OKT 9-8 Át a Bakony fővárosán: Bakonynánáról Borzavárra

A korábbi gyönyörű, téli csodavilágos túra után ködben és sárban vágtunk neki újra a Bakonynak február elején. Nem bántuk: szeretjük a ködös erdő hangulatát, szeretjük a pocsolyákat, igyekszünk mindenben meglátni a szépet. Azért a Bakonynánától Nagyesztergárig tartó szakaszon nem volt könnyű ezt a hozzáállást megőrizni: nem túl látványos, viszont nagyon sáros, csöpögős szakaszon értük el a települést. Ami mégis érdekessé tette ezt a részt, az az, hogy jórészt a Gaja patak mentén tartottunk a forrásvidék felé. A Keleti-Bakony legfontosabb vízfolyása Veimpusztánál ered, Bakonynánától tehát nagyjából a folyása ellenében, hol a parton, hol átkelve a patakon, hol kicsit eltávolodva tőle haladtunk felfelé.

Bakonynánától Nagyesztergárig

Kevés aszfalt után emelkedő ösvényen haladtunk, alattunk a patakkal, aztán egy vizenyős, sáros laposra értünk ki, ami tavasszal, nyáron szép lehet, sőt ősszel is láttam magam előtt, de most eléggé vigasztalan látványt nyújtott. Megtaláltuk a szépet a pocsolyákban tükröződő fák látványában. Egy-két ilyen ingerszegényebb kilométer után a Gaja több ágra szakad, és vadregényesen fut a kanyargó, sziklás mederben, ezt a részt nagyon élveztük Csongorral. 

Többször kellett átkelni a patakon, ez mindig kaland, és itt fedeztük fel az első hóvirágot is, amit aztán még több követett. Aprócskák, bimbósak még, és nem is lepték el a patakpartot, de már így is a tavasz üzenetét hozták a szürke, csupasz erdőben.

A Gaja egyre kisebb, sokszor elbújik, el is hagyjuk egy mező kedvéért, én pedig ebből és a térképből, meg a hét évvel ezelőtti bejárásomból már sejtem, hogy közeledik Veimpuszta. Végre valami, kellett Csongornak egy kis látnivaló. A középkorban még népes település évszázadokon át virágzott egészen a hetvenes évek végéig, amikor a helyi gazdaságot felszámolták, a lakosságot pedig elköltöztették. A majorság épületének falai még állnak, várromra emlékeztetnek, a köztük lévő teret lassan visszaveszi a természet, a többi épületnek már nyoma sincs. Ha elolvassuk a falu történetét, az elszomorít, de a túrán haladva inkább csak egy érdekes pont a romos épület.

Veimpuszta romjai

Elhagyjuk a pusztát és egy széles mezőn vágunk át, amikor Csongor észrevesz a mező túloldalán, az erdő egyik fáján egy táblát. Ha lenne lomb a fákon, ki se látszana. Először rá is legyintek, biztosan valami teljesen általános figyelmeztető felirat, de Csongor izgalomba jön: nézzük meg! Végülis ráérünk, megnézzük. És milyen jól tesszük: ez a veimpusztai temető a maga eldugott, csendes magányában. Valamiért nagyon szeretem a kis, falusi és még inkább az erdei temetők hangulatát, itt egy kicsit megáll az idő, és a sírhalmokon, amiket még még mindig látogatnak, ezernyi hóvirág. Örülök, hogy útba ejtettük.

Veimpusztai temető

Továbbhaladva a sár nagyon megnehezíti az utunkat, most már nagyjából egyenesen felfelé baktatunk, a Gaja továbbra is a közelben csörgedezik. Már nem tudjuk, melyik apró ág az, amelyik a hivatalos forráshoz vezet, mindegy is: itt megyünk el valahol annak a pataknak a szülőhelye mellett, amely keresztülfolyik Székesfehérváron, és a mi falunk alatt is elhalad, nap mint nap átkelünk rajta. Aztán nehezen küzdve a sárral végre felérkezünk Nagyesztergár szélére, ahol az első ház mellett pihenőpadokat és asztalt találunk. 

Meg kell ágyazni a leülésnek, mert minden nyirkos, de végre elfogyasztjuk aznapi első elemózsiánkat. Még csak hét és fél kilométeren vagyunk túl, ez a szakasz most nagyon fárasztónak tűnt. Megtervezzük a hátralévőket: innen aszfalt Zircig, onnan pedig egy általam már jól ismert, rövid erdei szakasz Borzavárig.

Ködben Zircig és tovább

Indulunk is tovább, majd mielőtt a falu túlsó végén kiérnénk a Zirc felé vezető útra, feltesszük és maximális erősségre kapcsoljuk a fejlámpákat. Nagyon sűrű most a köd, itt erősebben látszik, mint az erdőben, és autóforgalom is van, ha nem is nagyon sűrű. Hátrálok egy kicsit, hogy ellenőrizzem, jól látható -e Csongor a fejlámpával, meggyőző az eredmény. Zircig azt játsszuk, hogy felismerjük-e, mi bontakozik ki a ködből.

Elég jól látható 

A városban aztán első a vasútállomás a pecséttel - 9. szakasz pipa! - aztán megnézzük az apátsági templomot, kereszülvágunk az udvaron. Emlegetem Csongornak, hogy itt kezdte kérni, hogy járjunk ketten túrázni, amikor a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján voltunk együtt, és most részben ugyanarra tartunk majd, de nem emlékszik.

Zirc után jön a Pintér-hegyi parkerdő, már csak négy kilométer Borzavár. 

Ezt találtuk a földön. Otthagytuk, csak a fotót hoztuk magunkkal.

A Fiatalító-forrás tábláját nem vettük észre, csak azt, hogy most már biztosan elhagytuk, mert előttünk a falu széle. Borzaváron egyszer szánkóztak a gyerekeim, erre már emlékszik Csongor! Épp a szánkópálya mellett érünk be a faluba, csak egy kis kaptató még a járdán, a kocsma teraszán pecsételünk, és a buszmegállóban falatozva várjuk, hogy értünk jöjjenek. 

Túra közben azzal biztattam Csongort, hogy innen már látjuk majd a Kőris-hegyet. Viccelődünk azzal, hogy biztosan ott van, de a ködben legfeljebb az irányt tippelhetjük. Legközelebb viszont meg is másszuk!

Bakonynána-Borzavár 16,7 km, 414 m szint

Helló szeptember, helló őszi erdők, helló újra blogolás!

Február 12. óta egy szót sem írtam túrázásról, legalábbis ide - de ez nem azt jelenti, hogy ne jártunk volna sehol! Inkább csak azt, hogy sajnos a túrák megírása, dokumentálása az utolsó, amire idő és energia jut. Nagyon komolyan szeretnék azonban ezen változtatni most, hogy újra itt az ősz, és a gyerekeim iskolában vannak, én meg lassan utolérem magam a munkával és a bloggal is.

Álljon itt egy rövid felsorolás, hogy merre jártunk az elmúlt bő fél évben, milyen témákra lehet számítani a következő hetekben:

Még február-márciusban folytattuk a téli kék túrát, és eljutottunk Bakonynánától egészen Németbányáig. Itt aztán megálltunk, és egyelőre azóta se teljesítettünk többet az OKT-ból, de hamarosan folytatjuk!

Ehelyett Csongorral bejártuk Veszprém környékét: megnéztük szinte az összes kilátót, parkerdőt, még a bándi várat is. Úgy hozta az élet, hogy tavasszal néhány hetente rendszeresen jártunk a szomszédos megyeszékhelyre, és ezeket mindig összekötöttük rövidebb túrákkal is. Amikor pedig egyszer egyedül vitt arra az utam, felfedeztem az Eplény melletti Eperjes tanösvényt is. 

Volt egy olyan napom is, amikor kimenőt kaptam: eltölthettem egy teljes napot egyedül a Bakonyban. Mivel Csongor nélkül a kéket nem akartam járni, így megkezdtem a Közép-Dunántúli Piros túrát Zirctől a Gerence-pihenőig.

A nyár nem a mi évszakunk túrázás szempontjából. Egyrészt idén beismertük magunknak, hogy nem az jelenti az igazi pihenést, ha minél többet együtt lehetünk, hiszen a 2020-21-es tanév ebből többet is ránk kényszerített, mint szerettük volna. Így tehát a gyerekek voltak táborokban is és a nagyszülőknél is. Másrészt egyikünk se bírja jól a meleget, és olyankor szívesebben élvezzük a kertünk, lakásunk hűvösét - különösen a gyerekekre igaz ez. Azért volt egy alkalom, amikor családilag a Rám-szakadékban hűsöltünk egy forró nyári napon, mi pedig Péterrel kettesben több túrát is tettünk az Őrségben és a Börzsönyben.

Csongor a márciusi télben a Kőris-hegyen kijelentette, hogy ő most egy kicsit belefáradt a kéktúrázásba, majd nyáron a meleg miatt egyáltalán nem akart menni.

A szállásfoglalás, tömegközlekedés is nehezebbé vált a járvány miatt, így a kék túra tőlünk távolabb eső részeire egyáltalán nem jutottunk el, és a közelebbieket is pihentettük. A tavasz és a nyár inkább a hosszabb egyedüli és a közepes, kettesben megtett túráknak kedvezett, kivéve Veszprém és környékének felderítését, no meg a Rám-szakadékot. Ahogy azonban megjött az ősz, Csongorban is feltámadt a harci szellem, és várja, hogy újra nekiinduljunk a kék kalandoknak. Nem maradtok tehát túraleírások nélkül akkor sem, ha a fentieket már mind pótoltam - mire megírom, már jöhetnek az új élmények!

Tartsatok ki tehát a blog és az oldal mellett, kövessetek instagramon is, ahol a túrák mellett sok más jellegű tartalommal is találkozhattok! Hamarosan pedig érkezik a fenti túrák közül az első beszámoló.