Ennek a túrának hosszas előzményei vannak. Eredetileg az Upponyba indulás előtti napra terveztük, kisebb csapattal, kollégákkal, barátokkal. Aznap elég vigasztalan idő volt és az időjárás-előrejelzés az év szélviharával riogatott, ami aztán be is jött - nem lett volna se biztonságos, se élvezetes a túra. November 12-re halasztottuk el, ami előtt szintén esett párszor, és aznap délutánra is mondtak esőt, de mi már nem akartuk tovább halasztani. A csapat többi része azonban szépen apránként visszamondta - sebaj, akkor megyünk csak mi, családilag. Ezúttal csak egy gyerek jött velünk, a nagynak más elfoglaltsága volt, a középső meg tisztességgel megmondta, hogy neki egyelőre elég volt Upponyban a túrázásból, most inkább otthon maradna a nagymamával legózni. Hát jó :)
Mivel így nem kötött minket a többiekhez való alkalmazkodás, fél tízre értünk Pilisszentlászlóra, letettük az autót, és rétegesen öltözve, frissen megtöltött kulacsokkal nekivágtunk.
A falun belül hol libák, hol macskák őrizték a portákat, azért persze akadt néhány kutya is, később, már a külterületen nyájat hajtottak át a közvetlen közelünkben, majd egy barátságos bika bődült ránk egy messzehangzót. Beérve az erdőbe fára applikált vadlest találtunk, vagy inkább csak létrát és deszkapadlót korláttal, felmásztunk körülnézni.
Talán már ezen az első fotón is látszik, hogy a borús idő ellenére csodás színeit mutatta az erdő. Jól tettük, hogy elmentünk, erről a látványról már csak egy héttel később is lemaradtunk volna.
Végig a zöld jelzésen kanyarogva, szélesebb szekérutak után egyre szűkül az ösvény, egyre több a szikla, Csongor még az upponyi élményektől hajtva mindenképp sziklát akar mászni - miért is ne.
A kedvenc képem pedig ez lett, a legszebb színekkel:
Röviddel a fotó készítésének helyétől óvatosságra intő tábla fogad: a Spartacus ösvény helyenként nehezen járható, csak felkészült túrázóknak ajánlott. Ezen egy picit elgondolkodunk Csongor miatt, de végül úgy ítéljük meg, hogy ha túl nagy akadályba ütközünk, legfeljebb visszafordulunk. Végre rátérünk tehát az igazi Spartacus ösvényre, arra a szakaszra, amit az ösvény megnyitása, a jelzés felfestése óta magazinfotókon is látni. Keskeny, kényelmesen egyszerre egy ember számára járható peremút, ami látványos kanyarokkal kerülgeti az útjába kerülő hegyoldalakat, időnként sziklaalakzatokat, van, ahol lépcsőt is vájtak a sziklába a könnyebbség kedvéért. A legszebb pontokon rálátni a Dunára és a Börzsönyre is, de a közeli hegyek látványa és maga a peremen kanyargó ösvény is megkapó.
Egy szűk, éles, szép kilátású kanyarból kitaposott ösvény vezet a meredek, sziklás hegytetőre, Csongorral felkapaszkodunk, amíg már apát is egész kicsinek látjuk, még egy sziklahasadékba is bebújik:
Itt beér és elhagy minket egy nagyobb turistacsoport több kutyával, szándékosan hagyunk egy kis szünetet utánuk, és letelepszünk egy fatörzsre szendvicset enni. Szürreális élmény, amikor a dombról ereszkedve az ösvényről rám köszön egy ismerős: facebook csoportból ismert futótárs. Hogy ők is pont ma, pont ide jöttek túrázni... kicsi a világ. Persze a tempójuk a mienknél gyorsabb, úgyhogy külön folytatjuk a túrát, de később is látjuk még őket.
Csongor az elemózsiától új erőre kap, és indiánszökellésben teszi meg az utat egész Visegrádig. Nem megyünk be teljesen a településre, a pisztrángos tavaknál, az Ördögmalom-étteremnél, a Telgárthy-rétnél érünk le az ösvényről és tartunk egy kis pihenőt. Pont olyan fa játszótér van itt, mint gyerekkoromban Dömösön és Lepencén, és etetett, emberhez szokott, nagyon közel reppenő cinkék.
Ez már az Apátkúti-patak völgye, szép, párás, mély és helyenként beszűkülő völgy elég sok patakátkeléssel, ami szórakoztató és a gyerekeknek újabb kalandokat nyújt, Csongor is élvezi. Innen kicsit nehezebb a továbbhaladás, bő féltávnál járunk, ő a pihenőidőt is játszóterezéssel töltötte, az ösvény pedig lassan, de biztosan emelkedik. Komótosan haladunk felfelé a völgyben, számolgatjuk, milyen táv, mennyi idő lehet még előttünk, jó lenne délután háromra kiérni az erdőből. Ilyenkor és ilyen időben egy erdei völgyben bizony korán sötétedik.
Csongorral meg-megállunk, forrásból iszunk, esőházban pihenünk, különböző botokat választunk és változatos patakátkelési stratégiákat alkalmazunk.
A vége már nehéz, fejből mesélek, sőt Csongor is mesél, hogy én is könnyebben bírjam :) Elhaladunk egy zen templom mellett és azzal biztatjuk Csongort, hogy nincs már messze a falu, hiszen ez már az első épület. Versenyt indítok: az nyer, aki megpillantja az első lakóházat! Természetesen Csongor a legügyesebb, nem is kérdés. Innen már visszafelé számoljuk a házszámokat, gyanítjuk, hogy ahol elfogynak, ott lesz az a kis tér, ahol az autót hagytuk. Csongor alig várja már, hogy leülhessen, és a beígért Burger King vacsora tartja benne a lelket.
És beérünk Pilisszentlászlóra, tényleg ott vár az autónk, ahol vége az erdőből bevezető utcának. Beülve ránézünk az órára: pontosan délután 3 óra van, kiszámolni sem lehetett volna jobban. Hazafelé indulva hullanak a szélvédőre az első esőcseppek: napközben teljesen elkerült minket az eső. Jól tettük, hogy mi azért eljöttünk a többiek nélkül is - akiknek persze otthonról nem átallunk képeket és némi rajongó beszámolót küldeni arról, hogy miről is maradtak le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése