Ezt a túrát október óta tervezzük. Eredetileg a Spartacus ösvény lett volna az úticél, Péter két exkollégájával terveztük, az egyikük családostul jött volna. Aztán ők lemondták, mi elmentünk és milyen jól tettük! Majd a két ünnep között mentünk volna ugyanezzel a csapattal a Holdvilág-árokba, akkor szinte mindenki oldaláról betegség jött közbe, a miénkről is. Aztán a vízkereszti hétvégére a csapat rangidőse, Gyula kijelentette, hogy ő vasárnap reggel fenn lesz Dobogókőn a menedékházban, aki ott van, mehet vele túrázni. A határozottság - meg hogy senki nem akarta újra elhalasztani a túrát - megtette a hatását, mind megjelentünk a megadott helyen és időpontban: mi négyen a két kicsivel, Évi és a párja két nagyobbacska gyerekkel és persze Gyula. Megcsodáltuk a gyönyörű, ködös kilátást - a csúcson sütött a Nap, alatta ködpaplan, a Duna nem is látszott - és elindultunk lefelé a Lukács-árkon.
Kifejezetten enyhe időnk volt, nappalra 12 fokot mondtak, persze a hegyen és főleg a szakadékban számítottunk kevesebbre. A hó már elolvadt, nagyon ritkán láttunk belőle egy-egy foltot, ennek megfelelően csúszós, vendégmarasztalóan sáros volt az útvonal.
Az új bakancsomban jöttem, hoztam a botomat is, hol egyik, hol másik gyereknek adtam kölcsön hol egyiket, hol mindkettőt, és persze én is használtam. A szép új hátizsákomat is megpakoltam, kíváncsi voltam, hogy bírom majd teherrel a túrázást.
Lefelé csak a sár nehezítette a haladást, a lejtő könnyítette. A sarat hol ki lehetett kerülni, hol teljesen esélytelen volt. A Dobogókőről lefelé tartó szakaszon igazából semmi érdekes nem volt addig, amíg a patakot el nem értük, talán csak az, ahogy fokozatosan beleereszkedtünk a fentről látott ködpaplanba. A csapat hol szétszakadt, hol bevárta egymást, ki-ki a saját tempójában haladt, mi Péterrel felváltva figyeltünk a két gyerekre.
Leérve a Lukács-árok és a Rám-szakadék találkozási pontjához kis pihenőt tartottunk, falatoztunk és folytattuk az utat továbbra is lefelé, míg hamarosan meg nem hallottuk a patak csobogását. Néhány kanyar után megérkeztünk az első patakátkeléshez. Csongor már járt itt a nyáron, akkor nem volt gond, hogy hol és hogyan keljünk át, vagy hogy vizesek leszünk, most azért cél volt legalább a patakba esést elkerülni. Hol bot segítségével, hol kézenfogva átevickéltünk ezen az elsőn, és aztán hány átkelés követte még! Most kezdődött az igazán kalandos szakasz.
A Lukács-árok alsó szélénél újra találkoztunk a Rám-szakadékba vezető zöld jelzéssel és vagy két busznyi kirándulóval, picit ugyan megálltunk a tisztáson bevárni egymást, de aztán igyekeztünk, hogy megelőzzük a tömeget. Később mesélte Péter, hogy hallotta, hogy a szakadékbejáratnál meggondolták magukat, talán a sár miatt, pedig a szakadék belseje, az igazán izgalmas rész már inkább sziklás, kevésbé volt sáros - a patak meg így is, úgy is vizes.
A nehezebb terepen Csongorral kicsit lemaradoztunk, Péter gyakran bevárt minket és segített, Regő meg előrement Gyulával annyira, hogy nem is láttam, pedig mivel ő nem volt velünk a nyáron ugyanitt, nagyon kíváncsi lettem volna az arcára, amikor meglátja a vízeséseket és acéllétrákat. Most kicsit magasabb volt a víz a patakban, mint nyáron, Csongor időnként az acél kapaszkodókat fogva gyakorlatilag a falon kellett, hogy másszon, de némi szülői biztosítás mellett nagyon ügyesen megoldotta. A forrásnál kulacsot töltöttünk, a finom, hideg, friss víz ki is tartott aztán hazáig.
A gyerekek még korábban meglátták, hogy a hátizsákomban a szendvicsek mellett egy tábla csoki is lapul, de a pihenőknél nem kaptak, azt mondtam nekik, hogy ez lesz a motiváció a felmászáshoz. Nem is tartott sokáig, főleg Regőnek, amíg felértünk a nagy fához, ami tulajdonképpen a szakadék felső végét jelzi, a földet behálózó gyökerei melegebb időben kellemes természetes pihenőt kínálnak. Innen már csak néhány lépcsősor és felfelé tartó ösvény, és ott is voltunk újra a sárga és a zöld jelzés találkozásánál, a Lukács-árok és a Rám-szakadék közös felső pontjánál. Itt újra pihentünk és a gyerekek is kaptak egy-egy darabot az áhított csokiból, de amikor Regő még kért, mondtam, hogy a maradék kell további motivációnak: azt majd a célban, a menedékháznál kaphatja meg. Erre fogta magát, és nekiindult. Mi felnőttek közben éppen arról diskuráltunk a térképet böngészve, hogy a sárgán menjünk fel, amerre jöttünk, ez rövidebb, de meredekebb lesz, vagy a zöldön a Szakó-nyereg felé, ami ugyan hosszabb, de talán látványosabb és ugyanazt a szintemelkedést kell legyőzni hosszabb távon, tehát valamivel kényelmesebben. Regő végül eldöntötte a kérdést: a már ismert sárgán indult el, tehát mi is összekaptuk magunkat, és indultunk utána.
Péterrel megbeszéltük, hogy ő marad Csongorral az ő tempójában, én meg próbáljam szaporázni Regő után az emelkedőn. Hát meglepett, hogy mennyire jól bírta: szerintem egy kilométert is ment előttem úgy, hogy nem láttam meg a kanyarokban. Azért amikor feltűnt a színes kabátja, megnyugodtam és hamarosan utol is értem.
Felfelé menet sokáig jobbnak tűnt a talaj állapota - valamennyit talán szikkadt napközben, vagy csak lefelé jobban csúszik? - de a fennsíkra érés előtti utolsó méterek sokkal nehezebbek voltak, mint reggel. Hol én csúsztam bokáig a sárba, hol Regőt kellett kihúzni úgy, hogy a cipője lehetőleg ne maradjon ott. Amikor már a piros jelzés is becsatlakozott balról, megint könnyebb volt. Regő már épp kezdett fáradtságra panaszkodni, amikor megláttuk a Rezső-pihenőt, ahonnan felhívtuk Pétert: ők épp akkor küzdöttek Csongorral a legsárosabb részen. A csapat eddigre eléggé szétszóródott, Laci és a nagylánya voltak elöl, Rezsőnél még találkoztunk velük. Aztán mi jöttünk, Gyula mögöttünk, és a végén Csongor az apjával. Kicsi fiamnak azért ez az emelkedő nagy küzdelem volt.
Regő bármilyen fáradt volt is, Rezsőnél nem akart leülni, pihenni - talán a csoki motiválta, talán a cél, de indulni akart tovább. Rajtam ne múljék - innen már a csúcs és a kilátó érintésével hamarosan a menedékházba értünk.
Elképesztő, hogy az enyhe januári vasárnapon reggel 9 óta hogy megtelt a parkoló és a menedékház környéke! Nagyon hangulatos volt a sok, padokon, teraszon, tisztáson falatozó ember és a bográcsokból felszálló gőz látványa. Én teáért, zsíros kenyérért és Regőnek pogácsáért álltam be a sorba, illetve a forró gyömbéres italt is érdemes megkóstolni. És persze a megérdemelt csokiadagját is megkapta :)
A zsíroskenyérnek még a fele sem fogyott el, amikor befutott a család többi része is, jókedvűen, nem túl fáradtan. Csongor csak teát kért és persze a csokit :) Ez a motivációs csoki dolog működik, máskor is bevetem.
A teljes túra körülbelül 12.5 km volt 500 méter szintemelkedéssel, ami ilyen távon, ekkora gyerekekkel azért elég kemény. Megállásokkal, pihenőkkel együtt nagyjából öt óra alatt teljesítettük - egyáltalán nem volt cél az időre teljesítés, de viszonyítási alapnak jó. És kalandnak is jó volt - a ruháink és bakancsaink a csomagtartóban, szatyorban jöttek haza.
Szárazabb időben 4-5 éves kor felett, edzettebb túrázó gyerekeknek szívesen ajánlom a túrát. Egy másik, rövidebb verzió, ahogy mi nyáron csináltuk, dömösi indulással először fel a Rámon, nem kel Dobogókőig elmenni, a meredek utolsó szakasz kihagyható, hanem a két jelzés összeérésénél vissza a Lukács-árkon és be a faluba. Jó kirándulást mindenkinek :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése