Téli Börzsöny - OKT 17. szakasz

A kék túrát még ősszel Ötvösnél, a Kemenesháton hagytam el, és az volt az eredeti tervem, hogy ott folytatom, és befejezem a nyugati szakaszt, mielőtt a Duna túlpartján folytatom. Most viszont a Téli Mátrára gyúrunk, tehát hideget, havat és magas hegyeket akartam. Óriási szerencsém volt az időjárással: akik szombaton a Börzsöny kapuja teljesítménytúrán vagy ugyanígy a kéken jártak erre, még térdig érő sárral találkoztak. Hogy én mit láttam, azt ebben a posztban sok képpel szeretném megmutatni.

Reggel nagy örömünkre arra keltünk, hogy itthon esett a hó. Hát, ha nálunk esett, akkor a Börzsönyben egészen biztosan, gondoltuk. Még sötétben indultunk, most csak Csongort vittük, és reggel negyed kilencre a kisinóci turistaháznál voltunk. Ott sem volt sokkal nagyobb hó, mint nálunk és útközben Budapestet kivéve szinte mindenhol, de enyhe fagy volt és folyamatosan havazott. Ittunk egy meleg teát, beöltöztem, kamáslit húztam és elköszöntem a családtól.

Nagy izgalommal vágtam neki a túrának. Jaj milyen lesz, biztosan gyönyörű, milyen lehet a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos ebben az időben, és vajon mennyire lesz nehéz a túra, és milyenek a Börzsönynek azok a részei, ahol még nem jártam, a Csóványostól lefelé? De egyelőre azzal a környékkel foglalkoztam, ahol épp elindultam: a turistaház mögött át a patakon és hosszan, egyenesen felfelé az egyre mélyülő hóban. 

Emelkedő és még jobban emelkedő szakaszok váltották egymást, számoltam a lépéseket és piramis szerint haladtam: 50 lépés, pihenő, 60 lépés, pihenő és így tovább százhúszig, aztán vissza. Néha úgy jött ki a pihenő, hogy épp nem lett volna rá olyan nagy szükség, de akkor is megálltam pár mély levegőt venni, pulzust kicsit visszaengedni, tudtam, hogy jól fog az még jönni. És persze fényképezni.

Lassan beértem a lentről már sejtett ködbe - gyanús volt, hogy nem csupán hófelhős, borult az ég, hanem köd is van. Itt már zúzmarásak is voltak a fák, gyönyörű csipkések, sokszor azt is jól lehetett látni, milyen irányú szélben fagyott az ágakra a zúzmara. Hosszas kapaszkodás után végre jött néhány lejtős szakasz is - tudtam, hogy meglesz még ennek a böjtje, de ott és akkor örültem a könnyítésnek.  Nehezebben járható terepre számítottam, de szerencsére a friss hó alatt az avar és a sár is megfagyott, nem csúszott az ösvény.

A jelzést a hófehér tájban nehezebb észrevenni, egy elágazásnál majdnem el is vesztettem, felfelé indultam, pedig lefelé kellett. Abból, hogy bükkösbe értem, hogy nagyobb a hó és sűrűbb a köd, éreztem, hogy Nagy-Hideg-hegy egyre közeledik, amikor pedig a Királyrétről érkező kék négyzet jelzés becsatlakozott balról, onnantól már ismerős ösvényen haladtam. Hamarosan elértem a hideghegyi sípálya alját, egy bal kitérővel a síbusznak szolgáló aszfaltutat, és onnan már csak két kanyar, és megláttam a turistaházat. Megállítottam az órát, megnéztem, milyen hideg is van: -6 fok volt, köd, szél és olyan 5 centi hó. A nyáron megcsodált kilátásból most semmi se látszott, a csúcskőtől a turistaház is alig, de egyáltalán nem bántam. Ez egy teljesen más hangulatú, de így is gyönyörű túra.

Ott a turistaház a csúcskőtől nézve

A házba csak a mosdóba mentem be, a büfébe nem - nem akartam túl hosszan megpihenni, felmelegedni, nem fáztam menet közben, de eléggé meg voltam izzadva - kinn pecsételtem, elővettem egy szendvicset és indultam tovább. 

A szendvicsről jut eszembe, a hideg miatt egy újabb dologra kellett figyelnem, amire általában nem: az ivózsákom csövében lévő víznek nem volt szabad befagynia. Többször szippantottam ki apró jégdarabokat a csőből, úgyhogy bedugtam a ruhám alá a végét és rácipzároztam. Ez legalább melegítette az egyik végét, a táska a zsákot, a kilátszó csőszakasszal meg annyit tudtam tenni, hogy ha ittam, mindig legalább annyit, amíg a zsákból érkező melegebb - azaz kevésbé jéghideg - víz jutott a teljes csőbe. Sikeres volt, ilyen távon és hőfokon nem fagyott be a cső.

No de térjünk vissza oda, hogy továbbindultam Hideghegyről, meredek lejtővel le Rakodóig, aztán megkezdődött az újabb mászás a Csóványosra. Ezen a szakaszon kétszer jártam eddig, mindkétszer nyáron, de azért a jellegzetes sziklák és gerincek miatt ismerős volt, tudtam például, hogy honnan nyílna panoráma a Csóványosra, mutatom:

Nem csalódottan írom ezt, egyáltalán. Nagyon szerettem a hangulatot és a látványt. A fenti fotó a Szabó-köveknél készült, a közelében még fotóztam egyet a vastagon behavazott erdőről:

Maga a hóvastagság a földön nem volt olyan mély, talán 4-5 centi, de a fákon olyan vastagon állt, plusz még egy réteg zúzmara rajta, és itt a kitett gerincek, sziklák kivételével olyan faóriások és terebélyes bokrok állnak, hogy az ösvény körül, alul-felül-oldalt bizony tetemes mennyiségű hó volt. Innen már eltettem a telefont és a mászásra koncentráltam, elővettem újra a lépésszámlálós piramis technikát,de bizony előfordult, hogy az ötven lépés is sok volt egyszerre Néha úgy éreztem magam, mint a Delta-főcímben, beöltözve, két bottal, a szél oldalról fújja a havat az arcomba... Aztán enyhült az emelkedő, és a szemem már nagyon kereste a fák között a csúcsot és a kilátót, amikor végre felléphettem a csúcskőre, égnek emelt karokkal és egy belül elkiáltott juhú-val örvendeztem :) Leállítottam a telefont és felmásztam a kilátóba, az érintetlen havat látva örömmel konstatáltam, hogy bár találkoztam útközben pár turistával, a kilátóba ma én mentem fel először. Gondolom, mert nem érdemes. Tény, hogy nem látni Dobogókőt és a Magas-Tátrát, amit viszont látni lehet, az se mindennapi.

Körben mindenhol a havas fakoronák, közvetlenül alattam a sugárirányban induló turistautak, innen csak lefelé vezetnek. 938 méter magasan vagyok. Felhívom Pétert, beszámolok neki az eddigiekről, ő is arról, hogy merre jártak Csongorral, aztán kezdek fázni, és elindulok lefelé a kilátóból is, a csúcsról is. Lefelé egy rövid szakaszon szűz hóban járok, hihetetlen élmény, még bele is fekszem egy pillanatra. Aztán beér jobbról egy másik jelzés és az előttem álló szakasz már járt. Jól járható ösvényen, hatalmas bükkfák között ereszkedem, jobbra kis kilátás is nyílik a legközelebbi hegyekre. Leérek a Foltán-kereszthez és meglepődöm, nem tudtam, hogy a kereszt egy ekkora tisztáson van. Itt a legmélyebb a hó - nem fogták fel egy részét a fák.

A Diósjenő felől felérő ösvény mellett tájékoztató tábla áll a kereszt történetéről, a névadóról és tragikus sorsáról, meg a magyarországi erdészképzésről, elolvasom. Ennél többet pihenni nincs okom, fázni sem akarok, irány tovább lefelé. Széles erdei útról hirtelen egy keskeny ösvényre tér le a kék, fiatalos, szinte bozótosnak tűnő erdőben. Annyira azért magasak ezek a nyúlánk fiatal fák, hogy kilátni nem lehet közülük, a talaj pedig a hó alatt kezd csúszósabbá válni. Ez nem egy látványos és nem is nagyon élvezetes szakasz, szégyellem érte magam, de bevallom, kicsit unalmas is. Amikor ezen morfondírozom magamban, hogy ne már, unatkozom...? Én, a havas, téli Börzsönyben? - akkor átfut az agyamon, hogy mennyire vágytam ide és erre a túrára, és már vigyorgok is. Örülök bárminek, ami elém akad, még az idegesítő, teljesen hibás OKT útirányjelző tábláknak is, legalább minden alkalommal kibosszankodhatom magam rajtuk. Nyomolvasással szórakoztatom magam, aztán leérek a Cseresnyés-patak völgyébe, végre egy kis izgalom, patakátkelés, a túlparton újra egy kis emelkedő, már hiányzott a hosszú ereszkedés után.

Nem tart sokáig és nem meredek, lassan kezdem nézegetni, hogy milyen messze lehet Nógrád, valahogy egyre civilebbnek tűnik a környék, pedig messze még az erdő széle. Most utólag jövök rá, hogy az adta ezt az érzetet, hogy széles, traktornyomos erdei útra értem ki, ilyen eddig nem volt, és egyre sárosabb. Innentől vagy hat kilométer masszív küzdelem a sárral, havas azért, de már nem fagyos a föld, és nagyon meg kell nézni, hová lépek. Kétszer így is elesem, szerencsére mindkétszer hóba. Erről a szakaszról nincs nagyon mit írni, nem volt élvezetes, annak örültem, hogy csak ennyi ilyen a túrából. 

Köves útra értem - bár persze azon is volt egy sár- és hóréteg - és egyre ritkult az erdő, számítottam már rá, hogy hamarosan meglátom a nógrádi várat. Lassan várni is kezdtem, hogy megérkezzem az ott váró családomhoz és megpihenjek. Már éhes is voltam, de ezen a rövid szakaszon már nem akartam megállni enni. És végre, egy lovarda karámjánál kiértem az erdőből, és megpillantottam jobbra a várat, balra pedig a Börzsöny Diósjenő feletti vonulatait.

Már csak a vasútállomásig kell eljutni! A szántóföld melletti út nagyon sáros és csúszós, úgyhogy bemerészkedem a havas szántóföldre, itt jobban esik a járás. Valószínűleg emiatt egy feszülethez érve elvétem az utat, jobbra kellene mennem, de én megyek tovább egyenesen, nem is nézem már a jelzést, hiszen látom magát a vasúti sínpárt a völgyben kanyarogni. Csak odaérve kapok észbe: most merre? A térképet tanulmányozva rájövök, hogy vissza kellene mennem a sáros úton a feszületig - na, azt már nem. A töltés melletti nyomokat meglátva rájövök, hogy más is járt így, és a nyomdokaiba lépve a vasút mellett baktatok be az állomásig. Éljen, megérkeztem! Az állomás mögött a pecsét, leállítom a telefont: 21.5 kilométert mért idáig. Ha a Téli Mátra is ilyen lesz, akkor minden rendben lesz.

Még egy kis mászás van előttem, meg kell keresnem a családot Béla bácsi vendéglőjében - ajánlom minden erre járónak a vár aljában lévő kis éttermet, egyszerű, de nagyszerű. Péter és Csongor palacsintával várnak, szárazra cserélem a pulcsimat, aztán nekivágunk a hazáig tartó hosszú autóútnak.