Húsvét a Gerecse bércein

Gondolkoztam egy fél napig, hogy vajon milyen beszámoló lesz, legyen ez. Áradozzak a gyönyörűségekről, amiket láttam, vagy benne legyen a csalódottságom is? Aztán képfeltöltéssel kezdtem az írást, és egyértelművé vált, egy olyan túráról, ahol ilyen fotók készültek, nem lehet csalódottan írni. És valójában nem is vagyok csalódott, csak egy dolog hiányzik: a Nagy-Getét nem hódítottuk meg tegnap.

Tervezős fajta vagyok, szeretem a listákat, a szakaszokra bontást, az előre eltervezett dolgokat, és bár sokszor, sok mindenben elég rugalmasnak tartom magam, a terepfutás mindig tanít újat. A terv az volt, hogy bő 21 km-t teljesítünk húsvétvasárnap a Gerecsében Marcsival és Szilvivel, aminek a második felében megmásszuk a Nagy-Getét, ami túraleírások szerint a Gerecse, de talán az egész kék túra legmeredekebb szakasza, majd onnan lefutunk Dorogra, és ezzel teljesítjük az egész gerecsei szakaszt. Nagyon rákészültem, főleg fejben és pihenéssel, a héten nem sokat futottam. A lányokat is igyekeztem tréningezni, ne akadjanak ki a szintektől. Különleges alkalom volt, hogy gyerekek nélkül mentünk, ők a szüleimnél voltak tegnap - tulajdonképpen itt követtem el a hibát, azt mondtam, hogy 4-5 óra felé megyek értük. Gyönyörű időnk volt, nagy kedvvel vágtunk neki a kék jelzésnek Péliföldszentkereszten, ahol legutóbb elhagytuk.

Csííííííz! :)

Hamar odaértünk a forráshoz, mosolyogtunk is rajta, mennyivel közelebb van most, mint néhány hete, amikor már olyan 23 kilométerrel a lábunkban kerestük meg :) Most nem is fotóztuk, hanem mentünk tovább a forrás kis tisztásán túl folytatódó kék ösvényen. Innentől enyhén, még kellemesen emelkedett az út, hamar kiért az erdőből, majd jobbra fordult, szinte világítóan zöld tavaszi mező melletti keréknyomokra. A Gerecsének ez a szakasza nem annyira erdős, mint a korábbiak, de ezt itt egyáltalán nem bántuk, ugyanis az erdő helyett fantasztikus kilátásban volt részünk több ponton is. Azért jutott az erdőből is, például itt a mezei út után rögtön, és egy nyiladékon láttam meg az első lélegzetelállító képet:

Zöld mezők, távolabb a Gerecse vonulatai

Szép, kanyargós enyhe emelkedőn értünk el egy kis pados erdei pihenőig, ahol én mentem volna tovább, de a lányok szóltak, hogy ha fel akarok menni Öreg-kőre, akkor azt itt kell ám. Bizony, félrevitt volna az, hogy több helyen olvastam a túráról indulás előtt, és természetesen mindegyik említi az Öreg-kőt, hiszen ha már valaki itt jár alatta, akkor vétek kihagyni. Emiatt aztán el is felejtettem, hogy a kék jelzés maga nem érinti a csúcsot, csak elmegy alatta. Én viszont hetek óta arra várok és vágyom, hogy a fényképeken többször látott csodát megnézhessem élőben, úgyhogy irány felfelé a kék barlang jelzésen. Kétfelé ágazik a lépcső, jobbra egy mély zsombolyhoz vezet, balra pedig hosszan tart felfelé a Jankovich-barlanghoz, illetve két barlanghoz. Az egyik egy tágas barlang, mély üreg, a másik pedig egy hatalmas csarnok, a tetején nyílással, ahol besüt a nap. Meglehetős vadállatszag van benne, oroszlánszagnak mondanám, de valószínűleg inkább rókák rejtekhelye, mint oroszlánoké. Megkapó a látvány.

A lépcső egy szakasza

Kilátás valahonnan a lépcsőről

A Dunakanyar és az esztergomi bazilika

Kisebbik barlang Varga nővérekkel

Nagyobbik barlang

És a nyílás a tetején

Itt elfogy a lépcső, cölöpökkel kiékelt deszkák támasztják meg valamennyire lépcsőszerűen a hegyoldal talaját, de sok helyen maga a deszka hiányzik, csak a cölöp van, igazi kapaszkodós, hegymászós ösvény. Mellettünk az Öreg-kő sziklája, és amikor felérünk a kis természetes pihenőhelyhez, kilátóponthoz, a látvány mindent megér.

Az a kiemelkedő púp a Nagy-Gete

Marcsi fotóz, Timi boldog :)

Az ilyen látvány engem teljesen feldob, felpörget, ezért mindenre hajlandó vagyok :) Visszafelé lassú, óvatos ereszkedés következik, aztán le a lépcsőn, és a pihenőhelyhez érve irány tovább a kéken. Fiatal, vékony fákból álló erdőn vágunk át, végig lejtős, szűk ösvényen, aztán újabb mezőre érünk, majd egy virágzó repceföldet keresztez a jelzés. A kilátás megint újabb arcát mutatja, így a sárga repce hátterében talán még festőibb.

Visszatekintés az Öreg-kőre

Újra erdőbe jutunk, de már látszik rajta, hogy ez már csak olyan erdőszél, nemsokára ki is érünk belőle egy köves útra, ami bevisz Mogyorósbányára. Megkeressük a Kakukk kocsmát, pecsételek, és folytatjuk a túrát. Hirtelen jobbkanyarral a temető mellett irány újra felfelé, egy talán löszös vagy homokköves mélyútban, ami egyre inkább erdei úttá válik. Hosszú-hosszú emelkedő meredek szakaszokkal, jelzéstől jelzésig váltogatom a futást és a gyaloglást, nekem muszáj erőltetni egy picit, a Kékes csúcsfutásra készülök. A csajok picit lemaradnak, hallom, ahogy beszélgetnek mögöttem. Igazából ezek a terepfutások nem arról szólnak, hogy erőnkön felül fussunk meg minden emelkedőt és esetleg kipurcanjunk, hanem hogy befussunk szebbnél szebb tájakat, edződjünk, rutint szerezzünk, és ebben simán benne van a gyaloglás is, sőt,a  csodálkozás, fotózni megállás, nem csak elrohanunk a látvány mellett. Fennsíkra érek, innen tudom, hogy közel lehet a csúcs, és ott is van, egy különösebben nem látványos kis tisztás a mogyorósi Kőszikla csúcsa, de csak pár lépés, és újra kitárul a világ. A tisztás szélén kilépünk a fák közül a névadó kősziklára.

Lányok a kősziklán

Ahogy a fenti képen látható sziklára kiléptünk, én rögtön megláttam a még eggyel előtte lévő, még kijjebb lévő sziklát rajta a fehér kereszttel, és azt kérdeztem Marcsitól, oda is ki lehet menni? Mutatta az ösvényt, ami valószínűleg oda visz, és tényleg. És ha lehetséges, onnan még lenyűgözőbb.

Alattunk Tát, Tokod, távolabb Dorog, a Pilis, balra a Dunakanyar, azon túl a Börzsöny, a Duna hozzánk közelebb eső részén túl már Szlovákia, a távolban ködbe vesző magas hegyek... Lábam alatt a fehér szikla és a szédítő mélység, közvetlen előttünk, csábítóan közel a Nagy-Gete. Ami fölött már gyűlnek az esőfelhők.

Átlagban lassúak vagyunk, a sok emelkedő és a sok látnivaló erősen megnöveli az időnket. Ez nem lenne baj, ha nem mondtam volna anyukámnak, hogy mikor leszek náluk a gyerekekért. Ekkor még ezen nem gondolkodtam, egyértelmű volt, hogy innen irány Tokod és onnan a Gete. Megint lefelé indultunk tovább, nagyon fiatal erdőben, nehezen kijelezhető útvonalon, de jelezve volt rendesen, csak figyelni kellett. Sok kanyargós lejtő után hétvégi házak, szőlőskertek közé értünk, a jelzés konkrétan egy-egy szőlő mellett, telken át vezetett. Érdekes ez a kék túrában, és nekem szimpatikus, hogy vannak ilyen szakaszok, ahol magánterületeken vezet át, de nem akadályozzák, itt-ott talán még meg is kínálják ezzel-azzal a túrázót. Leértünk a tokodi pincékhez, képeslapra kívánkozó hely ez is.

Előttünk műút - szembejön egy mobiltelefonáló lovas -, úgy néz ki, ezen már csak befutunk Tokodra, de nem, a kék jelzés éles jobbkanyart vesz, és megint felfelé tart. A túra gyönyörű, de nehéz és némiképp elkedvetlenítő szakasza következik. Nem a nehézsége miatt, az sose lombozna le, hanem mert a Tokod feletti Hegyes-kő kopár, füves, bokros oldalában eltűnik a jelzés. Eleinte egyértelműen és meredeken halad felfelé, a kaptató nagyon kemény, de a látvány itt is kárpótol, előbukkan a rég látott Nagy-Gerecse is a tévétoronnyal.

Futnék én jelzéstől jelzésig ezen az emelkedőn is, de a jelzés nagyon ritka, tehát úgy futok és gyalogolok, ahogy bírok. Kis fennsíkra érek, doppingol a látvány és a tény, hogy felértem, úgy futok, mintha repülnék. Marcsi és Szilvi mögöttem most érnek fel. A képen nem annyira látványos, hogy mennyire meredek volt, de az az ösvény, ami mellett állnak és néznek visszafelé, függőlegesen eltűnik lefelé ott, ahol a képen úgy tűnik, mintha vége lenne. Na, mi azon felfelé jöttünk.

Keletebbre már esik

Itt még csak egy ösvény van, úgyhogy egyértelmű, merre kell menni, de aztán több elágazás is következik, jelzés nincs, akármennyire figyelem, úgyhogy haladok tovább felfelé a főágon. Előveszem a térképet, de annak túl nagy a léptéke ahhoz, hogy eldöntsem, a sok nagyon közel elágazó ösvény közül melyik is az igazi, tehát mielőtt a lányokkal esetleg feleslegesen megmászatnám a Hegyes-kőt, megnézem a Locust is, és erősen bosszankodom a jelzésfestés hiányosságai miatt. Egy sziklán korábban még nagyon egyértelmű kék jelzés volt, onnantól minden ösvényre bemegyek magam előtt tartva a telefont, és nézve, hogy a műholdas jel rajta van-e a kék túra vonalán. Egyiken nem, másikon sem, végül a nemtudomhányadik ösvény a jó. Néhány métert még úgy futok, hogy magam előtt tartom a telefont, aztán már biztos vagyok benne, hogy ez a jó irány, bár jelzés ott sincs, ahol igazán jó lehetőséget kínálnak erre a karvastagságú fák. Nem tudom, miért maradt ki ez a szakasz, és akinél nincs gps, az hogyan találja meg ezt az ösvényt - bár nagy gond akkor se lett volna, ha eltévedünk, innen már valószínűleg minden út Tokodra vezet.

Megkerüljük a Hegyes-kő csúcsát, itt megtaláljuk hosszú idő óta az első jelzést. Élesen balra kanyarodik, lefelé a hegyről, már látszanak Tokod házai és a templom. Leérek a lejtőn, és a domb tövében, az első házaknál megvárom a lányokat.

Hegyes-kő

Ott bukkannak ki a domb tetején

Itt már mondtam nekik, hogy valószínűleg nem megyünk tovább. Nagyon, nagyon mérges vagyok a jelzés hiányára, az emiatti lelassulásra egy jó terepen, a felesleges bolyongásra és keresgélésre. Magamra is, hogy miért mondtam, hogy ekkor és ekkor ott leszek a gyerekekért, ha ezt nem teszem, még simán futhatnánk két órát. Ott a Nagy-Gete, csábít nagyon. Még amíg leérünk a faluba, meggondolom, de igazából azt hiszem, itt már eldöntöttem magamban.

Futunk lefelé kis falusi utcákon, már látom a templom tövében az autónkat és Pétert, kiszáll és mosolyog, úgy szeretem ezt a kifejezést az arcán, ahogy örül nekem :) Kifakadok neki is, itt, érkezéskor kifejezetten csalódott és dühös voltam. Azt mondja, fussak el még a kocsmáig a pecsétért, azalatt gondoljam meg. Kifejezetten gyors párszáz métert futok, simán tudnék még tovább menni, persze, hogy az emelkedők nehezek voltak, de összességében nem futottam még ki magam, bennem lenne az a kilenc kilométer, ami Dorogig hátravan, 350 méter szinttel. Izgat a kihívás, amit a Gete jelent, és hát a tervek: a mai szakaszlezárás, a búcsú a Gerecsétől. A mérleg másik serpenyőjében meg az, hogy azért 13 km ezen a terepen így is szép teljesítmény, hogy már eddig is jócskán került szint a lábunkba, hogy jön az eső (ez gyenge kifogás, rendes terepfutót nem zavar az időjárás) és főleg a gyerekeim, jó bő kétórányi autóútra úgy, hogy még Marcsit is, Szilvit is hazavisszük, és én azért megállnék otthon is egy zuhany erejéig, szóval inkább három óra az, és most van fél kettő. Tudom, hogy eldöntöttem, de még most, egy egész nappal később se tudnám őszintén azt mondani, hogy nem bánom, hogy kihagytam tegnap a Nagy-Getét. Bánom. De hazafelé az autóban arra is rájöttem, hogy miért jó mégis, hogy még egyszer visszajövünk a Gerecsébe: mert így még egy alkalommal látni fogom ezt a csodát. És méltón, annak a kilenc kilométernek minden méterén ünnepelve fogok elbúcsúzni ettől a vad és gyönyörű hegységtől.

És azt hiszem, ez az a futás, ahol érdemes megmutatni a szinttérképet is:

Péliföldszentkereszt-Tokod 12.73 km     2:19:38     Szint: 574 m