Kicsi kék a Bakonyban

Reggeli közben döntöttük el, mikor is induljunk. Ha most rögtön, akkor nem lesz túl vizes még az erdő? Később a gyerekek evés- és alvásidejét borítanánk fel, még később meg túl késő lenne... Á, menjünk most, annyira azért nincs már reggel. Az első állomás a nagy piros üzlet, ahol elemet lehet kapni a pulzusmérőmbe. Ez megvan, akkor indulás!

Van egy régebben beszerzett kék túrás pecsételőfüzetem, indulás előtt azt is előbányásztam, ha már arra járok, akár szerezhetnék bele pár pecsétet is. Bakonynánán megkeressük a megfelelő kocsmát, nyitva is van, szép piros pecsétet nyomhatok magamnak a füzetembe - az elsőt. Bemelegítek, búcsúpuszik mindenkinek, és indulok. 

A Bakonynána-Tés szakaszon már jártam nagyjából öt, öt és fél éve Marcival, egy csomó emlék tolul fel, de arra például nem emlékszem, hogy hol tér le az út a falu főutcájáról? Azért itt még elég könnyen megtalálom, és pillanatok alatt a Gaja patak gyönyörű szurdokvölgyében vagyok. Az ösvény lassan, de folyamatosan emelkedik, miközben a patakvölgy ugyanebben az ütemben lejt, úgyhogy egyre messzebb kerülök a pataktól, nemsokára a part menti fák lombjától már nem is látom, de végig hallom a csobogását. Hatalmas fák, keskeny ösvény, ideális talaj, ha volt is eső, vagy nem nagyon engedte be az erdő, vagy le is folyt már (Nálunk tegnap jócskán esett.) Gombaillat van, a nap átszűrődik a fák között, már-már arra gondolok, elég lett volna a légáteresztő póló.

Két és fél kilométer Bakonynánától a Római fürdő pihenőhelye és vízesése. Lekapcsolom az órát, itt muszáj egy kicsit nézelődni, sőt, abszolút amatőr sziklamászás is következik.

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/1125916

Forrás: http://www.bakonynana.hu/nevezetessegek.html#latnivalok

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/23027665

(Igen, egyszer majd nekem is lesz olyan kütyüm, ami mindenre jó, gps-es is és fényképezni is lehet vele... addig kölcsönveszem a fotókat arról, amit láttam. Csak forrásmegjelöléssel!)

A vízesés fölött található a Sobri Jóska barlang, Marcival anno fel is másztunk hozzá, de soha többet. Felfelé még nem is vészes, de emlékszem, hogy lefelé egy halálfélelem volt - nem magam miatt, az ötéves gyerek miatt. Nem tudtam, mire vállalkozom, és azóta, hogy tudom, nem vállalkoznék rá még egyszer. Most a hegyoldalban egy új kopjafát látok... Gyönyörű az erdő és a szurdok, de veszélyes is.

Kigyönyörködtem magam, átkeltem párszor a patakon, bele is kóstoltam egy picit, indulok tovább. Az első olyan emelkedő következik, amibe belesétálok, de nem hosszú, és hamarosan kiérek az erdőből. Murvás úton haladok tovább, egyszer elbizonytalanodom, hogy itt nem kéne jobbra átkelni a patakon? De nem látok jelzést, úgyhogy maradok a murván. Egy idősebb házaspárral találkozom, összeköszönünk, a feleség megkérdezi: "csak nem tájfutó?" és olyan elismerően néz rám. Nagyon jólesik, mondom neki, hogy nem táj, csak terep, ez nem az az igazi tájfutás, én csak megyek előre a kéken :)

Aha, azt hiszem... De hol a kék? Nyílt mezőn futok, nagyon szépek a dimbek-dombok, de nincs nagyon a jelzés kihelyezésére alkalmas fa, kő, vagy bármi. Biztos azért ritkás a jel. Aztán rájövök, hogy nem, valószínűleg ott kellett volna átkelni a patakon, ahol elbizonytalanodtam, de már messze van, mindegy. Később megnézem a térképen, igazából nincs jelentősége, gyakorlatilag egy nyomvonalon és egyforma hosszan megyek a turistajelzéssel, csak a patak másik oldalán. 

Kezdenek szaporodni mellettem a civilizáció jelei: villanyoszlopok, majd lovastanya, valami kis nyaralótelep, és már itt vannak Jásd első házai. Befutok a faluba, keresem a pecsételőhelyet. A kocsma nincs nyitva, de ahogy hátat fordítok az ajtajának, a terasz kerítésén meglátom a kis kék-fehér dobozt, benne a pecsét. Kis ráleheléssel fog is, megvan a második.

Indulnék tovább, de Jásd központjában egyetlen kék jelzést látok, tőle se jobbra, se balra. Nincs más hátra, meg kell kérdezni. A jásdiak nem mutatkoznak nagyon vendégszeretőnek, végül a harmadik próbálkozásomnál egy nagyon kedves bácsi megmenti a falu becsületét, és útba igazít. Kis fahídon kelek át, utána az első fán ott a jelzés. Ápolt, nyírt füvű ösvény vezet be az erdőbe, előttem a túra legkomolyabb emelkedője vezet a Tési-fennsíkra.

Pár lépéssel az erdő széle után meglátom a Siska-kút forrását. Nagyon érdekes forrás, egy kristálytiszta vizű üreg telik folyamatosan vízzel, a felszínén semmi mozgás nem látszik. Ha a mélyedés szélén túlcsordulva nem indulna belőle bővízű kis patak, olyan lenne, mint egy pocsolya egy kőüregben. Vékony fém pózna van leszúrva a partján, rajta hosszú lánccal rögzített csajka - ha már ilyen kedves az invitálás, merítek és iszom egy kortyot a jéghideg forrásvízből.

Megint nagyon szép erdőben járok, felettem néha kibukkannak a mészkősziklák, ezek rejtik a Siska-kúti üregeket. Itt nem nagyon tudok futni, amikor az emelkedő engedi, futok, de nem erőltetem. Felérek egy vízszintesebb részre, padok kínálnak pihenést, ezt most nem veszem igénybe, de a kihelyezett információs táblát elolvasom. 

Hamarosan megint murvás erdei útra érek, és egy irtáson vezet az utam. A jelzés eltűnik, megint gyanús nekem egy jobbra kanyarodó ösvény, de azon sincs kék jel. Térképpel bizonytalankodom, kicsit körülnézek előre-hátra a murvás úton, és mennyire jó, hogy hátrafordultam! Fantasztikus kilátás tárul elém, a Bakony vonulatai előtérben a szápári szélkerekekkel. És végül a kis jobbra kanyarodó ösvény a jó útvonal, csak sajnos magas gazban halad, benyúló szederindák, csalán, itt szúr, ott csíp... Egy-egy bükkfa már van az irtásban, aztán beérek végre megint az erdőbe.

Innen már közel van Tés, a pecsételőhelyhez még ki kell futnom a faluból az aszfaltúton, aztán egy kicsit vissza az erdőbe, de hiába, mert az Alba Regia barlangász kutatóház az erdőből a kerítések miatt nem közelíthető meg. A csőszpusztai úton reggel elhaladtunk mellette, láttuk is a pecsét jelzést, arra érek most ki, és a szomszéd házat megkerülve megérkezem.

Utólag fogalmazgattam magamban, milyen is ez... Olyan meghitt, otthonos érzés, hogy engem itt várnak. A kutatóház ugyan zárva, nincsenek most itt, de akkor is szívesen látnak, bejöhetek a teraszukra, pihenhetnék, falatozhatnék az asztaluknál, még egy esővízzel telt vályú is van, amiben megmosakodhatnék. Az ajtón pedig ott a pecsét, begyűjtöm a harmadikat is, és indulok tovább.

Már újra az erdőben jut eszembe, hogy hát én éhes vagyok, és azt terveztem, Csőszpusztán majd eszem. Na, ezt elfelejtettem, sebaj, nem terveztem nagy evést, csak a kulacsos övem kis zsebében lapuló két mandulás energiaszeletet, ezeket most bekapom menet közben. Széles erdei úton haladok, nagyon az erdő szélén, mellettem jobbról szántóföld. Ide bizony akadálytalanul esett be az eső, hatalmas pocsolyákat kerülgetek, és sokszor a sár miatt kell lassítanom. Várom már, hogy igazán bevigyen az út az erdőbe.

Itt már gyakrabban nézegetem a térképet, erre még sosem jártam, keresem a tájékozódási pontokat: jobbra elhagyom a kék barlang jelzést, ez vezet az Alba Regia barlanghoz. Nem sokkal ezután találkozom a piros sáv és a kék L jelzéssel, utóbbiért egyszer majd vissza kell jönni: a hamuházi erdészháztól vezet a Csikling-várhoz, amit filmen úgy láttam, érdemes megnézni. (Bár most, hogy utólag képeket keresek róla, elbizonytalanodtam, lehet, hogy az nem is ez volt.)

A Hamuház után következik az út egyik legszebb szakasza, nagyon feldob, avarral borított gyönyörű bükkerdő, vízmosásokkal, keskeny, de nagyon kellemes, kanyargós, hullámzó ösvénnyel. Úgy képzelem, ez vezet majd be Kisgyónba, és közben beér a zöld, a piros és a többi jelzés, olyan lesz az érkezés, mint Dobogókőre volt.

De nem, megint egy irtásra és egy kavicsos útra érek ki, jelzés sehol. Sétálok jobbra, balra, megint van egy gyanús ösvény, de nagyon picike, és jó sokáig bemegyek rajta, mégsincs kék jelzés. Már majdnem elkeseredem, hogy hát ez nem igaz, tudom, hogy nagyon közel vagyok, és itt fogok eltévedni...? Térkép alapján egyértelműnek tűnik, hogy a pici ösvényt kell választanom, de ez tényleg nagyon pici. Összeérnek az ágak, minden lépésnél mindkét oldalról csapkodnak, és a fejemet is le kell hajtanom. De aztán meglátom az első nagy bükkfát, és ott a jel! Megint szép az erdő (meg az élet), futok tovább, pár perc múlva egy erdei szentélyhez érkezem, egyszerű fakereszt, padok, egy táblán elgondolkodtató mondatok. Itt-ott már embereket látok, gombásznak néhányan. Az erdei ösvényből földdel lepett aszfaltút lesz, aztán beér egy komolyabb műútba, innen tudom, hogy már nagyon közel vagyok. Elfutok a régi idők tanúja mellett: ütött-kopott kandeláber, felette hiányos betűk: valaha Kisgyón Bánya lehetett a felirat. Előttem az úton egy autó alakja sejlik fel... gyanúsan hasonlít a miénkre, és igen! Ott a családom, és a kétévesnél idősebbek azt kiabálják, hogy kolomp, kolomp :) Innen már csak a kulcsosházig kell elfutnom, a hátuljában, a villanyóraszekrénynél megtalálom - ezúttal nem a pecsétet, hanem előre lepecsételt matricákat. Megérkeztem.

Táv: 16.1 km   Szintemelkedés: 425 méter Idő: 2 óra 9 perc   Tempó: 8:01 perc/km