Megkésett beszámoló a Naszály Trailről

Naszály Trail. Az évadzáró versenyem, az utolsó terepfutásom ebben az évben, a mazsola a tortám habjának a tetején a maraton után. Nem mellesleg az eddigi legnagyobb szintemelkedésű terepfutásom.

Álltam a zuhany alatt a verseny előtt egy-két estével, és számolgattam, mégis, milyen időt kéne futni 24 kilométeren ezen a terepen. Már nem tudnám visszaidézni a pontos számításaimat, de megegyeztem magammal valami 3:15 és 3:45 közti időben azzal, hogy azért majd meglátjuk a terepet, fogalmam sincs, milyen 24.2 km-en 1120 méter szintemelkedés. Most is a teljesítés a célom, az időtervet meg csak úgy a miheztartás végett tűztem ki, mégis legyen valami.

Nagyon korán kellett kelnem, hogy időben Katalinpusztára érjek. Bőven sötét volt még és köd, 0 fok körüli hőmérséklet, ahogy felhajtottam az autópályára. Budapestről Vác felé kihajtva kerültem igazi, komolyabb ködbe, és mire kikerültem belőle, a Nap is felkelt. Olyan halvány derű volt az ég alján, egy csepp ígéret, hogy akár még ki is süthet napközben.

Katalinpuszta fantasztikus hely. A parkolóban rajtcsomagot osztanak, beljebb sétálok a kirándulóközpontba, minden szép, felújított, érdemes lesz egyszer gyerekekkel is visszajönnünk ide. Járkálok, keresgélem az ismerősöket, felöltözöm futósba, összepakolom a futós hátizsákomat meg az itt maradós táskámat, iszom, vécére megyek... és végre belefutok Dóriba, aztán meg Szilvibe, aztán még két addig ismeretlen, azóta már megismert DK-sba, fotózkodtunk is Dóri-Timi-Szabi összetételben:

Szerettem volna, ha Szilvivel szakavatottan bemelegítünk, de ő annyira ideges volt, teljesen érthetően, azt hiszem, a teljes ötfős családja futott valamelyik távon, de lehet, hogy az egyikük szurkolt. Meg időnk is kevés maradt már, sétáltunk Dórival a rajt felé, és ott melegítgettünk. Ja, azt kihagytam, hogy amikor már átöltöztem, de még nem találkoztam senkivel, kocogtam egy kicsit bemelegítésül a tanösvényen, az is valami, meg tornázgattam úgy magamtól. A rajtnál jól éreztem magam, a kezdet izgalma volt bennem, de nem voltam merev, ezek szerint elég jó volt ez a bemelegítés.

Az edzőmtől kaptam jó kis tervet, hogy melyik szakaszon hogyan kellene futnom, milyen gyorsan, milyen erőbedobással. Visszanézve azt tudom mondani, az erőbedobásos részek nagyjából stimmeltek, csak nem épp az elvárt sebesség volt meg hozzájuk :) Kikanyarodtunk a rajtból, és a látogatóközpont aszfaltcsíkját elhagyva azonnal meredek emelkedőn találtuk magunkat. Itt senki se futott, vagy legfeljebb a legeleje, de ők meg már nem látszottak. Szépen kocogott, gyalogolt, aztán inkább mászott felfelé a nép libasorban. Kisebb hepehupákon futottunk, aztán újabb meredek felfelé. 

Így valahogy

Az első szélesebb szintútra kiérve tűnt fel, hogy a rajtban elindított telefonom mintha nem mondott volna semmit, gondoltam ellenőrzöm. Pechemre azzal a mozdulattal sikerült is lenyomnom, bár mérte... úgyhogy a verseny két részletben van meg, és a továbbiakban bemondott időhöz mindig hozzáadtam húsz percet, meg a távhoz is olyan másfél kilométert. Igen, ilyen tempóval sikerült megtenni ezt a rövid szakaszt.

Jött egy kellemesebb, kiválóan futható rész, alapvetően felfelé a Naszályra, de széles turistaúton és kellemes emelkedőkkel, ezt kihasználtuk, futottunk, sokat előztem is. A kilátás gyönyörű lett volna, ha nincs ez a fehéres pára, de nem is olyan sokkal később már úgy kellett figyelnünk a lábunk elé a csúszós köveken, hogy jobb is, hogy nem volt mire bámészkodni :)

Aztán meredek-sáros, meredek-falevélencsúszós, meredek-de mellette nincs semmi-négykézlábmászós szakaszok következtek, volt itt minden, de tényleg főleg meredek - kezdtem megtapasztalni, milyen a 24 kilométeren 1120 m szintet elérni - majd felértünk egy barlang tetejére, ahol újra kellemes, laposabb terep következett. Itt már kezdtem várni, hogy mégis hol van a csúcs, és mennyit kell még mászni, és vajon mennyi szint van még a sokból - hát, a kérdésem elejére hamar megkaptam a választ, a második fele meg még egy kicsit korai volt... 

Szóval hamarosan tábla várt, hogy mennyi még a csúcs, valami reményt keltően kicsi szám volt rajta. Igen ám, de az a táv volt az eddigi legkeményebb emelkedő. Szűk, sziklás, nagyon meredek ösvény. Látszik is rajtam, ahogy felérek a csúcsra:

De aztán észrevettem a fotóst :)

A csúcson buzdítás, kiabálás, kolomp, nincs megállás, irány tovább, végre egy kis lefelé. Persze, mivel a pálya nyolcas alakú, és lesz még egy Látó-hegy csúcs, meg újra egy Naszály-csúcs, már tudom, hogy ennek az ereszkedésnek meglesz még a böjtje. De most nem érdekel, futok lefelé, balra gyönyörű kilátás, majd Kosd határában az első frissítőpont. Kicsit fecserészek, megrakom a markomat és a kulacsaimat mindenféle földi jóval, és gyalogolok egy sort. Nem túl szép szakasz, kopár domboldal, de jó a rálátás a Naszály tömbjére és a bányára. Újra felfelé, itt a domboldalon még csak enyhén, de az erdőbe beérve a túra eddig legkeményebbje jön. Igen, ez egy újabb legkeményebb. Kicsit attól is tartok, hogy eltévedtem, a frissítőpont óta nem láttam embert, de itt utolérek egy lányt és egy kicsit biztatjuk egymást, sőt, őt a párja is várja egy sziklán :) Aztán még mászunk egy kicsit, aztán futunk, aztán embereket kezdek látni, és jobbra jönnek lefelé a Látó-hegyről azok, akik már voltak odafenn. Ez szerencsére nem olyan durva csúcstámadás, odafent viszont fantasztikus a kilátás, kár, hogy nincs róla fotóm. Szabinál láthattok párat :) Nem véletlenül hívják Látó-hegynek, az biztos.

A csúcson megkérdeztem a pontőr srácot, hogy innen fel a Naszályra megint nagyon meredek? Á, nem tudom, mondta, arra nem jártam. Nem sokkal később magamban mosolyogtam, biztos nem jártál, mi? Inkább csak nem akartál beparáztatni.

Merthogy egy kényelmes lefelé futás után, egy kellemes szintúton balra felfelé egyszer csak függőleges irányban eltűnik az előttem futó. De úgy tűnik el, mintha négykézláb mászna fel valami sziklára. Mi ez?
A hírhes (hírhedt?) facsúsztató út, szikláról sziklára lehet kapaszkodni, még a mászás is fárasztó. Már akinek, mert a sporttárs előttem előz, és így kerülök Kristóf és a barátja mögé, akinek ciki, de nem jut eszembe a neve, és akikkel innentől végig kerülgetjük egymást.

Közel kell legyen a csúcs, mert kolompolást hallok, és egyelőre még kivehetetlen üvöltést. Amire később fény derül: Csanya egy fa koronájában ül (vagy mit csinál) és teli torokból üvölti minden csúcsra érőnek, hogy: Negyedik vaaagy! NEGYEDIK!!! Itt mindenki negyedik, ezért készült ilyen fotó a legkeményebb emelkedő tetején:

Leelőzöm a fiúkat, és a lejtős, sziklás ösvény után megint gyönyörű kilátású, sziklás terepre érek. Találgatom, melyik falut látom a völgyben, aztán csak futok, élvezem, hogy végre lefelé, és hogy biztosan lesz még emelkedő, de a szintemelkedés nagyján túl vagyok. Aztán erdőben kanyargás jön, és az újabb frissítőpont, aztán mező, talán ez a gyadai rét. Itt van egy kis holtpontom, valamiért nehéz a futás, le is előznek Kristófék. Egyszer megállnak, integetnek és nagyon mutogatnak valamit, visszaintek, de nem tudom, mire számítsak, meg halálra rémülök, hogy vaddisznó. Aztán kiderül, nem, csak egy műsoron kívüli patak, lábmosó, észre se lehet venni a lekaszált füvön, csak amikor beletoccsanok. Hideg, de hamar kinyomódik a cipőn át, a lábam meg visszamelegszik. Jobbról már hallani a cél zaját, de az út balra visz, be újra az erdőbe. És bár a legkisebb porcikám se kívánja az emelkedőt, azt el kell ismernem, hogy ez az egész futás egyik legszebb szakasza. Vízmosásos, gyönyörű erdő, még a Nap is beszűrődik egy picit. Emelkedünk, nézem a fiúk tempóját, abból saccolom, hogy mennyire lehet nehéz a terep előttem. Nem hiszek a szememnek, de utolérem őket! Viccelődünk, hogy ugye nemrég még mind negyedikek voltunk, hajrá az első helyért :) Jó tempósan előreszaladok, utolérek egy sántikáló futótársat, megkérdezem, minden rendben? Nem, izomgörcse van. Megállok, kiborítom a táskám, valahol akad még magnéziumporom, neki adom. Aztán ettől, hogy segíthettem, szárnyakat kapok, már csak egy kilométer, úgy érzem, nagyon jót futok most. A számításaim szerinti 3:45 nem lesz meg, ennyit arról, amikor a zuhany alatt számolgatja az ember az 1120 méter szintet. De négy óra még meglehet! 

Átkelek a fantasztikus függőhídon, ide tényleg vissza kell még jönni, aztán már tényleg nem is emlékszem az útvonal többi részére, ott a célegyenes aszfalton, aztán át a füvön a látogatóközpont teraszáig, és beértem! 3:59:55, azaz öt másodperccel négy órán belül :))) Ezt akkor még nem tudom, de a teljesítéstől és a végén a gyors futástól nagyon boldog vagyok. A beérkezés:

A teraszon rögtön forró teával fogadnak, nyújtogatok, aztán bemegyek, megkeresem a táskámat, finom zuhany, isteni gulyás kenyérrel, Dórival és Szabival ebédelek, aztán irány haza. Remekül szervezett, gyönyörű verseny volt, aminek voltak olyan pontjai, ahol azt mondtam, hogy én ide még egyszer biztos nem... és persze röviddel utána már terveztem a következőt.

Naszály Trail, 2014. november 23.     24,2 km     1120 m szint     3:59:55, női 14. hely