Tündérhegyi terepfutó

Ez volt az a verseny, amit nem szerettem, nem jöttek be a számításaim. 28.5 km, 550 méter szint, életem leghosszabb terepversenye, de azt gondoltam, a szint majd szépen eloszlik, nem lehet olyan nagyon nehéz. Hiszen például a Baradla Trailen 16 kilométeren volt 500 méter szint, és kifejezetten jó emlékeim vannak onnan. Előzetesen úgy számolgattam, hogy a Naszály, a legutóbbi terepversenyem a maga 24 kilométerével és bő 1100 méter szintjével hasonló kategória lehet, ha átlagot vonok a táv-szint kombinációból, tehát négy óra alatt meg kellene lennie ennek a versenynek is, még jobb lenne, ha azon belül sikerülne, látszana, hogy fejlődtem azóta egy kicsit.

Utólag úgy látom, nem lehet sem átlagot vonni, sem azt előre látni, hogy bizonyos távon bizonyos szint hogyan oszlik majd el. Szenvedős futás lett, de lássuk, hogy is volt.

A családi részét most úgy szerveztük, hogy három gyerekből egy amúgy se töltötte otthon a hétvégét, egy a mamával otthon szeretett volna maradni, úgyhogy a legkisebb jött velünk. Ez a környék igazán közel van hozzánk, a Litér környéki dombokon zajlik - igazából még a mai napig sem tudom, pontosan melyik a Tündér-hegy. A rajt Balatonalmádiban volt, kis létszámú, huszonvalahány fős volt a hosszú táv, plusz teljesítménytúra is zajlott ugyanazon a távon. Számolgattam a rajtban, hogy nem sokan vagyunk lányok, akár még egy dobogós helyezés is beleférhet - négy nőt láttam összesen, magamat is beleértve.

Ez a huszonegynéhány ember gyorsan és egyszerűen elrajtolt, rajtszám sem volt, csak dugóka. Elég jól belekezdtünk, én éreztem, hogy vissza kéne fognom magam, nekem sem gyorsan kezdeni, sem emelkedőn gyorsan futni nem tesz jót, márpedig az Almádiból Veszprém felé tartó út igencsak emelkedik. De még így is, hogy magamhoz képest túlzásnak éreztem a tempót, az utolsók között voltam, hát egyelőre nem lassítottam. Aztán meg kellett állnom egy pillanatra valamit igazítani a ruhámon, ekkor leelőzött a két mögöttem haladó, és innentől, szinte a rajttól végig utolsó voltam.

Nagyon feldobott az emelkedő teteje felé meglátni a kis családomat (azaz egy részét) ahogy biztattak, mondtam, hogy utolsó vagyok, Péter azt mondta, ne törődjek semmivel, akkor is tök jó vagyok :) (amúgy igaza volt, 6:35-ös tempóban vágtattam felfelé még igazán be se melegedett lábakkal, csak ezt lemaradva nehéz belátni). Ezután nem sokkal letértünk az aszfaltról, és földúton, bozótos erdőszélen folytattuk az emelkedést a Megye-hegyre.

Igazából nem is tudom, miért használok többes számot, hiszen teljesen egyedül voltam, ember se előttem, se mögöttem. Nagyon kellett figyelni a jelzésekre és a szalagozásra. A verseny nagyrészt a balatoni kék jelzés vonalán haladt, plusz kék szalagozás, de nem mindenhol volt egyértelmű, és hiányzott a terepfutó versenyeken megszokott festékjelölés, amivel az elágazásokat szokták egyértelműsíteni. 

Felfelé haladtam egy kopárabb, sziklásabb domboldalon, amikor gyanús lett, hogy ugyan amúgy se sűrű a szalagozás, de most már ahhoz képest is régen láttam, meg aztán itt kiváló a kilátás, valamerre csak látnék embert, de semmi. Biztos eljöttem rossz irányba. Visszafutottam, meg is találtam az elágazást, nem volt nagyon egyértelműen kijelezve, jól be kellett lesni az ösvényre, hogy észrevegyem a szalagot.

Itt elpattant bennem a cérna, és nagyon dühös lettem, úgy mindenre. Említettem már párszor, hogy nyár óta, a rosszullétem óta nem szeretek, nem merek egyedül menni az erdőbe, ezért is választom mostanában a teljesítménytúrákat, terepversenyeket. Most meg eljöttem egy terepversenyre, és pontosan ezt, amiért eljövök, elveszítettem. Ember se közel, se távol, egyedül vagyok, mint az ujjam, még a telefonom se beszél hozzám, még el is tévedek, és itinert se kaptam. Fel tudtam volna robbanni. Ez egyébként egy nagy hibája volt a versenynek, és nem is értem azóta se, hogy a futók miért nem kaptak itinert, amikor ráadásul ott volt sok megmaradt lap a túrázóktól. Én kértem a rajtban, visszakérdeztek, hogy minek, amikor ott a szalagozás. Így aztán se egy térképvázlat, se egy telefonszám nem volt, amit fel lehet hívni, ha bármi történik. 

Dühöngve és magamban puffogva futottam lefelé, amúgy szép fiatal erdőben, enyhe lejtőn, amikor megint csak gyanús lett, hogy vége az ösvénynek, keresztút jön, és jel se jobbra, se balra. Második eltévedés. Szerencsére csak nagyon keveset kellett visszafutnom, és megint meglett a jel, egy egészen apró, kanyargós ösvényen. Itt megálltam, mondván, ha nem látok embert és nem hallok emberi hangot sem, akkor bepánikolok, és nem nyugodtam addig, amíg meg nem szereltem a telefonomat. Negyedszeri próbálkozásra végre megszólalt a runkeeper - eddig is mért, csak nem mondta be. Az ismerős női hang legalább valamennyire megnyugtatóan hatott. Futottam tovább a szép erdőben, nagyon emlékeztetett a balatoni kék egy másik szakaszára, ahol ősszel túráztam.

Hamarosan szélesebb és lejtősebb útra értem, ennek megörültem, végre tudok egy tempósabbat futni. Megláttam az első túrázókat is, az ő jelenlétük is megnyugtatóan hatott még mindig megtépázott idegeimre - mégse vagyok egyedül az erdőben! Kerültem valamilyen trafóházat talán, köves, kopasz domboldalak mellett futottam, számolgattam magamban a tempót, találgattam, milyen messze is lesz az első ellenőrzőpont. Közben gondoltam a rövidebb távon indulókra is: Sally első terepversenye, mióta babája született, Zsuzsa, a DK-s társam is indul, talán Merci is, jó lenne találkozni a célban, bár én nyilván jóval később érkezem majd. Az útvonal ugyanaz, de ők Litérről indulnak, addigra nekem már jó tíz kilométer lesz a lábamban.

És lassan el is jött ez a pillanat, feltűntek Litér első házai, itt már jó volt a szalagozás és a jel, remekül lehetett követni az utcákon a Z fogadóig, ahol már messziről megláttam az autónkat és Pétert. Jaj de nagyon örültem neki! A pontőr is kedvesen biztatott, mondtam neki is, hogy hát utolsó vagyok, de ne törődjek semmivel :) kaptam enni-inni, megmutatta, hogy merre kell továbbmenni -"itt egyenesen végig az út mellett, aztán arra a hegyre fel, látod...?" Aha...

Követtem az útmutatást, az egyenes részével nem is volt gond, de a hegyre felkapaszkodás, hát az kemény volt. Meredek kaptató felfelé, távvezeték-oszlop, aztán szinte függőlegesen lebukó meredek lejtő. És innentől ugyanez hullámozva. Itt tanultam meg, hogy csalóka dolog ez, hogy mennyi távon mennyi szint van, mert ha rövid, de meredek fel-le szakaszok váltakoznak, abból ugyan nem jön össze túl sok szint, mégis kikészít.

Mindenesetre leküzdöttem a hegyet így vagy úgy, szép hullámvasút volt, még ha nehéz is. A távolban feltűnt Hajmáskér, szép kilátás volt a csúcsról. Hányszor elautóztam már ezek mellett a dombok mellett, és sose tudtam, hogy keresztülmegy rajtuk a balatoni kék, meg hogy ilyen szépek. Érdemes lenne majd egy lazább túrára visszajönni.

Tovább szép fenyőfás parkerdőben kanyargott az út, aztán, most jóval rövidebb idő múlva, mint először, megláttam a vasútvonalat és Királyszentistván falut. Hátulról, az autóúttal párhuzamosan egy jó sáros ösvényen tértem be a házak közé, kanyargós kis utcákon egyszer csak megint szembefutott velem Csongor és vele Péter :) Az utca végén volt az újabb időmérés és frissítőpont, a féltáv már megvolt, de akkor nem volt ilyen könnyű arra gondolni, hogy még ugyanennyi hátravan. Megint útbaigazítottak, le a falu főutcáján, és a patakátkelés után balra a kék jelzésen. Ezt könnyen meg is találtam, kerültem egy sziklás domboldalt, a következőt pedig megint meg kellett mászni, és ugyanolyan hullámvasút következett utána, mint korábban. Olyan közel haladtam el egy birkanyáj mellett, mint még soha, rendesen csacsival, pulikutyával, pásztorral, juhászbojtárral.

Aztán egy nagyon sziklás, meredek hegyoldalban kapaszkodtam fel, a csúcson fotóztam párat, kerestem a horizonton Pétfürdőt, de sehol nem láttam, pedig erőt adott volna már innen meglátni a célt.

 Keskeny, sziklás gerinc után indultam lefelé, és itt következett a harmadik és legnagyobb eltévedésem. Ma sem tudom, merre lehetett volna másfelé lejönni a hegyről, az utolsó jelzés a sziklás gerincen volt. Az is félrevitt, hogy előttem egyértelmű ösvény volt és két túrázó, ők is határozottan errefelé haladtak. Elfutottam mellettük, aztán amikor gyanús lett, hogy sehol a jelzés, és már jó ideje lejöttem a csúcsról, visszafutottam hozzájuk megkérdezni. Nekik volt itinerük, aszerint ki kell érni a szántóföldre, átkelni a távvezeték alatt, és ott találkozunk újra a kék jelzéssel. A szántóföld és a távvezeték előttünk volt, tehát odafutottam, de a jelzéssel nem találkoztam. Visszanéztem, a túrázók jöttek utánam, tehát szerintük még mindig erre kell jönni. A szántóföld sarkában, ahol elágazott az út, megálltam térképet nézegetni, próbáltam a Locust is, de nem töltötte be a térképet, a papír térképről pedig nem nagyon sikerült tájékozódnom, hiszen most nem a kéken, hanem jelöletlen, szalagozott szakaszon kellett volna lennem. Nagyon mérges voltam, hogy nincs itinerem. 

Újra körülnézve megláttam a két piros kabátos túrázót, ahogy már a párhuzamos földúton haladnak, nyilván átvágtak a szántóföldön. Én is épp afelé hajlottam, ők meg abszolút meggyőztek, tehát átfutottam én is a párhuzamos útra. Megkérdeztem, megtudtak-e valamit, láttak egy kopott kék jelzést, de azóta se semmit. De a szántóföld és a távvezeték megvolt, biztosan erre kell menni. Oké, továbbfutottam egyenesen, ki az erdősávból, aztán olyan fél kilométer után megláttam egy bányát. Hát, lehet, hogy mégse erre kell menni? Ismét vissza a piroskabátosokig. A lány ismerős lehetett a környéken, mert mondta, hogy ha ott a bánya van, akkor itt jobbra kell menni. Volt is egy ösvény, amin gyalogolni kezdtem velük, elpanaszoltam nekik a bánatomat, hogy micsoda dolog ez az itinerhiány, és hogy nem merek futni, mert elveszek és kikötök Hajmáskéren. Mire a lány megadta az ő itinerükön található segélykérő számot, hogy valamim mégis legyen, jó futást kívántak, így valamivel nagyobb biztonságérzettel futottam tovább az amúgy szép erdei ösvényen. T elágazáshoz értem, amiben végre ott volt a szalag! Visszakiabáltam: szalaaaag! és felszabadultan szaladtam tovább, megkönnyebbülve. A lendületem nem tartott sokáig, hirtelen nagyon megéheztem, belegyalogoltam és ettem az energiaszeletemből pár falatot. A tévelygés után nem bántam volna, ha most már így az utolsó öt-hat kilométeren szépen bekocogok a célig, de ehelyett újabb hullámvasút következett. Füves, kopár dombok, a hullámvasút összességében, a lejtőkkel együtt is inkább emelkedett, fújt a szél, elég szenvedős volt, már számoltam visszafelé a kilométereket. Elfutottam egy geodéziai torony mellett, aminek csak a teteje látszott a szomszédos dombon, aztán felhívott Péter, hogy útbaigazítson, merre kell majd menni, ha beérek Pétfürdőre, mert többen eltévesztették az utcát a falun belül.

Pár kanyar és domb után megláttam végre a péti nitrogénművek füstölgő kéményeit - sose okozott még ilyen örömet a megpillantásuk! A következő kanyarban el is tűntek, de legalább már tudtam, közel a cél. Hamarosan visszafelé gyalogló túrázók, futók érkeztek, az utolsók is, akik még Almádiban megelőztek. Hű, nagyon frusztráló volt látni őket, hogy ők már visszafelé haladnak, meg aztán nem is értettem, nem volt elég nekik a táv és visszafelé is a dombokon át mennek...? De legalább innentől már lejtett az út, és hamarosan be is ért Pétfürdőre. Érdekes, itt már volt zöld felfestés, ahol meg jobban szükség lett volna rá, ott nem. Jó néhány utca, még vagy másfél kilométer aszfaltozás, és nagyon szép kis tó, sétány mellett bekanyarodtam a sportpályákhoz. A dugóka doboza kitéve a kapu elé, ember sehol... hát, így abszolút utolsóként nem vártam komoly lelkesedést, amikor célba érek, de azért lehetett volna ott egy ember. Megállítottam a telefonomat, beljebb sétáltam, valaki épp mondta egy velem együtt érkező túrázónak, hogy hova kell bemenni. Beléptem a kocsmába, meleg volt, és egy belső szobában ott volt a szervező Viktor és sok pihenő, melegedő túrázó, futó. Itt már örömmel üdvözöltek, hogy na, megjött a harmadik női futó - kiderült ugyanis, hogy abszolút utolsóságom ellenére nyertem egy harmadik helyezést, a negyedik nő ugyanis versenyen kívül futotta le a távot, mert lekéste a rajtot. Ugyan még ő is előbb ért be, mint én, de útközben nem mért időt a pontokon. Szép... Gyors eredményhirdetés, én csak nevettem belül, szép kis harmadik hely... Életem második futós helyezése, az első is ilyen volt a Fut a falun: három indulóból harmadik lettem. Most meg ráadásul utolsóként harmadik. A díjam két narancs volt és a minden indulónak járó befutóérem mellé még egy bronzérem.

Furcsa egy futás volt ez, mert igazából elégedettnek kéne lennem. A táv mások szerint vagy három kilométerrel rövidebb volt, mint a meghirdetett, nekem a tévelygés miatt csak másféllel. Az időmmel abszolút elégedett lehetek. 8:15-ös kilométerek terepen tőlem kifejezetten jónak számítanak, a tervezett 4 órás idő is meglett volna akkor is, ha tényleg 28.5 km a táv - így 26.85 kilométeren 3:41 lett. És még bronzérmet is kaptam - nem kéne, hogy érdekeljen, hogy hányból, akkor is harmadik lettem. És bár az elégedettség pár nappal később meg is jött, mégis, a dühöngés, a bosszankodás, az itiner hiánya, az eltévedések, a számomra nem egyértelmű jelölés megkeserítik az emléket, és az is, amiről senki nem tehet, ez egyszerűen nekem egy új tapasztalat: hogy nem csak a szint mennyisége számít, hanem az eloszlása is. Komoly hegyek megmászása kevesebb energiát vehet el, ha kellemes lejtők, síkok is vannak közben, mint ez a hullámvasút, ahol a meredek emelkedőt meredek lejtő követi.

Tanultam belőle, és mind tapasztalatként, mint testedzésként beépült a dolog, és azt hiszem, máris hasznát vettem az azóta zajlott futásaimon.

26.85 km     579 m szint     3:41     8:15 perc/km     3. helyezés