Budai Trail

A Budai Trail eredeti időpontjában, tavaly decemberben esélyem sem lett volna elmenni. Aztán jött a jégkár... és bizonytalan időre elhalasztották a versenyt. Én még akkor sem gondoltam, hogy mennék, nem sokkal az új nevezési kiírás előtt ötlött eszembe, hogy a VTM előtt négy héttel ideális felkészülési verseny lehetne. Megbeszéltem Gabival, és beneveztem.

Aznap reggel valami szörnyű vizsgadrukk vett erőt rajtam, én nem tudom, miért van ez, vagy mikor jön már meg az a fajta rutin, hogy ne izguljam halálra magam és ne legyenek mindenféle fizikai tüneteim már jó előre. Most végül egyedül mentem, Péter inkább itthon töltötte a gyerekekkel a napot. Volt egy órám Telkiig autózni, amiben elvileg lenyugodhattam volna, talán valamennyire csökkent is az izgulásom, de most, ha visszagondolok, megint gyomorgörcsöt kapok :)

Az nagyon jó, hogy már minden ilyen versenyen találok ismerősöket. Ott volt Dóri, Gergő, Szabi, megismerkedtem személyesen Anitával is, találkoztam Sallyvel - vele is most először személyesen. Melegítgettem, kentem a lábam melegítő krémmel, masszíroztam, többször elmentem vécére, ittam egy meleg teát - nagyon jó ötlet volt a Coffee Run stábjától teát és kávét főzni a futóknak!

Aztán lassan ideje volt kimenni a rajtba, az izgalmam nem csökkent. Itt nincsenek tömegek, pillanatok alatt elrajtol a mezőny, nincs már hova izgulni, futunk. Gergő mondta, hogy az első emelkedő a faluból kifelé kemény, ott inkább ne fussunk, és akkor utána már jobb lesz, de mégis, hogy lehet egy verseny rajtjában, az első métereken nem futni... A tetején azért belesétáltam, talán 800 métert futottam a 10%-os emelkedőn, de igaza volt Gergőnek, hosszan éreztem még a hatását.

Volt időcélom, konkrétan 3:48, ezt ismételgettem magamban, és igyekeztem figyelni a runkeeper bemondásait, és számolgatni, hogy akkor ehhez képest most hol tartok. Persze a legelején ennek egyáltalán nincs jelentősége, meg úgyis itt most az emelkedőn kívül nem igazán foglalkoztam mással. A tetején, kiérve a mezőre belesétáltam, kicsit hátra is lestem és megnyugodtam, hogy azért nem járok úgy, mint a Tündérhegyin, hogy végig utolsó leszek. Az erdőbe érve elég hamar megláttam az első önkénteseket, akik az Anna-laknál szurkoltak és mutatták az utat, balra kanyarodtunk, és ha jól emlékszem, nemsokára nyíltabb terepre, dombok közé értünk. Előttem rózsaszín kabátos lány kerülgette óvatosan a pocsolyákat, az én stratégiám az volt, hogy ugyan nem toccsantam teljes lendülettel beléjük, de a széleikbe lépve igyekeztem egy nagyjábóli egyenes utat kinézni, így sikerült őt megelőznöm. Valamennyire pechemre, mert innentől egy ideig senkit sem láttam magam előtt, de most valahogy nem pánikoltam be ettől. Az út mellett guggolt az első fotós, és nemsokára beértünk az első frissítőpontra.

Milyen sok fotó készült itt :) Az első frissítőn Kristóf bekiabálta, hogy negyedik vaaaagy...!, Hanga meg ellenőrizte körömszín alapján, hogy tényleg én vagyok-e én. Én voltam, és vettem magamhoz sajtot és olajbogyót, vizet még alig fogyasztottam a kulacsból, úgyhogy csak egy kis utántöltést kértem, aztán hajrá.
Nemsokára elértük Nagykovácsi határát, lovarda mellett vezetett az út a falu szélső házai mellett, aztán egy enyhe, de folyamatos, hosszú emelkedővel vissza az erdőbe. Már a lovarda magasságában megpillantottam a távolban egy élénk kék foltot, egy futót, innentől ő lett a referenciapont, és így is emlegettem őket magamban: mögöttem "rózsaszín", előttem "kék", nézegettem, hogy mind megvannak-e, és megnyugtatott, amikor ők is belegyalogoltak az emelkedőbe. Váltogatva futottam és gyalogoltam, mindig kinéztem egy-egy pontot, jellegzetesebb fát, kanyart, ameddig elfutok, és aztán engedélyezek magamnak egy kis gyaloglást. Itt valamelyik kanyarban esett le először az állam, ahogy a felettem magasodó erdőre kicsit kívülről láttam rá, iszonyatos a pusztítás. Képeken is az volt a télen, persze, de nagyon más így élőben látni, pedig most már rég járható az erdő, rengeteget dolgoztak rajta sokan. De a meredező, messziről szinte világító facsonkok látványától sírni tudtam volna...
Elfacsarodott szívvel futottam tovább. Erről jut eszembe, nem is tudom, meddig, nagyon sokáig úgy éreztem, mintha a torkomban dobogna a szívem. Nem éreztem szaporának a szívverést, magasnak a pulzust, hanem mintha nagyon erőseket vert volna, zavaró volt. Nem tudtam, ez baj vagy nem baj, de mivel a futás mintha ettől függetlenül ment volna, folytattam és igyekeztem nem törődni ezzel az érzettel. Utólag azt gondolom, a hirtelen emelkedőtől lehetett az elején, mert azóta itthon egy dombsprintnél jött csak elő.
Vadkerítés mellett kanyarogva emelkedett tovább az út, aztán újabb pontőr és fotós mutatta, hol kell élesen kanyarodva átkelni a kerítésen. Nagyon tetszett, ilyet még nem is láttam: a kerítés feletti repülőhíd mellett kis forgóajtó is volt, talán épp futóknak, vagy bringásoknak, kutyásoknak, tériszonyosoknak? Mindenesetre átfutottam és megörültem az emelkedő végének.

Itt elég szenvedősen jövők felfelé

Itt meg pár méterrel később megláttam a fotóst :)

Az örömöm nem tartott sokáig, mert az út tovább emelkedett, viszont annak örültem, hogy rátértünk a kék kereszt jelzésre. Kellemes izgalmat váltott ki belőlem, hogy tudtam, hogy a kék kereszt a kék túra vonalára vezet, és akkor én itt már jártam, de jó lesz újra látni. Érdekes, pedig pont a vízválasztó, rosszullétes futásom vezetett erre, és mégis.
Újra beljebb értünk az erdőbe, most egy picit nemcsak belegyalogoltam, hanem meg is álltam, ittam, meg valamit a táskámban is pakoltam, úgy emlékszem. Ki is melegedtem, hol levettem, hol feltettem a sapkámat. Aztán, ha már úgyis megálltam, gondoltam, fotózok egyet-kettőt, versenyen úgysem szoktam többet. És pont találtam hóvirágot is :)

Szusszantam egyet, és tovább az emelkedőn, kis nyíltabb rész után újra be az erdőbe, ez nagyon szép szakasz volt, eltekintve a letört fáktól. Szép és szomorú erdő. Már alig vártam, hogy az ismerős kék szakaszra érjek, tudtam, merre kanyarog, és lassan-lassan, de elértem az elágazást. Előttem a Nagy-Szénás gerince, majd kapaszkodója, ez bizony nem nagyon futós szakasz! Kíváncsi voltam, hogy sikerül kijelezni a kopár domboldalon az útvonalat, a nyáron kéktúrázva kicsit elkeveredtem a csúcson. Két segítőnk is volt, egy önkéntes a csúcs alatt közvetlenül mutatta az irányt, egy pedig a csúcson várt a dugókával. Odafenn megpihentem egy cseppet, a kilátást nem hagynám ki, még így borús időben is lenyűgöző.

Pár méterrel lejjebb visszafotóztam a csúcsra:

Apró emberek a csúcson

A kék kabátos kolléganő még mindig előttem, a rózsaszín épp érkezik a csúcsra, az ösvényen jelzőszalag lobog, hajrá, végre lejtő. Az erdőszélen a fák kaput képeznek az ösvény felett, gyanús, hogy nincs rajtuk szalag, de olyan egyértelműnek tűnik az út... Éppen csak belépek, amikor feltűnik a kék kabát (kiderül, hogy Anasztázia) és mondja, hogy nem erre kell menni. Körülnézünk, hol egy szalag, minket látva az utánunk érkező rózsaszín (Zsuzsanna) is keresgél, ő meglátja a jó irányt, mi meg utána, így tehát a sorrend megfordul: rózsaszín-sárga-kék. Én vagyok a sárga :) Szuper lejtő következik, sziklás, keskeny és kanyargós, meredek, hol futós, hol nem, van, ahol ugrálós, szeretem az ilyet, át is veszem a vezetést. A tövénél kis lépcső, majd aszfaltra érünk. Én először azt hiszem, rögtön le is fordulunk róla, de nem, egyre beljebb vezet egy faluba. Elbizonytalanodom, és megvárom a lányokat, mivel nem ismerem a helyet, attól tartok, talán átkeveredtünk a rövidebb távra, és ez már Telki. De megegyezünk, hogy egyértelműen végig erre vezetett a hosszú táv jelzése. Kiderül, hogy kereszteznünk kell Nagykovácsit, ez meglep, bár nem tudom, miért, a Tündérhegyin két falut is kereszteztünk, de valahogy a terepfutás.hu versenyén nem számítottam erre. De persze nem gond, szalagozás van, kocogunk és beszélgetünk is a lányokkal, aztán ott is a frissítőpont. Anasztázia pillanatok alatt elszalad, én eszegetek, Zsuzsannának kavics ment a cipőjébe, tehát beáll újra az eredeti sorrend. A faluból kivezető út nagyon meredek, nézegetjük is, hogy vajon fagyban a csodapaloták tulajdonosai hogy jönnek fel autóval? Megegyezünk, hogy sehogy :) aztán vége a csevegésnek, futunk. Kitartóan emelkedik az út, a táv felén már túl vagyunk, a piros háromszög jelzést követjük, nem tudom, minek a csúcsára.
Én nem vagyok egy gyors futó, pláne terepen, de többször tapasztaltam már, hogy gyors gyalogló vagyok: Anasztázia kitartóan fut előttem, apró léptekkel, irigylem az erejéért, én belegyalogolok, és bár egyáltalán nem áll szándékomban, még magam is meglepődöm rajta, de megelőzöm. Biztos vagyok benne, hogy később síkon vagy lejtőn visszaelőz, hiszen láthatóan jobban bírja a futást.
Innentől teljesen egyedül maradok megint az erdőben, előttem senki, hátranézegetve a kanyarok miatt Anasztáziát sem látom. Megnyugtat azért a tudat, hogy ott van, de közben nagyon örülök magamnak, mert abszolút nem érzem azt, amit egy hete a Tündérhegyin. Nem félek, és végre újra élvezem, hogy csak az erdő van és én. Lehet, hogy csak vissza kellett menni a rosszullét színhelyére? Nem tudom, de itt fogalmazódik meg bennem hosszú idő után először, hogy folytatnom kéne a kék túrát.
A verseny egyik legszebb szakaszához érkezünk, kanyargó, szűk kis ösvény, aztán kiér valahová, tanösvénytábla is van, és szerpentinen kezd kanyarogni lefelé. Itt már a 20. kilométerhez érek, és a telefon bemondásai alapján visszafelé számolok: ha a 3:48-as célt tartani akarom, ennyi időm van még hét kilométerre, tartható? Egyelőre úgy látom, tartható. Ez meg itt a futás egyik legszebb szakasza lenne, ha nem fájdítanák a szívem a derékba tört fenyőfák. Olyan a dombtető, mint a Tátra néhány évvel ezelőtt.
Erdő, mező, irtás, vadetető, ember sehol,  boldogan futok bele a tájba, végre egy kellemes lejtő, az alján egy önkéntes mutatja az éles jobbkanyart. Pici ösvényen, kidőlt fákon át akadályfutás következik, majd az utolsó frissítőpont.

Itt a legfinomabb az olívabogyó, a kulacsomba pedig izót kérek, nyomatják a zenét, nagyon jó a hangulat, biztatnak is, egy kicsit erőre kapok, és átszámolom, mennyi is van még vissza. Biztosan túl vagyunk már nemcsak a táv, hanem a szint nagy részén is, remélem innen már csak lejtő. Hát, ez nem jött be, az egész verseny legalattomosabb emelkedője vár egy kavicsos, széles erdei úton, ami mindig úgy látszik, mintha a következő kanyar után már végre lejtene, de nem és nem. Alig futok rajta, szenvedek és szidom, gyalogolok, belekocogok, gyalogolok... Ááá, miért kellett még ez ide...? Magamra is mérges vagyok, mi a fenét keresek terepfutó versenyen, ha egy ilyen emelkedővel nem bírok el...? És mikor lesz már vége? Újabb és újabb kanyar, és még mindig tart, utólag derül ki, hogy két és fél kilométer volt, és nemcsak én kívántam a pokolba. Majd újra erdőbe érek, már csak három kilométer, már csak kettő. Azt hittem, ilyenkor már látni fogom Telki házait, de olyan szögből közelítjük, hogy takarja a domb vagy az erdő. Felettem a Nagy-Kopasz és a jellegzetes alakú Csergezán Pál-kilátó, nem baj, hogy oda ma már nem kell felfutni. Aztán kezd ismerőssé válni a táj, előttem az Anna-lak, itt fordultunk balra reggel, most jobbról érkezve zárjuk a kört. De jó, akkor innen már ismerem az utat, innen már tényleg csak lefelé!
Az utolsó kilométeren megismétlődik szinte pontosan ugyanaz, ami a Naszály Trailen: utolérek egy futót, közelről már megismerem, hogy Szabi az, először megörülök neki, aztán rájövök, hogy ezen a szakaszon biztosan nem ok nélkül gyalogol. Megkérdezem jól van-e? Görcsöl mindene, előások neki egy magnéziumot a hátizsákból, a kulacsomat is otthagyom, mert vize sincs már, majd a célban visszaadja. És ismét szárnyakat kapok, vigyorgok magamban, segítettem, repülök a célba. Hiába lejt most az utca, ami a rajtban meredeken emelkedett, mégis sokkal hosszabb... aztán egy kanyar, és Hanga kolompol a kapuban és biztat, és Bobek (ha szabad így emlegetni nekem is) vár a célban, dugóka, gratuláció, megjöttem. Huhh.
Nyújtás, óra megállít, vajon benne vagyok a 3:48-ban? 3:46 az én órám szerint, de én egyszer-kétszer megállítottam egy-egy fotó erejéig, vajon a hivatalos idő is benne lesz? Erre még napokat kell várni, de igen! 3:47:48, éppen belül a tervezett időn! Fülig ér a szám. Meg amúgy is, az időtől függetlenül, hiszen ott és akkor még nem is tudtam. Sorbaállok, kérek kólát és az életmentő gulyáslevest, megtalálom Dórit, megbeszéljük a futást, aztán megérkezik Szabi is, jobban lett. Gergő már üdén, frissen érdeklődik, vagy félórával előttünk ért be :)
Kényelmes forró zuhany után gyorsan felkeresem a Nyúlcipőbolt standját. A fenti képeken látható első terepcipőm már amúgy is elnyűtt volt, amikor a HaVasParipa túrán felnyársalta egy törött ág. Úgy gondoltam, megérdemel egy méltó befejezést, és mivel a versenyre kitelepült főtámogató komoly kedvezményeket hirdet, érdemesnek tartottam körülnézni náluk. Érdemes is volt, megjutalmaztam magam az új futóbarátommal:

Majd megmutatom, hogy egy héttel később már hogy nézett ki :)

Budai Trail     27.4 km     3:47:48     822 m szint     8:25 perc/km