Kékes Csúcsfutás 2015

Most olvastam a BSI kisfilm beharangozó cikkének a címét: "Egyszer kipróbálja az ember, és utána muszáj újra jönni" - egy futótól hangzik el a filmben. És ez így van. Hogy miért, nem tudom - megpróbálni jobb eredményt elérni? Megpróbálni kevésbé meghalni a hegyen? A teljesítés öröméért? De tényleg muszáj. Különleges futás ez, különleges esemény.

Idén csak 32 fok volt a csúcson, nem 34, mint tavaly, de szárazabb, talán melegebb, nem biztattak villámok félúton. Sokkal kevésbé izgultam, és ez nagyon jó volt! Öröm másodszor ott lenni, de még messze nem vagyok rutinosnak mondható. Öröm volt ismerősökkel találkozni is: már előző este Judittal Mátrafüreden, aztán reggel újra, Zsófival és Mátéval, rájuk már nagyon vártam. Mező Jani bácsival, akit pont egy éve pont itt láttam utoljára. A BSI hangjával, Péter Attilával, aki immár személyes ismerős. Ádival, aki 18-ból 18-adszor teljesítette a csúcsfutást. Szilvivel, aki látássérült futókat kísér versenyeken a Suhanj! színeiben. Büszke vagyok rájuk.

Zsófival

Már reggel kilenckor megérkeztünk Mátrafüredre, még csendes volt a rajt környéke. A panzióban, Galyatetőn reggeliztem, aztán rajtszámátvétel után főleg üldögéltünk a fűben, masszíroztam a lábamat, ittam. Péter felment az utolsó előtti busszal a csúcsra, hogy majd a célban várjon, én akkor kezdtem melegíteni, vettem még zsemlét és kefirt, de csak a zsemlét sikerült megennem, mert Jani bácsival beszélgettem, és közben mégse mártogathatom a kefirbe a zsemlét :) Nemsokára befutottak Zsófiék családostul, jaj nagyon jó volt látni őket :) Vettem egy Sponser hosszú felszívódású szeletet is, a dél körüli rajtokkal mindig bajban vagyok, hogyan kell készülni, amikor az ember ebéd helyett fut? És még egy banánt is kaptam Zsófiéktól, aztán lassan beálltunk a rajtba.

Mivel már kétezer ember indulhat, kéthullámos a rajt, én a másodikból akartam indulni, nem terveztem 1:25 körüli időt, csak a tavalyinál (1:38:02) akartam egy picit jobb lenni. Az edzéseket jól megcsináltam, éreztem a fejlődést, de nem igazán éreztem a jó formát, az energiát, amit az is okozhatott, hogy a verseny előtt két héttel rondított bele egy többnapos epegörcs. Akkor elvesztettem a hitemet, még relaxációban is próbáltam visszaszerezni, az sokat segített. Egyre jobban vártam a versenyt, örültem neki, álltam elébe. Naszóval a második hullámba akartam állni, jobban szeretem, ha én előzgethetek, mint ha engem előznek sokan, lelkileg jobb az. De Zsófi rábeszélt, hogy álljunk inkább az első végére, végülis mindegy volt, elég is volt a tömegben hátrafelé araszolásból, megálltunk. Judittal is együtt indultunk, aztán később hárman háromfelé szóródtunk szét.

Elrajtoltunk, a telefonom elindult, a pulzusmérőm semmiképp sem akart, ezzel tökölődtem egy ideig menet közben. Bevillant, ahogy tavaly már az első kilométeren megfordult a fejemben, hogy jesszusom, ki az a marha, aki itt felfut...?? Jó volt idén már tudni, hogy kibírható.

Nagyon meleg volt, a tavalyi tapasztalatokból okulva az első frissítőig vittem magammal vizet, ittam és locsoltam a fejemre is. Mindkét karomon volt hűsítő nedves pánt, az egyik alatt szivacs. Az első frissítőpontnál otthagytam a palackomat, és innentől a további frissítőpontokra bíztam magam, elég is volt a kínálat. Itt az első frissítőnél döntöttem úgy, hogy mivel most úgyis gyalogolok a pohárral, megpróbálok lelket verni az órámba, és sikerült is. Innentől tudtam a pulzust figyelni, amit nagyon szeretek, mert olyan befelé fordulós, magamra figyelős dolog, jobb, mint a tempó szerint futni. Utóbbit bemondja a telefonom, de ha pulzust mérek, akkor ezt csak úgy mellékes információként eltárolom, meg számolgatok vele. Itt még nem is annyira figyeltem rá.

A 6-7. kilométer a legkönnyebb, úgyszólván alig emelkedik, és itt van a csúcsfutás egyetlen, néhány méteres enyhe lejtője. Nem sokkal a nyolcadik kilométer előtt ért utol Kocsis Árpád, BSI nagyfőnök, hátulról olvasva a pólómat azzal biztatott, hogy az utolsó néhány méter terepfutás! Aztán a szurkolókat lelkesítette és dicsérte Mátraháza felé közeledve, akik persze ettől nagyobb lelkesedésre kapcsoltak, mázli, hogy vele együtt futhattam ezt a szakaszt.

A mátraházi frissítőnél elmentem pisilni is, tudtam, hogy ez egy-két perc veszteség, de nagyon vártam már az alkalmat. Hiába mentem el a rajt előtt is, valahogy reflexszerűen újra jelentkezik az inger induláskor, gyakran vagyok így, aztán vagy elmúlik, vagy nem. Megkönnyebbülten indultam tovább, frissítés, sőt párakapu! aztán komolyodik az emelkedő. Tavaly a meredekség dacára nekem itt lett jobb, ahogy beérünk az árnyékba. Idén is ezt érzem, és a tempóm még mindig jó. Most már, féltávon túl, lehet számolgatni: körülbelül tíz perccel jobb vagyok a tavalyi időmnél! Persze tudom, hogy az utolsó néhány kilométer lassabb, levesz az átlagból, de ez akkor is nagyon jó.

Kilenc kilométer után, tíznél belegyalogolva még azt számolgattam, hogy tizenkilenc percem van a hátralévő másfél-két kilométerre. Meglesz a javítás. Itt találkoztam Szilviékkel is, ő is mondta, hogy milyen jól megyek. Aztán tovább akartam futni, és úgy éreztem, kiugrik a szívem a mellkasomból, és hányingerem is van, Valami nem jó. Inkább gyalogoltam mégis, nem ment. Nem tudom, mi történt, olyan érzés utólag, mintha valami elfogyott volna. Próbálok újra futni, kocogok is valamennyit, de megint hányinger, szívdobogás. Az utolsó frissítőnél már nem is kértem semmit, úgy éreztem, nem vagyok szomjas se, meg tele a gyomrom folyadékkal, viszont nagyon szerettem volna, ha van vödör a szivacsot, sapkát belemártani, de épp üres volt. Már csak 600 méter, most már meg kell legyen, féllábon is. Itt már megfordult a fejemben, hogy kicsúszom az időből.

Szanatóriumbejárat, parkoló. Innentől már befutok, ha addig élek is. 

Sípálya. Nem megy, az Istennek se. Én itt feladom, ciki, nem ciki, gyalogolva fogok célba érni. Mellettem a 190-es rajtszámú futótárs, azóta is áldom a nevét, odaszól: gyerünk, ne add fel, itt már nem adhatod fel, gyere, fussál! -Húzzál! - kérem, mármint szavakkal, és ő még egy-két hajrát mond, és tényleg belehúzok, és futok, de jó, mégse gyalogoltam be. Emelem a fejemet, keresem Pétert, ott van a kordonon túl, kiabál és fotóz, ettől is erőre kapok, olyan jó látni! Hol van már a cél...?? Két kapu van, az első csak a szponzori, a második a cél, odáig kell bírni... és bírom, és aztán kipukkadok. Nem vagyok szép a célfotókon, de hogy mindent elmondanak, az biztos.

Sípálya, fehérben a 190-es

Attila kiabál a mikrofonba, Timikéééém...! Magasba emelem a kezem, megvan... de erről már nem készült fotó. Érem a nyakba. befutócsomag, a legjobb benne az alma. Telefon leállít, idő: 1:40. Hát, nem sikerült... De legalább megvan. Talán a nettó idő...

Nyújtogatok, harapom az almát, beállok a sorba a csúcskőfotóért. Térdemre támaszkodva levegőért kapkodok. Megtalál Péter, a nyakába borulok, bár csurom víz vagyok, meg izzadt és büdös. Körülöttem nagy érzések és emberi történetek: telefonhívások "anya, megcsináltam!", gratulációk és tapsok. Érkezik Forrest, aki most dupla kocsit tolt fel két beteg gyerekkel, meg a Suhanjosok, a nyolcvanévesek és a hetvenéves magnós bácsi, aki tizenötödször futott fel. Araszolunk előre a sorban, elkészül a fotó, és közben megérkezik az sms is: 1:38:39 a nettó idő. 37 másodpercet rontottam a tavalyihoz képest. De a másodpercek nem számítanak, Mégis megvan. 1:38 az 1:38, mint tavaly :) Magyarázhatom azt a 37 másodpercet az epegörccsel, vagy hogy kiálltam vécére, de nem teljesen mindegy? Megismételtem a tavalyi csúcsfutásomat, felértem a hegyre!

Aztán jöhet a jól megérdemelt tejeskávé a kilátóban, átöltözés és pihenésképpen 13 km túra a szállásunkra, Galyatetőre :) És jövőre újra itt, mert ha egyszer kipróbáltad, utána muszáj...

Kékes Csúcsfutás     11.6 km     671 m szint     1:38:37