Húgomnak - a Bakonyból a Vértesbe

1985-ben, amikor ezen a napon még nemigen volt javallott ünnepelni, nálunk olyasmi történt, ami mindenféle történelmi eseménytől függetlenül megteremtette az alkalmat, hogy ünnepeljünk, és ezt ezentúl minden évben megtegyük. Született egy kishúgom. Ilyen esemény se azelőtt, se azután nem történt velem, úgyhogy a mai futás Áginak szólt.

Őszinte örömömre Péter dobta fel tegnap este, hogy akkor hova megyünk ma, lévén szabadnap. Nekem egyelőre eszembe se jutott a múltkori sukorói hosszú futás után, de kapva kaptam az alkalmon. Több lehetséges túra merült fel, a kék túrát akartam valahol folytatni, de nem nagyon hosszú és kemény terepen, azért valamennyire okosnak kellett lenni így, hogy még csak két nap telt el életem leghosszabbja óta. Végül Fehérvárcsurgóra mentünk, és megkerestük a Becsali kocsmát, ahol a csurgói kék pecsét található, és ahol néhány hete abbahagytam a túrát. Itt tett ki Péter, a gyerekek aludtak az autóban, én pedig nekivágtam az útnak.

Mivel általában nem előző este szoktuk eldönteni, hogy megyünk terepfutni, most kicsit kapkodós, felkészületlen voltam. A pulzusmérő öve rajtam volt, az óra otthon maradt. De a kulacsos öv ennivalóval, innivalóval és a térkép megvolt, úgyhogy gond nem lehet, legfeljebb most nem mérek pulzust. Ehhez az úthoz ideális esetben jó, ha van Bakony- és Vértes-térkép is, de megnéztem itthon előre, hogy a Bakonyból milyen pici rész az, ami a Vértes-térképemről hiányzik, és úgy döntöttem, nem viszek kettőt, csak nem azon a kis szakaszon fogok eltévedni.

Nem is tévedtem el, viszont a Vértes-térkép sajnos elavult, legalábbis a kék útvonal első néhány kilométere tekintetében. Ezen a fehérvárcsurgói tó nyugati oldalán ér be a kék, a valóságban és a Bakony-térképen meg a keletin, és megkerüli a tó nagy részét. Én az utóbbi szerint indultam, követtem a jelzést, a térképemen meg kinéztem azt a pontot, ahol már egybevág a régi és az új kék. A két térkép közti kimaradt szakaszon nem tudtam, merre megy, úgyhogy a víztározó gátja után pár kilométert aszfalton futottam, de ez is szép, erdős rész volt. Nem is kerestem, lemegy-e róla az új kék jelzés, a tó felé biztosan nem, hiszen onnan jövök, a másik oldalon meg egy fasor mögött házak voltak, gondoltam, ha ott megy, annyira itt is szép.

Aztán egyszer csak megjelent néhány fán a kék jelzés, összeértünk, pár méterrel később átkeltünk a Gaján, és jobbra bevettük magunkat a Gaja-szurdokba. Itt esett le, hogy hát itt már voltunk, csak akkor még nem figyeltem a kék túrát... Ez a Gaja-völgyi Tájcentrum, az elején tisztással, kis duzzasztott tóval, büfével és játszótérrel, ahová ezen a kivételesen meleg októberi szabadnapon szó szerint tömegek zarándokoltak. A kék jelzés és a tájcentrum tanösvénye átvezet a szurdokon, eddig már nem mentünk el azon a bő egy évvel ezelőtti kiránduláson, úgyhogy számomra új a látvány, és gyönyörű. Az őszi erdőben kanyarog a Gaja, tényleg természetfotósok albumába kívánkozik a táj. Sziklák, kidőlt fatörzsek, vadregény.

Tavaszi kép, Ádám-Éva fa, forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/gant-felsokincses/25-adam-eva-fa.jpg

Nekem már a tájcentrum elején kellett volna pisilnem, megörültem a büfének, de sajnos százasért lehetett volna, az meg nem volt nálam. Sebaj, majd keresek alkalmas helyet. A Gaja-szurdok erre nem felelt meg, sok volt a kiránduló, majd később. Ettől eltekintve gyönyörködve futottam át a szurdokon, a végében pedig élesen balra, kicsit visszafelé fordul a jelzés, és egy kis amatőr sziklamászással felvisz a szurdok tetejére, hogy innen is megcsodálhassam a völgyet és az eddig alulról látott sziklákat. Gyönyörű.

Szurdok felülről, forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/gant-felsokincses/24-gaja-szurdok.jpg

Tovább egy szűk ösvény visz, kicsit fúj a szél, ami nagyon jó, mert amúgy rettentő meleg van, érzem is, nagyon izzadok és sokat iszom, bár ebben az előbb vázolt probléma kicsit gátol. Vissza az erdőbe, át egy vadkerítésen, a túra összesen négy létrán vezet át, részben a fehérvárcsurgói vadaskerten, ami egy gyönyörű tölgyeserdő amúgy.  Elnézést, ha túl sokszor használom a "gyönyörű" szót...

Végül kiérek az erdőből, és eláll a szavam (nem mintha eddig beszélgettem volna magammal). Szemem előtt kinyílik a Móri-árok, szárnyal a tekintet, ameddig ellát, és szemben beleütközik a Vértesbe, ott van Csókakő vára és a vörös sziklamászó fal. Alattam Bodajk, távolabb Mór is látszik. Fantasztikus a kilátás. (és nem találok olyan képet, ami azt mutatná, amit én láttam, kell már végre egy fényképezős telefon!) A Bakony - Móri árok - Vértes jellegzetes vonala Fehérvárról is látszik, sőt tiszta időben a mi ablakunkból is, de ez így monumentális, és benne lenni az otthonról látott kép közepében hatalmas élmény.

És mégis találtam, forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/gant-felsokincses/22-bodajk-kektura.jpg

Bodajkra a sípályán vezet lefelé az út, a kék jelzés ott van a sífelvonó egyik oszlopán :) Aztán a városban is szépen kísér a villanyoszlopokon, nem lehet eltéveszteni. Csak bár a város szép és kedves, az említett problémám még nem oldódott meg, viszont a vizem majdnem elfogyott, egy kék kútból újratöltöm. És innentől aszfalt, napsütés és meleg, meg kellett, hogy érje az eddigi csodaszép útvonal, mert most jön a szenvedés.

Tűző napon futok kifelé a városból, enyhe lejtő vagy sík terep, és mégsem könnyebb, mint eddig, biztos vagyok benne, hogy a meleg miatt. Vagy nem volt elég a két nap pihenő a 28 km után, vagy nem jól ettem előtte... Mindegy, még jól vagyok, futok, csak hát nem tetszik a viszonylag forgalmas bekötőút, meg az, hogy ki kell menni a 81-es útra. A közös Bodajk-Csókakő vasúti megállónál megszerzem az első pecsétet. Iszom, mint a kacsa. Messzebb tekintve a Móri-árok szép, de a szántóföldeken nemigen lett volna értelme átvezetni a kék túrát, gondolom ezért halad a legrövidebb úton Bodajk és Csókakő között. A 81-esen már szenvedek, szerencsére alig több, mint 200 méter, de megfordul a fejemben, hogy felhívom Pétert, jöjjenek elém, nem akarok már futni. A csókakői bekötőúton sms-t ír, hogy hol vagyok, válaszul felhívom és tényleg mondom is neki. Régi trükkel él, azt mondja, á, nem jön, a gyerekek jól elvannak a játszótéren, hosszú az emelkedő, ne adjam fel. (Ismer, ezt csinálta biciklitúrán is, és utólag mindig hálás vagyok neki, hogy nem segít hozzá a feladáshoz.)

De azért most tényleg jól jönne. Időnként be-becsukom a szemem, tényleg kivagyok. Megtörlöm a homlokom, meglepődök, milyen poros, aztán rájövök, hogy ez só. Ilyen mértékű sókiválással még nem találkoztam - persze nem is futottam ilyen melegben hosszabbat vagy terepet. Talán kéne ennem valami sósat, és akkor jobban lennék? Abszolút nem kívánom. Lehet, hogy előre kellett volna feltöltekeznem vele.

Végre a bekötőút mellett egy fasorban sikerül elintéznem a régóta cipelt problémát, innentől még többet iszom és Csókakőn kulacsot is töltök. A Csókakő táblát homályosan látom, úgy érzem, közel vagyok az ájuláshoz, pedig azért biztos nem... de nagyon le tudnék most ülni a fűbe, hátrahajtani a fejem, becsukni a szemem... A faluban rémlik, hogy valamelyik kocsmában adnak pecsétet, meg is találom, kapok hivatalosat és szép őzikéset is. Minden ilyen apróság erőt ad. Kicsit később mosakszom, ez is nagyon jólesik. Talán már nem ájulok el. Meredek, meredek, meredek a vár felé, a nap meg csak süt. De már nem lehet messze. A lábaim mennének, semmi bajuk, a fejem nem viszi őket. Sört, fagyit, kávét akarok. Le akarok ülni...

A vár alatti parkoló tele, hol a játszótér, hol a családom...? Itt jönnek... puszi, nyakbaugrás, én ugrom a nyakba, az enyémbe ne ugorjon senki, mert felborulok. Kis játékkunyhó elé ülök a fűbe, hátradőlök, neki a ferde tetejének, behunyom a szemem, most jó. Egyik futásom végén se voltam még ennyire kész, soha. 

Kedves Húgom - ez a futás kicsit olyan volt, mint Te. Hirtelen, lökött, kicsit hűbelebalázs, de gyönyörű, nagyon szerethető és elég kemény. Fogadd szeretettel, boldog születésnapot :)

Nagyjábóli adatok: 15.07 km, két óra. Máskor majd pontosabban mérek :)