Hogy is kezdjem... nagy kihagyás van mögöttem a blogon, ahogy a futásban, túrázásban is volt egy nagyobb kihagyásom - na azért nem akkora, mint az írásban. Majd egy másik posztban hozom az okokat, meg azokat a túrákat, amik mégis voltak, de ez most a Vérkörről szóljon.
A Vérkör egy 77 kilométeres "instant túra" a Vértesben, ami azt jelenti, hogy nem szokványos teljesítménytúra, hanem online nevezés után bármikor teljesíthető gyalog, futva vagy kerékpárral, egyénileg vagy többen. A teljesítést az erdőben, a rajtnál és a célnál lévő QR kódok leolvasásával lehet igazolni. Pár éve találta ki néhány oroszlányi srác, és most már tapasztalat birtokában mondhatom, hogy bizony szívvel-lélekkel csinálják. Én már új korában gondoltam rá, hogy majd egyszer megcsinálom, a tavalyi Pálos70 után reális célnak is tűnt, de aztán a kihagyás miatt letettem róla, egészen addig, amíg Edit, akivel pont a Páloson ismerkedtem meg és a túra második felét együtt tettük meg, nem kérdezte meg, hogy van-e kedvem vele kettesben teljesíteni a Vérkört. Nem is kellett gondolkodnom, azonnal jött az igenlő válasz, hiába tudta az óvatosabbik felem, hogy talán nem vagyok tökéletesen felkészült, mégis, ezt az ajánlatot nem volt szabad kihagyni. Már csak időpontot kellett egyeztetni Edittel és itthon, venni egy nagyobb hátizsákot, letölteni egy QR kód-olvasót, nevezni és indulhattunk is.
A nyár ideális abból a szempontból, hogy jó sokáig van világos, a hátránya viszont a meleg napközben. Az idei kellemes, hűvös nyáron sikerült egy 32-33 fokos napot kifognunk, de a túrázót ez nem tartja vissza. Hajnali 5-kor találkoztunk Oroszlányban a sportcsarnoknál, leolvastuk a rajtkódot és nekivágtunk a távnak. A szintidő 18 óra, a célunk az volt, hogy ezen belül beérjünk. Edit volt már a körön áprilisban rendezett teljesítménytúrán, de annak fordított az iránya, van frissítés és a kódokat sem kell olvasni. Én pedig más túrákról és az országos kékről ismertem jó néhány szakaszt, de sok új szép helyet láttam így is.
Az első nagyjából tíz kilométeren velünk tartott Edit lánya, Kriszti is, aki a Közép-Dunántúli Piros túrát járja, így hármasban hamar megérkeztünk a majki tó partjára. Gyönyörűen gomolyogtak rajta a hajnali ködök, itt készült az első fotó.
Itt kereszteztük először a Székesfehérvár és Tatabánya közötti országutat - én ezen jöttem hajnalban autóval - és mentünk tovább mindaddig, amíg a piros és a kék jelzés el nem vált egymástól. Kriszti a piroson ment tovább Szár felé, mi pedig a kéken a Mária-szurdok irányába. Az első látványosság a Szarvas-kút volt, amiből most egyáltalán nem csordogált a víz - egyébként is, meglepően száraz volt az egész Vértes, mármint szép zöld, csak az utak voltak kemények, szárazak, sehol egy kis sár vagy pocsolya. Pedig az elmúlt hetekben volt eső, de ahogy nálunk otthon, a dolomitban szépen elszivárog a hegy belsejébe.
A kéknek ezt a szakaszát jól ismerem, többször gyalogoltam és futottam is rajta, sőt idén tavasszal pontőr is voltam. Jött a Rockenbauer-fa, egyszer majd én is viszek rá egy jelvényt, aztán a Vitányvár, ahová felmenni most nem kellett, csak a kék jelzésen maradva kerülni. Onnan már nincs messze a körtvélyespusztai temető, ami egy egészen különleges hely számomra, majd jön a kék és a kék kereszt elágazása a Mária szurdoknál. Leérve a szurdok aljába Csákányospusztánál megtaláljuk az első QR kódot, 16 kilométernél vagyunk, majd nekivágunk a szakadéknak felfelé.
Itt még nem esik nehezünkre az emelkedő (Editnek később se), kényelmesen, beszélgetve megyünk. Maradunk a kék kereszten, amíg egy T elágazásban szépen el nem fordulunk balra, majd észre nem vesszük, hogy elhagytuk a jelzést. Ez volt az egyetlen, pár tíz méteres eltévedésünk. Innen hosszan haladunk a kék kereszten, VTM-ről ismerős szakasz, de visszafelé, és egészen más így júliusban, mint a tavaszi óraátállításkor. Útba ejtjük a Szép Ilonka-forrást, előtte az út mellett apró Mária-kápolna vagy inkább csak egy körbeépített szobor. A forrásnál csordogál a víz, korábban megbeszéltük, hogy itt eszünk, pici letérést jelent a Vérkör útvonaláról, és az egyetlen alkalmat, amikor leültem a túra végéig. Betolunk gyorsan egy-egy szendvicset, saját termesztésű uborkával, paradicsommal mindketten, sót is hoztam hozzá, tudtam, hogy kelleni fog. Aztán megyünk tovább, egyre kevésbé ismerős utakon.
Itt már meleg van, a forrásnál levettem a nadrágom lecipzározható szárrészét is. Beszélgetünk, Edit a Kinizsi túráról mesél, meg más túrákról is, ki merre járt és a Vértesben merre túráztunk. A második pont egészen közel van az elsőhöz, 22 km pipa, következik Csákvár, most egy hosszabb szakasz van előttünk. De előtte még talpalunk egy sort a vérteskozmai erdei aszfaltúton, a faluba nem megyünk be, még előtte lekanyarodunk egy kanyargós, szép zöld jelzésre. Innentől ezen maradunk Csákvárig. Megint ismeretlen útvonal, szép és meleg, kezdjük várni a pontot, de addig még sokat kell gyalogolnunk. Már álmodozom, hogy majd hideg kólát veszek Csákváron egy boltban.
A mért kilométerek szerint tudjuk, hogy a közelben kell lennie a pontnak, de a környezet még teljesen erdős, amikor egy fán meg is látjuk. A pont neve Csákvár, vadászkápolna - csodálkozom is, hogy hol a kápolna? Körülbelül tíz lépés múlva egy tisztásra érünk, és mire hangosan kimondom a kérdést, meg is látom rá a választ.
Örülünk, hogy ezek szerint nemsokára végre lakott helyre érünk, Vértessomló óta ez az első. Pihenőt nem tervezünk, de a boltot útbaejtjük és egy kék kútnál mosakodunk, frissülünk is. Szerencsére nem tudjuk, hány fok lehet, elég azt érezni, utólag néztem meg, hogy 33-34-et mértek.
Ballagunk keresztül Csákváron, követjük a sárga, majd újra a zöld jelzést, amikor csörög a telefonom, felhív Péter, pont jókor, mert Edit épp megállt cipőt, táskát igazítani. Mondja, hogy követi a neten, hogy hol csekkoltunk már, és a rendszer kiírja, hogy az addig megtett út és idő alapján mikorra várható a teljesítés, ez pedig a csákvári pont alapján 17 óra 56 perc volt. Ez még nem baj, de azt jelenti, hogy nem lassulhatunk a túra második felében sem, azaz még most bele kell húznunk, mert azért várható, hogy 50-60 kilométer felett már mégiscsak fogunk, én legalábbis biztosan. Megköszönjük az infót és megyünk tovább, amikor egyszer csak fékez mellettünk egy sárga furgon, és kiszáll egy srác azzal, hogy szerinte mi megérdemlünk két hideg kólát. Nézünk meglepve, de elfogadjuk - én azt hittem, valami promóció, biztos mindenkinek kólát osztogatnak - de a nevünkön szólít, és ebből rájövünk, hogy ezek szerint ő is követ minket, és direkt elénk jött, és nekünk hozta a kólát! Hihetetlenül jólesik, maga a hideg kóla is, helyben meg is iszom, de a gesztus még jobban. Kiderül, hogy ő Csaba, és innen-onnan, túrázós fórumokból már ismerem is a nevét. Azt is megmutatja, hogy a valamivel mögöttünk látszó adótorony jelenti pont a túra közepét, és azt már elhagytuk, szerinte jó lesz ez. Azért belehúzunk. Feldobva megyünk tovább, kifelé a városból és fel a Gánt előtti dombokra, de előtte még szembejönnek a csákvári lovasok.
A következő pont ezeken a hegyeken lesz, Gánt előtt, 42 kilométernél, itt nagyon jó, hogy Edit szóval tart, belehúzunk, és így, hogy nekem nem nagyon kell beszélnem, bírjuk is, határozottan érzem, hogy jó a tempó. Pár domb és kanyar után ismerős lesz a táj a Gánt Trailről, nagyon szép egyébként még így, a tűző napon is, megvan a hangulata. Kevés az erdőfolt, karsztbokrok, kopasz mezők, rétek, sok virág és rovar, a dombtetőkön hagyásfák. Megvan a pont a Gém-hegyen, mászunk és kanyargunk tovább, majd jön a Gántra levezető sziklás, meredek lejtő, és ott a falu.
Itt is betérünk a boltba, a nemrég megivott két hideg kóla után most nem kívánok újabbat, de veszek egyet, legyen nálam. Kicsit kótyagos a fejem, vizezem, és a kalapomat is, és megeszem a nálam lévő koffeines gélt meg sós müzliszeletet. Érdekes, hogy éhes egyáltalán nem vagyok, viszont sok vizet iszom rájuk. Indulunk tovább, a gánti aszfalton záporért könyörgök, nagyon kerülget egy felhő, pár csepp esik is belőle, körülbelül annyi, mint amikor egy kertben megy a locsoló és kifúj a szél az útra néhány cseppet.
Falun belül keresgéljük kicsit a kék jelzést, nem egyértelmű, hol vezet, bár azt tudjuk, hol fog kiérni, de az utcákon is szeretnénk követni. Ilyen kis szabálykövetőek vagyunk :) Megvan, utána az erdőszélen kezd fölénk borulni némi kis árnyék, és én egy kicsit félek, mert tudom, hogy emelkedő jön. Szilveszterkor jártam erre Gánttól Csákberényig kis hóban, akkor nem tűnt könnyen járhatónak. Most kevésbé esik rosszul, mint amire számítottam. Az útvonal a Géza-pihenőig ugyanaz, onnantól a Csákberénnyel ellentétes irányba fordulunk, erre még nem jártam. Ez az a szakasz, ahol tulajdonképpen nincs semmi, egyszerűen szép. Sok-sok erdő, Edit egyszer őzet is lát, én sajnos lemaradok róla. Aztán jön egy aszfaltos szakasz és beérünk Szentgyörgyvárra, ami két házból áll, valószínűleg erdész- vagy vadászházak lehetnek. Lassan kezd változni a fény, még messze nem naplemente, de már kezdek drukkolni, hogy hűljön kicsit az idő, de egyelőre hiába. Aztán újra rátérünk a kékre, egy ismerős, bár nagyon rég látott részre a mindszentpusztai turistaháznál. Itt nagyon sűrű és páfrányos az erdő, kanyargós, kicsi ösvénnyel, le is fotózom a gyerekeknek, mindig azt mondják, hogy az ilyen páfrányos erdőrészeken laknak a dínók :)
Általában nagyon hálásak vagyunk a kis extra Vérkörös táblákért, amik a jelzésváltásokról adnak infókat, de most rettentő hosszan nincs ilyen, mert Várgesztesig a kéken megyünk jelzésváltás nélkül. Olyan jó lenne pedig azt látni, hogy a következő pontig mennyi van vissza. Nagyon hosszú ez a szakasz bármilyen pont és megszakítás nélkül, már azt hiszem, áthelyezték a kéket és szándékosan hosszabb lett Kőhányáspusztáig - persze lehet, régen volt már ez a szakasz. Még Mindszentpusztánál kifogyott a vizem az ivózsákból - ilyen se volt még! - innentől minden alkalommal Editet kérem, hogy álljon meg egy pillanatra és vegye elő nekem a kulacsot a hátizsák oldalzsebéből, menet közben sajnos nem érem el és olyan nagy segítség, ha nem kell mindig levenni a zsákot. És egy pillanatnyi pihenő is :) Azért is nehéz ez a szakasz, mert tudom, hogy két nagyobb emelkedő van előttünk, az egyik a Batonna-hegy, emlékszem, ezt anno a kéken is átkoztam, a másik Várgesztes előtt a Cseresznyefa-hajtás. A Batonna-hegy a keményebb, Edit szinte húz, egyszerűen azzal, hogy megy előttem jó tempóban és én próbálom tartani némileg lemaradva. A legjobb, amikor felérve visszakiált, hogy ő már fenn van! Innen még iszonyú messze van Kőhányás, és az még nem is a pont. Felüdülés végre meglátni a házakat és az utat, amit újra keresztezünk, tudni, hogy itt jöttem reggel, itt fogok nem is olyan sokára hazaautózni, és ha most rákanyarodnánk az aszfaltra, nem is lenne olyan messze a cél.
A telefonom Kőhányás előtt egy kicsivel merült le, hülye voltam, nem hallgattam a korábbi csipogására, miszerint alacsony a töltöttség, gondoltam, kibírja addig, amíg úgyis le kell vennem a zsákot. Nem bírta, úgyhogy nulláról kell újratöltenem powerbankkal, ezért nincsenek erről a szakaszról képeim, pedig nagyon szépek a fények, az az alkony előtti aranyfény, főleg az utat keresztezve a távvezeték alatt, és később Várgesztes felé a bükkösben. Ez az egyik kedvenc szakaszom a Vértesben, igazi oszlopcsarnokszerű bükkerdő - aki szeretné látni, kénytelen lesz odamenni és megnézni, mert nem hoztam fotót :)
Az erdő amúgy egyre sötétebb, még mindig nincs naplemente, de a sűrűbe kevesebb fény jut az alacsonyan haladó Nap sugaraiból. Gyalogolunk lefelé és nagyon várjuk a cél előtti utolsó pontot. És leérünk a gesztesi vár alá, éles kanyar, rövid emelkedő és Edit kiált előttem, hogy megvan! Ami azt is jelenti, hogy az utolsó emelkedőt is teljesítettük! És tényleg sikerült belehúznunk, felhívom Pétert, aki rögtön úgy szól bele a telefonba, hogy megvan az utolsó előtti pont, ugye? Kérdezem, hogy most mennyi időt jósol a honlap? Valami 17 óra 15 percet, szóval nemhogy nem lassultunk, de gyorsultunk is.
Újult erővel vágunk neki a sárga jelzésig, ez most már kitart Oroszlányig, és már csak nagyjából 9 km. Azt már féllábon is... :) Itt kezd lassan ránk sötétedni és felkel a Hold is, egy bozótos részen fotózok egy alig látszó naplementét és látok én is egy szarvast.
Gondoltam, hátha nem lesz ennél jobb lehetőség, bár itt még nem ment le teljesen a Nap, csak a fák és a felhők takarják. Itt valahol ír nekem Csaba, aki Csákváron a kólát adta, hogy ugye mondta ő, hogy jó lesz a tempónk, és mindjárt meglesz a cél:)
Aztán újra keresztezzük az országutat, itt már fejlámpával, és nagyon hálásak vagyunk az aszfaltra festett sárga jelzésekért, a pontos itinerért és később a jelzéseken lévő fényvisszaverő pontokért, amik a sötétben segítik a tájékozódást. Kiérünk egy szántóföld mellé, balra mellettünk az oroszlányi bányamúzeum épületei, előttünk pedig Majk és egy kicsit még a naplemente.
Ahogy kerüljük a szántóföldet, szinte forgószínpad-szerűen mindig más szögből látjuk a remeteség tornyát, majd a főbejárat mellett beérünk Majkpusztára. Tiszta boldog vagyok ettől, tudom, hogy már csak pár kilométer Oroszlány, bár az már aszfalt és nem esik jól, nagyon várom, hogy meglássam a város fényeit. Ami minden pátosz nélkül egyszer csak bekövetkezik, ott a város, ott a tábla, életemben nem örültem még ennyire Oroszlánynak (és ez nagyobb szó, mint aminek az alapján látszik, hogy harmadszor járok itt :) )
Innen már a piros pont jelzés bevezet a célba, meg persze ugyanaz az út, mint reggel, bár őszintén szólva alig ismerek rá. Mindenesetre a végén ott a sportcsarnok, és nem hiszek a szememnek, amikor a bevezető úton az egyik szervező áll, tapsol, drukkol és gratulál. Annyira jólesik! Beolvassuk a QR kódot, Editnek 16:57-et mutat, nekem valamiért 3 perccel többet, így pont 24 másodperccel kicsúsztam a 17 órából, de ez hihetetlen, a féltáv óta egy teljes órát megspóroltunk, egy órát benne hagytunk a szintidőben! Kiderül, hogy még az érmet is megkaphatjuk most azonnal, és célfotó is készül.
Amíg beszélgetünk, nekem muszáj leülnöm egy kicsit, aztán felhívom Pétert is, aki már a csippantást látva üzent :) majd elköszönünk és nagyon óvatosan és lassan elindulok haza. Útközben elér az egész nap várt zivatar, de akkora, hogy végül inkább örülök, hogy nem a terepen kapott el, bőrig áztunk volna. Szarvasok, rókák, nagyon kell figyelnem és persze nagyon fáradt vagyok, a koncentrációs képességem nem az igazi, ezért egy jó másfél óra az amúgy 45-50 perces út. Nem baj, biztonságban hazaérek és másnap Vérkör-teljesítőként ébredek.
A kéknek ezt a szakaszát jól ismerem, többször gyalogoltam és futottam is rajta, sőt idén tavasszal pontőr is voltam. Jött a Rockenbauer-fa, egyszer majd én is viszek rá egy jelvényt, aztán a Vitányvár, ahová felmenni most nem kellett, csak a kék jelzésen maradva kerülni. Onnan már nincs messze a körtvélyespusztai temető, ami egy egészen különleges hely számomra, majd jön a kék és a kék kereszt elágazása a Mária szurdoknál. Leérve a szurdok aljába Csákányospusztánál megtaláljuk az első QR kódot, 16 kilométernél vagyunk, majd nekivágunk a szakadéknak felfelé.
Itt még nem esik nehezünkre az emelkedő (Editnek később se), kényelmesen, beszélgetve megyünk. Maradunk a kék kereszten, amíg egy T elágazásban szépen el nem fordulunk balra, majd észre nem vesszük, hogy elhagytuk a jelzést. Ez volt az egyetlen, pár tíz méteres eltévedésünk. Innen hosszan haladunk a kék kereszten, VTM-ről ismerős szakasz, de visszafelé, és egészen más így júliusban, mint a tavaszi óraátállításkor. Útba ejtjük a Szép Ilonka-forrást, előtte az út mellett apró Mária-kápolna vagy inkább csak egy körbeépített szobor. A forrásnál csordogál a víz, korábban megbeszéltük, hogy itt eszünk, pici letérést jelent a Vérkör útvonaláról, és az egyetlen alkalmat, amikor leültem a túra végéig. Betolunk gyorsan egy-egy szendvicset, saját termesztésű uborkával, paradicsommal mindketten, sót is hoztam hozzá, tudtam, hogy kelleni fog. Aztán megyünk tovább, egyre kevésbé ismerős utakon.
Itt már meleg van, a forrásnál levettem a nadrágom lecipzározható szárrészét is. Beszélgetünk, Edit a Kinizsi túráról mesél, meg más túrákról is, ki merre járt és a Vértesben merre túráztunk. A második pont egészen közel van az elsőhöz, 22 km pipa, következik Csákvár, most egy hosszabb szakasz van előttünk. De előtte még talpalunk egy sort a vérteskozmai erdei aszfaltúton, a faluba nem megyünk be, még előtte lekanyarodunk egy kanyargós, szép zöld jelzésre. Innentől ezen maradunk Csákvárig. Megint ismeretlen útvonal, szép és meleg, kezdjük várni a pontot, de addig még sokat kell gyalogolnunk. Már álmodozom, hogy majd hideg kólát veszek Csákváron egy boltban.
A mért kilométerek szerint tudjuk, hogy a közelben kell lennie a pontnak, de a környezet még teljesen erdős, amikor egy fán meg is látjuk. A pont neve Csákvár, vadászkápolna - csodálkozom is, hogy hol a kápolna? Körülbelül tíz lépés múlva egy tisztásra érünk, és mire hangosan kimondom a kérdést, meg is látom rá a választ.
Örülünk, hogy ezek szerint nemsokára végre lakott helyre érünk, Vértessomló óta ez az első. Pihenőt nem tervezünk, de a boltot útbaejtjük és egy kék kútnál mosakodunk, frissülünk is. Szerencsére nem tudjuk, hány fok lehet, elég azt érezni, utólag néztem meg, hogy 33-34-et mértek.
Ballagunk keresztül Csákváron, követjük a sárga, majd újra a zöld jelzést, amikor csörög a telefonom, felhív Péter, pont jókor, mert Edit épp megállt cipőt, táskát igazítani. Mondja, hogy követi a neten, hogy hol csekkoltunk már, és a rendszer kiírja, hogy az addig megtett út és idő alapján mikorra várható a teljesítés, ez pedig a csákvári pont alapján 17 óra 56 perc volt. Ez még nem baj, de azt jelenti, hogy nem lassulhatunk a túra második felében sem, azaz még most bele kell húznunk, mert azért várható, hogy 50-60 kilométer felett már mégiscsak fogunk, én legalábbis biztosan. Megköszönjük az infót és megyünk tovább, amikor egyszer csak fékez mellettünk egy sárga furgon, és kiszáll egy srác azzal, hogy szerinte mi megérdemlünk két hideg kólát. Nézünk meglepve, de elfogadjuk - én azt hittem, valami promóció, biztos mindenkinek kólát osztogatnak - de a nevünkön szólít, és ebből rájövünk, hogy ezek szerint ő is követ minket, és direkt elénk jött, és nekünk hozta a kólát! Hihetetlenül jólesik, maga a hideg kóla is, helyben meg is iszom, de a gesztus még jobban. Kiderül, hogy ő Csaba, és innen-onnan, túrázós fórumokból már ismerem is a nevét. Azt is megmutatja, hogy a valamivel mögöttünk látszó adótorony jelenti pont a túra közepét, és azt már elhagytuk, szerinte jó lesz ez. Azért belehúzunk. Feldobva megyünk tovább, kifelé a városból és fel a Gánt előtti dombokra, de előtte még szembejönnek a csákvári lovasok.
A következő pont ezeken a hegyeken lesz, Gánt előtt, 42 kilométernél, itt nagyon jó, hogy Edit szóval tart, belehúzunk, és így, hogy nekem nem nagyon kell beszélnem, bírjuk is, határozottan érzem, hogy jó a tempó. Pár domb és kanyar után ismerős lesz a táj a Gánt Trailről, nagyon szép egyébként még így, a tűző napon is, megvan a hangulata. Kevés az erdőfolt, karsztbokrok, kopasz mezők, rétek, sok virág és rovar, a dombtetőkön hagyásfák. Megvan a pont a Gém-hegyen, mászunk és kanyargunk tovább, majd jön a Gántra levezető sziklás, meredek lejtő, és ott a falu.
Itt is betérünk a boltba, a nemrég megivott két hideg kóla után most nem kívánok újabbat, de veszek egyet, legyen nálam. Kicsit kótyagos a fejem, vizezem, és a kalapomat is, és megeszem a nálam lévő koffeines gélt meg sós müzliszeletet. Érdekes, hogy éhes egyáltalán nem vagyok, viszont sok vizet iszom rájuk. Indulunk tovább, a gánti aszfalton záporért könyörgök, nagyon kerülget egy felhő, pár csepp esik is belőle, körülbelül annyi, mint amikor egy kertben megy a locsoló és kifúj a szél az útra néhány cseppet.
Falun belül keresgéljük kicsit a kék jelzést, nem egyértelmű, hol vezet, bár azt tudjuk, hol fog kiérni, de az utcákon is szeretnénk követni. Ilyen kis szabálykövetőek vagyunk :) Megvan, utána az erdőszélen kezd fölénk borulni némi kis árnyék, és én egy kicsit félek, mert tudom, hogy emelkedő jön. Szilveszterkor jártam erre Gánttól Csákberényig kis hóban, akkor nem tűnt könnyen járhatónak. Most kevésbé esik rosszul, mint amire számítottam. Az útvonal a Géza-pihenőig ugyanaz, onnantól a Csákberénnyel ellentétes irányba fordulunk, erre még nem jártam. Ez az a szakasz, ahol tulajdonképpen nincs semmi, egyszerűen szép. Sok-sok erdő, Edit egyszer őzet is lát, én sajnos lemaradok róla. Aztán jön egy aszfaltos szakasz és beérünk Szentgyörgyvárra, ami két házból áll, valószínűleg erdész- vagy vadászházak lehetnek. Lassan kezd változni a fény, még messze nem naplemente, de már kezdek drukkolni, hogy hűljön kicsit az idő, de egyelőre hiába. Aztán újra rátérünk a kékre, egy ismerős, bár nagyon rég látott részre a mindszentpusztai turistaháznál. Itt nagyon sűrű és páfrányos az erdő, kanyargós, kicsi ösvénnyel, le is fotózom a gyerekeknek, mindig azt mondják, hogy az ilyen páfrányos erdőrészeken laknak a dínók :)
Általában nagyon hálásak vagyunk a kis extra Vérkörös táblákért, amik a jelzésváltásokról adnak infókat, de most rettentő hosszan nincs ilyen, mert Várgesztesig a kéken megyünk jelzésváltás nélkül. Olyan jó lenne pedig azt látni, hogy a következő pontig mennyi van vissza. Nagyon hosszú ez a szakasz bármilyen pont és megszakítás nélkül, már azt hiszem, áthelyezték a kéket és szándékosan hosszabb lett Kőhányáspusztáig - persze lehet, régen volt már ez a szakasz. Még Mindszentpusztánál kifogyott a vizem az ivózsákból - ilyen se volt még! - innentől minden alkalommal Editet kérem, hogy álljon meg egy pillanatra és vegye elő nekem a kulacsot a hátizsák oldalzsebéből, menet közben sajnos nem érem el és olyan nagy segítség, ha nem kell mindig levenni a zsákot. És egy pillanatnyi pihenő is :) Azért is nehéz ez a szakasz, mert tudom, hogy két nagyobb emelkedő van előttünk, az egyik a Batonna-hegy, emlékszem, ezt anno a kéken is átkoztam, a másik Várgesztes előtt a Cseresznyefa-hajtás. A Batonna-hegy a keményebb, Edit szinte húz, egyszerűen azzal, hogy megy előttem jó tempóban és én próbálom tartani némileg lemaradva. A legjobb, amikor felérve visszakiált, hogy ő már fenn van! Innen még iszonyú messze van Kőhányás, és az még nem is a pont. Felüdülés végre meglátni a házakat és az utat, amit újra keresztezünk, tudni, hogy itt jöttem reggel, itt fogok nem is olyan sokára hazaautózni, és ha most rákanyarodnánk az aszfaltra, nem is lenne olyan messze a cél.
A telefonom Kőhányás előtt egy kicsivel merült le, hülye voltam, nem hallgattam a korábbi csipogására, miszerint alacsony a töltöttség, gondoltam, kibírja addig, amíg úgyis le kell vennem a zsákot. Nem bírta, úgyhogy nulláról kell újratöltenem powerbankkal, ezért nincsenek erről a szakaszról képeim, pedig nagyon szépek a fények, az az alkony előtti aranyfény, főleg az utat keresztezve a távvezeték alatt, és később Várgesztes felé a bükkösben. Ez az egyik kedvenc szakaszom a Vértesben, igazi oszlopcsarnokszerű bükkerdő - aki szeretné látni, kénytelen lesz odamenni és megnézni, mert nem hoztam fotót :)
Az erdő amúgy egyre sötétebb, még mindig nincs naplemente, de a sűrűbe kevesebb fény jut az alacsonyan haladó Nap sugaraiból. Gyalogolunk lefelé és nagyon várjuk a cél előtti utolsó pontot. És leérünk a gesztesi vár alá, éles kanyar, rövid emelkedő és Edit kiált előttem, hogy megvan! Ami azt is jelenti, hogy az utolsó emelkedőt is teljesítettük! És tényleg sikerült belehúznunk, felhívom Pétert, aki rögtön úgy szól bele a telefonba, hogy megvan az utolsó előtti pont, ugye? Kérdezem, hogy most mennyi időt jósol a honlap? Valami 17 óra 15 percet, szóval nemhogy nem lassultunk, de gyorsultunk is.
Újult erővel vágunk neki a sárga jelzésig, ez most már kitart Oroszlányig, és már csak nagyjából 9 km. Azt már féllábon is... :) Itt kezd lassan ránk sötétedni és felkel a Hold is, egy bozótos részen fotózok egy alig látszó naplementét és látok én is egy szarvast.
Gondoltam, hátha nem lesz ennél jobb lehetőség, bár itt még nem ment le teljesen a Nap, csak a fák és a felhők takarják. Itt valahol ír nekem Csaba, aki Csákváron a kólát adta, hogy ugye mondta ő, hogy jó lesz a tempónk, és mindjárt meglesz a cél:)
Aztán újra keresztezzük az országutat, itt már fejlámpával, és nagyon hálásak vagyunk az aszfaltra festett sárga jelzésekért, a pontos itinerért és később a jelzéseken lévő fényvisszaverő pontokért, amik a sötétben segítik a tájékozódást. Kiérünk egy szántóföld mellé, balra mellettünk az oroszlányi bányamúzeum épületei, előttünk pedig Majk és egy kicsit még a naplemente.
Ahogy kerüljük a szántóföldet, szinte forgószínpad-szerűen mindig más szögből látjuk a remeteség tornyát, majd a főbejárat mellett beérünk Majkpusztára. Tiszta boldog vagyok ettől, tudom, hogy már csak pár kilométer Oroszlány, bár az már aszfalt és nem esik jól, nagyon várom, hogy meglássam a város fényeit. Ami minden pátosz nélkül egyszer csak bekövetkezik, ott a város, ott a tábla, életemben nem örültem még ennyire Oroszlánynak (és ez nagyobb szó, mint aminek az alapján látszik, hogy harmadszor járok itt :) )
Innen már a piros pont jelzés bevezet a célba, meg persze ugyanaz az út, mint reggel, bár őszintén szólva alig ismerek rá. Mindenesetre a végén ott a sportcsarnok, és nem hiszek a szememnek, amikor a bevezető úton az egyik szervező áll, tapsol, drukkol és gratulál. Annyira jólesik! Beolvassuk a QR kódot, Editnek 16:57-et mutat, nekem valamiért 3 perccel többet, így pont 24 másodperccel kicsúsztam a 17 órából, de ez hihetetlen, a féltáv óta egy teljes órát megspóroltunk, egy órát benne hagytunk a szintidőben! Kiderül, hogy még az érmet is megkaphatjuk most azonnal, és célfotó is készül.
Amíg beszélgetünk, nekem muszáj leülnöm egy kicsit, aztán felhívom Pétert is, aki már a csippantást látva üzent :) majd elköszönünk és nagyon óvatosan és lassan elindulok haza. Útközben elér az egész nap várt zivatar, de akkora, hogy végül inkább örülök, hogy nem a terepen kapott el, bőrig áztunk volna. Szarvasok, rókák, nagyon kell figyelnem és persze nagyon fáradt vagyok, a koncentrációs képességem nem az igazi, ezért egy jó másfél óra az amúgy 45-50 perces út. Nem baj, biztonságban hazaérek és másnap Vérkör-teljesítőként ébredek.
