Nyerges Terep Félmaraton

Erre a versenyre már kb. ezer éve meghívott Marcsi, én meg simán igent mondtam, és azóta szerepelt a naptáramban. Mit ad Isten, a kék túrával pont úgy haladtunk, hogy a múlt heti szakaszunk átfedésben volt a verseny útvonalával, úgyhogy a húsvéti gerecsei futásunk jó kis terepbejárás volt a verseny előtt.
Eleinte úgy terveztük, hogy itthonról indulunk hajnalban, de ahogy számolgattuk, iszonyú korán kellett volna indulnunk, hogy a fél nyolcas rajt előtt még nevezhessünk, bemelegíthessünk meg minden, úgyhogy az utolsó héten észbe kapva inkább szállást kerestünk a közelben. Szilvi Marcsinál aludt, mi pedig Mogyorósbányán találtunk egy igen szuper kis panziót. Anyukámmal már korábban megbeszéltem, hogy a gyerekek náluk töltik ezt a hétvégét, így péntek este Szilvivel hármasban indultunk útnak. Őt kitettük Nyergesújfalun a tesójánál, mi mentünk tovább Mogyorósbányára. Nem bíztam benne, hogy este kilenckor még vacsorát is kaphatunk, de szerencsére a panzió étterme nyitva volt, és kész volt minket ellátni, úgyhogy nagyon finom vacsorával és borral töltekeztünk a másnapi futásra és túrára - mert ezúttal Péter sem kizárólag a háttérország szerepét töltötte be, hanem ő is megcsinálta a 20 km-es teljesítménytúrát. Az én versenycélom az volt, hogy jobbat fussak, mint a Vértes Terep Félmaratonon, bár persze nem lehet összehasonlítani két ilyen rendezvényt, más az útvonal, az időjárás, a szint, meg minden, nem is komoly célok ezek, csak viszonyítási alap, hogy mégiscsak fogalmazzak meg valami célt, ha már verseny.

Reggel még így is korán keltünk, hiszen hétre a rajtban akartunk lenni, de korántsem annyira, mintha otthonról jöttünk volna. Ennivaló nemigen volt nálunk, inkább csak futás utánra való: csoki, ilyesmi. Felhívtuk Szilvit és Marcsit, és elnavigáltattuk magunkat a nyergesújfalui sportpályára, aztán még egy fél szendvicset is kunyeráltam tőlük, hogy valami azért legyen a gyomromban. Összeismerkedtünk Zolival, akivel a következő hetekben lesz néhány közös futásunk, aztán végigálltuk a sorokat a nevezéshez, kicsit fotózkodtunk, Marcsi még egyenpólót is csináltatott nekünk ehhez :) aztán már jött is a rajt.

Szilvi, Timi, Marcsi, Ildikó - ő maratont futott

Nem volt nagy fakszni, felálltunk a képen látható sátor előtt a mezőn, valaki visszaszámolt, és bemondták, hogy rajt :) A félmaraton és a maraton mezőnye rögtön a sportpálya után kettévált, a túrázók reggel hét órától folyamatosan indultak, hamarosan utol is értük Pétert, egy puszi, és futottunk tovább. Voltak vicces társaságok, nagyon fiatal csapatok, akik lazán lesétálnak egy esős szombat délelőtt húsz kilométert, vagy egy öltönyös csoport, egyikük hátán cédula: "Délután kettőkor nősülök!'
Mi igen jó tempóban, szépen együtt haladtunk a földúton Mogyorósbánya felé. Gyakorlatilag a faluig végig emelkedett az út, aztán lefutottunk a faluba, és onnantól megint. Eleinte mezei, füves dombot kerülő szekérúton haladtunk, aztán betértünk az erdőbe, Szilvivel panaszkodtunk egymásnak, hogy nem akarja a vádlink, lassan melegszik be. Tény, hogy keveset melegítettem előtte, és a masszírozást sem vittem túlzásba, pedig az be szokott válni, ha jó alapos. Tapasztalatból tudtam már, hogy kell legalább három kilométer, amíg beindul a lábam, Marcsi addigra elhúzott előttünk, de azért még láttuk.
Az eső szinte végig finoman szemerkélt, minden párás és nedves volt, a bokrok vízcseppekkel teli, a hegyek ködben, gomolygó felhőkben. Szép volt ez is, máshogyan szép, mint a múlt héten. Az időjárás velejárója pedig a sár, hol jobb volt, hol rosszabb, itt még nem kezdett el kilós tömbökben tapadni a cipőmre, de a csúszós talajra figyelni kellett.

Mogyorósbánya előtt pár méterrel utolértem Marcsit, ami jó is volt, mert pont eltévedt volna. Az út, amin futottunk, jobbra kanyarodott, a jelzés viszont letért róla egy keskenyebb, egyenesen haladó ösvényre. A szalagozás nem volt az igazi, gondolom, arra alapoztak, hogy végig turistajelzésen haladt az útvonal. Kaptunk térképet és a szakaszokról készült táblázatban is ott volt, hogy mikor melyik jelzésre kell térni. Azért az ilyen elágazásoknál nem ártott volna egy-egy egyértelműsítő szalag.

Sebaj, szerencsére mi mind megvoltunk, lefutottunk a faluba, körülbelül két házzal a szállásunk mellett immár a kék jelzésen haladtunk tovább, pontosan ugyanott, ahol múlt héten, fel a mogyorósi Kősziklára. Hát, itt morogtam eleget, nem értettem, múlt héten olyan könnyedén futottam felfelé jelzéstől jelzésig, most meg képtelen voltam rá, szinte végig gyalogoltam ezt az emelkedőt. Közben azt beszéltük a csajokkal, hogy mivel a félmaratonon összesen kilenc nő indult, a legrosszabb esetben is kilencedikek leszünk, az meg milyen jó helyezés :) Végül felértünk a Kőszikla tisztására, itt volt az első frissítőpont, és amíg a csajok csokit vételeztek, addig nekem muszáj volt megnéznem, hogy mit látni most, ebben az időben a Kőszikláról. Ehhez persze át kellett gázolnom a tisztás füvén, cipő- és zoknimosás megvolt, és ezt láttam:

Kicsit más, mint egy hete volt :) A Gete sehol, a közeli dombok és a Kőszikla alatti házak is elbújtak a párában. A kereszt mellé pedig butaság lett volna kimenni. Visszafutottam a frissítőponthoz, ittam egy pohár vizet, vettem én is csokit, és elindultunk lefelé a kék kereszt jelzésen. Jó volt a lejtő, tudtunk egy tempósabbat futni, csak a sár miatti óvatoskodás akadályozott gyakran. Kiértünk az erdőből egy repceföld mellé, aminek a túloldalán már látszott a felhőbe vesző Öreg-kő, kicsit megálltam tájékozódni, és rájöttem, hogy ez ugyanaz a repcés, amin feljebb, az Öreg-kőhöz közelebb átvág a kék, ott mentünk a múlt héten. 

Öreg-kő a felhőben

Ez az összes fotóm a versenyről, azért ez nem olyan, mint a sima tereptúráink, igyekszik az ember az időre is figyelni :)
A repceföld után jobbra befordult az út az erdőbe, itt a kanyarban pocsolyák és kifejezetten mély sár várt. Épp én voltam elöl, kiabáltam is hátra a lányoknak, hogy itt majd vigyázzanak, amikor is akárhogy kerestem, hogy hova is lenne jó lépni, kicsúszott a lábam alól a talaj, és szépen fenékre estem. A jobb lábam és a két kezem végig sáros lett, bajom nem esett. Megvártam a lányokat, kértem, hogy valaki öntse már le vízzel a kezemet, és mentünk is tovább. Itt megint egy kisebb emelkedő jött, aztán újabb szántóföldön átvágó lejtő, és előttünk Péliföldszentkereszt. Megvilágosodtam: ez az a kék kereszt jelzés, ami Péliről rövidebben ér Mogyorósra, mint a kék, ezt kerestük a szántóföldeken bolyongva a kettővel ezelőtti gerecsei túránkon. Hogy akkor miért gondoltuk, hogy a műútról jobbra kell indulni, és nem balra... Rejtély, fáradtak lehettünk, de most már ezt is tudjuk.

A település közelében utolért egy igen jó tempójú futó, csodálkoztunk is, hogy ilyen tempóval hogyhogy eddig mögöttünk volt. Kiderült, hogy Mogyorósbánya előtt eltévedt abban a kanyarban, ahol Marcsi is majdnem, és Öreg-kőn kötött ki, majd öt kilométer pluszt iktatva a túrájába. És ezzel együtt utolért, sőt leelőzött minket, nem is láttuk többet. Láttunk viszont egy futó párost nem sokkal előttünk, őket kinéztük magunknak, hogy majd utol kéne érni :)

A már ismerős Péliföldszentkereszten ki volt táblázva, merre van a frissítőpont, pecsételtünk, ittunk egy pohár vizet, és mentünk újra a kéken a forrás felé. Jó a helyismeret, tudtuk, hogy a forrás után emelkedő jön, oda beterveztünk egy gyaloglós szakaszt, én pedig megettem a Kőszikláról hozott csokimat. Emlékeztem, hogy innen Öreg-kőig emelkedik, de nem veszélyesen, ráadásul az elejéhez képest itt már azért jól beindult a lábam is, szóval a csokievéses gyaloglás után tudtam csinálni a jól bevált jelzéstől jelzésig futást. Ez volt az egyetlen szakasz, ahol percekre, halványan előbújt a nap, hogy aztán újra a felhők közé rejtőzzön. Tényleg hamar az Öreg-kői pihenőhöz értünk, magára a csúcsra nem kellett felmenni, a vizes lépcsőkön veszélyes is lett volna. A pontőrök megcsodálták az egyenpólónkat, megmondták, mikor ment el az előttünk lévő versenyző, és irány tovább, megint lefelé, kék barlang jelzésen. Ez volt talán a legjobb szakasz, szép erdő sziklákkal, nem vészesen sáros, jól kijelzett, lejtős út. Aztán később olyan meredekké vált, hogy már attól vált nehézzé. Majd kibukkantak az erdőből Bajót házai, lefutottunk a faluba, és visszatértünk a zöld jelzésre, ami már sokkal ritkább volt, mint a kék barlang.

Bajóton én konkrétan rosszul voltam. Valószínűleg nem kellett volna megenni azt a csokit, csak arra tudok gondolni, a legsimább és szint nélküli, egyenes aszfaltba kellett belesétálnom görcsölő gyomrom miatt, és már azon gondolkodtam, hogy bekéretőzöm egy kocsmába vagy akár egy magánházba, ami előtt beszélgetnek, vécére. Azért ezt nagyon utolsó eshetőségnek tekintettem, próbáltam kibírni, vártam, hátha elmúlik magától a dolog, hátha segít, ha egy picit ráfutok újra. Bosszantott, hogy egy kifejezetten gyorsan futható szakaszon kényszerültem sétára, figyeltem magamra és belekocogtam, úgy éreztem, javul a helyzet. Aztán jött a Magyar-hegy emelkedője, ez sajnos így a félmaraton végéhez közeledve nem egy látványos hely, bár az ösvény melletti szakadék, az az volt, maga a hegy egy füves, elhanyagolt szőlőkkel tarkított domb. A tetejéről a kilátás tiszta időben igen szép lehet, mert most csak a párás Nyergesújfalu terült el a lábunk alatt, még a Duna is alig volt kivehető, de így is látszott, milyen lenyűgöző lehet.
A hegytetőn volt az utolsó ellenőrzőpont, innen megláttuk a korábban kinézett párost - mögöttünk. Eltévedhettek, úgy előztük meg őket, hogy nem mi mentünk el mellettük, ők kerültek mögénk. Ebben a műfajban ez is benne van. Aztán földút előre, és nem sokkal a pont után, de azért annyival, hogy vissza már ne lássunk, jelöletlen elágazás. Szalag sehol, jelzés sem, Marcsi helyismeretére hagyatkozva egyenesen indultunk. Később kiderült, hogy balra kellett volna, és ha begyaloglunk a bal oldali útra, találtunk volna jelzést is, de térképen ellenőrizve az látszott, hogy semmivel sem volt rövidebb, amerre mi mentünk, viszont egy picit nehezebb, volt benne emelkedő is. Marcsi lefelé az úton végig biztatott, hogy jó helyen vagyunk - amíg végül leértünk az aszfaltra, megláttuk a jelzést, és a másik útnak a beérkező szakaszát, ahol megismerte, hogy ja, ott kéne leérnünk. Bár picit eltévedtünk, mivel ettől nem lett rövidebb az utunk, gyakorlatilag olyan, mintha a kijelölt úton haladtunk volna.

Rövid aszfaltos szakasz következett, majd át a főúton, és a mellette haladó kerékpárúton éles szögben visszafordulva az utolsó kilométerek. Marcsi itt már otthon volt, és nagyon elemében. Az élre állt, és diktálta a tempót, én most nem éreztem úgy, hogy bele tudnék húzni, mostanában ez a 18-19 km az, ami a szenvedős határ, ami a komfortzóna túllépése. De ahogy előttem szedte a lábát, tényleg húzott, és ezt az aszfaltról letérve a szép táj is segítette. Lovarda, majd patakátkelés, kis ösvény, ahol az emelkedőn percekre még le is előztem Marcsit, aztán újra elém állt, ami nekem nagyon jó volt. Hétvégi házak, hangulatos kis halászkunyhók, és a halastavak között futva hamarosan feltűnt a sportpálya és a sátor. Már a bicikliúton beszéltük, hogy nem lesz ez teljes félmaratoni táv, közel a vége, és itt már tényleg közel is volt. Utólag megnézve a kilométereket, azért sikerült begyorsulnunk, az utolsó három kilométer 6:22, 6:13 és 6:12 lett - mindig meglep, hogy milyen teljesítményekre vagyok képes akkor, amikor már nem is gondolnám. Futottam Marcsi után, és végül egy percen belül érkeztünk a sátorba mi hárman. Olyan jó, hogy végig együtt maradtunk, hol egyikünk, hol másikunk került egy kicsit előrébb, de az átlagos tempónk nagyjából egyezett, senki sem húzott el vagy maradt le komolyan, igazi csapatot alkottunk. Az időnk 2:34 - tehát a célomat sikerült teljesíteni, egy perccel gyorsabb voltam, mint a VTM-en - az meg részletkérdés, hogy majd' két kilométerrel rövidebb volt a táv :)

Hogy átestünk a futás utáni papírmunkán, kaptunk ebédkupont - ebéd? még csak tíz óra volt, mire jó a korai indulás - és azonnal nekiláttunk az ajándék pizzaszeletnek. Na jó, Szilvi becsületesen nekilátott nyújtani, úgyhogy én is csatlakoztam, és csak aztán ettünk, beszélgettünk, sztorizgattunk. Kiszámoltuk, hogy holtversenyben ötödikek lettünk, azt meg majd jól nem mondjuk el senkinek, hogy összesen kilenc női induló volt :) és én ismerkedtem is, mert főleg Marcsi sokakat ismert, közeli futókat. Még nem is végeztem a pizzával, amikor eredményhirdetésre szólítottak. Mivel nem voltunk sokan, név szerint adták át mindenkinek az oklevelet és a jelvényt, igazán szépen meg lettünk ünnepelve :)

Kezdtünk fázni még mindig az átizzadt futóruhákban, ideje volt megközelíteni a sportcsarnokot, ahol átöltözésre, sőt zuhanyozásra is volt mód, valamint éppen véradás zajlott. Zuhanyozás közben eldöntöttem, hogy itt az ideje, hogy újra vért adjak, úgyhogy felfrissülve beálltunk a sorba Szilvivel, és mindketten vérünket adtuk a... terepfutás oltárán? Vagy mi. Közben beért Péter is, alig több, mint négy óra alatt teljesítette a túrát, és mire végeztem, vett nekem ajándékba kéktúra-térképet - előrelátóan már az északi-középhegységi szakaszról. 

Visszatértünk a sátorba, még Ildikót meg akartuk várni, ő ugye maratont futott, ráadásul sikerült egy helyen eltévednie, így még plusz kilométereket is beletett. Söröztünk, elosztottunk egy tábla csokit, vártunk, beszélgettünk, közben beérkezett Marcsi nagyfia is, mi pedig lestük a tó túlpartját, és amikor megláttuk Ildikót, kiálltunk az esőbe szurkolással várni az utolsó métereken. Nagyon ügyes volt, és azon kívül, hogy picit kipirult, semmi nem látszott rajta a célban!

Most, hogy mindenki beért, mi szedelődzködni kezdtünk hazafelé. Esztergom felé, kirándulva indultunk, mert megérdemeljük, és még Dobogókőre is felkanyarodtunk. A jutalmunk az volt, hogy a legjobb pillanatban kaptuk el a kilátást: voltam már itt ragyogó tiszta időben, voltam olyan párában, hogy semmit sem lehetett látni, de most olyan látvány tárult elénk, amit szándékosan nem tudtunk volna elcsípni. Épp szállt fel a hegyekről a pára, percről percre tisztult a táj, gőzölögtek a hegyek. Alattunk gomolygott a köd, először a Duna se látszott, aztán egyre jobban bontakozott ki a Dunakanyar, a Börzsöny és Szlovákia. Fantasztikus látvány volt.

A csúcson melegszendvicset ebédeltünk, és innentől már autóztunk hazáig az egyre napsütésesebb időben, fáradtan és elégedetten.

Táv: 19.27 km     Idő: 2:34:37     Szint: 603 m     Tempó: 8:01 perc/km