Friss hóban a Vértesben

Január 24-én volt a Kincsesbánya teljesítménytúra. Nagyon szerettem volna elmenni. Aztán pénteken lázasan és fejfájósan hoztam haza Regőt az oviból... Ilyenkor mindig az a második gondolatom, hogy na, akkor a holnapi futásnak lőttek. Azért persze ez nem ilyen egyértelmű, az ember gondolkodik, tervez, meg figyeli a gyereket is, mi lesz ebből... Jelen esetben úgy tűnt, semmi, kis lázcsillapító után nem tért vissza sem a fejfájás, sem a hőemelkedés, szuper. De akkor már benne voltam abban a lemondó hangulatban, kedvetlenül néztem ki az ablakon, havas eső, szél, tocsogó sár... á, lehet, hogy mégse kéne most elkezdenem az idei teljesítménytúra-szezont. Majd lefutom itthon a tervezett 15 kilométert.

Erre másnap olyan gyönyörű havas fotókat posztoltak a résztvevők a Kincsesbánya túráról, hogy majd' megevett a sárga irigység. El se akartam hinni, hogy ilyen közel hozzánk ilyen és ekkora hó lehet. Ismét bebizonyosodott, hogy ha felmerül, hogy kell-e menni vagy nem, a válasz mindig az, hogy kell. Mert legfeljebb hazajössz, de legalább adtál neki egy esélyt.

Úgy éreztem, hogy muszáj ezen a hétvégén mégis terepen futnom. De nem vágytam egyedül a téli erdőbe, megkérdeztem az egyik futócsoportomban, nem jár-e valaki a környékünkön pont holnap. Szerencsére Miklós és Szilvi pont vértesi futást terveztek, igaz, ők 21 km-t, de sebaj, belefér :) Telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy másnap délelőtt 11-kor találkozunk Vérteskozmán.

Reggelre a hóesés fokozódott, nem beszélve a szélről. Itthon megbeszéltük, hogy óvatosan, de elindulunk, bepakoltam hólapátot, takarót, ami kellhet. Már az autózás is kalandos volt, Fehérvár után a széles, nyílt terepen sok volt a hóátfúvás, lassan lehetett haladni, aztán észrevettem, hogy rendőri felvezetéssel egy hókotró halad a sor elején. Sokra nem mentünk vele, mert mire én odaértem, már befújta a szél, amit a hókotró eltakarított.

Telefonáltam Mikinek, hogy kések - sebaj, ők is. Nem sokkal később, amikor már Gánton voltam és hókotró sem volt, ők telefonáltak, hogy Vérteskozmára nem lehet bemenni, megpróbálták, de elakadtak a szűz hóban. Megvárnak az út mellett. Én már arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem lesz ebből a futásból semmi, de vissza nem fordulok, az biztos, ezen az úton én vissza nem megyek, legfeljebb elvergődöm Tatabányáig és autópályán jövök haza.

Megláttam Mikiék autóját az út mellett, gyorsan egyeztettünk: menjünk tovább Kőhányásig, ott hátha le tudunk parkolni. Hát, nem tudtunk - annyit tudtunk volna tenni, hogy egymás mögött megállunk az úton, aztán se ki, se be. Szóval inkább visszatolattunk, és Miki azt javasolta, menjünk el Várgesztesig, ott van ismerőse. Mentünk is, némi kevergés után megtaláltuk az ismerős házát, megnyugodtunk, hogy itt le tudjuk tenni az autókat, még egy teát is kaptunk indulás előtt. Reméltem, hogy mire visszajövünk, nem csak egy hóbucka lesz az autóm helyén - de végülis van nálam hólapát.

Várgesztesről a sárga négyzet jelzésen egyenesen át lehet futni Vérteskozmára. Most ez az egyenesen átfutás új értelmet nyert.

Indulás

Volt vagy 25-30 centi hó, le is tettünk nagyjából a tervezett 21 kilométerről is, de a 15-ről is, az új célunk az lett, hogy legkésőbb háromkor haza kell indulnunk az autókkal, addig hozzuk ki a napból, amit lehet. A szakasz elején nem volt teljesen szűz a hó, volt egy traktornyom és pár lábnyom, érdekes csípőmozgással, egymás elé tett lábakkal tudtunk haladni talán tízes tempóban, időnként átugrálva a túloldalra vagy leverve a havat az ágakról. Valami fantasztikus látvány a téli erdő, ennyire havas erdőben még nem is voltam.

Az első 3-4 kilométer végig emelkedett, felváltva futottunk, kocogtunk, gyalogoltunk, mindig bevártuk egymást. Aztán felértünk a domb tetejére, ahol egy tisztás, erősebb szél és tényleg szűz hó fogadott minket, itt még senki nem járt előttünk.

Belefutottunk, Miki törte a havat elöl, de én se óvakodtam a lábnyomába lépve :) Szállt a porhó, fantasztikus, úgy éreztem magam, mint egy kiscsikó. Nem is bírtam magammal, és a tettek mezejére léptem :)

Hóangyalt hagytam magam mögött a Szent Vendel-pihenőnél :) Aztán mentünk tovább, de Szilvi egyre jobban lemaradt, eleinte csak a cipővel voltak gondjai, de most erős hasgörcse lett. Pihent, kétrét görnyedt, tovább jött, aztán úgy döntött, visszafordul. Mikivel pár lépést mentünk még előre, de aztán lefutott az agyamban, hogy ugye nem akarjuk Szilvit rosszulléttel egyedül hagyni az erdőben mínusz néhány fokban és hófúvásban? Miki is valószínűleg az irántam való jóindulatból, mondhatni vendégszeretetből akart volna továbbfutni, de mondtam neki, hogy neeem, és szépen megfordultunk és utolértük Szilvit. Kocogtunk visszafelé, a lejtőn felerősödött a szél, fújta szembe a havat, elég Deltás érzés volt, bár erre bizonyos korosztálynál fiatalabbak már nem emlékezhetnek :)

Hófúvásszelfi

Lassan visszaértünk a falu közelébe. Érdekes volt lefelé futni a friss porhóban, ami már majdnem befedte a felfelé haladó nyomainkat. Vagy beleléptünk a harminccentis hóba, amiben inkább ugrándozásnak hatott a futás, vagy próbáltunk a nyomainkban haladni, de így is kétszer elestem, mert a lábamat illetve a cipő oldalát súrolta a nyomok melletti "hófal", és ettől elbotlottam. Persze a puha hóban szinte élvezet elesni :)
Leértünk az erdőszélre és megálltunk egy pillanatra tanakodni. Miklós kitalálta, hogy ha Szilvi jobban van és bírja, akkor kanyarodjunk fel a várhoz, hátha meglesz legalább tíz kilométerünk. A várhoz vezető út, ami alapból aszfaltos, most letaposott havas volt, könnyebben haladtunk rajta, mint az erdei ösvényen, a felső, járatlanabb szakaszon viszont talán még több volt a hó.

A várhoz felérve megpihentünk, kilátást kerestünk, de a párában és hóesésben nem sokat találtunk, és csúcsfotókat készítettünk, aztán irány lefelé.

Még mindig csak nyolc kilométernél jártunk, tehát kitaláltuk, hogy keresztülfutunk a falun a tóhoz és onnan vissza a házhoz, így talán meglesz a tíz, és a jelen időjárási körülmények között a falusi utcák is terepnek minősülnek. Érdekes volt a harminccentis hóból a letaposott, kemény tízcentisre kiérni, ahhoz tudom hasonlítani, amikor korcsolyázás után lelépünk szilárd talajra. Az utakat valamikor korábban eltakarították, azóta csak az újonnan ráhullott havat taposták le a járművek, úgyhogy csúszkáltunk futás közben a tóig, ahol már harmadszor jártam, kétszer kéktúráztam erre. Felette a Zsigmond-kő most alig látszott, de így is megkapó volt a látvány a befagyni készülő tóval.

A nyírfák mentén sejtettük a sétányt, körbefutottuk a tavat, közben valamikor jelezte a runkeeper a tíz kilométert, úgyhogy innen már csak egy kicsit kellett dacolni a hóeséssel és a szembeszéllel, és már ott is voltunk a háznál, ahol elindultunk. 

Én igazából csak átöltözni akartam és már indultam volna haza, de megvendégeltek forró teával, kakaós kaláccsal, visszautasíthatatlan volt. Minden tiszteletem a háziaké, hogy így fogadtak vasárnap déltájban a családjukban egy idegent! De a finom kalács és tea után végül csak összeszedtük magunkat. Addigra az útinform már óva intett a Környe és Tatabánya közti útszakasztól, Miki egy másikon navigált Tatabányáig, onnan pedig már autópályán jöttem haza.

10.56 km     1:47     304 m szint