Fel a Kőris-hegyre!

Sokáig szerveződött ez a futás. Gabi nagyon szeretett volna már egyszer velünk jönni, de a munkarendje miatt pont sose volt jó neki. A tegnapi időpontot idejekorán kinéztük, már csak a helyszín és a szervezés volt a kérdés. Én a kék túra egy könnyebb szakaszát javasoltam elsőre: Városlőd-Németbánya, esetleg tovább Bakonybélig. Ez 15 vagy 21 km, és nincs benne komoly szint. Viszont hárman, plusz Péter és két gyerek, autóval eljutni a rajtba és a célba, majd onnan vissza a rajtba, ez csak két autóval és két fordulóval lehetséges, ami viszont drága és bonyolult. Legyen akkor valamilyen körtúra. Elővettem a Bakony térképét, kinéztem pár lehetőséget, körülnéztem a teljesítménytúra-honlapon is, és bedobtam pár tippet a csajoknak, na jó, az igaz, hogy ezek közül nekem a Kőris-hegy felé húzott a szívem, és ezt meg is mondtam, szóval végülis abszolút az én hibám (vagy érdemem?) hogy hova kerültünk.

Előzményként még azt hozzá kell tennem, hogy a futás vasárnap volt, én meg szombat este olyat edzettem, hogy elbicikliztem Polgárdiba (12.5 km jó kis emelkedőkkel, 37 perc) ott futottunk Szilvivel egy olyat, hogy 3 km normál tempó, 3 km gyors, a tervezett versenytempónk és újabb 3 lassabb (de utólag megnézve ez nem sikerült valami lassúra), majd hazabicikliztem (12.5 km, még jobb kis emelkedők, 41 perc). Két és fél óra tömény testmozgás, ez kell egy hegyi futás előtt. Este még kiderült, hogy Andi is jön, úgyhogy két teljesen újonc terepfutót vezetünk be ebbe a gyönyörű világba - ilyen szempontból szerencsés, hogy kihajtottam magam előző este, legalább biztos nem leszek gyors. Ezekkel az előzményekkel indultunk el vasárnap reggel nyolckor Bakonybélbe.

Bakonybél, rajt

Igyekeztem felkészíteni a csajokat, hogy a kb. 16 kilométeresre tervezett táv első fele emelkedő. Nem az eleje, hanem szó szerint az első fele, és lesz benne két olyan szakasz, ami inkább mászós, semmiképpen sem futós, egy még viszonylag az elején, egy a csúcs alatt. Az indulás kellemes, falusi utcákon, majd bicikliúton futunk enyhe emelkedőn körülbelül két kilométert, és figyeljük, hol ágazik le balra a turistajelzés. Végre erdőbe és ösvényre térünk, ami először szelídebben emelkedik, majd kimutatja a foga fehérét. Amikor azt hisszük, már mindjárt felérünk, még jó meredekre vált, de aztán már tényleg fenn vagyunk - na még nem a csúcson, de az első komolyabb nehézséget leküzdöttük. Megállás, pihegés.

 Aztán vár a gyönyörűséges bükkerdő. Olyan látványos itt, ahogy a ritkás, fiatalos erdő hatalmas bükk oszlopcsarnokba vált, miután áthaladunk a lehajló ágak alkotta kapun, az erdő kapuján.

A kapu

Ezüsterdő

Innentől hosszan és lassan emelkedik, és nincs semmi más, csak a gyönyörű, zöld erdő. Gabinak görcsöl a lába, megállunk, nyújtunk, levesszük a hosszú felsőket, mostanra kimelegedtünk. Nekem fáj a farizmom, a csípőm, szidom a tegnapi biciklizést, igazából nem kívánom ezt az emelkedőt egyáltalán, felváltva gyalogolunk és futunk. Így is beszéltük meg, nem sietünk, szeretnénk élvezni. Biztatom a csajokat, már az emelkedő felén túl vagyunk, és ugye milyen szép? :)

Mosolyogj, Gabi! :)

Folyamatosan aggódom, hogy elveszem a kedvüket a tereptől, könnyebb futással kellett volna kezdeni. Másrészt meg nem bánom, na nem azt, ha elveszem :) hanem remélem, nem veszítik el, a terep ilyen, vannak keményebb és könnyebb szakaszok, sár, kövek, pocsolyák, a növények szúrnak, a rovarok a szánkba repülnek, a nap süt, a levegő illatos és az erdő fenséges. Én mindennel együtt szeretem. 

Egy ideig együtt halad a kék és a zöld jelzés, aztán egy kis tisztást megkerülve kettéválnak, a zöld jobbra, a kék balra halad. Széles erdei út jön, majd keskenyebb ösvény fakitermelés nyomaival, időnként keresztezünk egy kanyargó kavicsos utat, aztán párhuzamosan haladunk vele, és végül, mielőtt kiérnénk rá, egy nyiladékban megpillantjuk a kőris-hegyi radarállomás gömbjét, már majdnem egy szintben vagyunk vele, szinte karnyújtásnyira. Legalábbis úgy látszik :) Következnek a "pózolj radarállomással" fotók, mindenféle kombinációban:

Ott messze, az út végén a fák fölött a fehér gömb

Pózolj radarállomással 1. Andi, Gabi, Szilvi

Pózolj radarállomással 2. Andi, Timi, Gabi

Pózolj radarállomással 3. Timi, Gabi, Szilvi

Letérünk a széles, kavicsos útra, nem tart sokáig, szépen visszatér az ösvényre, ahogy kell, átvágunk egy fiatal ligetes erdőn, és kiérünk a csúcs felé szerpentinező aszfaltútra, ezen járnak a radarállomáshoz a karbantartók, és jelzett erdei kerékpárút is. Itt figyelni kell a jelzést, tudom, hogy át kell mászni a szalagkorláton vissza az ösvényre, ami némi sziklamászással levág egy kanyart a szerpentinből, de hol? Végül Szilvi látja meg a kék jelzést, mászunk, először át a korláton, majd fel az ösvényen. Amikor újra kiérünk a kerékpárútra, meg is kapom a lányoktól, hogy hát nem lett volna egyszerűbb az aszfalton feljönni...? Széttárom a kezem: én nem tehetek róla, ott ment a jelzés :)

Ez tényleg kemény :)

Innen már tényleg csak aszfalt, már itt is érdemes körülnézni, bár párás a levegő, de ahol a fák engedik, kitárul a világ, fantasztikus a kilátás. Gabi panaszolja, hogy kiesett a fülbevalója, de megvan, de a párját valószínűleg már az út elején elvesztette, a hosszú felső levetésénél. Erre majd még visszatérünk, most biztatjuk egymást, hogy adjuk már meg a módját, fussunk fel a csúcsra. És hogy milyen messze volt még nemrég a fejünk felett lévő hatalmas labda, most meg itt vagyunk. Nekifutunk, és perceken belül a Bakony tetején állunk.

Szilvi érkezik

Majd Andi és Gabi is

A lányok kihagyják a kilátót, szerintem nem tudják, mit vesztettek, fényképről nem ugyanaz. Én a csúcsot jelző betonoszlop rituális megérintése után felmászom, legalább nem hallom, ahogy lent elátkozzák a napot is, amikor eszükbe jutott terepfutni - viccelek, remélem, nem erről beszéltek odalent :) A kilátás párába vész, de a tér kitágul, mivel tudom, hogy merre kell keresni, látom a Somlót is, de fotózhatatlan. Párába vesző domboldalak, zöld erdők, szántóföldek és templomtornyok, gyönyörű. Egyszer vissza kell jönni tiszta, száraz időben is.

Lányok lent

Kerítés és radar, a balján messze látszana a Somló

A Bakony tetején

Nemzetiszín pántlika a kerítésre kötve :)

Körbefotóztam a látványt, épp csak felfelé nem, aztán lemásztam és indultunk tovább a kék barlang jelzésen. Meglehetősen meredek ösvényen haladva hamar elértük az Ördög-likat, eltéveszthetetlen sziklaalakzatba mélyedő hasadék közvetlen az ösvény mellett, van tájékoztató tábla is, a sziklák feletti fába pedig bevésve azoknak a nevei, évszámai, akik meghódították a barlangot. Mi csak jól megnézzük, belekukucskálunk, fotózok és megyünk tovább.

Felülről, a beékelődött szikla alatt-mögött nyílik a barlang

Lányok belesnek az Ördög-likba

48 m hosszú, 36 m mély

Emlékfa

Sziklán kapaszkodó ibolya

Abszolút futhatatlan az ösvény, meredek, sziklás, kanyargós, majd el is tűnik: három, egymás fölött az útra borult fatörzs alatt kúszik át. Én felkapaszkodom és a túloldalon leugrom a felső fatörzsről, utánam ki-ki a maga módján oldja meg az átkelést.

Szilvi tanácstalan

Innen már csak meredek, de lehet rajta futni okosan, mindaddig, amíg újra kiérünk a kerékpárút egy szakaszára. 

Ez a barlang jelzés jóval gyérebb, mint a kék volt felfelé, de azért eddig meg lehetett találni. Itt, a bicikliút elején is van egy, aztán tovább semmi. Térkép alapján biztos, hogy erre kell menni, aztán jobbra majd leágazik egy zöld, úgyhogy árgus szemekkel figyelem a jobb oldalt, de semmi, mindaddig, amíg egy közlekedési táblán elénk nem ugrik egy piros jelzés. Ez meg hogy kerül ide? Pirosnak közel s távol nem kéne lennie... Ez összezavar, végül találok egy pirossal jelzett kerékpáros ösvényt, azon lehetünk, bár ez se tiszta, mert azt meg kerékpár alakú festéssel szokták jelezni... De mindegy, ha azon vagyunk, akkor nemsokára itt a zöld. És tényleg, kiérünk a Kuruc-rétre, megvan a zöld, de vele a kék is, ami megint összezavar. Megismerem a helyet, amikor a kéken jöttem, akkor is itt értem ki, és mentem tovább Borzavár felé. Az elágazásban egy csapat biciklis, összeköszönünk és megyünk tovább, majd újra megnéznek, amikor észrevesszük, hogy eltűnt a zöld jelzés és maradt a kék, és nem kéne Borzavárra mennünk, tehát visszafordulunk. Végül egyeztetünk a biciklisekkel, és megmutatják, amit nem vettünk észre: ahol kiértünk a rétre és megtaláltuk a zöld jelzést, ott rögtön elkanyarodik jobbra, ahogy azt már eredetileg is kerestük, csak a mi érkezési irányunkból nem volt jelezve. Mindegy, most már megvan, indulunk rajta. Itt lehet futni, lassan, kellemesen lejt, néha hullámvasutazik. Sok a sár, a dagonya és az aljnövényzet, ez nem baj, az jobban zavar, hogy sokszor megállunk tájékozódni. Ritka a jelzés, sok az elágazás, valamelyikünk mindig bemegy az egyikbe és megkeresi a következő jelzést, mielőtt rossz irányba mennénk. Várom, hogy visszaérjünk abba a gyönyörű bükkösbe, amiben felfelé mentünk, némi ilyen iránykeresés, dagonyázás és egy felszálló gém megcsodálása után meg is érkezünk. Itt kezdődnek a kelta halomsírok, 226 kisebb-nagyobb halom, talán ősszel, kisebb aljnövényzetnél jobban láthatók, de így is meglátjuk őket. Majd' ezer éve nyugszanak alattuk...

Gyönyörű az erdő, a fejünk felett egészen közel ragadozómadár köröz, talán héja, megcsodáljuk. A két madár után már csak őzet, szarvast szeretnék látni, de ez a szerencse most elkerül. Itt a bükkösben már jobb a jelzés, lehet futni, kellemes hullámvasút lenne, ha nem fájnának az említett részeim, de most már egy porcikám se kívánja az emelkedőket. Mondom is Andinak, na tessék, milyen ízelítőt kapnak a hozzájuk képest tapasztalt terepfutótól, itt nyögök meg szenvedek és bevallottan nem kívánom az emelkedőket. Andi nagyon jól bírja, fut, mint a nyúl, és ahogy látom, Gabi is kipihente mostanra a felfelé kapaszkodás fáradalmait. Szilvi meg hozza a szokásos remek formáját :) 

Hamarosan előttünk az a tisztás, ahol reggel szétvált a zöld és a kék jelzés, most újra összeérnek, és innen aztán már abszolút követhető, sőt ismert az út. Átfutunk újra a faágak kapuján, majd a reggeli meredek ösvényt most lefelé tesszük meg. 

Még két kilométer aszfalt, Gabi közben mondja, hogy ha emlékszünk, hol álltunk meg reggel vetkőzni, akkor nézzünk a lábunk elé, hátha meglesz a fülbevalója. Nézem, hogy itt álltunk meg, itt mentem be az erdőbe, nézek a lábam elé... és ott van! Nem gondoltam volna :) Most már tényleg a lelkesedés is bevisz, már látjuk a sorompót az erdészeti út végén, ott a falu, már csak egy-két utca, és befutunk a Vadszőlő vendéglő elé. Gyorsan előreszaladok, hogy fotózhassam a lányok érkezését :)

A Vadszőlő kertjében nyújtunk, pihenünk egy kicsit, iszunk ezt-azt, Szilvit meghívom a múltkori félmaratonon kiérdemelt, megígért sörre, aztán indulunk haza. Nekem nagy élmény volt ez a futás: kemény erőpróba, tanulság így a szombat esti edzésem után, gyönyörű környezet, különleges látvány, nagy szerencse az időjárással kapcsolatban, és öröm volt négyesben megtenni. Remélem, a többiek is valahogy így érezték :)

17.54 km     2:46:53     Tempó 9:31 perc/km     Szint: 611 m