Kékes Csúcsfutás 2015

Most olvastam a BSI kisfilm beharangozó cikkének a címét: "Egyszer kipróbálja az ember, és utána muszáj újra jönni" - egy futótól hangzik el a filmben. És ez így van. Hogy miért, nem tudom - megpróbálni jobb eredményt elérni? Megpróbálni kevésbé meghalni a hegyen? A teljesítés öröméért? De tényleg muszáj. Különleges futás ez, különleges esemény.

Idén csak 32 fok volt a csúcson, nem 34, mint tavaly, de szárazabb, talán melegebb, nem biztattak villámok félúton. Sokkal kevésbé izgultam, és ez nagyon jó volt! Öröm másodszor ott lenni, de még messze nem vagyok rutinosnak mondható. Öröm volt ismerősökkel találkozni is: már előző este Judittal Mátrafüreden, aztán reggel újra, Zsófival és Mátéval, rájuk már nagyon vártam. Mező Jani bácsival, akit pont egy éve pont itt láttam utoljára. A BSI hangjával, Péter Attilával, aki immár személyes ismerős. Ádival, aki 18-ból 18-adszor teljesítette a csúcsfutást. Szilvivel, aki látássérült futókat kísér versenyeken a Suhanj! színeiben. Büszke vagyok rájuk.

Zsófival

Már reggel kilenckor megérkeztünk Mátrafüredre, még csendes volt a rajt környéke. A panzióban, Galyatetőn reggeliztem, aztán rajtszámátvétel után főleg üldögéltünk a fűben, masszíroztam a lábamat, ittam. Péter felment az utolsó előtti busszal a csúcsra, hogy majd a célban várjon, én akkor kezdtem melegíteni, vettem még zsemlét és kefirt, de csak a zsemlét sikerült megennem, mert Jani bácsival beszélgettem, és közben mégse mártogathatom a kefirbe a zsemlét :) Nemsokára befutottak Zsófiék családostul, jaj nagyon jó volt látni őket :) Vettem egy Sponser hosszú felszívódású szeletet is, a dél körüli rajtokkal mindig bajban vagyok, hogyan kell készülni, amikor az ember ebéd helyett fut? És még egy banánt is kaptam Zsófiéktól, aztán lassan beálltunk a rajtba.

Mivel már kétezer ember indulhat, kéthullámos a rajt, én a másodikból akartam indulni, nem terveztem 1:25 körüli időt, csak a tavalyinál (1:38:02) akartam egy picit jobb lenni. Az edzéseket jól megcsináltam, éreztem a fejlődést, de nem igazán éreztem a jó formát, az energiát, amit az is okozhatott, hogy a verseny előtt két héttel rondított bele egy többnapos epegörcs. Akkor elvesztettem a hitemet, még relaxációban is próbáltam visszaszerezni, az sokat segített. Egyre jobban vártam a versenyt, örültem neki, álltam elébe. Naszóval a második hullámba akartam állni, jobban szeretem, ha én előzgethetek, mint ha engem előznek sokan, lelkileg jobb az. De Zsófi rábeszélt, hogy álljunk inkább az első végére, végülis mindegy volt, elég is volt a tömegben hátrafelé araszolásból, megálltunk. Judittal is együtt indultunk, aztán később hárman háromfelé szóródtunk szét.

Elrajtoltunk, a telefonom elindult, a pulzusmérőm semmiképp sem akart, ezzel tökölődtem egy ideig menet közben. Bevillant, ahogy tavaly már az első kilométeren megfordult a fejemben, hogy jesszusom, ki az a marha, aki itt felfut...?? Jó volt idén már tudni, hogy kibírható.

Nagyon meleg volt, a tavalyi tapasztalatokból okulva az első frissítőig vittem magammal vizet, ittam és locsoltam a fejemre is. Mindkét karomon volt hűsítő nedves pánt, az egyik alatt szivacs. Az első frissítőpontnál otthagytam a palackomat, és innentől a további frissítőpontokra bíztam magam, elég is volt a kínálat. Itt az első frissítőnél döntöttem úgy, hogy mivel most úgyis gyalogolok a pohárral, megpróbálok lelket verni az órámba, és sikerült is. Innentől tudtam a pulzust figyelni, amit nagyon szeretek, mert olyan befelé fordulós, magamra figyelős dolog, jobb, mint a tempó szerint futni. Utóbbit bemondja a telefonom, de ha pulzust mérek, akkor ezt csak úgy mellékes információként eltárolom, meg számolgatok vele. Itt még nem is annyira figyeltem rá.

A 6-7. kilométer a legkönnyebb, úgyszólván alig emelkedik, és itt van a csúcsfutás egyetlen, néhány méteres enyhe lejtője. Nem sokkal a nyolcadik kilométer előtt ért utol Kocsis Árpád, BSI nagyfőnök, hátulról olvasva a pólómat azzal biztatott, hogy az utolsó néhány méter terepfutás! Aztán a szurkolókat lelkesítette és dicsérte Mátraháza felé közeledve, akik persze ettől nagyobb lelkesedésre kapcsoltak, mázli, hogy vele együtt futhattam ezt a szakaszt.

A mátraházi frissítőnél elmentem pisilni is, tudtam, hogy ez egy-két perc veszteség, de nagyon vártam már az alkalmat. Hiába mentem el a rajt előtt is, valahogy reflexszerűen újra jelentkezik az inger induláskor, gyakran vagyok így, aztán vagy elmúlik, vagy nem. Megkönnyebbülten indultam tovább, frissítés, sőt párakapu! aztán komolyodik az emelkedő. Tavaly a meredekség dacára nekem itt lett jobb, ahogy beérünk az árnyékba. Idén is ezt érzem, és a tempóm még mindig jó. Most már, féltávon túl, lehet számolgatni: körülbelül tíz perccel jobb vagyok a tavalyi időmnél! Persze tudom, hogy az utolsó néhány kilométer lassabb, levesz az átlagból, de ez akkor is nagyon jó.

Kilenc kilométer után, tíznél belegyalogolva még azt számolgattam, hogy tizenkilenc percem van a hátralévő másfél-két kilométerre. Meglesz a javítás. Itt találkoztam Szilviékkel is, ő is mondta, hogy milyen jól megyek. Aztán tovább akartam futni, és úgy éreztem, kiugrik a szívem a mellkasomból, és hányingerem is van, Valami nem jó. Inkább gyalogoltam mégis, nem ment. Nem tudom, mi történt, olyan érzés utólag, mintha valami elfogyott volna. Próbálok újra futni, kocogok is valamennyit, de megint hányinger, szívdobogás. Az utolsó frissítőnél már nem is kértem semmit, úgy éreztem, nem vagyok szomjas se, meg tele a gyomrom folyadékkal, viszont nagyon szerettem volna, ha van vödör a szivacsot, sapkát belemártani, de épp üres volt. Már csak 600 méter, most már meg kell legyen, féllábon is. Itt már megfordult a fejemben, hogy kicsúszom az időből.

Szanatóriumbejárat, parkoló. Innentől már befutok, ha addig élek is. 

Sípálya. Nem megy, az Istennek se. Én itt feladom, ciki, nem ciki, gyalogolva fogok célba érni. Mellettem a 190-es rajtszámú futótárs, azóta is áldom a nevét, odaszól: gyerünk, ne add fel, itt már nem adhatod fel, gyere, fussál! -Húzzál! - kérem, mármint szavakkal, és ő még egy-két hajrát mond, és tényleg belehúzok, és futok, de jó, mégse gyalogoltam be. Emelem a fejemet, keresem Pétert, ott van a kordonon túl, kiabál és fotóz, ettől is erőre kapok, olyan jó látni! Hol van már a cél...?? Két kapu van, az első csak a szponzori, a második a cél, odáig kell bírni... és bírom, és aztán kipukkadok. Nem vagyok szép a célfotókon, de hogy mindent elmondanak, az biztos.

Sípálya, fehérben a 190-es

Attila kiabál a mikrofonba, Timikéééém...! Magasba emelem a kezem, megvan... de erről már nem készült fotó. Érem a nyakba. befutócsomag, a legjobb benne az alma. Telefon leállít, idő: 1:40. Hát, nem sikerült... De legalább megvan. Talán a nettó idő...

Nyújtogatok, harapom az almát, beállok a sorba a csúcskőfotóért. Térdemre támaszkodva levegőért kapkodok. Megtalál Péter, a nyakába borulok, bár csurom víz vagyok, meg izzadt és büdös. Körülöttem nagy érzések és emberi történetek: telefonhívások "anya, megcsináltam!", gratulációk és tapsok. Érkezik Forrest, aki most dupla kocsit tolt fel két beteg gyerekkel, meg a Suhanjosok, a nyolcvanévesek és a hetvenéves magnós bácsi, aki tizenötödször futott fel. Araszolunk előre a sorban, elkészül a fotó, és közben megérkezik az sms is: 1:38:39 a nettó idő. 37 másodpercet rontottam a tavalyihoz képest. De a másodpercek nem számítanak, Mégis megvan. 1:38 az 1:38, mint tavaly :) Magyarázhatom azt a 37 másodpercet az epegörccsel, vagy hogy kiálltam vécére, de nem teljesen mindegy? Megismételtem a tavalyi csúcsfutásomat, felértem a hegyre!

Aztán jöhet a jól megérdemelt tejeskávé a kilátóban, átöltözés és pihenésképpen 13 km túra a szállásunkra, Galyatetőre :) És jövőre újra itt, mert ha egyszer kipróbáltad, utána muszáj...

Kékes Csúcsfutás     11.6 km     671 m szint     1:38:37

Újra a Kéken!

Most visszanéztem: majdnem pont egy éve annak, hogy Csobánkánál elhagytam a kék jelzést. Uramisten, mennyire hiányzott! Azóta nemegyszer írtam már ezeken a hasábokon, hogy szívesebben futottam szervezett futásokon, teljesítménytúrákon, terepversenyeken, mert élt bennem a tavalyi rosszullét miatti para. Érdekes, pedig visszaolvasva az utolsó kéktúrás blogbejegyzést, ott tök jól éreztem magam, csak aztán maga alá gyűrt mégis... Több futásra mondtam már azt is azóta, hogy az a nagy visszatérés, újra terepen: amikor novemberben először mentem újra egyedül terepre, vagy amikor a Budai Trail egy szakaszán egyedül maradva nem féltem. Mégis, az, hogy a kék ösvényt sikerült most folytatnom, számomra egy mérföldkő. Sajnos egyre nehezebb is folytatni, mert a hozzánk közelebbi szakaszok majdnem teljesen megvannak, a távolabbiakra nehezebb eljutni. De szerencsére nincs időhöz kötve a teljesítés. Egyszer majd bejárom egyben is...

A hétvége optimális időkihasználásához az kellett, hogy szombaton déltájban már haza is érjek. Ehhez este mindent előkészítettem, hogy reggel csak fel kelljen öltöznöm, bekapni egy banánt és elindulni. A napkeltével indultam, és Andi, giziontársam csobánkai otthonánál parkolhattam, nagyon jó volt így, hogy végig biztonságban tudhattam az autót. Bemelegítésként elgyalogoltam-kocogtam a háztól a falu széléig, ahol beérkezik a kék a Nagy-Kevély felől, és keresztezi a pilisvörösvári műutat. Kicsit meghatottan néztem vissza a hegyre, amiről egy éve jöttem le. Végre újra itt! Rituálisan lefényképeztem, honnan jöttem:

Pont innen néztem vissza tavaly, itt ültem az út szélén fáradtan

Kicsit távolabbról, itt látszik a Hármashatárhegy is

Aztán már csak előre néztem, és bevetettem magam az erdőbe. Pulzuskontrollal futottam, az volt a tervem, hogy Pilisszentkeresztig a megadott pulzustartomány felső határát tartom, onnantól durvul majd az emelkedő, elég lesz a teljes tartomány vagy az alsó széle. Így a felső határon remekül futottam, nem volt nehéz, és nem akkor gyalogoltam bele, amikor meg akartam halni és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább (ilyen pont nem is nagyon volt) hanem amikor a pulzusom 160 fölé ment. Olyankor visszaengedtem 150 alá, és újra futottam.
Talán 2-3 km a csobánkai Szentkút a fölé emelt kis kápolnával. Elméletileg egy pumpálós karral lehet engedni a vizet, nekem most nem sikerült, a kart sem találtam, pedig úgy szeretek az utamba kerülő forrásokból inni. Azért megnéztem, körbefotóztam és mentem tovább.

A kápolna után kiér az út egy kis rétre, pihenőpadokkal, majd élesen visszafordul és emelkedik, némi tisztás után újra beér az erdőbe. Itt láttam egy akkora meztelencsigát, de akkorát, hogy először siklónak néztem. Legalább húsz centi, és nem túlzok. Bele is borzongtam az élménybe.
Innentől sokáig nem volt más, csak erdő, szépséges, üde zöld, sűrű erdő. Kirándulókkal nem találkoztam, egy gombaszedő fiúval egyszer - korán volt, háromnegyed hét körül indultam. Vártam, hogy mikor találkozom a Dera patakkal, tudtam, hogy valahol a közelben folyik, és össze kell majd futnunk, hiszen Pilisszentkereszt alatt az ő szurdokvölgyében vezet majd az út.

Üde zöld

Végül hét kilométernél ért oda a patak, egészen hirtelen, semmi előzetes vízcsobogás, egyszer csak ott volt az út alatt. Kitört rajtam az izgalom, akkor mindjárt itt lesz a szurdok! Kis kaptató, kis tisztás tűzrakóhellyel, a túloldalon autós pihenő, és az első fahidak - valóban kezdődik a szurdok. Az elején vicces a kék ösvény, átvisz egy hídon és visszahoz egy másikon csak azért, hogy keringhessek, mert szép :) aztán később már az út vonalvezetése is indokolja a cikázást. Gyönyörű a Dera-szurdok, párás, sötét, telefonnal a kezemben futkosok, hogy könnyebben tudjak fotózni, de nem sok sikerült jól a fényviszonyok miatt.

A szurdok felső szélénél találkozom a másik meztelencsigával, ő is hatalmas és ő már annyira kibillent a lelki egyensúlyomból, hogy nem figyelek oda egy kőre és elesem. Semmi baj, felkelek és megyek tovább, de most már tuti, hogy a csiga veszélyes állat :)

Lassul, csendesedik a patak, egyenesedik a táj, érzem, hogy kiérek lassan a szurdokból, kicsit sajnálom is, mert gyönyörű. De közben várom az érkezést Pilisszentkeresztre, és az új pecsétet a kéktúrafüzetembe majd' egy év után. Még egy utolsó patakátkelés, ez most nem hídon, hanem köveken, meg egy utolsó utáni keskeny pallókon, aztán kikapaszkodom a mederből, és ott a falu széle. Megkeresem a Felső kocsmát, boldogan megszerzem a pecsétet, frissítek, tájékozódom és indulok tovább. Nagy levegő... tudom, hogy innen jön négy kilométer keményebb emelkedő Dobogókőig.

Eddig szépen tartottam a pulzustartomány felső határát és a kb. nyolcperces tempót, innentől úgy csinálom, hogy a tempó nem érdekel, a pulzustartomány alsó határa alá nem csúszhatok. Főleg gyalogolok felfelé, akkor futok, ha a 141 alá csúszom. Általában bővel 150 felett vagyok gyalog is... Kivettem a zsákból a kulacsot, néhány lépésenként iszom. Keskeny, köves az út, az eddigi tölgyeserdő vegyesbe vált, fenyvessel is foltozva. A talaj még jó, de határozottan nedvesebb, mint a lentebbi szakaszon. Sajnos egyértelműen látszanak a decemberi jégkár nyomai, de az út már tiszta, a rengeteg munka is látszik, amit elvégeztek a környéken.

Hamarosan hátulról kerülöm a Zsivány-sziklákat, majd melléjük érek, innen jobban beláthatók. Kedvem lenne mászkálni egy ideig rajtuk, közöttük, de sietni kell, a kilences buszt már úgysem érem el Dobogókőről, de a tízest muszáj lenne.

Itt már nagyon éhes voltam, egy ideig lebeszéltem magam, hogy ugyan már, majd a csúcson eszem, aztán rájövök, hogy ha úgyis gyalogolok, miért ne ehetnék most? Előhalászom egy müzliszeletet, nagyon jólesik. Közben sárosabb részre érek, az elmúlt hetek sok esőzéséből új vízfolyások, időszakos patakok keletkeztek a hegyen, rajtuk keresztül gázolok. Kicsit veszít meredekségéből az emelkedő, újra tudok futni. 15 km volt a terv, most úgy számolom, kicsit előbb fel fogok érni, úgyhogy először elfutok a Rezső-kilátóig, és úgy vissza a dobogókői kilátóig és a turistaházig. Azért felérve a parkolóhoz az első dolgom ellenőrizni a buszindulást, nehogy pórul járjak. De jól tudom, van még elég időm Rezsőre, és mivel itt fent már sík a terep, pár másodpercet még javíthatok az átlagomon is :)

A kilátás Rezsőtől

Rezső

Végül 16 kilométer lett a célig, a kilátóig. A runkeeper pont mondta be az adatokat, mellettem külföldi bringások gratuláltak, én csak néztem a tájat és szívtam magamba a látványt.

Egy célfotó, csúcsszelfi:

Aztán gyors órára nézés, ajjaj, még pecsételni is kell, el ne menjen a busz :) irány a turistaház, elköszöntem a hegytől, beütöttem az újabb pecsétet duplán, vettem egy kólát és leültem a buszmegállóban. De jó, hogy itt voltam! :)

A busz a csobánkai útelágazásig vitt, onnan még majdnem 3 kilométert gyalogoltam-kocogtam levezetésképp az autóig, tehát végül a szombati kilométereim száma 20,46 lett :) plusz egy csomó autós kilométer. És most aztán mindennél jobban vágyom a folytatásra, ha több időm lett volna, biztosan nem állok meg Dobogókőn!

Csobánka - Dobogókő 15.98 km     718 m szint     2:30:50

Tartozós poszt magamnak

Amit még nem írtam meg:
 - Országfutás március 14.
 - Vértesi Panoráma tanösvény május 3.
 - Zamárdi-Töreki május 17.

VTM

Használati utasítás a szűkszavú, puritán címhez: igazából úgy kell kiejteni, hogy VÉÉÉ TÉÉÉ EMMM! Csupa nagybetűvel és felkiáltójellel. És máris egész más hangulata lesz :)

Nem is tudom, hogyan kezdjek neki a beszámolónak. Az év nagy célversenye volt ez számomra, mióta az őszi első, városi maraton utáni szünetben megszületett a fejemben, hogy akkor legyen ez a következő nagy cél, innentől készüljünk erre. Abban a néhány hétben kerestem meg Gabit, aki azóta az edzőm, és nagyon sokban neki köszönhetem, hogy most itt tartok. Elkezdtünk együtt dolgozni, felkészülni, jött a Naszály Trail, aztán Kaposvár, meg a túrák, futások, amikről itt be is számoltam - mind az ide vezető lépcsőfokok voltak.

Az utolsó akadály, amit le kellett küzdenem, a felgyülemlett stressz és para volt. Szinte nem is vettem észre, csak utólag látom, mekkora teher gördült le rólam, mennyire rákoncentráltam és kicsit talán be is fordultam már az utolsó napokban. Nagyon sokat segített szombaton ez a fantasztikus videó, amit a barátaim raktak össze nekem: http://indavideo.hu/video/TIMI3

Lett versenykörmöm is, pink, mint a nadrágom, Run for your life! felirattal, szóval tényleg minden együtt állt egy szuper futáshoz, már csak maga a futás hiányzott. Péter és Csongor kísértek el a rajtba, a többiek még otthon aludtak. Nem volt egy teljes óránk Száron a rajt előtt, de már a sportcsarnokba belépéskor, az első ismerős megpillantásakor éreztem, hogy szakad le rólam a feszültség, hogy egyre jobban vagyok. Hanga, Gergő és a többi DK, aztán Gyöngyi, akivel most találkoztunk először személyesen, Viki férje, Balázs, Györgyi... minden ismerős arc egy legördülő kő. Drukkok, puszik, hajrázások, aztán visszaszámlálás és rajt!

DK Team a VTM-en

Szerencsére a terep egy részét ismerem a tavalyi félmaratonról, egy másik, hosszú szakaszt pedig a kék túráról. Így tudtam, hogy az első kb. hét kilométer nagyjából folyamatosan emelkedik, erre fel voltam készülve, arra is, hogy körülbelül hol fogok először belegyalogolni. Az erőbeosztás lutri volt, abszolút nincs maratonrutinom, pláne terepen, hogy érezzem, mennyi erő van még bennem, hogyan kell tartalékolni vagy hol lehet többet kiadni, így igyekeztem az elején okosan, tartalékolva menni, illetve az ismert szakaszokon magabiztosabban mozogni.

Még az elején, sok futó együtt

Jó volt látni a színes sokaságot kanyarogni az erdőben, oda-odaköszönni ismerősöknek és most megismert embereknek, együtt haladni egy cél felé. Gyöngyivel indultam el, szinte véletlenül, mert ő még kicsit tanácstalanul járkált fel-alá a rajtban, amikor már visszaszámoltunk, hát megfogtam a kezét: gyere, fussunk! Nem volt olyan tervünk, hogy együtt teljesítjük az egészet, de sikerült nagyjából mindig egy tempóban haladnunk, és olyan jó volt így!

Jó sokan voltunk, lassan húzódott szét a mezőny, és az egész távon ritkán voltam - voltunk ketten Gyöngyivel - egyedül az erdőben. Az emelkedő hét kilométere után nagyon szép, szintezős erdei út következett, figyeltük az erdőt, a virágokat, egész más volt, mint tavaly: akkor zöldebb volt, és sokkal melegebb. Most ideális futóidőt kaptunk. Kilenc kilométernél kanyarodtunk le az addigi, tavalyról ismert ösvényről, és térünk rá a kék keresztre, nagyrészt kellemesen lejt, itt lehet futni. 

Egyelőre figyelem az időt, a tempót, nem minden kilométernél, de néha megjegyzem, hol is tartunk, számolom, hogy ha így megy tovább, mi lesz a vége. Mivel életem első terepmaratonja, a cél a teljesítés, de azért hátul a fejemben titkosan mégis vannak időcélok. 5:30 az, ami a fantasztikus hiperszuperboldogság lenne. Hat óra a "jól van, elégedett vagyok". Minden ezutáni idő pedig azt jelenti, hogy oké, rendben, teljesítettem a távot! Szóval rosszul nem jöhetek ki :) Egyelőre úgy számolom, az 5:30-on kívülre lógok ugyan, de a hat órán kényelmesen belül vagyok. Hamarosan újra emelkedni kezd a kék kereszt, majd megérkezünk szerintem Csákányospusztára, de ebben nem vagyok biztos, mert én a kékről érkeztem anno. Most keresztezzük a kék túrát, maradunk a kék kereszten, elfutunk a hihetetlen hangulatú körtvélyespusztai temető mellett - amit én mínusz kilenc fokban, behavazva megrendítőnek láttam - és egy kicsit hullámozva, aztán meredeken lefelé megérkezünk az első frissítőponthoz. 14 km, elviccelődünk kicsit, veszünk magunkhoz elemózsiát, megnyaljuk a sót, Gyöngyi helyben enne, én ott megtöltöm a markomat és majd gyalogolva megeszem, hívom őt is.

Ráfordulunk a kék jelzésre, innentől nekem boldogság, itthon vagyok! Errefelé kétszer is jártam, egyszer futva, egyszer Marcival túrázva. Nagyon látványos szakasz, ha valaki bele akar szeretni a Vértesbe, arra ideális. Most ellenkező irányban tesszük meg, mint amerről eddig jöttem, innen könnyebbnek tűnik. Már persze miután megmásztuk a Mária-szurdokot felfelé. A Mária-szurdok gyönyörű, felemelő, fantasztikus. Futni ugyan nem lehet benne, pláne felfelé, viszont legalább jól meg lehet nézni. A tetejére felérve újra a temetőnél vagyunk, majd aszfaltút jön, itt úgy érzem, repülök a szembeszélben, számomra ez az egyik legjobb rész. Aztán vissza az erdőbe, kis emelkedők és nagy lejtők követik egymást, aztán jön a Vitányvár, idegenvezetést tartok Gyöngyinek, de sajnos idén nem megy fel a várhoz az útvonal, csak a lombokon át látjuk. Megcsodáljuk a Rockenbauer-emlékfát, kiérünk egy irtásfolt mellé, és jön a boldog száguldás másik oldala: kicsit szenvedek az emelkedőn, és megbeszéljük Gyöngyivel, hogy régebben 18-19 km körül szokott lenni a holtpontom, de amióta futottam pár hosszabb távot, nem tudom, áthelyeződött-e későbbre, vagy ez már az? Igyekszem belegyaloglással kibekkelni.

A Vitányvár előtti lejtőkön azt hittem, elhagyom Gyöngyit, érdekes, hogy nem beszéltük meg, hogy végigmegyünk együtt, egyszerűen úgy alakult a tempónk. Itt gyorsabb voltam, illetve a cipőm alkalmasabb volt a lejtőn futásra, mondta is, hogy menjek nyugodtan. Az emelkedőn meg ő ért utol, és később több olyan pont volt, hogy pont egyszerre volt elegünk, egyszerre gyalogoltunk bele, egyszerre futottunk neki újra. Az emelkedőn elkezdtem azt a taktikát - a barátaimra és a hihetetlen szurkolásukra gondolva, ami időn és téren át elért ide az erdőbe - hogy amikor épp meghalnék, épp belegyalogolnék, akkor csakazértis kinézek még egy fát, még egy jelzést, és elfutok odáig. Többször kiderül, hogy nem is halok meg, bírom tovább is, máskor meg a kinézett pont után tényleg jólesik egy kis gyaloglás.

Elhagyjuk a Szarvas-kutat, aztán a Mátyás-kutat, előbbinél percekig kiabálunk egy lány után, aki hosszan továbbfutott egyenesen a jobbkanyar helyett, de a többedik kiáltást végül meghallja. Aztán jönnek a szép, mély völgyek, ahol télen annyi hollót láttam, visszatér az erőm, rongyolok lefelé, megint elhagyom Gyöngyit, éhes vagyok és várom már nagyon a várgesztesi frissítőpontot, ezt a szakaszt megint egy kis holtpontnak élem meg, de most olyannak, ahonnan gyorsan el kell futni, hogy jobb legyen.
Lefutok a Zsigmond-kő mellett, meglátom a kis várgesztesi tavat, nem tudom, hogy át kell-e futni a valun, vagy valahol vissza be az erdőbe? Követem az előttem futókat, a falun át haladnak, nemsokára ott a frissítőpont! Az önkéntesek azzal várnak "mosolyog, élvezi a futást!" - ezek szerint nem ül ki az arcomra, ahogy épp érzem magam.

Eszem, iszom, izot is kérek, tele marokkal gyalogolva indulunk tovább. Itt letérünk a kék jelzésről, eddig ismertem az utat, innentől kis bizonytalanság keveredik a futásba, szükségtelenül, mert a jelzések kiválóak. Kemény emelkedő jön Várgesztes után a kék kereszten, itt valahol merül le a telefonom, utólag otthon kiderül, 26 kilométerig mért. Nem gond, tudtam, hogy nem fogja végig bírni, az időmet úgyis mérik, a hivatalos track pedig meglesz. De innentől, hogy nem mondja be a kilométereket, elvesztem a viszonyítási alapot, nem tudom, hol tarthatunk, mennyi van vissza és mégis mennyi idő telhetett el. Az eszembe se jut, hogy a karórámat megnézzem :)

Keservesen mászunk felfelé az emelkedőn, itt biztos vagyok benne, hogy jócskán kikerülünk a hat órából, annyira, hogy vissza se fogunk kerülni, kicsit bánom, de elengedem a hatórás időeredményt, és igyekszem a tetőn összeszedve magam mielőbb újra tempósabban futni. Lehet, szép erdőben, szintúton haladunk. Rátérünk a zöld sáv jelzésre, és hamarosan egy kanyarban szembejönnek az ultrafutók! Jó látni őket, olyan könnyedén, rugalmasan futnak, mintha nem is lenne a lábukban tíz kilométerrel több, mint a mienkben. És az is jólesik, hogy így újra sűrűbb a mezőny, előznek, drukkolnak, hajrázunk.

A kapberekpusztai frissítőpontnál újra feltöltődünk, és ez még szerencsére nem az utolsó, alig várom, hogy Hangát lássam majd az utolsónál! De nagyon hosszúak már a kilométerek, nem igaz, hogy nem jön már az a 35, az az utolsó pont, ahol már nem is vagyunk éhesek, csak az a pár lelkesítő szó kell. Meg az az élmény, hogy onnantól megint ismerős az út, a tavalyi félmaraton útvonala.

De közben az agyam valamilyen más üzemmódba váltott. Mire a Hallgató-völgybe érünk, már gyakorlatilag szerelmet vallok Hangának, úgy szeretem, olyan jó látni, őt is, meg a többi önkéntest is, elönt a hála, hogy ott vannak értünk. Kicsit túltengenek már bennem az érzelmek. A sátrukra ki van téve egy óra, Gyöngyinek jut eszébe megnézni: délután két óra van, most vagyunk öt óránál! Gyors fejszámolás: az öt és fél ugyan biztos nem lesz meg, de a hat órán jócskán belül vagyunk, pedig én már teljesen elengedtem! Amúgy is elszállt érzelmi állapotomat ez még megdobja, próbálok mindent beleadni, de iszonyat nehezek már ezek az utolsó kilométerek.

Arról nyavalygok Gyöngyinek, hogy nekem nincs rutinom, fogalmam sincs, hogy kell erőt beosztani ilyen távon, nem akarok úgy befutni, hogy még marad bennem tartalék, mindent ki akarok adni magamból, de nehogy korábban elfogyjon az erő. Ezt vajon hogy kell? A lányokra gondolok, a buzdításra, a családomra és Gabira, akinek azt ígértem, hogy mindent beleadok. Meg arra, hogy ez a fő verseny, az éves nagy cél, most kell meghalni! És előveszem újra azt a taktikát, hogy amikor úgy érzem, meghaltam, akkor még egy kicsit ráfutok. Egy fányival, egy jelzésnyivel mindig bírok többet, ezt kell elhinni! Nagyon nehéz. Nem tudom leírni azt a delíriumos, befordult állapotot. Már mintha nem az én lábam vinne. Máskor mindig maradt még egy kis erőtartalék az utolsó méterekre, a maratonon is sprinteltem a célban, most csak érjek be. Csak vigyen be a lábam. Nem tudom eldönteni, hogy amit balra a fákon át látok, az már az első háztető, vagy egy domb? Vagy látomás?

Háztető az! Beérünk a szélső utcákba, biztatjuk egymást: már csak két kilométer! Annyit féllábon is, bármikor futunk! De nagyon messze van az a templom, az a közlekedési tábla, az a kanyar! És még az utolsó kanyartól is milyen messze a cél... Az aszfalton feliratok színes krétával, másoknak szólnak, de engem is buzdítanak. Ott a cél! Úgy érzem, mosolygok... a fotó tanúsága szerint nem igazán sikerült.

Cél! Esküszöm, próbáltam mosolyogni...

Időmérés, dugóka. Érem!! Gyöngyivel egymás nyakába borulunk, kicsit sírok. Beoldalgok a sportcsarnokba. Mintha mi se történt volna. Emberek pihennek, falatoznak, beszélgetnek. Körülnézek. Mit is kéne csinálnom? Egyek? Zuhanyozzak? Nem vagyok még éhes, a forró zuhanyra vágyom nagyon, meg valamiféle kiengedésre. Lerogyok az öltözőben és sírok. Pár perc, és felhívom Pétert, nem tudom, milyennek hallja a hangomat, én nagyon megnyugtatónak az övét. Megkérem, hogy a lányoknak is írja meg, hogy benn vagyok! Az órámra már a sportcsarnokba érve pillantottam, az alapján 5:40-en belül vagyok!

Zuhanyozok, hideg a víz, de nem baj. Ülepednek bennem az élmények. Mire kimegyek, kicsit még kábultan, de már nagyon boldog vagyok, kanalazom a gulyást, beszélgetek a többiekkel. Egyre boldogabb vagyok, hamarosan már fülig ér a szám. Sokkal előbb jön az érzelmi áradat, mint októberben a maraton után. Jön értem Péter és Csongor, autózunk haza, csodaszép a napsütés. Hazaérek, bekapcsolom a telefont és a facebookról tudom meg az időmet: 5:35:54!!! Újra elsírom magam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen közel kerültem az álomcélhoz! Hív anyukám, mesélek Péternek, eszem, ölelgetem a gyerekeimet. Most minden jó.

Terepmaratonista lettem.

Vértes Terep Maraton     38.67 km     1005 m szint     5:35:54

Reguly Antal Emléktúra

35 km terepfutás. Ez várt rám, mint a Vértes Terep Maraton előtti utolsó nagy hosszú terepfutás. Vegyes érzelmekkel készülődtem: könnyített a lelkemen és a szokásos vizsgadrukkomon, hogy ez nem verseny, hanem teljesítménytúra, mégis máshogy áll hozzá az ember. Viszont olyan izé, hogy én meg futom a túrázók között, sokan cikinek gondolják. Nagyon szépnek ígérkezett, emiatt örömmel vártam, szép időt is jósoltak, viszont az eddigi leghosszabb terepfutásom lesz, ez meg para. Tavaly a maraton előtt ugyanennyivel kimaradt a 30 fölötti hosszú futás, talán betegség miatt, úgyhogy ezt most próbálom ki először, éljen a formaidőzítés.

A szervezést sikerült úgy megoldani, hogy a gyerekeket már pénteken elvittük anyuékhoz, így Péter is tudott jönni, és nevezett a 22 kilométeres túrára. Mindaddig azt hittem, hogy a két táv a rajtban kettéválik, de az első hét kilométeren egyfelé tartott, így nagyon nehéz volt elválni. Milyen jó is lenne kettesben túrázni! De nekem most futnom kell. Azért az első kilométert vele gyalogoltam, aztán csak nekiduráltam magam, és futni kezdtem. Még a gyaloglás alatt leelőzött egy nagyon könnyedén futó srác kék pólóban, kicsit megnyugtatott, hogy na, akkor más is fut.

Zirc szélén, Kardosréten haladtunk a vasútvonal mellett, két kilométernél volt az első ellenőrzőpont, ahol csokit kaptunk és át kellett kelni a Cuhán. Patakátkelésből aztán volt még jó pár, ez az egyetlen, ahol híd is volt. Aztán a piros jelzésen betértünk az erdőbe, és követtük a patak vonalát. Ez egyébként a Közép-Dunántúli Piros első szakasza, a teljes táv Zirctől Lábatlanig tart, és 296 kilométeren átszeli a Bakonyt, a Vértes és a Gerecsét, majd leér a Duna-partra, és egyszer meg fogom csinálni :)

De most a legelején vagyok, a patakvölgy szép, hamarosan egyre jobban csörgedezik a Cuha, meg is állok egy pillanatra megcsodálni.

Korán van még, mínusz négy fokban indultunk, nemsokára egy kis átereszt kell átlépni, még jeges a széle:

A túlparton pedig még komolyabb hófoltok is előfordulnak:

Túrabeszámolókban olvastam, hogy ilyenkor a Cuha partja hóvirágmezővé változik. A túra előtt nem tudtam pontosan, idén milyen az időzítés, vajon nyílik-e már és vajon milyen mennyiségben, úgyhogy amikor ezt meglátom, nem lehet letörölni a képemről a vigyort, és ujjong a lelkem a gyönyörűségtől:

De az erdő is szép:

Két gázlót is keresztezünk, de csak cipőtalpig ér a víz, nemsokára viszont odaérünk az első komolyabb patakátkeléshez. A patakban igen sok a víz, egy ideig tanakodom a parton, hogyan kéne pontosan, odaér egy nagyobb társaság, ők nem is vállalják az átkelést, hanem felmennek a vasúti töltésre. Mások megnézik, én hogyan megyek át, és majd az alapján eldöntik, bevállalják-e. Én nem félek a víztől, legfeljebb vizes lesz a cipőm, mi történhet? Átmászom egy kidőlt fán, a közepénél még egy botot is otthagyott valaki, amivel megtámaszkodhatok a patakmeder alján. Leugrom a fa gyökerénél, rögtön ott a Csárda-patak, az itiner szerint ezen csak átlépünk, de azért most nagyobb benne a víz, inkább egy hosszabb ugrás az. Aztán tovább kanyarog a piros jelzés, átvezet a síneken, időközben a patak is áttért a másik oldalra, jön a következő átkelés. Ez már komolyabb eggyel, mély a víz, ott, ahol a turistajelzés vinne, esély sincs viszonylag száraz lábbal átkelni, pár méterrel lejjebb megyek és köveken kelek át, de az utolsónál így is bokáig csobbanok a vízbe, amin felnevetek és megyek tovább.

Jön az első emelkedő, szép, fokozatos, lassú, emelkedünk a domboldalba a patak fölé, szép a rálátás az erdőre és a völgyre, aztán ereszkedni kezd, és beérek Porva-Csesznekre. Összehasonlíthatatlan a látvány  a két héttel ezelőtti, hólepte tájhoz képest.

Aztán rájövök, hogy nekem nem ellenőrzőpont Porva-Csesznek, csak jöttem a 22 kilométeresek után át a hídon. Visszatérek a piros jelzésre, megyek tovább és csak csodálkozom, hogy épp ezen a szakaszon jártam a HaVasParipa túrán, milyen más! Addig a pihenőhelyig kell elmenni, ahonnan akkor visszafordultam, most hegynek felfelé a sárga jelzésen haladok tovább. Ez már egy komolyabb kaptató, a tetején éles kanyarral lefelé indul a Vadas-árok aljába. Ez most nem olyan szép szakasz, bozótos erdőszél, villanyvezeték-oszlopokat kell követni először lefelé, majd újra fel. Keresztezem a károlyházi pihenőhöz vezető utat, lefelé haladok, de nem tudok igazán futni, mert itt nagyon sáros, csúszós, köves az ösvény, ráadásul tövises, szúrós bokrokkal. Utolérek néhány túrázót, aztán egy elegáns mozdulattal kicsúszik alólam a jobb lábam, és szépen elterülök. Felállok, megyek tovább, sár, dagonya váltakozik, előttem is lassabban haladnak, egyre többen verődünk össze, és egymás után jövünk rá, hogy elvesztettük a jelzést.

Hogy hóban is járjon az új cipő :)

Van egy picike ösvény, ami az egyik lehetséges út, meg két szélesebb, a bokrok között viszont olyan bizonytalan nyomvonalú. Egy fiú bemegy a keskeny ösvényre, én a felsőre, mások a középsőn mennek tovább, kiabálunk egymásnak, jelet egyikünk se lát. Locus megint nem tölti be a térképet, nem segít. Az itiner és a térkép szerint át kellene kelnünk az Aranyos-patakon, és körülbelül meg is van, hogy hol a patak, de járhatatlannak tűnő dzsindzsa veszi körül. Egyikünk azt mondja, nagy baj nem lehet, Porva arra van, Csesznek meg erre, menjünk előre, valahol majd csak kilyukadunk, vagy legalább együtt tévedünk el. Hát, jó... Egyszer csak észreveszek lent, a csúnya, mocsaras, irtásos patakparton egy párt, akik épp a patakátkeléshez készülődnek, lekiabálok nekik: ott a jelzés? Még nem látják, de mivel azt tudjuk, hogy a patak túloldalán kéne lennünk, megpróbálták. Az ötlet jó, lemegyek utánuk, át a patakon, kikapaszkodunk egy kavicsos erdei útra, és hopp, ott a sárga sáv! Szuper, futok enyhén lefelé, elhaladunk az itinerben említett fatelep mellett, innen nyílik egy pár perces rálátás a cseszneki várra, majd egy fán ott az igazolókód, ami a második ellenőrzőpont, 13.2 km-nél járunk.

Suttony, fatelep, távolban Csesznek

A kevésbé szép szakasz után most megint egy gyönyörű jön, akácos erdőszél, jobbra végtelen kilátás a környékbeli dombokra és falvakra. Itt előz meg a Kardosréten látott futó, utána még egy, én csak azon csodálkozom, hogy hol kerültek mögém? Kicsit nyúlnak használom őket, de sokkal gyorsabbak, én váltogatva kocogok és gyalogolok az emelkedőn, miközben csodálom a kilátást.

Kankalin

Egy magasles után kitér az út a szántóföldre, majd balra újra be az erdőbe, eleinte a szélén dombra fel, majd le, majd egyre mélyebb erdőbe, fantasztikusan szép, oszlopcsarnok-szerű bükkösbe, ettől én mindig teljesen el tudok alélni, és csak csodálom.

Találkozom a zöld sáv jelzéssel, szűkül az ösvény, kanyarog, és kidőlt fákon is át kell kelni, nem igazán futható, de nagyon szép szakasz. Itt találkozom Timivel, akiről csak utólag, a facebookon tudom meg, hogy ő volt :) Nemsokára leérünk a völgybe, és becsatlakozik a piros kereszt, ami - illetve az itiner félreérthető fogalmazása - félrevisz, kifutok a rétre, aztán gyanús lesz, hogy megszűnt a jelzés, és ellenőrzöm a térképet. Rájövök, hogy ez nem jó, vissza kell menni az erdőbe, és a három jelzés együtt halad tovább, míg újra le nem ér a Cuha völgyébe. Itt igazi szurdokot alkot a patak, és itt fakad a Kőpince-forrás is, két helyen is folyik a víz a hegy gyomrából. Iszom belőle, kulacsot is töltök, aztán jön a következő patakátkelés.

A fotón nem látszik, de volt egy vastag, mohos fatörzs a vízbe dőlve, még a vízben ért véget, utána sziklákra lehetett lépni. Megint én voltam a bátor, aki megpróbál átmenni, és utánam jött három, korábban kételkedő túrázó. Rögtön az átkelés után pedig ott volt a Kőpince-barlang.

A barlang után meredek, de rövid domboldalon kapaszkodtam fel, gyerekcsapat tanyázott a tisztáson és épp sütöttek valamit a tűzrakóhelyen. Pár lépés, és aszfaltra ért az út, Vinye házai között ért el hamarosan a büféig és a következő frissítő- és ellenőrzőpontig. Csupa finomságból válogathattunk, volt nápolyi, ropi, szörp, ettem-ittam és egy almát vittem útravalónak is. Az üres kulacsomat megtöltöttem bodzaszörppel, amiről később kiderült, hogy szörnyű ízű bolti szörp, de akkor már mindegy volt :)

Aszfalton elhagytuk a büfét, elhaladtunk Vinye vá. mellett, és a Hódos-éri útelágazó mellett kanyarodtunk vissza az erdőbe - a többes szám csak annak szól, hogy mindig volt a közelben egy-két túrázó, legalább látótávolságban. Széles, folyamatosan emelkedő erdészeti úton haladt tovább a sárga sávjelzés, végig a Hódos-ér partján, gyönyörű sziklaképződmények mellett.

Szerencse, hogy végig a patakot kellett követni, mert a jelzés elég gyér volt, aztán később szinte meg is szűnt, vagy legalábbis olyan ritka és kopott volt, hogy nagyon kellett figyelnem, hogy észrevegyem a fákon. Néhány túrázó megelőzése után végül egyedül maradtam az erdőben, és Porváig nem is találkoztam senkivel. Figyeltem magam, de nem tapasztaltam félelmet, csak örültem az erdőnek, a túrának, a napsütésnek. Most már talán tényleg visszatértem, és mehetek újra bátran önállóan terepfutni! Egy kis holtpontom, falam azonban volt, bár ezt a folyamatos emelkedő is magyarázhatja, pont olyan volt, mint a Budai Trailen az az utolsó, amit a pokolba kívántam. 

Végig a patakot követve erdősávok és tisztások váltakoztak, a talaj hol jobban, hol kevésbé volt sáros, elágazásoknál mindig bementem a másik ágba is, hogy jelzés hiányában ellenőrizzem, arra kell-e menni, de szerencsére ott volt a patak: ha a másik útvonal eltért tőle, akkor biztos lehettem benne, hogy nekem maradnom kell.

Végül kiértem az utolsó, nagyon sáros rétre, és megpillantottam Porva templomtornyát, meg a távolban a Kőris-hegy gömbjét. Illetve nem is olyan távol, sokkal közelebb volt, mint a HaVasParipa túrán.

A falu szélső házai mellett beértem az aszfaltra, itt már utolértem néhány embert, és hamarosan megláttam az ellenőrzőpontnak helyet adó kocsmát is. A pecsét mellé italkupont adtak, vettem egy kólát, nagyon jólesett most. A korábban látott terepfutó srác, akiről most kiderült, hogy ő Vincze Zoli, és nem akármilyen terepfutó, hanem NB I-es, és épp a Körre készül - megkérdezte, hogy vagyok, hogy bírom. Nagyon inspiráló volt megismerkedni és beszélgetni egy kicsit vele!

Porván röviden át kellett vágni, majd egyik oldalt erdő, másik oldalt mező, mi pedig megyünk felfelé közöttük a dombon, jobbra kinyílik a világ, gyönyörű a kilátás a dombokra és szántóföldekre a Kőris-hegyig, talpunk alatt pedig ropog a hó. Itt, az árnyas erdőszélen egész magas, keményre fagyott hó maradt még mindig egy széles sávon. Jelzés nem nagyon volt, az itiner szerint figyelni kellett, hol kell bekanyarodni az erdőbe, majd átvágva rajta a szépalmai műút mellett találkozni a kék jelzéssel.

Innentől otthon érzem magam: a műúton, végig a kék túrán Borzavárig, nagyon szeretem azt a helyet, ahol szinte a térdünk magasságában bukkan ki a borzavári templomtorony csúcsa. Szűk kis ösvényen kell leereszkedni a templom háta mögött, végigfutni a falun, és fel a Pintér-hegyre. Én csak csodálkozom a természeten, hová lett a harminc centi hó? A domboldalon még sár is alig van.

Figyelünk nagyon, hogy hol kell letérni a Fiatalító-forráshoz, azt a részt nem ismerem, de jól észrevehetően ki van szalagozva. Leérünk, én iszom, az összes forrásból ittam az úton, nem hagyom ki ezt sem. Főleg, hogy ez még fiatalít is. Visszakapaszkodom a kékre, tudom, hogy már csak kevés van vissza, emelkedő már nem kéne, és szerencsére már csak egy nagyon kicsi van belőle, aztán lejtő. Leérek a már ismert parkerdő kapujához, innen a városi szakasz már csak egy kis kitartást igényel, az utolsó enyhe emelkedő igazán nem hiányzik, de most már befutok a célba, ha addig élek is. A cél - ami a rajt is volt - Reguly Antal szülőháza, ma róla elnevezett múzeum. Pecsét, emléklap, és jöhet a jól megérdemelt zsíros kenyér, addigra már nagyon éhes is vagyok, Zolival gratulálunk egymásnak, ez is jár az elemózsia mellé. 

Felhívom Pétert, ő már túl van a túrán, evett-ivott, most az autóban napozik. Pár szót váltok a túratársakkal, magamhoz veszek még egy kenyeret, és megkeresem. Az én cipőm és az ő bakancsa meghitten összemosolyognak a csomagtartóban egymás sáros ábrázatát fürkészve, mi pedig az élményeket megbeszélve indulunk haza.

Volt időtervem is. Gabi azt mondta, hogy ő 4:30-4:40-re vár a célba. Én ezt nagyon optimista becslésnek éreztem, magamnak 4:40-et a lehető legjobb időnek számítottam, és öt órával is simán elégedett lettem volna. Aztán egyszerűen beszippantott a természet, annyiszor álltam meg fotózni, és persze lassított a sok patakátkelés és időnként a sár is, de egyáltalán nem bánom. Én az a fajta terepfutó vagyok, aki nem rohan el a látnivalók, szépségek mellett, én ámulni fogok a hóvirágmezőn, a patakon, a sziklákon akkor is, ha emiatt rosszabb idővel érek be akár egy versenyen. Inni fogok a forrásokból és megállok barlangot csodálni, és felnézek a fákra. Így aztán 5:15 lett az időm, és egyáltalán nem bánom, sőt, még Gabi is megbocsátotta :)

Reguly Antal Emléktúra     36.4 km     735 m szint     5:15