Szülinapi kilométereim

Minden eddigi futóévemben akartam valami emlékezeteset futni a szülinapomra. Az, hogy lefussam az éveim számát, először irreális volt, akkor futottam fel a Bence-hegyre kétszer. Tavaly abszolút nem jött össze semmi, le akartam futni a 35-öt, de epegörcsöm volt, úgyhogy 5-öt bírtam aznap reggel és azzal vigasztaltam magam, hogy így legalább pont heti 35 lett.

Idén se éreztem úgy, hogy 36-ot képes leszek futni egyhuzamban, viszont túrázásból menne annyi! Ki is találtam jó előre, hogy azt kérem a szülinapomra, hogy menjünk el egész napra és túrázzunk 36 kilométert. Aztán mindenféle közbejött: betegség, a leendő műtétem, meg hogy nem lesz elég szabad hétvégénk előtte, és még nagyon szeretném megcsinálni a Dobogókő-Visegrád kéktúra-szakaszt is. Végül kitaláltuk, hogy kössük össze a kettőt: én lefutom ezt, utána pedig hozzátesszük túrában a maradék kilométereket.

Múlt hétvégén kicsit megcsúszva indultunk neki, a tervezett távhoz képest jó későn, fél 12 tájt sikerült elindulnom Dobogókőről. 

Még felhős kilátás Dobogókőről

Az útvonal egyszerű, le kell futni Dobogókőről a Dunáig. Azért ebben a "lefutásban" van jó hatszáz méter szintemelkedés :) az első néhány kilométer kellemes, enyhén lejtős, a kilátótól el kell futni a Nimród hotel mögött, majd a sípályánál jobbra befordulni az erdőbe. Valamivel lejjebb pont arra gondolok, hogy azért figyelni kell a lábam elé, elég köves a talaj, nem lehet úgy futni, ahogy a vonalvezetés amúgy engedné. És a gondolat utáni következő pillanatban elesek, az a lassított felvételszerű esés, amikor már tudod, hogy megakadályozni nem tudod, de még van időd közben tompítani. A bal vádlimat eléggé lehorzsolom, meg a könyökömet, felugrok, megyek tovább, bosszankodom, de legalább kipipálom magamban, kötelező gikszer megvolt.

Meglepően sok itt a tisztás, irtásfolt, két pecsételőpont is réten van, az első a sikárosi erdészház 6 km-nél, de már négynél akkora réten vágok át, hogy azt hiszem, ez már az. Picit túlmegyek, mert a jelzés élesen visszafordul egy villás elágazásban, és nem veszem észre, de hamar feltűnik, hogy a piroson vagyok, nem a kéken. Megyek tovább a jó úton, itt emelkedő következik, és mintha ugyanannak a rétnek egy fás sávval elválasztott másik felén vezetne ez az elágazás. Szép, a látvány miatt kár, hogy borús, de a hőfok miatt nem bánom.

Utána betérek az erdőbe, és még egy bő kilométer az erdészház, és az egy másik rét. A pecsét a házhoz vezető bekötőút mellett egy fán, szép új pecsétpárnám van, gyönyörű nyomatot készítek vele. Egy sms Péternek, és átvágok az úton. Pici erdei ösvény következik, az erdész tyúkjai kiszöktek és itt kapirgálnak. Sok patakmeder mellett jöttem el eddig is, víz nem volt egyikben sem, most egy apró erecske csordogál egynek az alján. Az erdészház után közvetlen elmegyek a Lenkó emlékmű mellett, és betérek a Bükkös patak völgyébe, nagyon szép.

Az első komolyabb vízmennyiség

Kanyargok a fák alatt, többször átkelek a patakon, azért a víz csak nagyobb mélyedésekben ekkora benne, látszik, hogy csak az elmúlt napok esőzéséből származik, egy-két hete még száraz lehetett, jókor jöttem. Találkozom túrázókkal is, családokkal, kutyásokkal. Csak bő három kilométer Pilisszentlászló, de ez most lassú, nehéz három kilométer, emelkedik az út, bár nagyon szép, de nem könnyű. Belegyakoglok, iszom, a tempóm tök jó, 8 körüli, eleinte 7 körül is volt, de bruttót mérek, csak a pecsételéseknél állítom meg, így nyilván lassulást mér, de még így is szuper, szeretnék a teljes táv alatt 9-en belül maradni. Műútra érek, rövid ideig rajta haladok, majd balra le és újra emelkedő, szembefut egy lány, megkérdezem, milyen messze van még Pilisszentlászló? Nagyon közel, mondja, talán kétszáz méter, és tényleg, már meg is látom a Kisrigó vendéglő tetejét. Emblematikus hely, terepfutó- és túrafrissitőpont, kiindulópont, sokat hallottam már róla, de még sose voltam itt, hát lefotózom,

A kerítése mellett elhaladva leérek a pilisszentlászlói műútra, kicsit bizonytalankodom, mert a jelzést nem látom, de tudom, hogy be kell mennem a faluba pecsétért, úgyhogy elindulok az egyik irányba, és ez a jó. Aztán újra bizonytalankodom, mert a Gesztenyés söröző bezárt, és ott lenne a pecsét. Ilyenkor ki szokták tenni elé egy fára, kerítésoszlopra, de nincs. A közelben épp a Waldorf iskolát szépítgetik néhányan, őket kérdezem meg, nem tudják, de az a tippjük, hogy nézzem meg a pár házzal arrébb lévő másik kocsmában - és bejött a tipp, tényleg ott is van!

Pecsételek, éhes még nem vagyok, de azt érzem, hogy energia kéne. Van nálam egy gél, azt hiszem, életemben egyszer ettem eddig, de kaptunk versenyen sokat és csak állnak a hűtőben, most elhoztam magammal egyet. Olvasom, koffein is van benne, ez kell nekem, Betolom, iszom rá sokat, kulacsokat újratöltöm és indulás tovább, ki a faluból.

Pilisszentlászló kis temploma, távvezeték nélkül lehetetlen fotózni

Újra emelkedik, a műúton nagyon lejöttem a völgybe, és most nem esik jól, nem tudok futni, a tempó jócskán visszaesik. Igyekszem pedig sietni, számolgatom, hogy mennyi van még vissza, mikorra várható az érkezésem, és utána még egy túra is előttem van, szóval oké, hogy most nehéz, de amennyire lehet, nyomjuk neki. Bevetem a jelzéstől jelzésig futást-gyaloglást, meg a lépésszámlálást is: először húszat lépek, megállok öt lassú levegővételre, aztán huszonötöt, és így növelem a pihenés nélkül megtett távot, míg végül felérek az emelkedő tetejére. Csak 3 km a Pap-rét, ott majd pihenek, ha kell. Talán a zselé is dolgozni kezd, erőre kapok, meg aztán ez itt az egyik legszebb szakasz, és még a Nap is kezd kisütni.

Őszülő erdő

Végül egy műútra érek megint, fakitermelés hosszan, hosszan, jobbra tisztás, először azt hiszem, hogy ez a műút majd egyenesen beér a Pap-rétre, de nem, jobbra fel kell letérni róla, ahol szembejön egy ránézésre nyolcvanéves bácsi, az a fajta, akin látszik, hogy egész életében ezt csinálta. Atlétatrikó, túrabakancs, kis hátizsák és járja az erdőt. Ilyen akarok lenni, csak néniben.

Szembefut még egy terepfutó (számolom őket, ő a második ma, nyilván jóval frekventáltabb ez a környék, mint mifelénk) aztán újra mellém kanyarodik a műút, és hopp, ott az erdészház kerítése. Be kell nyúlni a hosszú láncon lógó pecsétért, de megvan. A Pap-réten egy ló legelészik és biciklisek pihennek, idilli.

Átvágok a réten, a túloldalon be az erdőbe, és most jön a túra másik legszebb szakasza. A tájékozódási képességem nem az igazi, az egész túra egy nagy fordított C alak, egy hosszú balra kanyarodás, így nehéz érzékelni, hogy épp melyik pontján vagyok az ívnek, de valahogy úgy érzem, lassan majd meg kell pillantanom a Dunát. Előttem egy nehezebben járható, szűk peremösvény kanyarog, és hamarosan jobbra a fák között kinézve velem pontosan szemben a Naszály. 

Itt láttam meg

Ez maga az ösvény

Innen már tisztább a rálátás

Ez a látvány különböző szögekből még egy ideig elkísér, aztán eltakarják a fák. Most egy terepfutó lény bukkan fel előttem az egyik kanyarban, köszönünk egymásnak, aztán ahogy továbblépek, megint elnyúlok teljes hosszamban, most a másik oldalamra. Szuper, azért kétszer még egy túrán se estem el, ezt abba kéne hagyni. Sietni próbálok, azért van ez. Szerencsére semmi bajom, csak a lábujjammal rúgtam kőbe, de nem estem rá semmire. (Ettől félek, hogy egyszer a fejemet ütöm kőbe vagy a fogamat verem ki). Gyönyörű az erdő és nagyjából szintezik, úgyhogy az esés utáni adrenalinlöketet leküzdve igyekszem tovább, és most megint egész jó tempót futok, faragok lefelé az időből, már jócskán túl a féltávon. Ez a leghosszabb szakasz, 8 km a Nagy-Villám, és nyilván emelkednie is kell majd, hogy feljussak a hegyre. Ahogy csökken a távolság, de nem durvul az emelkedés, egyre jobban tartok attól, hogy micsoda kaptató lesz majd előttem a végén. 

Olvastam egy beszámolóban és néztem a térképen is, hogy lesz majd egy kék háromszöggel jelzett letérés, ahová érdemes kimenni, mert gyönyörű kilátás nyílik onnan. Magamban azt gondolom, dehogy térek én most le bárhova, nem kell se a plusz kilométer, se a plusz szint, és ugye a háromszög jelzések általában emelkedni szoktak. Most egy fennsíkon haladok át, ritkásabb az erdő, magas az aljnövényzet, gyönyörű, és teljesen indokolatlanul harmadszor is elesem benne, most rá az első horzsolásra. Nemár... Csuda vigye el, ezt már nem tudom se kőbe rúgással, se nem odafigyeléssel magyarázni. Remélem, ezt a három esést most már beosztom a következő húsz terepfutásomra.

Na így érek oda a kék háromszög elágazásához, mellettem már ki lehet kukucskálni a Dunára, határozottan azt gondolom, hogy én ugyan nem térek le sehova... de annyira rövid a jelzés, hogy látom, hogy hova vezet, és lejt! Jó irányból érkeztem :) Tehát mégiscsak megnézem, sziklakiszögellés, rajta Wass Albert emléktábla, és a kilátás.

Egészen fantasztikus, nem? Ezzel feltöltődve indulok tovább, a háromszög másik ágán vissza a kékre, minimális a letérés. Most lejt az ösvény, megfogadom, hogy nem esek el többet, csakazértse, de szaporázom a lépteimet. Az emelkedőkön 10 fölé került az átlagom, számolom a másodperceket, irány vissza 9 alá, és még előttem van a Nagy-Villám emelkedője. Már 19 kilométernél járok, körülbelül 21-nél kell lennie a Nagy-Villám étteremnek, szóval nincs messze. Jó tempót megyek, utólag visszanézve a 21. a második leggyorsabb kilométerem. Itt kezdődik végül a hegyre vezető emelkedő, egyáltalán nem meredek, felesleges volt tartanom tőle. Kényelmes sétaösvényre érek, kaviccsal felszórva, mellettem széles tisztás, pihenő kirándulók, távolabb hatalmas parkoló. Nem tudom, mihez tartozhat, aztán meglátom a nyári bobpályát.

A fotón látszik a Zsitvay-kilátó is, azt most kihagyom, az éttermet keresem és benne a pecsétet, meg is találom, és sietek tovább. Az étterem lépcsőjéről visszafordulva pillantom meg a Fellegvárat:

Megkeresem újra a kék jelzést, itt már zsúfolt, kerülgetem az embereket, lefelé igyekszem, aztán a vár alatt lépcső fogad, hű, ez most nem hiányzott. Előttem a parkoló, felettem a kaputorony:

Megkerülöm, tovább lefelé, nagyon nehéz a terep, erre nem számítottam, igazából itt már azt hittem, gyakorlatilag városon belül, közúton kell lefutnom, persze nem bánom, hogy nem, csak lassabb. Egy meredekebb, alacsony vízmosásos, köves mélyedésben haladok, ugrándozom egyik széléről a másikra, olyan szűk néhol, Hirtelen egy, a sziklafalnak támaszkodó kápolna ugrik elém,

innentől a kálvária stációi mellett futok felváltva ösvényen és lépcsőkön, a háromból már két kilométert magam mögött hagyva. Alattam Visegrád,

most már tényleg itt a közút, Péternek írtam az étteremtől, nagyon várom, hogy hol pillantom meg. A városban meleg van, nehezek már ezek az utolsó méterek, mindenki sörözik, fagyizik vasárnap délután, én meg itt futok közöttük izzadtan, büdösen, de nehogy már most álljak meg. Átkelek a 11-es főúton, a komp pénztáránál van a pecsét, de egyelőre nem érdekel, a Dunát akarom. Leérek, a hideg vízbe dugom a kezem, itt a cél.

Szakaszhatár

Célszelfi

Háttal a Dunának

Megállítom az órát, a futás része majdnem pont 25 kilométer lett (24.92), a tempó, ami a Nagy-Villámon már 9:03 körül volt, és azt reméltem, onnan lefelé behozom 9 alá, felkúszott 9:13-ra, sebaj. Visszamegyek a pecsétért, nagyon örülök ennek a szakaszhatárnak, itt a kéktúra dunántúli szakaszának a vége, és bár persze én még nem végeztem az egész Dunántúllal, mivel nem Írottkőről indultam, azért mégiscsak teljes már a vértesi, gerecsei, budai-hegységi és pilis-visegrádi-hegységi pecsétgyűjteményem. Innentől lehet választani, hogy irány a Börzsöny, vagy a másik végén, Bakonybéltől fejezzem be a bakonyi szakaszt. Egynapos kirándulások keretében ebben az irányban még a Börzsöny, a Naszály, legfeljebb a Cserhát az, amit be lehet vállalni, a többihez egész hétvégék kellenek, a nyugati rész közelebb esik hozzánk.

Na de ez még a jövő zenéje, most nyújtogatok, lazítok, de leülni, rendesen pihenni nem akarok, hiszen folyt. köv., még jön a túra. Megtalálom Pétert, a kezembe nyom egy kólát, amit gyakorlatilag egyben lehúzok, picit mesélek, meg nézzük a térképet, nem volt pontos tervünk, hogy merre menjünk, és az a baj, hogy késő van, nekem meg egy 11 km-es túra kéne a tervezett 36-hoz. Végül úgy döntünk, hogy átmegyünk Dömösre, és felmászunk a Prédikálószékre, mert az nekem egy ideje álomcél, ugyan így lehet, hogy nem lesz meg a 36, viszont tartunk tőle, hogy ránk esteledik.

Dömösön fagyival a kézben indulunk neki, amíg el nem fogy, nem is mérem a túrát, csak utána kapcsolom be az órát. A Szentfa kápolnától a piros háromszög jelzésen indulunk felfelé, hát mit mondjak, mindig tudtam, hogy a Vertical 500 teljesítői nem normálisak, de azért most jobban el tudom helyezni őket a nemnormális-skálán, valahol a csúcsa felé.
Ez tényleg meredek, nagyon. Fától fáig mászunk és pihegünk. Nem is értem, az előző 25 km-rel a lábamban hogy bírom, de egész jó formában érzem még magam, különben feladnám. Van, ahol konkrétan függőlegesen kell mászni a gyökereken. Aztán lassan felérünk az első Vadállókövekhez, és a látvány mindent felülír.

Mászás eleje, így fotón nem is olyan látványos. 

Szemben Dobogókő fennsíkja, reggel még onnan néztünk ide

Az utolsó kövek mellett a jelzés a belső oldalon, lemosott hegyoldalban halad, igazából ösvény sincs, fától fáig óvakodunk, amíg némi mászást követően kiérünk egy szélesebb erdészeti útra. Lihegve kérdezem a hegyről lefelé tartókat, hogy milyen messze a csúcs, húsz méterre tippelik, nyilván legalább kétszázra gondoltak, csak rossz a szemmérték :) Már nagyon várom a kilátást a Dunára, ez itt az előzetes:

és aztán fenn vagyunk a csúcson, kilépünk a pihenőpadok között a hegy szélére, és ezt látjuk:

Le vagyok nyűgözve :) Amikor kigyönyörködtük, kifotóztuk magunkat, kupaktanácsot tartunk. Már hat óra van, és több szakaszt veszélyesnek éreznénk sötétedésben. Kiválasztunk egy kerülőútvonalat a Szőke-forrás völgyén keresztül, és nekiindulunk. Beszélgetve, kényelmesen, végig lejtve haladunk lefelé, egyre sötétedik, reméljük, kiérünk még rendben az erdőből. A talpam kezd fájni, vizes lett, amikor a Duna hulláma átcsapott rajta, és azóta is vizes zokniban túráztam. Nem okos, de ez van.  Az erdő gyönyörű az esti fényekben, a térkép szerint még csak tervezett Z+ jelzésen haladunk a piros elágazásig, a pirosnak ezen a szakaszán pedig már jártam életem első igazi terepfutásán, majdnem két éve.

A piros patakvölgyében már egész sötét van, csak azért nem félek, mert velem van Péter, mindig csak a következő jelzést látom a fákon, de a patakcsobogás megnyugtat: jó helyen járunk. Leérünk a patakhoz, tudom, hogy közel kell lennie a zöld jelzés elágazásának, aztán meg a sárgának, és az már gyakorlatilag a falu széle. Végül meg is van a műút, a zöld, a sárga, és már nem is térünk be az erdőbe az együtt haladó három jelzésen, hanem szépen a műúton, a félhold fényében beballagunk Dömösre.

A 11 kilométernél rövidebb túra így összességében majdnem 14 lett, de biztonságosabb, mint a Vadállóköveken lefelé. A tervezett 36 kilométeremből 38,57 lett, öregítettem magam két és fél évvel :) Este fél 11-re értünk haza, az izomlázam pedig körülbelül tegnapra múlt el. Kemény volt, de megcsináltuk! Lehet tervezni a jövő évi szülinapi futást.

Dobogókő-Visegrád      24.92 km     722 m szint     3:49:51     Tempó: 9:13

Dömös-Vadállókövek-Prédikálószék-Szőke-forrás-völgy-Dömös 13.65 km     578 m szint     3:54:48