Születésnapi vértesi túra

Amikor legutóbb erre jártam, nem néztem meg mindent alaposan, mert tudtam, hogy vissza fogok én még jönni. Ezen a 14 kilométeres szakaszon annyi látványosság van a Vértesben, hogy ideális szülinapi ajándék egy 11 évesnek, aki a születésnapjára azt kéri, hogy hadd túrázzon végre újra kettesben az anyukájával. Az itteni futásom alkalmával -9 fok volt és egy kis hó, most pedig zöld volt az erdő alja, mindenfelé nyílt a hóvirág, és ragyogóan sütött a Nap.

Jó korán indultunk, most úgy nézett ki az útiterv, hogy Tatabányára megyünk autóval, ott elérjük a reggel 8:19-es várgesztesi buszt, átgyaloglunk Szárligetre, onnan pedig minden órában indul vonat vissza Tatabányára, majd autóval haza. Marci fiam március 2-án töltötte a 11-et, elsején, szombaton volt a szülinapi ajándéktúra. Neki is van kéktúra-füzete, de mostanáig teljesen üres volt, hiszen a kistestvérei születése óta nem jártuk a természetet ebben a formában. Most viszont megszerezte az első két pecsétjét.

A dolog úgy kezdődött, hogy reggel nagyon meglepődtem a fagyon és a ködön, úgy kellett kivakarni az autót a jégből, pedig ezt nem számoltam bele a reggeli készülődésbe. A Tatabányára vezető úton pedig a köd lassított, folyton az órát néztem, izgultam, hogy le ne késsük a buszt. De szerencsére időben odaértünk :) Nagy létszámú turistacsoporttal együtt várakoztunk, mégpedig olyannyira nagy létszámúval, hogy a kedvükért még egy buszt csatarendbe állított a Vértes Volán! Hát igen, volt forgalom aznap a Vértesben.

Reggel kilenc előtt érkeztünk, és sajnos a várgesztesi pecsételőhely zárva volt. Lefényképeztem Marcit a kocsma előtt, hogy legalább bizonyítékunk legyen, aztán indultunk.

Várgesztes után az első látványosság a Zsigmond-kő, ez az, amire nem mentem fel a múltkor futva, úgyhogy most új látványossággal ajándékozott meg, nagy kár lett volna kihagyni. Marci eddig is élvezet az erdőt: nyíltak a hóvirágok, boldogan fedezett fel minden szálat, megcsodált minden mohos fát és sziklát, jó volt nézni a lelkesedését. A Zsigmond-kő meg aztán tényleg lenyűgözte. Nem csoda.

Milyen szép friss jelzés :)

Hóvirág

Illatos hunyor

A Zsigmond-kő a Várgesztes fölötti domb tetején koronaszerűen végighúzódó sziklaperem neve. A kék túráról a kék rom jelzés ágazik el meredeken felfelé, rövid kaptató után elérjük a dombtetőt, kibukkanunk az erdőből, és ott állunk a sziklafal peremén. Dupla perem, kicsit lehet sziklát is mászni a felsőről az alsóra, a kilátás pedig fantasztikus, jobbra egészen az M1-es melletti szélerőművekig ellátni, lent Oroszlány, Vértessomló, és persze Várgesztes.

Jól kigyönyörködtük magunkat, bejártuk a sziklatetőt, aztán indultunk vissza a kékre a hóvirágokkal szegélyezett ösvényen. Marci már itt kérdezte, hogy milyen messze jöttünk eddig, és mennyi van vissza, bár itt még nem volt fáradt, csak azt hitte, a Zsigmond-kő a fő attrakció, és mivel alaposan bejártuk, megcsalta kicsit az időérzéke, úgy érezte, már régóta úton vagyunk. Ki kellett ábrándítsam, még csak két kilométert haladtunk a 14-ből - sőt, akkor még csak 13-at emlegettem, a túra végén derült ki, hogy kanyargásokkal, letérésekkel megvolt az 14 is :)

Szépséges erdőn vágtunk át, engem meglepett, hogy már egy hét alatt is mennyit változott! Zöld az erdő alja, a fák még nem bontják a rügyeket, de az avar közül mindenhonnan bújnak elő a különféle füvek, szamóca apró leveleit is láttam. 

Ilyen szép volt a napsütéses erdő

Sokat beszélgettünk, nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen alkalmunk, hogy nagyjából öt órát csak ketten legyünk Marcival, és ráadásul ne valami teendővel kapcsolatosan, hanem így, teljesen szabadon. Élveztük mindketten.

A következő programpont a Mátyás-kúti pihenő volt, itt ettünk-ittunk, megnéztük a forrás medencéjét, ahol víz most nincs (időszakos vízfolyás) viszont friss virágcsokor volt benne.

Friss virág

Mátyás-kút

Tízórai

Jön :)

Még mindig szép napsütéses erdő

Innen megint egy meredekebb dombra kellett felkapaszkodni, úgyhogy jelentenem kellett Marcinak, hogy mennyi idő, hány kilométer :) Aztán az egyeneseken, lejtőkön szépen kipihente ám magát. A térképen is mutattam, hogy hol járunk, mi van előttünk, milyen messze van a következő állomásunk. Mire megint elfáradt volna, jött egy izgalmasabb rész, ami feltöltötte.

Átvágtunk azon a területen, ahol a korábbi túrám során vágták a fát, nem irtás, csak ritkító vágás történt, azzal az előnnyel, hogy az elején jól láthatóvá tették az addig észrevehetetlen kéktúra-ösvényt. Bár a rönköket elhordták az út mellé, a kisebb-nagyobb ágak, gallyak még ott hevertek, megnehezítve a haladást. De legalább lejtett az út, és a jelzés jól követhető volt.

Nagyobb útkereszteződéshez értünk, találkoztunk a kék kereszt és a piros sáv jelzésekkel, és nemsokára, egy szép zöld tisztáson át, csobogó patak mellett Szarvas-kút forrásához értünk, ez most is ad vizet.

Innen egy enyhébb dombmászás, újabb kereszteződés, egy időre csatlakozott hozzánk a zöld jelzés, és már ott is voltunk a Rockenbauer-emlékfánál, itt találkoztunk három terepfutóval.

Itt egy ideje már Vitányvárral biztattam Marcit: nemsokára odaérünk, és az már a félutat jelzi! Ezen a szakaszon bújócskát játszottunk egy mókussal és rózsaszín köveket fedeztünk fel a földben, aztán hamarosan előttünk is volt a vár. Mivel már tudtam az utat, majdnem teljesen megkerültük, és szabályosan, a kék rom jelzésen másztunk fel hozzá, és most aztán jól bejártuk minden zegét-zugát, alaposan megnéztük. Marcinak nagyon tetszett a vadregényessége, nemcsak maga a vár, hanem a falakon növő fák, gyökerek, a kőgörgeteges ösvények, és persze a kilátás.

Vitányvár előbukkan

Vitányvár közelebbről

Marci a falon

Ez a kilátás megvolt februárban is :)

Most már, a hetedik kilométeren túl, ahogy megint emelkedőn indultunk felfelé, volt némi nyafogás, és előadást tartottam a pozitív szemléletről is, hogy tudniillik oké, hogy fáradt vagy, de ne arra koncentrálj, hanem azt nézd, hogy milyen szép és jó itt, és milyen jó nekünk. Eközben azért egy almaevésnyi időre megpihenni is engedtem a fáradó ifjúságot egy farönkön.

A továbbiakban a Mária-szurdokkal biztattam: felérünk ezen a dombon, aztán jön a Mészáros-hegy, amit megismerünk a mobilátjátszó tornyáról, kiérünk egy aszfaltútra egy félelmetes sötét fenyőerdő mellé, és ha azt is elhagyjuk, onnan már nagyon közel a Mária-szurdok. És hullámzással bár, de innentől már nagyjából lejt az út Szárligetig. Ráadásul a körtvélyespusztai temetőt még ki is felejtettem a felsorolásból.

Jöttek is mindezek szépen sorban, a fenyőerdőtől kezdve Marci valamilyen szörnyes, zombis történettel szórakoztatott, abszolút odaillő volt. Aztán a temetőnél egy kicsit elhallgattunk, a Mária-szurdokba belépve pedig folyton azt kérdezte, mikor jön már a java? Meglett az is, a szurdokot elzáró hatalmas kockakövek, és az onnan visszanézve elénk táruló látvány újabb kis pihenőt indokoltak.

Innen aztán már szinte úgy kellett vonszolni Marcit az utolsó két. két és fél kilométeren, na nem szó szerint, de ösztökélni kellett nagyon. Ránéztem az órámra, és javasoltam, hogy érjük el a következő vonatot, 56 percünk van az indulásig, úgyhogy nagyon sietnünk nem kell, de azért próbáljunk meg egy picit ütemesen haladni. A szurdok végében rögtön ott a civilizáció: a csákányospusztai turistaház, aztán legelők között, patak mellett elérünk néhány gazdasági épületet, majd a Birka csárdánál ki az 1-es főútra. Ezen átkelünk, és már látjuk Szárliget házait és a Gerecsét. Jó, hogy így szakaszonként lehet mondani Marcinak, hogy már csak ennyi, már csak annyi, és már ott a vasútállomás, csak arról álmodozik, hogy ott majd leülhet. Átkelünk a felüljárón, megkapja élete első kéktúra-pecsétjét, vonatjegyet veszünk, és ki a peronra. Nincsenek padok, annyira azért nem fáradt, hogy a lépcsőre üljön, akkor már inkább megvárja a vonatot :) Az autónk a helyén vár, hazafelé még bekanyarodunk Várgesztesre is, bepótoljuk a reggel elmaradt pecsétet. Márton kéktúrája ezennel megkezdődött. :)