb megmérettetésre.

2.      nap - Siroktól Bélapátfalváig: irány a Bükk!

Bár a Mátra és a Bükk hegység közötti terület a térképeken dombságként szerepel, azért a faluból a Várhegyre, majd onnan a Barát és Apáca sziklákhoz és a Török asztalhoz felsétálni kora reggel, a tegnapi túrával a lábunkban nem volt egyszerű. Szerencsére bejáratódtunk, és a reggelit már az első öt kilométer után egy irtás szélén álló farakáson fogyasztottuk el. A mai első pecsételőhelyünk Rozsnakpuszta volt, először kerestük egy darazsak lakta odvas vadkörtefán a pecsétet, mire észrevettük, hogy áthelyezték az újonnan telepített OKT táblára.

Innentől kevésbé látványos útszakasz következett, de a bátori elágazásig azért rendben voltunk. Ott aztán megint forró aszfalt következett-  viszont láttunk két olyan patakot is, amiben volt víz! Szegény Csongort hiába biztattam, hogy a térkép szerint hamarosan megint erdő következik: ez korábbi irtáson éppen csak növekedni kezdő fiatalos erdő volt, ami csak itt-ott vetett árnyékot az útra. Kalapban, a vízzel takarékoskodva, meg-megpihenve, minden szellőnek örülve bandukoltunk, amikor megláttuk Szarvaskő első házait! Bíztunk benne, hogy hamarosan lekanyarodik az út a faluba, de először még át kellett vágnunk egy végtelennek tűnő szántóföldön, ahonnan menet közben a Bükk-fennsík koronáját csodálhattuk - de ez a sivatagi érzeten keveset segített.

Amikor viszont végre a falu felé kanyarodhattunk, egyik öröm érte a másikat! Geológiai tanösvényre keveredtünk - Szarvaskő ugyanis nagyon érdekes hely ebből a szempontból - aztán a Szérűskertben a turisták részére kihelyezett cukorkával fogadtak, majd írd és mondd NÉGY (!!) kútból vehettünk vizet és hűthettük magunkat! Mindennek a megkoronázása a Vár presszó volt, ahol egy hosszabbat pihentünk, kávé, alkoholmentes sör, kóla, chips és fagyi mellett - igazán kirúgtunk a hámból.

18 kilométer után újra szakaszt váltunk: a Sirok Szarvaskő szakasz ilyen rövidke, és kezdődhet a Bükk. Izgalommal tölt el: a Bükkben még - egy-egy szilvásváradi kirándulást és az Upponyi-szigethegységet leszámítva - alig túráztam. Tudtam, hogy innentől meredek mászás következik a szarvaskői Várhegyre és tovább, tehát a meglepően bővízű Eger patak partján található artézi kúton mosakodtunk, hajat és kalapot vizeztünk, és szép türelmesen nekivágtunk a kaptatónak. A várhoz nem tértünk ki - tudtuk, hogy hamarosan úgyis felülről nézzük. Ha jártál már autóval Szarvaskőn, biztosan megcsodáltad a két meredek bazaltkúp közé ékelődő falucskát az út feletti hídon áthaladó vasúttal. Most felülről és egyre feljebbről csodáljuk ezt a látványt, amit a meleg ellenére nagyon élvezek. Végül újra fák közé térünk, és nagyjából szintben haladunk.

A vasúti híd fentről

Alattunk a falu

Ez jobban tagolható, rövidebb szakaszokra bontható túra, mint a tegnapi: Szarvaskőről csak bő 7 kilométer a Telekessy vendégház pecsétje, de közben még ott a Gilitka kápolna is, a vendégháztól pedig gyakorlatilag célegyenes: 4 km Bélapátfalváig. Semmi okunk a sietségre, így a kápolnánál is pihenünk egyet, és nagyon örülünk, hogy csobog a forrás, fel is veszem ezt a ritka hangot a telefonommal. Aztán eszembe jut, hogy jó lenne nyitva lévő boltot találni Bélapátfalván. Ennek ellenére nem szaporázzuk a lépteinket: van még elemózsiánk, lesz, ahogy lesz, nem fogom a túra harmadik napján, az ötvenedik kilométeren túl siettetni a tízévest. Aztán amikor 6-7 óra körül a falu szélére érünk, azért újjáéled a remény: hátha lesz bolt!

Így érkeztünk Bélapátfalvára

Sajnos a ciszterci apátságot olyannyira felújítják, hogy a kéket el is terelték a közeléből - nem is értem, nagyon zavarna ott néhány gyalogos turista? Nem teszünk kitérőt, inkább a Bél-kő alatt a falut célozzuk meg, a látvány lenyűgöző. Aszfalton baktatunk a falu felé, és hamar meglesz a szállás is, ahol megtudjuk, hogy egy albán pékség, sőt „a Petya” is nyitva van. Előbbinél péksüteményeket, utóbbinál paradicsomot és uborkát veszünk - melegben sóval életmentő! - aztán beülünk a kocsmába egy gyümölcsös sörre. Így feltöltődve sétálunk vissza a szállásra. Nem könnyű a meleg tetőtéri szobában elaludni, de győz a fáradtság, és hamarosan alszunk, mint a bunda.

Folytatása következik!

Felső-mátrai csavargások

Ott hagytam abba a túrabeszámolókat, hogy megmásztuk a Keleti-Cserhát tetejét, és Garábnál megszakítottuk a kék túrát. Ezen a napon a szállásunkat is áthelyeztük a Mátrába, mégpedig Mátraszentlászlóra, a Kétkerék Vendégházba. A kétnapos hotel-luxus után olyan helyet kerestünk, ahol kényelmesen elférünk öten, van saját konyha, de azért kínálnak reggelit is, és közel az erdő, ne kelljen autóval menni a túrák kiindulópontjáig. Mátraszentlászlón meg is találtuk ezt a vendégházat, amelynek az utcáján konkrétan átmegy a kék jelzés, ami az utca végén belefut a sárgába, és tényleg néhány száz méter az erdő és a Vörös-kő-kilátó. Mivel a tepkei túránk után érkeztünk ide, először is vendéglőt kerestünk és jól is laktunk a kilátóról és a hegyről elnevezett Vöröskő étteremben, aztán a pihenésé volt a délután. Közben azonban már tervezgettük, hogy merre menjünk, mit is nézzünk meg másnap a látnivalókban bővelkedő Felső-Mátrában. Péter a Vörös-kő-kilátótól Mátraalmás felé akart menni a Galyavárat megmászni, én is szívesen tartottam volna vele, de bizonytalanok voltunk abban, hogy a gyerekek mennyire bírnák. Végül megállapodtunk, hogy a kilátóig és onnan a mátraalmási elágazásig együtt megyünk, aztán kettéválunk, és én a gyerekekkel csinálok egy háromfalu-kört: felfűzzük egy túrára Mátraszentimrét és Mátraszentistvánt, amíg vissza nem érünk újra Szentlászlóra.

Így is lett, a kilátóból megcsodáltuk a Kékestetőt és a Galyatetőt, meg az elénk táruló további csúcsokat, aztán nem mentünk le a hegyről, hanem a gerincen indultunk tovább addig, amíg csak az útjelző tábla nem mutatta a mátraalmási irányt. Ott egy hirtelen döntéssel Csongor Péter mellé szegődött, így én a két nagyobbal mentem a könnyebbik úton. A kék kereszt jelzés gyakorlatilag visszamegy Mátraszentlászlóra, de a falu szélén megbújó kis házak között húzódik, olyan környezetben, hogy minden második nyaralót szívesen a magaménak tudtam volna. Aztán egyszer csak kibukkan a Három falu temploma mögött – ennek a kis kőtemplomnak az a története, hogy a három kis falu nem tudott megegyezni azzal kapcsolatban, hogy hol épüljön meg, így aztán az érsek kijelölte ezt a mindegyik falutól azonos távolságra lévő kis helyet. Amikor néhány éve itt jártam, még messze nem volt ennyire körbeépülve, most már utca van mögötte. 

Három falu temploma

Továbbhaladva gyönyörű bükkös erdőbe értünk sok patakátkeléssel, nagyjából szintben haladva, könnyű, de nagyon látványos és élvezetes szakaszon. Ez még Regőnek is tetszett. Aztán szépen besétáltunk Mátraszentimrére, ami a három falu központja – és hozzá tartozik még Galyatető, Bagolyirtás és Fallóskút is. Itt van bolt és kávézó (meg saját templom és Szent Imre - szobor), részben ezért is választottuk ezt a kört a mai túrára, így ugyanis gyalogosan eljuthattunk a boltba, ami a hátralévő napok élelmiszer-ellátásában fontos lelőhely volt. Tehát ittunk egy finom kávét Marcival, Regő is kapott egy üdítőt, majd átsétáltunk a boltba, hogy némi terhet helyezzünk a hátizsákjainkba, aztán a zöld sáv jelzésen folytattuk utunkat Mátraszentistván felé. 

Jó ideig lefelé tartottunk egy patakvölgybe, én már tudtam, hogy meglesz még ennek a böjtje, hiszen a faluba a sípályán keresztük vezet majd az út. De legalább árnyékos volt, mégpedig sűrű, sötét és nagyon szép. Aztán persze emelkedni kezdett, ezt a gyerekek mindig jobban bírják, mint én, néha csak hallottam őket, de nem láttam. Egy kisebb tisztáson bevártak, ez már a sípark területe volt, tanösvénytáblákkal. Újabb árnyékos szakasz után már vártam, mikor érünk ki a sípályára. 

Különleges látványt nyújtottak az álló felvonók a napsütésben, havas táj helyett virágos rétek felett. Keresztben vágtunk át alattuk, és megkerülve a pálya kis víztározóját, Mátraszentistvánra érkeztünk. Reménykedtünk egy fagyiban vagy jégkrémben, de semmi ilyesmit nem találtunk, pedig az utolsó kilométer emelkedett is és napos is volt, viszont nagyon közel volt már Mátraszentlászló és a szállásunk, ahol a hűvös szobában pihenhettünk, zuhanyozhattunk, sőt a medencét is használhattuk a kertben. Péter és Csongor eközben sikeresen megmászták a Galyavárat, nem sokkal utánunk értek haza, és a csúcson még függőágyban is pihentek egy kicsit.

Utolsó teljes napunkba megint tettünk egy kis kék túrát is, és most mind együtt mentünk – bár ebben is volt egy kis kétfelé osztódás, nem is mi lennénk, ha nem lenne. A cél Ágasvár volt, majd a Csörgő-szurdok. Most egyenesen Mátraszentistván felé indultunk a kéken, és az ágasvári turistaházig rajta is maradtunk. Pecsételés után a falu szélén szép nyomvonalon halad a kék, egészen más szögből lehet rálátni a sípályákra, miközben nyaralók és vendégházak mellett bandukolunk, és arról álmodozunk, hogy milyen jó lenne itt egy saját hely. Minden csendes, kevesen vannak, azok is biztosan alszanak még, pedig mi is egy kiadós reggeli után indultunk.

Lassan, nem megerőltetően emelkedünk, amíg el nem érjük a kék és a kék háromszög jelzés elágazását. Itt már komoly sziklák jelzik a közeli Ágasvár csúcsát. Én egyszer jártam itt, a Mátrabérc túrán, emlékszem a meredekségre, ennek tudatában kérdezem a csapatot, akar-e valaki velem tartani. Marci és Csongor jelentkezik, mi nekivágunk a kék háromszögnek, Péter ezúttal Regővel a kéken marad, és megbeszéljük, hogy a turistaháznál találkozunk.  

A mi ösvényünk bizony keményen emelkedik, még Marcit is próbára teszi néha, izgalmas és sziklás – időnként tényleg sziklamászásra emlékeztet. Sok a gomba, szép az erdő, néha a fák között meggyőződhetünk arról, hogy már elég magasan vagyunk, a gyerekeket a csúcsról nyíló látvánnyal biztatom és a mátrabérci emlékekről mesélek. Aztán meg is elevenednek, mert ott vagyunk, jár a csúcscsoki, és nem csalatkoznak: tényleg van mit csodálni. Én meg őket csodálom az országnak ezen a fantasztikus pontján.

Lefelé még izgalmasabb, meg is kérem őket, hogy maradjanak még egy percre a sziklán lábat lógatni, hadd fotózzak. Aztán lemászunk a sziklákon, és azt találgatjuk, milyen messze lehet a turistaház, vajon át lehet-e menni a tisztásán, vagy kerülni kell, hol tart a felújítás és a többiek ott vannak-e már. Aztán meghalljuk Regő hangját, elénk jött – bizony ők már meg is ittak egy üveg frissítőt, mire mi odaértünk, ugyanis meglepetésünkre nem kell kerülni, és a büfé is üzemel! Pecsételünk, pihenünk, mesélünk, és nekünk is jár egy üdítő és egy Balaton szelet. A turistaház után nagyon röviden maradunk csak a kéken – a jelenleg összevissza és apró szakaszokban meglévő mátrai kéktúránkat majd úgy szeretnénk összekötni a Cserháttal, hogy Garábról elgyalogolunk Mátraverebélyre és onnan Ágasvárra, így pótolva a lyukakat.

A zöld sáv jelzésre váltunk a Csörgő-patak völgye felé. Előző nap tudtam meg anyukámtól, hogy az a festmény, amely gyerekkoromban a nagyszüleim hálószobájának falán lógott, most pedig anyuék nappaliját díszíti, ezt a patakot ábrázolja. Próbáltam is neki olyan fotókat küldeni, amik hasonlítanak a festményre. De itt még arrébb van a patakvölgy, először hosszan ereszkedünk az árnyékban, amíg el nem érjük a zöld négyzet jelzést. Távolabbról mellénk csatlakozik a patak, aztán egészen leérünk a völgyébe, át is kelünk rajta, van, hogy bozótosba veszik az út. Nagyon vadregényes, romantikus völgy kidőlt fákkal, kis csobogókkal, egy kis család mezítláb kerget egy erdei békát a vízben.

Elérjük a Hutahely pihenőjét, ahol a régi üveghuta mellett uzsonnázunk, a gyerekek megmásszák a túlparton álló jellegzetes sziklát is, aztán lassan elhagyjuk a patakmedret, és felfelé kezdünk kapaszkodni a völgyben. A cél megint a sípálya, de most egy másik útvonalon vágunk át rajta, és az út vége ugyanaz, mint előző nap: napos emelkedő Mátraszentistvánon át Mátraszentlászlóra, szinte egyenesen a medencébe.

Sosem tudunk úgy nyaralni, hogy úgy érezzük, mindent bejártunk az adott környéken, szerintem ez lehetetlen küldetés, és itt sem volt máshogy. Bátran ajánlom mindenkinek a Felső-Mátrát, aki természeti élményekre és látnivalókra vágyik, és ha valakinek az is szempont, hogy míg odahaza 35 fok van, addig itt 7-8 fokkal kevesebb, az is megtalálja a számítását. Hazafelé pedig ne hagyjátok ki Mátraszentimrén az Ásványmúzeumot sem!

Első túra: 8 km, kb 275 méter szintemelkedés.

Második túra: 11,3 km, kb 370 méter szintemelkedés.

2018 tavaszi túrák

Igyekszem aktualizálni a blogot, és aztán majd tényleg folyamatosan írni a megtett túráinkról, felfedezett helyeinkről. Szerencsére többet túráztam idén, mint amennyi alkalmat és időt blogírásra fordítottam, amiből következően jól el vagyok maradva. Ezt a pár mondatot képzeljétek majd oda a következő néhány bejegyzés elejére is, aztán majd reményeim és terveim szerint aktualitását veszti.

A Vérkör előtti utolsó túra, amiről írtam, januárban volt. Azt a szép havas időszakot követően hideg, csapadékos, gyerekek számára kevésbé élvezetes időjárásban volt részünk, illetve akkor jött egy betegség is, ami egy ideig távol tartott a mozgástól. Így aztán nagyon vártam már az első tavaszi napokat, nem érdekelt már a várható sár sem, csak menjünk, mozogjunk, az elkésett tavaszban nézzük meg az ébredő természetet. Így választottuk első tavaszi (és idei) teljesítménytúrának a Jásdi Nyuszitúra mindössze 8 km-es távját március legvégén, a kései hóolvadás után. Csak röviden, mivel ebbe a bejegyzésbe több túra összefoglalóját tervezem: ennek a túrának a fő élménye a sár volt. Életemben nem láttam még ekkorának a Gaja patakot és a Római-fürdő vízesését, a Jásdról a szurdok tetejére felvezető út pedig abszolút vendégmarasztaló volt, Regő többször a sárban hagyta a cipőjét. A szurdokból jelöletlen, szalagozott úton mentünk visszafelé erdőben, majd nyílt dombokon vissza Jásdig, lesve a felhőket, hogy mikor szakad ránk az ég. Szerencsére az eső már a faluban ért utol minket, az utolsó métereket futva tettük meg, beérve a célba a megérdemelt teáért, zsíros kenyérért és csokitojásért.

A következő hétvégén családilag, Gyula barátunkkal kiegészítve a Börzsöny felé vettük az irányt. Nekem kék túra, mindenki másnak élmény és kirándulás: hihetetlen nagyot változik a természet tavasszal egy hét alatt, és most különösen kirobbanóan kezdett tavaszodni. A terv az volt, hogy Nagymarosról felmegyünk a Remete-barlangig, onnan a Julianus barát kilátóig, majd én Marcival kettesben tovább Kisinócig, így kiegészítve a már megtett börzsönyi kék szakaszomat. Így is lett abban a felosztásban, hogy Gyula csak a barlangig jött, Péter a gyerekekkel a kilátónál piknikezett, majd egy másik úton tért vissza Nagymarosra, és autóval jöttek értünk a turistaházhoz. A túra eleje emelkedik, aztán jobban emelkedik - a barlang előtt mély bevágásokba ereszkedik le, ahonnan egyre feljebb kell kimászni - és a legdurvább szakasz a barlangtól a kilátóig vezető rész, ennek is főleg az eleje. Volt benne rendesen mászós, fától fáig kapaszkodós rész főleg a gyerekeknek, de nagyon jól bírták. A kilátó előtti szakasz már kevésbé durva. Szerencsére egyáltalán nem volt már sáros az erdő, kezdett zöldülni is, és pirosló hunyort, tavaszi héricset, majd a kilátó előtt odvas keltikemezőket láttunk, csak úgy illatozott.

Fent megcsodáltuk a kilátást, pihentünk, falatoztunk, aztán Marcival továbbindultunk a kéken, először lejtve, majd sokáig szintben, a Törökmező tanösvénytáblái és hatalmas fái alatt. A törökmezői turistaháznál most jártam először, szuper hely, gyerekekkel simán el lehet tölteni itt egy napot. Ittunk egy hideg üdítőt, aztán már nem álltunk meg a célig. Kóspallag után meglepett, hogy még milyen viszonylag hosszú szakasz van vissza, fel a kálváriadombra, le onnan, két patakátkelés, még egy emelkedő, de a végén csak odaértünk, bő 22 km volt a teljes túra.

Pont jó edzés volt nekem ez a túra a rákövetkező hétvégére, a Mátrabércre. Persze nem rögtön a teljes távra, csak a 27 kilométeres Muzsla túrára. Voltam már ennél sokkal hosszabb túrán is, mégis komoly kihívást jelentett egyrészt a sok szint miatt, másrészt mert igen szűk a szintidő. Az itinerben részidőket is kaptunk, és bizony nézni kellett a pontokon, hogy mennyivel vagyok belül az aktuális részidőn, és szedni kellett a lábamat. Igazából ez a túra külön posztot érdemelne, de azt majd jövőre, az eggyel hosszabb távon :) A vonalvezetés gyönyörű, a Mátrabérc névhez méltó, idén a hegy április közepéhez képest szokatlan meleggel lepett meg. Sikerült a szintidőhöz képest folyamatosan növelni az előnyömet, 15, majd Ágasvárnál már 45 percre, a pontokon nem sokat időztem, enni sem nagyon álltam meg. A világ legfinomabb ropogós zsemléjét és medvesajtját Mátrakeresztesen adják féltávnál, aztán jön a neheze, a folyamatos emelkedő és a végén a Muzsla, amire mindig azt hiszed, hogy az már a csúcs, és mindig kiderül, hogy nem, még nem az. Onnan már csak 7 km, ami nagyjából lejt, de akkor már, ráadásul kitett, köves úton nagy melegben az se könnyebb. Végül mindössze 18 perccel előztem meg a szintidőt, amire egyébként nagyon büszke voltam és jövőre visszamegyek az eggyel hosszabb távra, amíg el nem érem a leghosszabb, a tényleges Mátrabérc túra teljesítését.

Még egy rövid túráról szeretnék írni ebben a posztban, tulajdonképpen az első ausztriai, magashegyi túrámról. Ez a fogalmazás azért csalóka egy kicsit, mert ez egy hegyről lesétálás volt és csak 4.5 km, de gyönyörű és élvezetes. 16 éves korom óta először voltam ilyen magasan. De megnyugtatok mindenkit, lesz valódi, szintes túra is, és megdöntöm a magassági rekordomat is mindjárt másnap, de ez már tényleg külön posztot érdemel.

Szóval a Schöckl, Graz kirándulóhegye, ami a pünkösdi hétvégén meglepően néptelen volt - lentről úgy tűnt, mintha fent esne az eső, de szerencsére csak a lefelé tartó út legvégén eredt el. Kabinos felvonóval mentünk fel 1445 méteres magasságba, besétáltuk a fennsíkot és ittunk egy kávét kilátással az egyik hüttében, majd megpróbáltunk eligazodni az osztrák turistajelzéseken és megkeresni a levezető utat. Körülbelül 200 méter után lezárásba ütköztunk, az utat pont karbantartják, menjünk a felvonó alatti, egyenesen lefelé tartó meredek ösvényen. Érdekes élmény volt a felettünk surrogó kabinok alatt ereszkedni. Aztán később visszataláltunk az itt már szabadon járható jelzett útra, és szép sziklás erdőben haladtunk tovább, időnként megcsodálva a kilátást. Kellemes sétának is nevezhető kis túra volt ez, azért a sétautaknál valamivel nehezebb terepen, rákészülve a másnapi túránkra, ami miatt Ausztriába jöttünk. De erről tényleg már egy következő bejegyzésben :)