Vándorbottal a Vasparipáért!

Tudom, hogy még tartozom a kaposvári beszámolóval, meg a Tündérhegyi terepfutóval is, de most annyira a tegnapi túra hatása alatt vagyok, hogy először ezt kell megírnom.

A 11-es számú vasútvonal, amiről tegnap még nem tudtam, hogy hivatalosan ez a neve.

Meg Porva-Csesznek vá., amit rendes túrázó így emleget, hogy vá.

Az az emblematikus középpont, ahol cserkészkoromban nem egyszer megfordultam, aztán egyszer Marcival is, amiről mindenkinek van egy olyan élménye, hogy "és akkor közeledtünk Porva-Csesznek felé, amikor..." vagy valami sztorija. A vonat, amiről tátott szájjal nézzük a Cuha-szurdok szikláit és viaduktjait. Az a vonat, amin, amikor utoljára erre jártam, még kis piros Bzmot (alias Piroska) közlekedett, most rendes kék kocsis szerelvény. Az a vasútvonal, amit 2006-ban meg akartak szüntetni, és amit gyakorlatilag a környéken élők és a túrázók ereje és lelkesedése tart fenn. Hogy a Vándorbottal a Vasparipáért! túramozgalom pontosan mikor indult, azt nem tudnám megmondani, én most voltam először ilyen túrán, de biztosan nem az utolsón, engem egészen meghatott amellett, hogy természetesen egy gyönyörű túráról beszélünk.

Szokásos szervezési nehézségeink és latolgatásaink megvoltak a túra előtt, én nagyon akartam menni, Marcinak is ajánlgattam, de neki a 26 km sok még, a 10 km-es rövidebb táv meg szemben halad, akkor nem tudtunk volna együtt menni. Végül abban állapodtunk meg, hogy elindulunk együtt és szólunk a szervezőknek, hogy Marci Zircen kiszáll, ott találkozik Péterrel és Regővel, és majd szánkóznak, amíg én lenyomom a másik felét.

Fél tízkor indultunk el Marcival Eplényből, sajnos itiner már nem jutott (de ebben az a jó, hogy ezek szerint jó sokan jöttek a túrára :) ) viszont a részvételi díj tartalmazott egy vonatjegyet is a visszaútra. Autóval Fehérvár felől érkezve Eplény előtt éppen csak kezdődtek a hófoltok, de letérve a vasútállomásról az erdőbe, szinte rögtön tízcentis hóban találtuk magunkat, és patakátkeléssel kezdtük a túrát, majd irány felfelé, az Ámos-hegyre. Szikrázó hó, ragyogó napsütés, tiszta levegő, csuda erdő. 

Visszatekintés Eplényre

Az Ámos-hegy kaptatója nem könnyű, de nem sietünk, igazgatjuk a ruhánkat, hol egy réteg vagy egy sapka le, hol vissza. Hol féllábszárig süppedünk a hóba, hol csúszkálunk a jégen. Aztán felérünk a hegytetőre, és előttünk az eplényi sípályák. Én soha nem vonzódtam a síeléshez, de ilyen közelről látva megfog a hangulata, és mivel kocsival csak egy óra tőlünk, megbeszéljük Marcival, hogy jövőre akár ki is próbálhatjuk. Aztán felmászunk a kilátóba, és megcsodáljuk körben a Bakonyt: látszik a Kőris-hegy és ellenkező irányban a Balaton is.

Kilátószelfi

A kilátónál önkiszolgáló ellenőrzőpont van, egy műanyag bugyiban papír, mellé tűzve toll, rá kell írnunk a pecsételős papírunkra vele, hogy itt jártunk. Aztán a lezárt szánkópályán indulunk lefelé, de előtte még a kilátó aljában Marci felszed egy eldobott energiaitalos dobozt, és magunkkal visszük.

Kilátás sífelvonóval

Szánkópálya eleje

Meg se látszik a havon Marci súlya :)

A szánkópálya nagyon jó, lehet, hogy mára a túra miatt zárták le, mert amúgy használják, az biztos, ki van csúszkálva rendesen. Csúszkálunk mi is, Marci ugrál, féltem, de nem esik el. A szánkópálya után szántóföldre érünk, aztán keresztezzük a sípálya parkolóját, és újra betérünk az erdőbe. Itt kezdi Marci várni az első frissítőpontot, kezd éhes lenni, de egyelőre nem akar se megállni, se menet közben enni, hát megyünk tovább. Az út szép, egyre mélyebb a hó, erdőszélen, ritkuló erdőben haladunk, jobbra mintha füst kanyarogna a fák között: a sípályák fehér csíkjai látszanak a hegyről, amitől egyre távolodunk. Ott a kilátó is, jó látni, hogy már mennyit haladtunk azóta.

Sípályák a távolban

Egy kis nyílt szakaszt követően hamarosan sziklafalak közé érünk, valószínűleg ez lehet a térképen jelzett Kőkapu:

Szép kilátópont, még látszik az Ámos-hegy, de már Olaszfalu, illetve távolabb Szápár, Dudar és a szélkerekek is, a másik irányban pedig egyre nagyobbnak látszik a Kőris-hegy tetején a radarállomás labdája. Ahogy felkapaszkodunk a kövek között a tetőre, az olaszfalui Eperjes Tanösvényen találjuk magunkat, őskarszt és dolinák között, táblák jelzik a kréta kori, százmillió éves mészkő lelőhelyeit. Itt hangzik el Marci szájából, hogy érdemes volt tanulni, mert milyen jó felismerni, hogy milyen kövön jár, miből épül fel a hegy, amire éppen mászik, hogyan alakulhatott ki az adott sziklaképződmény. (Elképzelt titkos vállveregetés magamnak.)

Visszakanyarodva az erdőbe már sejtem, hogy közel lehet Olaszfalu, azzal biztatom Marcit, hogy ott biztosan lesz frissítőpont, de ha akar, ehet menet közben is, vagy megálljunk? Szendvicset még mindig nem akar, adok neki egy falatot a nálam lévő energiaszeletből. Aztán meglepődünk, egyrészt mert hatalmas, lenyűgöző sziklafal tövébe érünk, másrészt mert észrevesszük az erdő közepén az első frissítőpontot. Kapunk pecsétet a pálinkásüveg aljára rögzített pecsétnyomóval, olvadós rágót, eszünkbe jut leadni a felszedett italos dobozokat (a kilátó óta még egyet találtunk mellé) és ezért cserébe kapunk még egy rágót - nem tudtuk, nem számítottuk rá, de nagyon jólesik. A pont mellett ég a tűz, kínálnak pálinkát is, azzal nem élünk, viszont elfogadjuk az invitálást, hogy felmásszunk a sziklafal tetejére, és megnézzük a kilátást. Marci végre megeszi a szendvicset is, aztán indulunk tovább. Ja, a sziklafalat még nem mutattam.

Ez is a tanösvény része, tábla is van a kialakulás részleteivel, érdemes felkeresni, gyerekekkel kirándulás keretében is. 

Olaszfalu ide már nagyon közel van, csak leereszkedünk a dombról, a szalagozás mentén átvágunk a falun, és a szélén, az utolsó házban van az újabb pont, a Rita presszóban. Luxus: van vécé, a pecsét mellé pedig italjegy jár, amit, mivel innivaló van nálunk elég, ropira költünk. Minden ponton szólok, hogy Marci Zircen majd kiszáll, ne keressék utána a listán. Biztatnak, hogy innen Zirc már csak két-három kilométer, én is biztatom Marcit, nehezen kel fel a jó meleg kocsmában a székről, de aztán csak továbbindulunk.

Most jön a túra legnehezebb szakasza, ezt nem gondoltuk volna. Kimegyünk a szántóföldre, erős szél fúj, a lábunk alatt sár, hólé, jég, latyak, elég változatos talaj, nehezen járható, a szél pedig szabadon járja a nyílt terepet. Zircet kerüljük, látszanak az apátság tornyai és egész közelről a házak, de gondolom, nem a városon át akarták vezetni a túrát. Eléggé szenvedünk, én egyszer bokáig merülök a jeges vízbe. A vége meg nehéz, kavicsos terep, szeméttelep mellett a sárban, hát nem szép. Letérünk a fűbe, az könnyebben járható, aztán meglátjuk a Zirc táblát, és örömmel lépünk ki az aszfaltra és a szélvédett utcákra. Innen már tudom az utat az állomásig, de a szalag is mutatja.

Olaszfalu

Delta-érzés

Érkezés Zircre

A vasútállomáson meleg van, mandarinillat és sok ember, érkeznek már a 10 kilométeres túrázók, ők Porva-Csesznektől jöttek Zircig. Itt is mondom, hogy Marci kiszáll, kihúzzák és kap egy jelvényt a rövidtávosokéból. Pecsételünk, aztán megkeressük Pétert és Regőt a Monostor falatozónál, épp befejezték az ebédet. Marcival osztozunk az elemózsiánkon, ők betérnek még a cukrászdába, én pedig indulok tovább.

Városon belül nincs szalagozás, gondolom, akinek jutott itiner, az tudja, hogy innen a kéken kell haladni Borzavárig, én meg követem őket, de azért egy túratárstól a biztonság kedvéért meg is kérdezem.

A kéket Borzavárig már ismerem, szeretem, gyönyörű útvonal, mondjuk én lefelé futottam rajta, most meg jócskán emelkedik, azért ez különbség :) viszont a hó is egyre nagyobb, itt már talán harminc centi is van, az erdő pedig szebb, mint valaha. A természet teljesen más arcát mutatja, mint amikor erre futottam, az ég pedig szinte ibolyakék a kora délutáni napsütésben.

Mindenhol patakok keletkeznek az olvadó hóból, többször át kell kelni, máshol mellettünk csobog lefelé a barna hólé, hol föld alá, hol keményre fagyott jéghidak alá bújva, figyelni kell, hogy hova lépünk. Van nagyon sáros szakasz, van jeges és mély havas is. Fohászkodom, hogy úgy szeretnék vadakat látni, de ez most elmarad. (Nem is értem, naponta látok őzeket a munkából hazafelé, autóutak mellett, a turistautakat miért kerülik?) Aztán meglátom Borzavárt, szerintem az egyik legszebb fekvésű kis falu, amit ismerek, alatta Zirc, felette a Kőris-hegy. Amíg lehet, a hóban megyek, aztán kitérek az aszfaltra, meglep a 10%-os emelkedő tábla, lefelé futva ez kevésbé tűnt fel :). Felgyalogolok a templomig, ott tanácstalanul ácsorgok egy kicsit: Y alakban elágazik az út, a népek mennek jobbra is, balra is, a szalagozást jobbra látom, de akkor vajon miért mennek balra? Mindenesetre én is arra megyek a szalag után, utolérek egy párt és megkérdezem, mire megtudom, hogy jobbra az ellenőrzőpont van, ne hagyjam ki. Visszamegyek, kicsit puffogok, itinerrel könnyebb lenne, de sebaj, így is megvan, és különben is, milyen jó, hogy azért nincs itiner, mert sokan vagyunk. Az ellenőrzőponton pedig forró teát és tócsnit kapok! Életmentő, mostanra már én is ott tartottam, mint Marci Olaszfalu előtt, hogy nagyon kéne már egy szendvics, de majd a ponton. Így meg még a szendvicsem is megmarad, és mennyivel finomabbat és főleg meleg ételt kaptam! Nagyon jólesik. Irány vissza balra, aztán Borzavár szélénél ki újra az erdőbe, de csak éppenhogy, mert szinte azonnal a szántóföldre kanyarodunk.

Búcsú a Kőris-hegytől

Tartok tőle, hogy ez is olyan lesz, mint a Zirc előtti szakasz, de sokkal jobb. Itt is van sár, latyak és pocsolyák, de több a hó, emiatt kevesebb olvadt el belőle, könnyebben járható. Kevésbé fúj a szél, előttem az erdő, hátratekintve pedig a hómezőkön túl a távolodó Kőris-hegy, az immár kisebbedő labdával.

Az erdőbe belépve vidám vagyok és nosztalgikus, innen már csak pár kilométer Porva-Csesznekig, és nincs más dolgom, mint a természetet csodálni. Jól vagyok, jóllaktam, nem fázom (sőt), a cipőmben cuppog a víz, de amíg mozgok, ez se zavar. Időnként megállok, hogy a saját lépéseim zaját se halljam, és figyelem kicsit az erdő neszeit.

Morfondírozom magamban: vajon merről fogjuk meglátni Porva-Cseszneket? Néhány irányból érkeztem már oda, de ez a mostani nem jelzett turistaút. Aztán ahogy kényelmesen (de azért tempósan) gyalogolok az enyhe lejtőn, egyszer csak sárgán kiragyognak az erdőből a turistaház és a vasútállomás épületei. Hatalmas a hó, romantikus a látvány a füstölgő kéményű kis épületekkel és a színes ruhás túrázókkal.

Majdnem pontosan 26 kilométert mérek, de még nem térek le a célba, hanem továbbmegyek, át a Cuha hídján, ugyanis nekem egy kilométert hozzá kell még tennem a túrához. Tegnap született egy futótársam kislánya, Luca, közös az edzőnk, az ő kérésére mindenki egy kilométerrel megnövelte a tegnapi távját, Luca baba egészségére. És a Cuha-völgyben plusz egy kilométert beiktatni azért nem nagy erőfeszítés :)

Hatalmas nosztalgiát érzek, Marci négy-öt éves lehetett, amikor utoljára jártam itt, előtte meg cserkészkoromban. Felfedezek egy lépcsőt a domboldalban, ha a tetején nem állnak élénk ruhás túrázók, észre se veszem az emlékművet, ahová vezet. Felmászom én is, sajnos semmi nincs ott, se szobor, se kép, se felirat, de valaminek biztosan emléket állít a szurdok oldalában. Tovább megyek, csodálom a patakot.

Cuha

Az emlékmű

Jégbe zárva

Pihenőhely

Patakpart és esőbeálló

Kedvem lenne tovább menni a piros jelzésen a szurdokban, gyönyörű. De megérdemlem a célban rám váró forró teát és melegedést is, úgyhogy visszafordulok, és végül a vasútállomásnál összesen 27.16 kilométernél állítom le az órát.

Bejelentkezem a célban és megkapom az utolsó pecsétet, emléklapot és jelvényt, itt is szólok, hogy Marci Zircnél kiszállt, ne keressék a célbaérők között. Erre nagyon kedvesen felajánlják, hogy akkor kap ő is emléklapot, megkérdezik a nevét és beírják az általam mért 14 kilométert. Kapok forró csipketeát, leülök egy padon az állomásnál, és megeszem a szendvicseimet. A turistaház három éve újra működik, harminc férőhelyes, vaskályhás, úgy örülök neki! A vonat naponta háromszor jár a régebbi hat helyett, de legalább nem szüntették meg, sőt, műemlékké nyilvánították a már százhúsz éves bakonyi vasútvonalat. Az állomás épületében vasúttörténeti kiállítás is van rengeteg fotóval és újságcikkel, meghat az összefogás, amivel az emberek fenntartják ezt a vonalat. Az emléklap szövege pedig:

Köszönet xy túratársunknak, hogy lábát nem kímélve 26 km-t velünk túrázott a 11-es számú vasútvonalért!

Az ellenőrzőpontokon voltak MÁV egyenruhás vasutasok, katonák. A vasúti restiben dolgozó bácsi lánya a főszervező. A bácsi mesélt a turistaházról, elmondta, hogy van azért forgalom hét közben is, szombaton inkább, és persze amikor ilyen rendezvények vannak. Most megtelt a peron, ahogy az ötórás vonatra vártunk. Élmény volt ez a túra, a természetjáráson felül is, valami plusz: az összefogásról szólt. Nyáron lesz Csillagporos Vasparipa éjszakai túra is, ősszel pedig a klasszikus Vándorbottal a Vasparipáért (ja, mert ez a mostani a HaVasParipa volt) érdemes mindegyikre elmenni.

Az emléklap, pecsételős papír és a jelvény:

És még egy cikk:

http://veol.hu/utazo/elmeny-a-bakonyban-1618763

HaVasParipa TT     27.16 km     5:51:21     672 m szint