Reguly Antal Emléktúra

35 km terepfutás. Ez várt rám, mint a Vértes Terep Maraton előtti utolsó nagy hosszú terepfutás. Vegyes érzelmekkel készülődtem: könnyített a lelkemen és a szokásos vizsgadrukkomon, hogy ez nem verseny, hanem teljesítménytúra, mégis máshogy áll hozzá az ember. Viszont olyan izé, hogy én meg futom a túrázók között, sokan cikinek gondolják. Nagyon szépnek ígérkezett, emiatt örömmel vártam, szép időt is jósoltak, viszont az eddigi leghosszabb terepfutásom lesz, ez meg para. Tavaly a maraton előtt ugyanennyivel kimaradt a 30 fölötti hosszú futás, talán betegség miatt, úgyhogy ezt most próbálom ki először, éljen a formaidőzítés.

A szervezést sikerült úgy megoldani, hogy a gyerekeket már pénteken elvittük anyuékhoz, így Péter is tudott jönni, és nevezett a 22 kilométeres túrára. Mindaddig azt hittem, hogy a két táv a rajtban kettéválik, de az első hét kilométeren egyfelé tartott, így nagyon nehéz volt elválni. Milyen jó is lenne kettesben túrázni! De nekem most futnom kell. Azért az első kilométert vele gyalogoltam, aztán csak nekiduráltam magam, és futni kezdtem. Még a gyaloglás alatt leelőzött egy nagyon könnyedén futó srác kék pólóban, kicsit megnyugtatott, hogy na, akkor más is fut.

Zirc szélén, Kardosréten haladtunk a vasútvonal mellett, két kilométernél volt az első ellenőrzőpont, ahol csokit kaptunk és át kellett kelni a Cuhán. Patakátkelésből aztán volt még jó pár, ez az egyetlen, ahol híd is volt. Aztán a piros jelzésen betértünk az erdőbe, és követtük a patak vonalát. Ez egyébként a Közép-Dunántúli Piros első szakasza, a teljes táv Zirctől Lábatlanig tart, és 296 kilométeren átszeli a Bakonyt, a Vértes és a Gerecsét, majd leér a Duna-partra, és egyszer meg fogom csinálni :)

De most a legelején vagyok, a patakvölgy szép, hamarosan egyre jobban csörgedezik a Cuha, meg is állok egy pillanatra megcsodálni.

Korán van még, mínusz négy fokban indultunk, nemsokára egy kis átereszt kell átlépni, még jeges a széle:

A túlparton pedig még komolyabb hófoltok is előfordulnak:

Túrabeszámolókban olvastam, hogy ilyenkor a Cuha partja hóvirágmezővé változik. A túra előtt nem tudtam pontosan, idén milyen az időzítés, vajon nyílik-e már és vajon milyen mennyiségben, úgyhogy amikor ezt meglátom, nem lehet letörölni a képemről a vigyort, és ujjong a lelkem a gyönyörűségtől:

De az erdő is szép:

Két gázlót is keresztezünk, de csak cipőtalpig ér a víz, nemsokára viszont odaérünk az első komolyabb patakátkeléshez. A patakban igen sok a víz, egy ideig tanakodom a parton, hogyan kéne pontosan, odaér egy nagyobb társaság, ők nem is vállalják az átkelést, hanem felmennek a vasúti töltésre. Mások megnézik, én hogyan megyek át, és majd az alapján eldöntik, bevállalják-e. Én nem félek a víztől, legfeljebb vizes lesz a cipőm, mi történhet? Átmászom egy kidőlt fán, a közepénél még egy botot is otthagyott valaki, amivel megtámaszkodhatok a patakmeder alján. Leugrom a fa gyökerénél, rögtön ott a Csárda-patak, az itiner szerint ezen csak átlépünk, de azért most nagyobb benne a víz, inkább egy hosszabb ugrás az. Aztán tovább kanyarog a piros jelzés, átvezet a síneken, időközben a patak is áttért a másik oldalra, jön a következő átkelés. Ez már komolyabb eggyel, mély a víz, ott, ahol a turistajelzés vinne, esély sincs viszonylag száraz lábbal átkelni, pár méterrel lejjebb megyek és köveken kelek át, de az utolsónál így is bokáig csobbanok a vízbe, amin felnevetek és megyek tovább.

Jön az első emelkedő, szép, fokozatos, lassú, emelkedünk a domboldalba a patak fölé, szép a rálátás az erdőre és a völgyre, aztán ereszkedni kezd, és beérek Porva-Csesznekre. Összehasonlíthatatlan a látvány  a két héttel ezelőtti, hólepte tájhoz képest.

Aztán rájövök, hogy nekem nem ellenőrzőpont Porva-Csesznek, csak jöttem a 22 kilométeresek után át a hídon. Visszatérek a piros jelzésre, megyek tovább és csak csodálkozom, hogy épp ezen a szakaszon jártam a HaVasParipa túrán, milyen más! Addig a pihenőhelyig kell elmenni, ahonnan akkor visszafordultam, most hegynek felfelé a sárga jelzésen haladok tovább. Ez már egy komolyabb kaptató, a tetején éles kanyarral lefelé indul a Vadas-árok aljába. Ez most nem olyan szép szakasz, bozótos erdőszél, villanyvezeték-oszlopokat kell követni először lefelé, majd újra fel. Keresztezem a károlyházi pihenőhöz vezető utat, lefelé haladok, de nem tudok igazán futni, mert itt nagyon sáros, csúszós, köves az ösvény, ráadásul tövises, szúrós bokrokkal. Utolérek néhány túrázót, aztán egy elegáns mozdulattal kicsúszik alólam a jobb lábam, és szépen elterülök. Felállok, megyek tovább, sár, dagonya váltakozik, előttem is lassabban haladnak, egyre többen verődünk össze, és egymás után jövünk rá, hogy elvesztettük a jelzést.

Hogy hóban is járjon az új cipő :)

Van egy picike ösvény, ami az egyik lehetséges út, meg két szélesebb, a bokrok között viszont olyan bizonytalan nyomvonalú. Egy fiú bemegy a keskeny ösvényre, én a felsőre, mások a középsőn mennek tovább, kiabálunk egymásnak, jelet egyikünk se lát. Locus megint nem tölti be a térképet, nem segít. Az itiner és a térkép szerint át kellene kelnünk az Aranyos-patakon, és körülbelül meg is van, hogy hol a patak, de járhatatlannak tűnő dzsindzsa veszi körül. Egyikünk azt mondja, nagy baj nem lehet, Porva arra van, Csesznek meg erre, menjünk előre, valahol majd csak kilyukadunk, vagy legalább együtt tévedünk el. Hát, jó... Egyszer csak észreveszek lent, a csúnya, mocsaras, irtásos patakparton egy párt, akik épp a patakátkeléshez készülődnek, lekiabálok nekik: ott a jelzés? Még nem látják, de mivel azt tudjuk, hogy a patak túloldalán kéne lennünk, megpróbálták. Az ötlet jó, lemegyek utánuk, át a patakon, kikapaszkodunk egy kavicsos erdei útra, és hopp, ott a sárga sáv! Szuper, futok enyhén lefelé, elhaladunk az itinerben említett fatelep mellett, innen nyílik egy pár perces rálátás a cseszneki várra, majd egy fán ott az igazolókód, ami a második ellenőrzőpont, 13.2 km-nél járunk.

Suttony, fatelep, távolban Csesznek

A kevésbé szép szakasz után most megint egy gyönyörű jön, akácos erdőszél, jobbra végtelen kilátás a környékbeli dombokra és falvakra. Itt előz meg a Kardosréten látott futó, utána még egy, én csak azon csodálkozom, hogy hol kerültek mögém? Kicsit nyúlnak használom őket, de sokkal gyorsabbak, én váltogatva kocogok és gyalogolok az emelkedőn, miközben csodálom a kilátást.

Kankalin

Egy magasles után kitér az út a szántóföldre, majd balra újra be az erdőbe, eleinte a szélén dombra fel, majd le, majd egyre mélyebb erdőbe, fantasztikusan szép, oszlopcsarnok-szerű bükkösbe, ettől én mindig teljesen el tudok alélni, és csak csodálom.

Találkozom a zöld sáv jelzéssel, szűkül az ösvény, kanyarog, és kidőlt fákon is át kell kelni, nem igazán futható, de nagyon szép szakasz. Itt találkozom Timivel, akiről csak utólag, a facebookon tudom meg, hogy ő volt :) Nemsokára leérünk a völgybe, és becsatlakozik a piros kereszt, ami - illetve az itiner félreérthető fogalmazása - félrevisz, kifutok a rétre, aztán gyanús lesz, hogy megszűnt a jelzés, és ellenőrzöm a térképet. Rájövök, hogy ez nem jó, vissza kell menni az erdőbe, és a három jelzés együtt halad tovább, míg újra le nem ér a Cuha völgyébe. Itt igazi szurdokot alkot a patak, és itt fakad a Kőpince-forrás is, két helyen is folyik a víz a hegy gyomrából. Iszom belőle, kulacsot is töltök, aztán jön a következő patakátkelés.

A fotón nem látszik, de volt egy vastag, mohos fatörzs a vízbe dőlve, még a vízben ért véget, utána sziklákra lehetett lépni. Megint én voltam a bátor, aki megpróbál átmenni, és utánam jött három, korábban kételkedő túrázó. Rögtön az átkelés után pedig ott volt a Kőpince-barlang.

A barlang után meredek, de rövid domboldalon kapaszkodtam fel, gyerekcsapat tanyázott a tisztáson és épp sütöttek valamit a tűzrakóhelyen. Pár lépés, és aszfaltra ért az út, Vinye házai között ért el hamarosan a büféig és a következő frissítő- és ellenőrzőpontig. Csupa finomságból válogathattunk, volt nápolyi, ropi, szörp, ettem-ittam és egy almát vittem útravalónak is. Az üres kulacsomat megtöltöttem bodzaszörppel, amiről később kiderült, hogy szörnyű ízű bolti szörp, de akkor már mindegy volt :)

Aszfalton elhagytuk a büfét, elhaladtunk Vinye vá. mellett, és a Hódos-éri útelágazó mellett kanyarodtunk vissza az erdőbe - a többes szám csak annak szól, hogy mindig volt a közelben egy-két túrázó, legalább látótávolságban. Széles, folyamatosan emelkedő erdészeti úton haladt tovább a sárga sávjelzés, végig a Hódos-ér partján, gyönyörű sziklaképződmények mellett.

Szerencse, hogy végig a patakot kellett követni, mert a jelzés elég gyér volt, aztán később szinte meg is szűnt, vagy legalábbis olyan ritka és kopott volt, hogy nagyon kellett figyelnem, hogy észrevegyem a fákon. Néhány túrázó megelőzése után végül egyedül maradtam az erdőben, és Porváig nem is találkoztam senkivel. Figyeltem magam, de nem tapasztaltam félelmet, csak örültem az erdőnek, a túrának, a napsütésnek. Most már talán tényleg visszatértem, és mehetek újra bátran önállóan terepfutni! Egy kis holtpontom, falam azonban volt, bár ezt a folyamatos emelkedő is magyarázhatja, pont olyan volt, mint a Budai Trailen az az utolsó, amit a pokolba kívántam. 

Végig a patakot követve erdősávok és tisztások váltakoztak, a talaj hol jobban, hol kevésbé volt sáros, elágazásoknál mindig bementem a másik ágba is, hogy jelzés hiányában ellenőrizzem, arra kell-e menni, de szerencsére ott volt a patak: ha a másik útvonal eltért tőle, akkor biztos lehettem benne, hogy nekem maradnom kell.

Végül kiértem az utolsó, nagyon sáros rétre, és megpillantottam Porva templomtornyát, meg a távolban a Kőris-hegy gömbjét. Illetve nem is olyan távol, sokkal közelebb volt, mint a HaVasParipa túrán.

A falu szélső házai mellett beértem az aszfaltra, itt már utolértem néhány embert, és hamarosan megláttam az ellenőrzőpontnak helyet adó kocsmát is. A pecsét mellé italkupont adtak, vettem egy kólát, nagyon jólesett most. A korábban látott terepfutó srác, akiről most kiderült, hogy ő Vincze Zoli, és nem akármilyen terepfutó, hanem NB I-es, és épp a Körre készül - megkérdezte, hogy vagyok, hogy bírom. Nagyon inspiráló volt megismerkedni és beszélgetni egy kicsit vele!

Porván röviden át kellett vágni, majd egyik oldalt erdő, másik oldalt mező, mi pedig megyünk felfelé közöttük a dombon, jobbra kinyílik a világ, gyönyörű a kilátás a dombokra és szántóföldekre a Kőris-hegyig, talpunk alatt pedig ropog a hó. Itt, az árnyas erdőszélen egész magas, keményre fagyott hó maradt még mindig egy széles sávon. Jelzés nem nagyon volt, az itiner szerint figyelni kellett, hol kell bekanyarodni az erdőbe, majd átvágva rajta a szépalmai műút mellett találkozni a kék jelzéssel.

Innentől otthon érzem magam: a műúton, végig a kék túrán Borzavárig, nagyon szeretem azt a helyet, ahol szinte a térdünk magasságában bukkan ki a borzavári templomtorony csúcsa. Szűk kis ösvényen kell leereszkedni a templom háta mögött, végigfutni a falun, és fel a Pintér-hegyre. Én csak csodálkozom a természeten, hová lett a harminc centi hó? A domboldalon még sár is alig van.

Figyelünk nagyon, hogy hol kell letérni a Fiatalító-forráshoz, azt a részt nem ismerem, de jól észrevehetően ki van szalagozva. Leérünk, én iszom, az összes forrásból ittam az úton, nem hagyom ki ezt sem. Főleg, hogy ez még fiatalít is. Visszakapaszkodom a kékre, tudom, hogy már csak kevés van vissza, emelkedő már nem kéne, és szerencsére már csak egy nagyon kicsi van belőle, aztán lejtő. Leérek a már ismert parkerdő kapujához, innen a városi szakasz már csak egy kis kitartást igényel, az utolsó enyhe emelkedő igazán nem hiányzik, de most már befutok a célba, ha addig élek is. A cél - ami a rajt is volt - Reguly Antal szülőháza, ma róla elnevezett múzeum. Pecsét, emléklap, és jöhet a jól megérdemelt zsíros kenyér, addigra már nagyon éhes is vagyok, Zolival gratulálunk egymásnak, ez is jár az elemózsia mellé. 

Felhívom Pétert, ő már túl van a túrán, evett-ivott, most az autóban napozik. Pár szót váltok a túratársakkal, magamhoz veszek még egy kenyeret, és megkeresem. Az én cipőm és az ő bakancsa meghitten összemosolyognak a csomagtartóban egymás sáros ábrázatát fürkészve, mi pedig az élményeket megbeszélve indulunk haza.

Volt időtervem is. Gabi azt mondta, hogy ő 4:30-4:40-re vár a célba. Én ezt nagyon optimista becslésnek éreztem, magamnak 4:40-et a lehető legjobb időnek számítottam, és öt órával is simán elégedett lettem volna. Aztán egyszerűen beszippantott a természet, annyiszor álltam meg fotózni, és persze lassított a sok patakátkelés és időnként a sár is, de egyáltalán nem bánom. Én az a fajta terepfutó vagyok, aki nem rohan el a látnivalók, szépségek mellett, én ámulni fogok a hóvirágmezőn, a patakon, a sziklákon akkor is, ha emiatt rosszabb idővel érek be akár egy versenyen. Inni fogok a forrásokból és megállok barlangot csodálni, és felnézek a fákra. Így aztán 5:15 lett az időm, és egyáltalán nem bánom, sőt, még Gabi is megbocsátotta :)

Reguly Antal Emléktúra     36.4 km     735 m szint     5:15