Mecsek Trail

A verseny, ami úgy kezdődik, hogy fel kell futni a Zengőre... Nekem kemény kihívás volt. Még nagyon az élmény hatása alatt állok, megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

A felkészülés

A versenyig vezető terepedzésekről olvashattatok itt a blogon. Szeptember elsejétől csak egy hétvége volt, amin nem terepfutottam, 14-én versenyeztem a Baradla Trailen, és akkor néztem ki a Mecseket következő versenynek. Pár nap vacillálás után neveztem, így aztán a további vasárnapok ennek jegyében teltek. A terepedzéseken felül voltak még természetesen szokásos aszfaltfutások, meg focipályán körbe-körbe futás a polgárdi lányokkal, itthon meg torna, egyszer zumba is.

Az utolsó hét kicsit gyengébbre sikerült, mint akartam, hétfőn futottam, kedden pihentem, szerdán tornáztam, eddig jó - és csütörtökön kimaradt a futás. Pedig péntekre és szombatra pihenőnapot terveztem, de így valamit kellett tenni, futni már nem mentem el, szombaton tornáztam egy kellemes, nem túl erőset, jógára emlékeztetőt. Nem izgultam, szombaton kezdett elkapni a versenyláz, hogy én? ott? edzett, sokat próbált terepfutókkal? A terepfutás.hu és az ezzel kapcsolatos facebook oldalak olyanok, mintha egy nagy család  írná őket, megy a viccelődés, ugratás, mindenki ismer mindenkit... Én még nem. Második terepversenyem, de aszfalton se voltam még sokat. Itt voltak, akiknek terepen az első volt, de összfutásban szerintem mindenkinek sokkal nagyobb rutinja volt nálam.

Verseny előtt

Hogy erőt merítsek, kipingáltam magam harci díszekkel. Na nem az arcomra festettem színes csíkokat, viszont a körmöm sose volt még ilyen:

Aztán jött a többi csajos felkészüléstámogató elem, úgymint hosszú, forró, lazító fürdő, hajmosás, kényeztetés. Átgondolt vacsora, desszertnek némi fagyi. Összepakolás, ébresztő beállítása nagyon koránra.

A verseny napja 

Reggel sűrű ködre ébredünk. A reggeli még átgondoltabb, mint a vacsora - sonka, paradicsom, uborka, szénhidrátnak meg egy kakaós csiga. Futóruha, bepakolás, az utolsó az, hogy a gyerekeket ébresztjük és félálomban öltöztetjük. Én nagyon bízom az időjárásjelentésben, ami napsütést és 23 fokot ígért mára, 3/4-es nadrágot és rövidujjú futópólót vettem fel. Indulunk, legalább két óra az út. Vagy Szekszárdig alig látunk a ködtől, aztán lassan kezd felszállni, és kibontakoznak először a tolnai dombok, később, távolabb a Mecsek. Mire Pécsváradra érünk, már gyönyörű az idő. A készülődő embereket látva érzem, hogy nem múlt el a tegnapi parám... Péter biztat: ez egy szép hegyi, erdei futás lesz, ha egyedül lennék itt, akkor is lefutnám, nem? Ne törődjek az emberekkel, csak fussak. Igen ám, de itt az a cél, hogy három óra alatt lefussam... Ha a parát kivonom belőle, akkor úgy becsülöm, épp valahol szintidő körül reális lennem, mint a Baradlán, ahol a kétórás szintidőhöz képest két óra két percet futottam.

Tornázom, ugrándozok, mindenféle bemelegítésfélével próbálkozom. Regőtől kapok egy szál virágot, beteszem az övembe, jön velem. Közben elrajtol a hosszú táv mezőnye  - én úgy érzem, igen komoly szépítés a mi távunkat rövidnek nevezni - drukkolok a rajt mellett.

A hosszútáv rajtjában a Regőtől kapott pitypanggal

Még félóra a mi rajtunkig, nagyon kevesen vagyunk. Tényleg családias az egész, összesen 74-en neveztek, végül nem mindenki tudott eljönni, és ennek a nagy része a hosszabb távon indul. A röviden, mint utólag megtudom, összesen huszonöten vagyunk. Átveszem a rajtcsomagot, egy pillanatig azon izgulok, hogy legyen a számomban egyes, eddig mindig volt, jó ómen... és igen, 108-as. Na de rajtolni kéne, jajj. Parapara. Mindegy, hát lefutom így vagy úgy, biztosan szép lesz, ha meg nem jön össze a három óra, hát legfeljebb nem kapok oklevelet. Pedig nagyon szép az az oklevél... a poszt első képét onnan loptam, az lesz rajta, ha minden igaz.

Visszaszámlálás, tíz, kilenc, nyolc... és futok, a kocka el van vetve, most már be is fejezem, amit elkezdtem.

Rajt!

A verseny

Pécsvárad azonnal komolyan belekezd, végig emelkedik a városi szakasz. Máskor ilyen emelkedőbe már belesétálnék, főleg, ha nem tudom, hol a vége - mint később kiderül, a Zengőn - de itt még együtt a csapat, és senki se sétál, hát én sem. Elhatározom, hogy amikor csak bírom, futni fogok, nem számít, hogy magas a pulzus, vagy nehéz éppen, ha a lábbal és tüdővel bírom, futni fogok. Azért ahogy elhagyjuk a várost, és kiérünk a terepre, hamarosan belesétálok, csak pár lépést, aztán megint futok, megint sétálok... A rajtban kaptunk egy szuper térképvázlatot, rajta az útvonal turistajelzésekkel, ellenőrzőpontokkal, azok távolságával, magassági pontokkal... Memorizáltam is, de útközben is többször elővettem. Most a sárga jelzésen haladunk, és ez így is lesz sokáig, de ha nem lenne egyértelmű, piros-fehér szalagok és rózsaszín sprayvel fújt pöttyök, nyilak is jelzik a haladás irányát.

Itiner

Előttem három-négy futó, egy narancssárga, egy rózsaszín, egy kék, mint én, és egy fekete. Szeretnék közelebb kerülni hozzájuk, de nagyjából ugyanazt a tempót tarthatjuk szerintem. De legalább az jó, hogy látom őket, tudom őket követni. Nagyon szép, sűrű, fiatal erdőben haladunk, és meglátom az első illatos hunyort is (fülemben az "...És még egymillió lépés" botanikusának hangja magyaráz a Mecsek növényvilágáról...) és gondolkodom, mi is volt a másik jellemző növény? A bánáti bazsarózsát tudom, olyat most nem fogok látni, de volt még egy.

A Zengő megtréfál, nemegyszer hiszem azt, hogy már nagyon közel a csúcs, ugyanis tisztul az erdő, a fejem felett már az eget látom, talán balra van még egy magasabb pont, mint ahol én futok... Igen, balra kanyarodik az út, és ez még nem a csúcsra visz, itt már látszik, hogy van még magasabb pont is. Azt hiszem, ezt hívják Zengő-nyeregnek, szépen hullámvasutazik, de azért közben folyamatosan emelkedik. A többedik ilyen becsapás után tanösvény-tábla jelzi, hogy a Zengő-csúcs következik, és innen meredek, köves kaptató vezet most már tényleg a legmagasabbra. Itt már hatalmas bükkfák állnak, és a csúcs előtt nem sokkal, egy tisztább részen ilyen kilátással örvendeztet meg a Mecsek:

Fotó: Lukács Béla, facebook

 

A csúcs előtti utolsó métereken azzal a gondolattal kacérkodom, hogy felmegyek a kilátóba. Sose voltam még a Zengőn, ki tudja, mikor jutok ide legközelebb, nehogymár kihagyjam... Aztán mégis úgy döntök, nem mászom fel. Geodéziai torony vár, betonépület vaslépcsőkkel, valahogy veszélyesnek érzem, nem is tudom, ha fa kilátó lenne és látnám lentről a lépcsőket... de így nem kockáztatok, megérintem a torony ajtaját mint magassági pontot, és indulok is tovább. Még megnézem az órámat, 50 perc körül értem fel, de fogalmam sincs, hány kilométer a rajttól a Zengő.

Lokátor nem, bazsarózsa igen! :)

Közben még azon is gondolkodom, de jó, hogy nem lett itt lokátor! A fél erdőt letarolták volna miatta. Múltkor a Kőris-hegyen meg nem zavart a radar - mondjuk az sokkal kisebb, barátságosabb polgári repülési radar. Jó ez így. De most irány a lefelé - meredek, nem igazán futható ösvény, fáról fára lendülök, mint egy Tarzan, azért igyekszem gyors lenni. Zavarabaejt, hogy a csúcsig látott rózsaszín, kék és narancssárga futótársan eltűntek előlem, mintha sosem lettek volna... de biztosan jó útvonalon vagyok, látom a turistajelzést és a szalagokat, pöttyöket is. Aztán egyenesebb terepre érek a meredek hegyoldalból, szép, füves ösvényre, gombák mindenhol, és most, hogy nem olyan sűrű az erdő, kezdődik a sáros szakasz. Látom az előttem futók nyomait, csúszkáltak rendesen. Én egyetlenegyszer csúszom meg, akkor is csak picit, örülök nagyon a terepcipőmnek. 

Tudom, hogy közel Püspökszentlászló, az első frissítőpont. Ott már voltam, némi nosztalgia is van bennem, akkor láttam először a Zengőt, amikor a püspökszentlászlói arborétumot takarítottam társadalmi munkában :) Szóval közvetlen a hegy aljában van, már biztosan nincs messze. Távolból mintha kereplőt hallanék, de biztos hallucinálok, mert az nem lehet. Repülnek a sárba ragadt falevelek a cípőmről, ahogy lépek. Aztán jó pár méter sárdagasztás után kiderül, hogy de, lehet, mert nekem is kerepelnek, ott állnak sárga kabátban, és engem várnak! Mosolyognak és nagyon kedvesek. 

Még nem írtam az időmérésről, ami itt egy úgynevezett dugókával történik, a rajt előtt az ujjunkra kellett erősíteni egy kis kütyüt, azzal futunk, a frissítőpontokon és a célban pedig be kell dugni egy kis leolvasóba, pittyeg és ezzel rögzíti az időt. Ez jó, ezen lehet élcelődni is... A frissítőpontban zavarba hoz a mosolygós társaság és a bőséges kínálat, ilyet még nem is láttam, nem mintha olyan sok versenyen lettem volna már, de gyümölcs, sós és édes ennivalók, olívabogyó, aszalt gyümölcs, végig se tudom nézni... Megtöltik a kulacsomat, iszom, újratöltik, kezdenék csevegni, meg panaszkodni, hogy eltűntek az előttem lévők, mire hátba veregetnek és biztatnak, hogy jó vagyok, fussak, induljak, itt jobbra át és hajrá. Még kezembe nyomnak egy almaszeletet, egy nápolyit. (Ma tudtam meg a facebookon, hogy a kedves vízpótló, etető, továbbnoszogató önkéntes Béla volt, akitől a fenti kilátás képét is csentem :) )

Megint egy keményebb emelkedő jön, ezt mondták is, meg hogy utána egy kellemes hullámvasút - ez jó, de kicsit megijedtem tőle, mert az egész Baradla Trailre ezt mondták, és hát azt én nem pont úgy éltem meg. Vajon mennyivel vagyok edzettebb...?

Olyan 1:15 körül lehettem az első ponton, mármint ennyivel az indulás után. Az emelkedőbe belegyalogoltam, közben megettem a kezembe nyomott almaszeletet, és ha már úgyis gyalogolok, megnéztem a térképet. Nem hiszek a szememnek, a pont 8.9 km-nél volt, túl a féltávon! Hát akkor a magamtól elvárthoz képest nagyon jó a részidőm! Ez feldob, lelkesen kaptatok felfelé, elhagyom a Diós-kút szépen kiépített forrását. Aztán felérek egy nyeregbe, a térkép szerint Hárs-tető, elhagyom a sárga jelzést és zöldre váltok, ez egy szélesebb erdei út, hol jól futható, hol sáros, itt nagyon jó, egyenletes tempót futok, úgy érzem. Mindenhol illatos hunyor, megint gondolkodom a másik növény nevén, és amikor beugrik, hogy szúrós csodabogyó, már meg is látom mindenütt a fák alatt, még piros bogyót is látok rajta. Azt számolgatom, hogy az útvonal két frissítőpontja csak három kilométerre esik egymástól, tehát elég hamar el kell érnem a következőre, onnan meg már csak bő öt kilométer a cél! Aztán a gyors, egyenletes futásnak megjön a böjtje, szúrni kezd az oldalam, bekapok egy szőlőcukrot. Számban olvadozó cukorral érem el a szép erdei úton a Réka-kunyhó tisztását, ahol megint biztatnak és fotóznak a sárga kabátos önkéntesek, leolvassuk a dugókámat, kedvesen invitálnak a kunyhóba enni-inni, a kínálat ugyanolyan fantasztikusan bőséges, iszom, bekapok egy darabka banánt, viszek magammal egy kocka csokit.

Az utolsó szakasz igazán viccesen kezdődik, mert a szám egyik oldalában még a szőlőcukor olvadozik, a másikban a kocka csoki, és közben a számon veszem a levegőt... Jó, hogy nem lát senki, de azért annak nagyon örülnék, ha én látnék valakit. A Zengő-csúcs óta nem láttam magam előtt futót, de egy szakaszon közös volt az utunk a hosszabb távot választókkal, néha szembejöttek páran piros rajtszámmal. Most meglátok egy szürke futóruhás gyaloglót, utol is érem, mondja, hogy ő bizony nagyon eltévedt, maga se tudja, hol, hosszútávon indult, és átkeveredett a rövidre. Ő már besétál, kicsit csüggedt. Én futok, itt erős a sár, látszik, hogy az előttem futók is útpadkán, fűben haladtak. Alattam szép patakvölgy, mellettem hatalmas fenyők, érdekes, csak itt látok fenyőt, a patakmeder felém eső oldalán egy-két sorban, mintha úgy ültették volna. Kiérek egy műútra, megszabadulok némi sártól, majdnem tovább megyek rossz irányba, mert olyan könnyű lenne egyszerűen bekocogni ezen a műúton Pécsváradra. De a rózsaszín festék más irányba terel, és a mögöttem gyalogló pályatárs is megerősít. Áttérünk a piros kereszt jelzésre, szép erdő, kis emelkedő, kis lejtő - most bejött a hullámvasút, ez tényleg az, ezt én is annak nevezném, és tényleg kellemes. 

Aztán majdnem eltévedek én is. Zárul a kör, visszaérünk oda, ahol felmentünk a Zengőre, de először nem ismerem meg, hogy itt már jártam, és az is megzavar, hogy jönnek szembe. Azt gondolom, a hosszabb táv biztos szemből jön erre, nekünk meg még fel kell mennünk oda, ahonnan ők jönnek. De pár lépés után szembejönnek rövidtávosok is, ők mondják, hogy az tévút, felmegy újra a Zengőre, ők vagy egy kilométert is mentek rajta felfelé. Ez az egyetlen pont, ahol félrevezető a jelzés, kinn vannak még a reggel a hegyre segítő szalagok - most újra felvinnének a hegyre. De le a kalappal a szervezés, a kijelölés előtt, mert mindenhol máshol egyértelmű a jelzés, és itt se ugrott be mindenki. Nekem szerencsém volt, a visszafordulókkal vágok neki most már a lefelé tartó útnak, és néhány kanyar után már megismerem, hogy erre jártam reggel.

Kicsit elszabadulnak a lovak, úgy rongyolok lefelé a hegyről, ahogy tudom, hogy lejtőn nem kéne, de olyan jó, végre lejtőn... aztán azért összeszedem az eszem és megfékezem magam. Ma, itthon érzem is, hogy kicsit meg is húztam a jobb térdhajlatomat, talán épp itt. Okosabb tempóban futok tovább lefelé, most már olyan sok a lejtő, hogy szinte örülök, ha egy pici domb jön. Megint abban a szép fiatal, sűrű erdőben futok, amiben reggel felfelé, aztán ritkul, már inkább csak bokrok kísérnek, aztán füves ösvény, és meglátom az első házat.

Végre a városban vagyok! Már csak a sportcsarnokig kell eljutni, de miért van ilyen messze...? Reggel közelebb volt, esküszöm. Fáradok, és a figyelmem is lankad, azokat a rózsaszín nyilakat, amik reggel egyértelműen vezettek, most alig veszem észre. Nagyon hosszú a lejtő, nagyon meredek ez a város, nem is hiszem, hogy reggel ezen futottam felfelé...? Balkanyar, picit emelkedő utca, megkönnyebbülök. Keresem az épületeket, a pontokat, amiket megismerhetnék reggelről, egy park végre ismerős, de ha nem kerepelnének a közelben, nem látnám meg, hol kell a célba kanyarodni. A cél előtti parkolóban pedig integet, kiabál a családom :) Regő fut velem picit, de engem elvisz a lendület, be kell futnom a célba, lehagyom szegényt... Végre ott a cél, Csanya tartja a leolvasót, a szpíker bemond, én pedig át se lépem a célvonalat, futok vissza Regőhöz... Már nem találom őket, elmentek a másik irányba, tehát megint megfordulok, vissza a sportcsarnokba, ha már ott vagyok, leadom a dugókát, látom, hogy kerítés van mellette, itt nem tudnak átjönni, tehát újra vissza a rajt/cél felé, kerülöm én is a sportcsarnokot, megtalálom őket, és végre-végre, harmadszorra befutok Regővel együtt :)

16.9 km, 745 méter szintemelkedés, 2:29:43. Nagyjából félórával jobb, mint amit reggel elképzeltem magamról. Mecsek Trail, köszönöm szépen!

És a célban meleg zuhany és meleg étel vár, Regő jön velem, vigyáznak rá, amíg lezuhanyozok, kap egy zacskó mandulát, azt ropogtatja, amíg én ebédelek, aztán szaladgál a sportcsarnokban. Péter kint van az autóban alvó Csongorral, én beszélgetek a futótársakkal, próbálom magam családtagnak érezni, de egyelőre inkább nagyon mazsolának érzem, mindenki százszor tapasztaltabb, mint én. Büszkén mondom egy csinos szőke lánynak, hogy 2:30 körül futottam a rövidebb távon - akkor még nem tudtam a pontos időmet - később kiderül, hogy ő a hosszú táv női nyertese, és 2:50 alatt futotta a hosszút! Hát, van hova fejlődni. De itt vagyok. És nagyon szép volt.

(Az első fotó a terepfutás.hu-tól, a kilátós pedig Ruzsa Alexandertől származik a facebookról.)