Dobogókő oda-vissza gyerekekkel

Ezt a túrát október óta tervezzük. Eredetileg a Spartacus ösvény lett volna az úticél, Péter két exkollégájával terveztük, az egyikük családostul jött volna. Aztán ők lemondták, mi elmentünk és milyen jól tettük! Majd a két ünnep között mentünk volna ugyanezzel a csapattal a Holdvilág-árokba, akkor szinte mindenki oldaláról betegség jött közbe, a miénkről is. Aztán a vízkereszti hétvégére a csapat rangidőse, Gyula kijelentette, hogy ő vasárnap reggel fenn lesz Dobogókőn a menedékházban, aki ott van, mehet vele túrázni. A határozottság - meg hogy senki nem akarta újra elhalasztani a túrát - megtette a hatását, mind megjelentünk a megadott helyen és időpontban: mi négyen a két kicsivel, Évi és a párja két nagyobbacska gyerekkel és persze Gyula. Megcsodáltuk a gyönyörű, ködös kilátást - a csúcson sütött a Nap, alatta ködpaplan, a Duna nem is látszott - és elindultunk lefelé a Lukács-árkon.

Kifejezetten enyhe időnk volt, nappalra 12 fokot mondtak, persze a hegyen és főleg a szakadékban számítottunk kevesebbre. A hó már elolvadt, nagyon ritkán láttunk belőle egy-egy foltot, ennek megfelelően csúszós, vendégmarasztalóan sáros volt az útvonal.

Az új bakancsomban jöttem, hoztam a botomat is, hol egyik, hol másik gyereknek adtam kölcsön hol egyiket, hol mindkettőt, és persze én is használtam. A szép új hátizsákomat is megpakoltam, kíváncsi voltam, hogy bírom majd teherrel a túrázást.

Lefelé csak a sár nehezítette a haladást, a lejtő könnyítette. A sarat hol ki lehetett kerülni, hol teljesen esélytelen volt. A Dobogókőről lefelé tartó szakaszon igazából semmi érdekes nem volt addig, amíg a patakot el nem értük, talán csak az, ahogy fokozatosan beleereszkedtünk a fentről látott ködpaplanba. A csapat hol szétszakadt, hol bevárta egymást, ki-ki a saját tempójában haladt, mi Péterrel felváltva figyeltünk a két gyerekre.

Leérve a Lukács-árok és a Rám-szakadék találkozási pontjához kis pihenőt tartottunk, falatoztunk és folytattuk az utat továbbra is lefelé, míg hamarosan meg nem hallottuk a patak csobogását. Néhány kanyar után megérkeztünk az első patakátkeléshez. Csongor már járt itt a nyáron, akkor nem volt gond, hogy hol és hogyan keljünk át, vagy hogy vizesek leszünk, most azért cél volt legalább a patakba esést elkerülni. Hol bot segítségével, hol kézenfogva átevickéltünk ezen az elsőn, és aztán hány átkelés követte még! Most kezdődött az igazán kalandos szakasz.

A Lukács-árok alsó szélénél újra találkoztunk a Rám-szakadékba vezető zöld jelzéssel és vagy  két busznyi kirándulóval, picit ugyan megálltunk a tisztáson bevárni egymást, de aztán igyekeztünk, hogy megelőzzük a tömeget. Később mesélte Péter, hogy hallotta, hogy a szakadékbejáratnál meggondolták magukat, talán a sár miatt, pedig a szakadék belseje, az igazán izgalmas rész már inkább sziklás, kevésbé volt sáros - a patak meg így is, úgy is vizes. 

A nehezebb terepen Csongorral kicsit lemaradoztunk, Péter gyakran bevárt minket és segített, Regő meg előrement Gyulával annyira, hogy nem is láttam, pedig mivel ő nem volt velünk a nyáron ugyanitt, nagyon kíváncsi lettem volna az arcára, amikor meglátja a vízeséseket és acéllétrákat. Most kicsit magasabb volt a víz a patakban, mint nyáron, Csongor időnként az acél kapaszkodókat fogva gyakorlatilag a falon kellett, hogy másszon, de némi szülői biztosítás mellett nagyon ügyesen megoldotta. A forrásnál kulacsot töltöttünk, a finom, hideg, friss víz ki is tartott aztán hazáig.

A gyerekek még korábban meglátták, hogy a hátizsákomban a szendvicsek mellett egy tábla csoki is lapul, de a pihenőknél nem kaptak, azt mondtam nekik, hogy ez lesz a motiváció a felmászáshoz. Nem is tartott sokáig, főleg Regőnek, amíg felértünk a nagy fához, ami tulajdonképpen a szakadék felső végét jelzi, a földet behálózó gyökerei melegebb időben kellemes természetes pihenőt kínálnak. Innen már csak néhány lépcsősor és felfelé tartó ösvény, és ott is voltunk újra a sárga és a zöld jelzés találkozásánál, a Lukács-árok és a Rám-szakadék közös felső pontjánál. Itt újra pihentünk és a gyerekek is kaptak egy-egy darabot az áhított csokiból, de amikor Regő még kért, mondtam, hogy a maradék kell további motivációnak: azt majd a célban, a menedékháznál kaphatja meg. Erre fogta magát, és nekiindult. Mi felnőttek közben éppen arról diskuráltunk a térképet böngészve, hogy a sárgán menjünk fel, amerre jöttünk, ez rövidebb, de meredekebb lesz, vagy a zöldön a Szakó-nyereg felé, ami ugyan hosszabb, de talán látványosabb és ugyanazt a szintemelkedést kell legyőzni hosszabb távon, tehát valamivel kényelmesebben. Regő végül eldöntötte a kérdést: a már ismert sárgán indult el, tehát mi is összekaptuk magunkat, és indultunk utána.

Péterrel megbeszéltük, hogy ő marad Csongorral az ő tempójában, én meg próbáljam szaporázni Regő után az emelkedőn. Hát meglepett, hogy mennyire jól bírta: szerintem egy kilométert is ment előttem úgy, hogy nem láttam meg a kanyarokban. Azért amikor feltűnt a színes kabátja, megnyugodtam és hamarosan utol is értem.

Felfelé menet sokáig jobbnak tűnt a talaj állapota - valamennyit talán szikkadt napközben, vagy csak lefelé jobban csúszik? - de a fennsíkra érés előtti utolsó méterek sokkal nehezebbek voltak, mint reggel. Hol én csúsztam bokáig a sárba, hol Regőt kellett kihúzni úgy, hogy a cipője lehetőleg ne maradjon ott. Amikor már a piros jelzés is becsatlakozott balról, megint könnyebb volt. Regő már épp kezdett fáradtságra panaszkodni, amikor megláttuk a Rezső-pihenőt, ahonnan felhívtuk Pétert: ők épp akkor küzdöttek Csongorral a legsárosabb részen. A csapat eddigre eléggé szétszóródott, Laci és a nagylánya voltak elöl, Rezsőnél még találkoztunk velük. Aztán mi jöttünk, Gyula mögöttünk, és a végén Csongor az apjával. Kicsi fiamnak azért ez az emelkedő nagy küzdelem volt.

Regő bármilyen fáradt volt is, Rezsőnél nem akart leülni, pihenni - talán a csoki motiválta, talán a cél, de indulni akart tovább. Rajtam ne múljék - innen már a csúcs és a kilátó érintésével hamarosan a menedékházba értünk.

Elképesztő, hogy az enyhe januári vasárnapon reggel 9 óta hogy megtelt a parkoló és a menedékház környéke! Nagyon hangulatos volt a sok, padokon, teraszon, tisztáson falatozó ember és a bográcsokból felszálló gőz látványa. Én teáért, zsíros kenyérért és Regőnek pogácsáért álltam be a sorba, illetve a forró gyömbéres italt is érdemes megkóstolni. És persze a megérdemelt csokiadagját is megkapta :)

A zsíroskenyérnek még a fele sem fogyott el, amikor befutott a család többi része is, jókedvűen, nem túl fáradtan. Csongor csak teát kért és persze a csokit :) Ez a motivációs csoki dolog működik, máskor is bevetem.

A teljes túra körülbelül 12.5 km volt 500 méter szintemelkedéssel, ami ilyen távon, ekkora gyerekekkel azért elég kemény. Megállásokkal, pihenőkkel együtt nagyjából öt óra alatt teljesítettük - egyáltalán nem volt cél az időre teljesítés, de viszonyítási alapnak jó. És kalandnak is jó volt - a ruháink és bakancsaink a csomagtartóban, szatyorban jöttek haza.

Szárazabb időben 4-5 éves kor felett, edzettebb túrázó gyerekeknek szívesen ajánlom a túrát. Egy másik, rövidebb verzió, ahogy mi nyáron csináltuk, dömösi indulással először fel a Rámon, nem kel Dobogókőig elmenni, a meredek utolsó szakasz kihagyható, hanem a két jelzés összeérésénél vissza a Lukács-árkon és be a faluba. Jó kirándulást mindenkinek :)

Évzáró-évnyitó poszt

Annyira kevés időm van a rendes blogírásra, hogy nagyon. De nem akarom ezt a blogot hanyagolni, úgyhogy most gyorsan összeírtam magamnak a ki nem posztolt terepfutásokat, túrákat, és készítek róluk egy gyors összefoglalót pár képpel. Kivéve a Naszály trailt, mert az külön posztot érdemel.

Tehát időrendben, az első, amiről nem írtam, a márciusi Országfutás volt, amit terepen szerettem volna teljesíteni, 20 kilométert. Nem mentem messze, csak ide a Velencei-hegységbe, a tópartról indultam Pákozdról, a Szúnyog-szigettől, és Pázmándon lyukadtam ki. Főleg a piros sáv és háromszög jelzéseken futottam, és csodákat láttam, sose jártam még ezeken a részeken. Szép erdők, dombok, patakok, virágok, két forrás is, ingókövek - megtaláltam a Likas-követ is - majd a végén Nadap után némi aszfalt és szőlőhegy után a meglepetés, a pázmándi sziklák: eddig fogalmam se volt róla, hogy itt olyan komoly sziklaalakzatok vannak, hogy sziklamászók is gyakorolnak rajtuk, mint épp az ottjártunkkor is. A tetejükön aztán elég menő célfotó készülhetett :) Pár kép innen:

Likas-kő

Pázmándi szőlőhegyek

Az utolsó előtti fotó a meglepetés: a célban, a pázmándi szikláknál jöttem rá, hogy ez a Velencei-hegységi piros túra, aminek nagy részét most lefutottam, de többször letértem róla más jelzésre. Érdemes lesz egyszer egyben is végigjárni. - Országfutás Pákozd - Pázmánd 20.34 km, 464 m szint

A következő egy rövidebb, 12 kilométeres futás volt a Vértesben, de olyan szép, lenyűgöző és kevésbé ismert helyen, hogy kicsit talán sajnálom is megemlíteni. El ne árasszák a turisták :) A Vértesi Panoráma tanösvény Csákberényből indul a vadászati és erdészeti múzeum mögül, és mindössze 5 km, úgyhogy gyerekekkel is kényelmesen bejárható. Az eleje emelkedik, van benne nem túl szép, szántóföldes rész is, de aztán kiér a dombtetőkre, és kanyarogva elvezet egy olyan völgy fölé, egy kilátópontra, ahonnan hosszasan lehet csodálni a Vértes belsejét. Tökéletes csend, nyugalom és a szemközti domboldalon legelésző őzek... Ha az ember kicsodálkozta magát, továbbindul, és beér egy annyira mély, sötét völgybe, hogy talán még félni is eszébe jut... de akkor szarvast lát közelről, és már el is felejti a félelmet a csodálkozástól. Szinte észre sem veszi, már kint is van újra a múzeum mögött. Mivel nekem ennél több kilométer kellett aznap, átfutottam a falun és a másik oldalán elterülő, csodás kilátást nyújtó kopasz dombokon nyargalásztam fel és alá. - Vértesi Panoráma Tanösvény 12,01 km, 290 m szint  (Fotókat sajnos nem találtam)

Május közepén Zamárdi fölött futottam 22 kilométert terepen. Azt tudtam, hogy ott van a közelben a töreki Cinege tanösvény, ahhoz kerestem még plusz útvonalat, hogy kiadja ezt a távot. Zamárdin belül aszfaltos, murvás utcákon indultam, de elég hamar felértem a falu régi, magasabb régióiba, majd onnan ki az erdőbe. Ha jól emlékszem, Kő-hegynek hívták a kis csúcsot, ahová felértem, kicsit lejjebb egy vaskereszt volt a tájékozódási pont, majd a falu tetején egy szép új kilátó. Innen nem kanyarodtam még vissza a falu felé, hanem a másik irányban futottam keresztül a fenti utcákon, érintettem a Szamár-kőt, majd átfutottam Töreki felé, ahol rátértem a Cinege tanösvényre, és kiegészítettem a tavak között a távomat, hogy az autóhoz visszaérve meglegyen a 22 kilométer. - Zamárdi-Töreki 22.33 km, 277 m szint (Fotók ehhez sincsenek)

Nyáron egy anyajegyműtét utáni futástól való eltiltás alatt az egyetlen megmozdulásom a Gerecse Trailen való önkénteskedés utáni szalagbontás volt, ez egy 6 km-es túra volt Marcival és Mónival, én nem futottam bele, Móni igen. Majd Péterrel mentünk el a Csillagporos Vasparipa túra 7 kilométeres távjára, ami egy éjszakai túra a Bakonyban, Porva-Csesznekről indulva és Vinyére érkezve, de a rövid táv miatt csillagporral nemigen találkoztunk nyár közepén - bár a naplemente gyönyörű volt - mi még utána bementünk egy kicsit a már tényleg sötét Cuha-szurdokba.

Július utolsó hetében egy fantasztikus hetet töltöttünk a Zemplénben, én még sosem jártam arra (vagy legfeljebb osztálykirándulás-szinten) és szerelem lett belőle. Szinte mindennap túráztunk rövideket a gyerekekkel, felmásztunk a Nagy-Milicre is, voltunk a füzéri várban, szerintem életreszóló élményeket szereztünk. Majdnem minden reggel futottam is, a vágáshutai Kispartól és Nagypartról csodáltam meg a hajnali ködöket. A forró nyárban kifogtuk talán az egyetlen hetet, amikor túrázásra, kirándulásra alkalmas volt az időjárás. Innen már vannak képeim :)

Jánosvára kilátó

Reggeli ködök

Megyer-hegyi tengerszem

Esti ködök

Füzér

Felfelé a Nagy-Milicre

Kilátás a Kis-Milicről

Azután a nyár végén még lett Péterrel egy hétvégénk anyukámnak köszönhetően, és elszöktünk a Börzsönybe. Az első napot végigtúráztuk, Nagybörzsönyből felmásztunk a Nagy-Hideg-hegyre, onnan a Csóványosra, majd vissza a Nagy-Hideg-hegyre és egy másik útvonalon le. 25 km volt 1252 méter szinttel, és gyönyörű. Másnap csak kisvasutaztunk és Márianosztra fölött sétáltunk egy kicsit. Végül a nyarat a már posztolt szülinapi futással és túrával zártuk.

Az ősz beköszöntével rám újabb műtét várt, de előtte még futottam a Wizzair félmaratonon, nem voltam gyors, de ezt a versenyt most az élvezetnek szántam, és így is lett, kellemeset, örömtelit futottam, végigvigyorogtam és pacsiztam mindenkivel. Ezt az érmet megérdemeltem, aztán másnap befeküdtem a kórházba. Futásból megint kihagytam egy hónapot, és utána is csak lassan, fokozatosan kezdtem újra, illetve megváltam az edzőmtől. Rájöttem, hogy egyszerűen nem tesz nekem jót, nem egyformán működünk vele, nem passzolunk. Hálás vagyok azért, amit a segítségével elértem és amit tanultam tőle, de az, hogy a mozgás igazából az előző műtét óta eltelt edző nélkül, de nem sport nélkül töltött időszakban okozott örömet, ez sokat mondott nekem.

Szóval a műtét után szépen feltornáztam magam apránként tíz kilométer fölé, az őszi Országfutáson tíz kilométert vállaltam, amit Marcival teljesítettem. Nem terep volt, de nagyon szép útvonal Ságvárról Nyimbe és vissza. Ahogy ez ment, amilyen tempóval, jólesően tudtam futni, abból arra következtettem, hogy jöhetnek újra a hosszabb távok, és így a november végre ismét a Kéken talált. 

Mivel a szülinapomon sikerült befejeznem a Kék pilis-visegrádi-hegységi szakaszát, és leértem a Dunához, most a hozzánk közelebb eső másik végénél, Bakonybéltől folytattam. A leggyönyörűbb őszi időben, ragyogó őszi erdőben futottam egy félmaratont Városlőd-Kislődig, míg Péter a gyerekekkel a Sobri Jóska kalandpark utolsó nyitvatartási napját élvezte. Erről itt vannak fotók facebook-olvasóknak. A nap poénja az volt, hogy miután a kalandparktól hazaindultunk, Csongor méltatlankodva jegyezte meg, hogy hiszen nem is túráztunk, úgyhogy Litérnél megálltunk, és megmásztuk a gyerekekkel a Mogyorós-hegyet.  - OKT Bakonybél-Városlőd-Kislőd vá. 21.8 km, 512 m szint

Egy hétre rá volt a FehérVárPalota teljesítménytúra, ahová eredetileg Péterrel szerettem volna menni a 40 km-es távra, de egyikünk sem érezte úgy, hogy ezt jól bírná. Én a műtét miatt, ő nemrég volt beteg. De túrázni akartunk mindenképpen, így pályabejárást tartottunk: megnéztük az úrkúti őskarsztot, majd onnan túráztunk a kéken Városlőd-Kislődig (ez a szakasz visszafelé, és tovább Nagyvázsonyig lesz a következő lefutott szakaszom) majd egy tanösvény-jelzésen vissza Úrkútra. 14 km volt, és ha lehet még szebb az őszi erdő, mint egy héttel azelőtt, akkor bizony most még szebb volt. 

Úrkúti őskarszt

Úrkútról autózva haza útbaejtettük a Miklós Pál-hegyi kilátót, ezzel még két-három kilométert adva a túrához. Régóta izgatja a fantáziámat a Veszprém körüli hegyeken a földből kinőtt több új kilátó, ezzel egyet kipipáltunk :) Jó kis futóterep lesz máskorra.

November sűrű volt, a következő hétvégén volt a Balaton Maraton, ahol én egy félmaratont (2:16, életem harmadik legjobbja) Marci pedig 14 kilométert futott. Ez volt az eddigi leghosszabb versenye, iszonyat büszke vagyok rá!

November 22. pedig a Naszály Trail, ami, mint már mondtam, külön posztot érdemel. Számomra a futóév megkoronázása, a hab a tortán, jövőre is ott leszek. Az utolsó hétvégét pedig két barátnőmmel Dobogókőn töltöttem, Dettivel mindkét nap futottunk az erdőben, hármasban pedig hóban, szélben túráztunk egyet a Thirring-körúton, amit már nagyon régen meg akartam nézni.

Mivel a novembert keményre terveztem, a decembert szándékoltan lazára, illetve befelé fordulósra, a családdal foglalkozósra. Sokkal kevesebbet futottam, mint máskor, és nem is nagyon hiányzott, jólesett a pihenés ezen a téren. Viszont amikor már elmúlt az ünnep, az ország pedig hetek óta ködben ült, és minden futóismerősöm a felülről fotózott ködpaplant mutogatta boldogan, úgy éreztem, ez nekem is kell, a köd fölé kell futnom. Nem akartam nagyon messze menni, reméltem, hogy elég, ha a közeli, alacsonyabb hegyeknél maradok - és elég is lett, a Várpalota fölötti Baglyas-hegyre futottam fel Csórról indulva. Eleinte akkora ködben jártam, hogy az orromig sem láttam, majd elértem a ködhatárt, és ragyogó napsütésben futhattam, de a magasság és a körülöttem lévő dombok egyelőre nem hagyták, hogy felülről nézzem a ködöt. Aztán a  Baglyas oldalában már fülig ért a szám a látványtól, a tetőn pedig nagyon boldog voltam, fenn voltam a felhők fölött, az ég kék volt és a hajamat fújta a szél. Sok időt töltöttem a csúcson és sokat fotóztam. - Csór-Baglyas-Csór 13 km, 348 m szint

Na, hát ez, meg amit rendesen kiposztoltam, ez volt a terepfutós-túrázós 2015. Hogy mik a tervek az új évre? Rengeteg van, ha leírnám, kiderülne, hogy máris túlterveztem az évet. Aszfaltversenyek, terepversenyek, kezdő triatlon, kék túra, piros túra, teljesítménytúrák. Jó lesz? :)

Szülinapi kilométereim

Minden eddigi futóévemben akartam valami emlékezeteset futni a szülinapomra. Az, hogy lefussam az éveim számát, először irreális volt, akkor futottam fel a Bence-hegyre kétszer. Tavaly abszolút nem jött össze semmi, le akartam futni a 35-öt, de epegörcsöm volt, úgyhogy 5-öt bírtam aznap reggel és azzal vigasztaltam magam, hogy így legalább pont heti 35 lett.

Idén se éreztem úgy, hogy 36-ot képes leszek futni egyhuzamban, viszont túrázásból menne annyi! Ki is találtam jó előre, hogy azt kérem a szülinapomra, hogy menjünk el egész napra és túrázzunk 36 kilométert. Aztán mindenféle közbejött: betegség, a leendő műtétem, meg hogy nem lesz elég szabad hétvégénk előtte, és még nagyon szeretném megcsinálni a Dobogókő-Visegrád kéktúra-szakaszt is. Végül kitaláltuk, hogy kössük össze a kettőt: én lefutom ezt, utána pedig hozzátesszük túrában a maradék kilométereket.

Múlt hétvégén kicsit megcsúszva indultunk neki, a tervezett távhoz képest jó későn, fél 12 tájt sikerült elindulnom Dobogókőről. 

Még felhős kilátás Dobogókőről

Az útvonal egyszerű, le kell futni Dobogókőről a Dunáig. Azért ebben a "lefutásban" van jó hatszáz méter szintemelkedés :) az első néhány kilométer kellemes, enyhén lejtős, a kilátótól el kell futni a Nimród hotel mögött, majd a sípályánál jobbra befordulni az erdőbe. Valamivel lejjebb pont arra gondolok, hogy azért figyelni kell a lábam elé, elég köves a talaj, nem lehet úgy futni, ahogy a vonalvezetés amúgy engedné. És a gondolat utáni következő pillanatban elesek, az a lassított felvételszerű esés, amikor már tudod, hogy megakadályozni nem tudod, de még van időd közben tompítani. A bal vádlimat eléggé lehorzsolom, meg a könyökömet, felugrok, megyek tovább, bosszankodom, de legalább kipipálom magamban, kötelező gikszer megvolt.

Meglepően sok itt a tisztás, irtásfolt, két pecsételőpont is réten van, az első a sikárosi erdészház 6 km-nél, de már négynél akkora réten vágok át, hogy azt hiszem, ez már az. Picit túlmegyek, mert a jelzés élesen visszafordul egy villás elágazásban, és nem veszem észre, de hamar feltűnik, hogy a piroson vagyok, nem a kéken. Megyek tovább a jó úton, itt emelkedő következik, és mintha ugyanannak a rétnek egy fás sávval elválasztott másik felén vezetne ez az elágazás. Szép, a látvány miatt kár, hogy borús, de a hőfok miatt nem bánom.

Utána betérek az erdőbe, és még egy bő kilométer az erdészház, és az egy másik rét. A pecsét a házhoz vezető bekötőút mellett egy fán, szép új pecsétpárnám van, gyönyörű nyomatot készítek vele. Egy sms Péternek, és átvágok az úton. Pici erdei ösvény következik, az erdész tyúkjai kiszöktek és itt kapirgálnak. Sok patakmeder mellett jöttem el eddig is, víz nem volt egyikben sem, most egy apró erecske csordogál egynek az alján. Az erdészház után közvetlen elmegyek a Lenkó emlékmű mellett, és betérek a Bükkös patak völgyébe, nagyon szép.

Az első komolyabb vízmennyiség

Kanyargok a fák alatt, többször átkelek a patakon, azért a víz csak nagyobb mélyedésekben ekkora benne, látszik, hogy csak az elmúlt napok esőzéséből származik, egy-két hete még száraz lehetett, jókor jöttem. Találkozom túrázókkal is, családokkal, kutyásokkal. Csak bő három kilométer Pilisszentlászló, de ez most lassú, nehéz három kilométer, emelkedik az út, bár nagyon szép, de nem könnyű. Belegyakoglok, iszom, a tempóm tök jó, 8 körüli, eleinte 7 körül is volt, de bruttót mérek, csak a pecsételéseknél állítom meg, így nyilván lassulást mér, de még így is szuper, szeretnék a teljes táv alatt 9-en belül maradni. Műútra érek, rövid ideig rajta haladok, majd balra le és újra emelkedő, szembefut egy lány, megkérdezem, milyen messze van még Pilisszentlászló? Nagyon közel, mondja, talán kétszáz méter, és tényleg, már meg is látom a Kisrigó vendéglő tetejét. Emblematikus hely, terepfutó- és túrafrissitőpont, kiindulópont, sokat hallottam már róla, de még sose voltam itt, hát lefotózom,

A kerítése mellett elhaladva leérek a pilisszentlászlói műútra, kicsit bizonytalankodom, mert a jelzést nem látom, de tudom, hogy be kell mennem a faluba pecsétért, úgyhogy elindulok az egyik irányba, és ez a jó. Aztán újra bizonytalankodom, mert a Gesztenyés söröző bezárt, és ott lenne a pecsét. Ilyenkor ki szokták tenni elé egy fára, kerítésoszlopra, de nincs. A közelben épp a Waldorf iskolát szépítgetik néhányan, őket kérdezem meg, nem tudják, de az a tippjük, hogy nézzem meg a pár házzal arrébb lévő másik kocsmában - és bejött a tipp, tényleg ott is van!

Pecsételek, éhes még nem vagyok, de azt érzem, hogy energia kéne. Van nálam egy gél, azt hiszem, életemben egyszer ettem eddig, de kaptunk versenyen sokat és csak állnak a hűtőben, most elhoztam magammal egyet. Olvasom, koffein is van benne, ez kell nekem, Betolom, iszom rá sokat, kulacsokat újratöltöm és indulás tovább, ki a faluból.

Pilisszentlászló kis temploma, távvezeték nélkül lehetetlen fotózni

Újra emelkedik, a műúton nagyon lejöttem a völgybe, és most nem esik jól, nem tudok futni, a tempó jócskán visszaesik. Igyekszem pedig sietni, számolgatom, hogy mennyi van még vissza, mikorra várható az érkezésem, és utána még egy túra is előttem van, szóval oké, hogy most nehéz, de amennyire lehet, nyomjuk neki. Bevetem a jelzéstől jelzésig futást-gyaloglást, meg a lépésszámlálást is: először húszat lépek, megállok öt lassú levegővételre, aztán huszonötöt, és így növelem a pihenés nélkül megtett távot, míg végül felérek az emelkedő tetejére. Csak 3 km a Pap-rét, ott majd pihenek, ha kell. Talán a zselé is dolgozni kezd, erőre kapok, meg aztán ez itt az egyik legszebb szakasz, és még a Nap is kezd kisütni.

Őszülő erdő

Végül egy műútra érek megint, fakitermelés hosszan, hosszan, jobbra tisztás, először azt hiszem, hogy ez a műút majd egyenesen beér a Pap-rétre, de nem, jobbra fel kell letérni róla, ahol szembejön egy ránézésre nyolcvanéves bácsi, az a fajta, akin látszik, hogy egész életében ezt csinálta. Atlétatrikó, túrabakancs, kis hátizsák és járja az erdőt. Ilyen akarok lenni, csak néniben.

Szembefut még egy terepfutó (számolom őket, ő a második ma, nyilván jóval frekventáltabb ez a környék, mint mifelénk) aztán újra mellém kanyarodik a műút, és hopp, ott az erdészház kerítése. Be kell nyúlni a hosszú láncon lógó pecsétért, de megvan. A Pap-réten egy ló legelészik és biciklisek pihennek, idilli.

Átvágok a réten, a túloldalon be az erdőbe, és most jön a túra másik legszebb szakasza. A tájékozódási képességem nem az igazi, az egész túra egy nagy fordított C alak, egy hosszú balra kanyarodás, így nehéz érzékelni, hogy épp melyik pontján vagyok az ívnek, de valahogy úgy érzem, lassan majd meg kell pillantanom a Dunát. Előttem egy nehezebben járható, szűk peremösvény kanyarog, és hamarosan jobbra a fák között kinézve velem pontosan szemben a Naszály. 

Itt láttam meg

Ez maga az ösvény

Innen már tisztább a rálátás

Ez a látvány különböző szögekből még egy ideig elkísér, aztán eltakarják a fák. Most egy terepfutó lény bukkan fel előttem az egyik kanyarban, köszönünk egymásnak, aztán ahogy továbblépek, megint elnyúlok teljes hosszamban, most a másik oldalamra. Szuper, azért kétszer még egy túrán se estem el, ezt abba kéne hagyni. Sietni próbálok, azért van ez. Szerencsére semmi bajom, csak a lábujjammal rúgtam kőbe, de nem estem rá semmire. (Ettől félek, hogy egyszer a fejemet ütöm kőbe vagy a fogamat verem ki). Gyönyörű az erdő és nagyjából szintezik, úgyhogy az esés utáni adrenalinlöketet leküzdve igyekszem tovább, és most megint egész jó tempót futok, faragok lefelé az időből, már jócskán túl a féltávon. Ez a leghosszabb szakasz, 8 km a Nagy-Villám, és nyilván emelkednie is kell majd, hogy feljussak a hegyre. Ahogy csökken a távolság, de nem durvul az emelkedés, egyre jobban tartok attól, hogy micsoda kaptató lesz majd előttem a végén. 

Olvastam egy beszámolóban és néztem a térképen is, hogy lesz majd egy kék háromszöggel jelzett letérés, ahová érdemes kimenni, mert gyönyörű kilátás nyílik onnan. Magamban azt gondolom, dehogy térek én most le bárhova, nem kell se a plusz kilométer, se a plusz szint, és ugye a háromszög jelzések általában emelkedni szoktak. Most egy fennsíkon haladok át, ritkásabb az erdő, magas az aljnövényzet, gyönyörű, és teljesen indokolatlanul harmadszor is elesem benne, most rá az első horzsolásra. Nemár... Csuda vigye el, ezt már nem tudom se kőbe rúgással, se nem odafigyeléssel magyarázni. Remélem, ezt a három esést most már beosztom a következő húsz terepfutásomra.

Na így érek oda a kék háromszög elágazásához, mellettem már ki lehet kukucskálni a Dunára, határozottan azt gondolom, hogy én ugyan nem térek le sehova... de annyira rövid a jelzés, hogy látom, hogy hova vezet, és lejt! Jó irányból érkeztem :) Tehát mégiscsak megnézem, sziklakiszögellés, rajta Wass Albert emléktábla, és a kilátás.

Egészen fantasztikus, nem? Ezzel feltöltődve indulok tovább, a háromszög másik ágán vissza a kékre, minimális a letérés. Most lejt az ösvény, megfogadom, hogy nem esek el többet, csakazértse, de szaporázom a lépteimet. Az emelkedőkön 10 fölé került az átlagom, számolom a másodperceket, irány vissza 9 alá, és még előttem van a Nagy-Villám emelkedője. Már 19 kilométernél járok, körülbelül 21-nél kell lennie a Nagy-Villám étteremnek, szóval nincs messze. Jó tempót megyek, utólag visszanézve a 21. a második leggyorsabb kilométerem. Itt kezdődik végül a hegyre vezető emelkedő, egyáltalán nem meredek, felesleges volt tartanom tőle. Kényelmes sétaösvényre érek, kaviccsal felszórva, mellettem széles tisztás, pihenő kirándulók, távolabb hatalmas parkoló. Nem tudom, mihez tartozhat, aztán meglátom a nyári bobpályát.

A fotón látszik a Zsitvay-kilátó is, azt most kihagyom, az éttermet keresem és benne a pecsétet, meg is találom, és sietek tovább. Az étterem lépcsőjéről visszafordulva pillantom meg a Fellegvárat:

Megkeresem újra a kék jelzést, itt már zsúfolt, kerülgetem az embereket, lefelé igyekszem, aztán a vár alatt lépcső fogad, hű, ez most nem hiányzott. Előttem a parkoló, felettem a kaputorony:

Megkerülöm, tovább lefelé, nagyon nehéz a terep, erre nem számítottam, igazából itt már azt hittem, gyakorlatilag városon belül, közúton kell lefutnom, persze nem bánom, hogy nem, csak lassabb. Egy meredekebb, alacsony vízmosásos, köves mélyedésben haladok, ugrándozom egyik széléről a másikra, olyan szűk néhol, Hirtelen egy, a sziklafalnak támaszkodó kápolna ugrik elém,

innentől a kálvária stációi mellett futok felváltva ösvényen és lépcsőkön, a háromból már két kilométert magam mögött hagyva. Alattam Visegrád,

most már tényleg itt a közút, Péternek írtam az étteremtől, nagyon várom, hogy hol pillantom meg. A városban meleg van, nehezek már ezek az utolsó méterek, mindenki sörözik, fagyizik vasárnap délután, én meg itt futok közöttük izzadtan, büdösen, de nehogy már most álljak meg. Átkelek a 11-es főúton, a komp pénztáránál van a pecsét, de egyelőre nem érdekel, a Dunát akarom. Leérek, a hideg vízbe dugom a kezem, itt a cél.

Szakaszhatár

Célszelfi

Háttal a Dunának

Megállítom az órát, a futás része majdnem pont 25 kilométer lett (24.92), a tempó, ami a Nagy-Villámon már 9:03 körül volt, és azt reméltem, onnan lefelé behozom 9 alá, felkúszott 9:13-ra, sebaj. Visszamegyek a pecsétért, nagyon örülök ennek a szakaszhatárnak, itt a kéktúra dunántúli szakaszának a vége, és bár persze én még nem végeztem az egész Dunántúllal, mivel nem Írottkőről indultam, azért mégiscsak teljes már a vértesi, gerecsei, budai-hegységi és pilis-visegrádi-hegységi pecsétgyűjteményem. Innentől lehet választani, hogy irány a Börzsöny, vagy a másik végén, Bakonybéltől fejezzem be a bakonyi szakaszt. Egynapos kirándulások keretében ebben az irányban még a Börzsöny, a Naszály, legfeljebb a Cserhát az, amit be lehet vállalni, a többihez egész hétvégék kellenek, a nyugati rész közelebb esik hozzánk.

Na de ez még a jövő zenéje, most nyújtogatok, lazítok, de leülni, rendesen pihenni nem akarok, hiszen folyt. köv., még jön a túra. Megtalálom Pétert, a kezembe nyom egy kólát, amit gyakorlatilag egyben lehúzok, picit mesélek, meg nézzük a térképet, nem volt pontos tervünk, hogy merre menjünk, és az a baj, hogy késő van, nekem meg egy 11 km-es túra kéne a tervezett 36-hoz. Végül úgy döntünk, hogy átmegyünk Dömösre, és felmászunk a Prédikálószékre, mert az nekem egy ideje álomcél, ugyan így lehet, hogy nem lesz meg a 36, viszont tartunk tőle, hogy ránk esteledik.

Dömösön fagyival a kézben indulunk neki, amíg el nem fogy, nem is mérem a túrát, csak utána kapcsolom be az órát. A Szentfa kápolnától a piros háromszög jelzésen indulunk felfelé, hát mit mondjak, mindig tudtam, hogy a Vertical 500 teljesítői nem normálisak, de azért most jobban el tudom helyezni őket a nemnormális-skálán, valahol a csúcsa felé.
Ez tényleg meredek, nagyon. Fától fáig mászunk és pihegünk. Nem is értem, az előző 25 km-rel a lábamban hogy bírom, de egész jó formában érzem még magam, különben feladnám. Van, ahol konkrétan függőlegesen kell mászni a gyökereken. Aztán lassan felérünk az első Vadállókövekhez, és a látvány mindent felülír.

Mászás eleje, így fotón nem is olyan látványos. 

Szemben Dobogókő fennsíkja, reggel még onnan néztünk ide

Az utolsó kövek mellett a jelzés a belső oldalon, lemosott hegyoldalban halad, igazából ösvény sincs, fától fáig óvakodunk, amíg némi mászást követően kiérünk egy szélesebb erdészeti útra. Lihegve kérdezem a hegyről lefelé tartókat, hogy milyen messze a csúcs, húsz méterre tippelik, nyilván legalább kétszázra gondoltak, csak rossz a szemmérték :) Már nagyon várom a kilátást a Dunára, ez itt az előzetes:

és aztán fenn vagyunk a csúcson, kilépünk a pihenőpadok között a hegy szélére, és ezt látjuk:

Le vagyok nyűgözve :) Amikor kigyönyörködtük, kifotóztuk magunkat, kupaktanácsot tartunk. Már hat óra van, és több szakaszt veszélyesnek éreznénk sötétedésben. Kiválasztunk egy kerülőútvonalat a Szőke-forrás völgyén keresztül, és nekiindulunk. Beszélgetve, kényelmesen, végig lejtve haladunk lefelé, egyre sötétedik, reméljük, kiérünk még rendben az erdőből. A talpam kezd fájni, vizes lett, amikor a Duna hulláma átcsapott rajta, és azóta is vizes zokniban túráztam. Nem okos, de ez van.  Az erdő gyönyörű az esti fényekben, a térkép szerint még csak tervezett Z+ jelzésen haladunk a piros elágazásig, a pirosnak ezen a szakaszán pedig már jártam életem első igazi terepfutásán, majdnem két éve.

A piros patakvölgyében már egész sötét van, csak azért nem félek, mert velem van Péter, mindig csak a következő jelzést látom a fákon, de a patakcsobogás megnyugtat: jó helyen járunk. Leérünk a patakhoz, tudom, hogy közel kell lennie a zöld jelzés elágazásának, aztán meg a sárgának, és az már gyakorlatilag a falu széle. Végül meg is van a műút, a zöld, a sárga, és már nem is térünk be az erdőbe az együtt haladó három jelzésen, hanem szépen a műúton, a félhold fényében beballagunk Dömösre.

A 11 kilométernél rövidebb túra így összességében majdnem 14 lett, de biztonságosabb, mint a Vadállóköveken lefelé. A tervezett 36 kilométeremből 38,57 lett, öregítettem magam két és fél évvel :) Este fél 11-re értünk haza, az izomlázam pedig körülbelül tegnapra múlt el. Kemény volt, de megcsináltuk! Lehet tervezni a jövő évi szülinapi futást.

Dobogókő-Visegrád      24.92 km     722 m szint     3:49:51     Tempó: 9:13

Dömös-Vadállókövek-Prédikálószék-Szőke-forrás-völgy-Dömös 13.65 km     578 m szint     3:54:48