Ismerkedés a Gerecsével

Hű, de rég voltam terepen. A legutóbbi bejegyzés utáni hétvégén anyukámékhoz utaztunk - ott is, meg aztán itthon is jégen futottam, azok voltak az ónos esős hetek. Aztán február 9-én félmaratont futottam Kaposváron, az a hét lett életem első ötven kilométeres hete, utána pihenős hét jött, aminek a végére beterveztem ugyan a közeli Tündérhegyi terepfutó versenyt, de a végén a józan eszemre hallgattam, és inkább nem mentem el, tényleg igaz, hogy egy keményebb hét után egy lazábbnak kell jönnie, és amin az ember terepversenyt fut, az nem nevezhető lazának.

Ma viszont végre eljött az alkalom! A kék túra most már ismeretlen, távoli tájakra vezetett. Igaz, a Vértesben sem túráztam még előtte, de azon egy időben napi szinten áthajtottam autóval, ismertem a falvait, közel is van, tiszta időben szinte az ablakunkból is látom. A Gerecsét csak messziről láttam, amikor Tatabányán dolgoztam, illetve egyszer részt vettem a Gerecse 20 teljesítménytúrán, ennyi tudtam róla, volt is bennem némi kis izgalom, amikor nekivágtam az útnak. Új koncepciót vezettünk be: nem indultunk korán és családostul, hanem a gyerekek megebédeltetése után egyedül autóztam Szárligetre, kiszámoltuk, hogy nagyjából annyi ideig tart az autóút és a futás, amíg a délutáni alvásuk, plusz az ő autózásuk értem a célkörzetbe. Célnak megjelöltük Tornyópusztát, mivel valahol közúton tud majd felvenni Péter - így egy pecsétet szerzek Somlyóváron, és legközelebb innen indulok Koldusszállás felé és tovább.

Szárligeten már múltkor kinéztem, hogy merre is tart tovább a kék, a vasútállomásról indulva nem tekereg a faluban, hanem a szemben lévő utcán halad felfelé, és már néhány ház után betér balra az erdőbe. Persze emelkedővel kezd, ilyen az én formám, megint emelkedőn kell bemelegednem, gondolok egyet, és megállok az ösvény mellett kicsit tornázni. Aztán kapaszkodom tovább felfelé, ez a Hajagos dombja, hamar a tetején vagyok, és már indulok is lefelé. Egyre közelebbről hallom a régi 1-es út és az autópálya zaját. Hamarosan ki is érek az 1-esre, és mellette haladok tovább, elhagyom a Kőrösi Csoma Sándor forrást, sajnos már a táblája sem olvasható, töredezett. 

Tovább az út mellett, forgalom nincs, viszont valami tüskés, belémakadós aljnövényzet van, ugrálok át rajta, és figyelem nagyon a jelzést, el ne tévesszem, hogy hol kell lemenni az útról. Az 1-es fölött halad az autópálya, azt is kereszteznem kell. Aztán ez mind egyszerre megoldódik: az 1-es átmegy az autópálya hídja alatt, vele én is, majd utána rögtön balra vezet a jelzés egy tanya és hatalmas szalmabálák mellett a mezőre. 

Rengeteg lábnyomon futok, eleinte azt gondolom, őzek, de hihetetlen sok, ekkora csorda őz miért járna pont ezen az úton? Később birkáknak gondolom őket, a pontos azonosításhoz feltétlenül szükséges nyomokat biztosan elnyelte a sár... Mindenesetre amikor jobbra kanyarodom egy erdős, inkább csak ligetes részre, a nyomok elmaradnak.

Több patakot keresztezek, meglep, hogy ez a Gerecse alja ennyire gazdag vízben - persze az utóbbi napokban, hetekben volt honnan utánpótláshoz jutnia. Az erdős szakasz nem hosszú, hamarosan olyan részre érek, ahol jobbomon cserjés, bokros rész, balomon szántóföld, és a bokrok mögött nemsokára feltűnik a szellemes nevű Kettes, később az Egyes tó. Jó tájékozódási pontok, örülök nekik, bár sokat nem látni belőlük a cserjés sáv miatt, azért egyszer sikerül lejutni egy tisztább partszakaszra.

Ahogy leértem a partra, közvetlen közelemben két vadkacsa szállt fel (jó tudom, tőkés réce) aztán távolabb még egy pár, majd még egy. Ezen a túrán sem maradok már annak az élménye nélkül, hogy láttam állatokat :) Visszatérek az útra, indulok tovább, kicsit elnézek a másik irányba - és ekkor pillantom meg először a távolban a Nagy-Gerecsét és a tévétornyot. Megdobogtatja a szívem a látvány, hiszen az ott a névadó csúcs, a legmagasabb, amihez most és a következő túráimon egyre közelebb kerülök majd, és bár most még messze van, mégis uralja a tájat.

Nagyon kell figyelni, de látszik :)

A tavakat elhagyva jobbra valamilyen majorság lehet megint, kutyaugatás kísér, amíg balra fordulva el nem tűnök a házőrző látómezejéből. Sokáig futok úgy, hogy jobbról erdő, balról ez a látvány jön velem, folyton bámulom, miközben a jelzést is igyekszem követni. Nem nehéz egyébként, gyönyörű friss a festés, Szárligetnél meg is érintettem egy jelet, hogy nem nedves-e még, úgy csillogott, és ahol lehet, kirakták, de azért hasznos, ha az ember időnként a fás oldalt is nézi, mert hiába van balra a szép kilátás és a hívogató hegy, onnan bizony nem fogok útbaigazítást kapni :)

Hamarosan azonban hátat fordítok a Nagy-Gerecsének, és újra erdőben futok tovább. Sok a vadkerítés, a bekerített irtásfolt, némelyiken már nőnek a meghagyott fiatal fák. Csobogó, sebes vizű patak fut mellettem, beazonosítom a térképről: ez a Váli-víz. Nemsokára át is kell kelnem rajta, ami nem okozna gondot, mert az út alatt folyik el, viszont mellette mintha egy egészen új forrás vize hömpölyögne, aminek még nincs medre: csak úgy, az erdőben és az úton szétterülve folyik a patakkal párhuzamosan. Valaki pár kapavágással beterelte a patakba, de csak egy része tért jó útra.

A Váli-víz csobogója, a jobb szélen látszik a beleterelt vízfolyás

Hát, nincs mit tenni, ezen át kell lábalni. Némi korábbi sárdagasztástól már került víz a cipőmbe, igyekszem keresni azokat a pontokat, ahol nem merülnék a patakba - félig sikerül, így csak az egyik lábamat önti el a víz. Mindegy, nagy része kinyomódik a cipő nyílásain, eltűnik futás közben, a vizes zokni meg nem hideg, nem is érzem, ha mozgok. 

A patak után kezd emelkedni az út, itt már hét és fél kilométernél járok. Azt tudom, hogy Somlyóvár van bő tíz és félre, tehát odáig már csak három, és körülbelül további három-négy kilométerre tippelem a Tornyópusztáig levezető utat. Tehát féltávon már túl vagyok, és eddig nem volt komolyabb emelkedés az elejét leszámítva. Kicsit meg is ijedek, akkor a következő három kilométeren kell leküzdenem a túra gyakorlatilag teljes szintemelkedését? Utólag kiderül, tulajdonképpen igen, de szerencsére kellemes, fokozatos, többnyire jól futható emelkedéssel.

Egy ilyen szakaszon járok épp, ritkás erdőben, és megpillantom valamilyen építmény tetejét, feljebb érve látom, hogy vadetető, most épp látogatók nélkül. Előtte elfordul az út, tovább emelkedik, érdemes visszanézni a kilátásért és a felhők miatt is.

Ami a legutóbbi túrám óta nagy változás: a hegyek előterében már nem kopár, hanem zöld szántóföldek húzódnak. Jó látni. Előttem viszont vadkerítés húzódik, csúnyán átvágva, szerintem ennek nem így kéne lennie, viszont a jelzés a bekerített területre visz. Jó, hogy olvastam túrabeszámolót és tudom, hogy létezik ilyen átjárás vadkerítéseken - de az nem átvágott, hanem bedrótozható kerítést kéne, hogy jelentsen. A másik oldalon keresem egy ideig a kaput, fel-le járkálok a kerítés mellett, míg végre megtalálom, itt már rendesen, dróttal működik. Az út pedig vezet tovább lassan felfelé, egy köves erdei útba torkollik. A kanyarokból itt-ott kilátni a közelebbi hegyekre, vajon melyik a Somlyó, ahova fel kell kapaszkodnom? Tippelek egyre, hogy szerintem az lehet, utólag azt gondolom, jól. Még mindig várom a komoly emelkedőt, aminek ezen a szakaszon kell lennie, és lassan jól beparáztatom magam: úristen, már csak egy kilométer a Somlyó, már csak fél, hát mekkora szintemelkedés lesz itt...? És mivel nem jön, amitől félek, elkezdek mást kitalálni: gyakorlatilag semmi emberkéz alkotta nem volt egész úton, itt a közelben pl. egy vadászházat ír a térkép, azt se látom, oké, vadetető meg vadles volt, de semmi olyan tájékozódási pont, ami alapján pontosan meg tudnám mondani, hogy hol vagyok. Fenyőfákat is jelez a térkép, azok sincsenek sehol, meg be kéne csatlakoznia egy piros jelzésnek, de az sincs, más csatlakozás meg végig nem volt. De közben egyértelműen a kéken vagyok, jó helyen, ez biztos, és jó időt is megyek, hát akkor miért nincsenek sehol ezek...? Elő a technikával, ha egy mód van rá, szeretek csak a térképre és a megfigyelésekre hagyatkozni, de most miért ne nyugtassam meg magam. És igen, mire megtalálom magam a műholdas térképen, és felnézek a tanulmányozásából, már ott is a becsatlakozó piros jelzés. Hihetetlenül feldob, megkönnyebbülök, és nem hiszek a szememnek, amikor a következő pillanatban ott vannak a jelzett fenyőfák is, majd kiérek a Somlyóvár tisztására, a kulcsosházhoz. Nem volt komoly, meredek emelkedő! A Váli-víztől lassú, folyamatos, enyhe dombokon értem fel idáig, szinte észre se vettem a fokozatos szintemelkedést.

Somlyóvári kulcsosház

Kimegyek a ház mögötti tisztásra, még jó, hogy erről is olvastam, mert nagy kár lett volna kihagyni. A domboldal meredeken szakad le, és fantasztikus a kilátás Tornyópusztára, Tarjánra és persze a környező hegyekre, főleg ismét a Nagy-Gerecsére.

Az jár a fejemben, de jó lenne, ha valaki lefotózna itt a mélybe szakadó dombtető szélén, szinte mintha a semmiben lebegnék, mögöttem a táj... De mivel nincs velem senki, megoldom magam. Két részletben :)

Még két fotó, már visszaindulva a jelzett ösvény felé:

Most már csak arra gondolok, hogy lassan indulnak otthonról értem, meg a Nap se lesz a kedvemért egész este az égen, sietni kéne innen lefelé. A kilátás, a fotózás és az utána következő sietség következtében pedig elfelejtettem pecsételni... Nem tudom, hogy lesz, majd egyszer visszamegyek, bár úgy tudom, a fotók is megfelelnek pecsét helyett, de akkor is vissza kell mennem, hiszen hivatalosan Somlyóvárnál tudom csak megszakítani a kék túrát, nem az alatta futó legközelebbi autóútnál... kell egy indulási pecsét is onnan. Ez csak hazafelé, az autóban esett le...

Most mindenesetre futok tovább, megint egy kis emelkedő, hiszen a Somlyóvár nem a Somlyó csúcsa, csak egy szép kilátású domboldal előtte. Hamarosan meg is látom a kék háromszög jelzést, hirtelen ötlettől vezérelve rátérek, ha már itt vagyok, megnézem a csúcsot. Különösebben nem látványos, ritkásan bokros, sziklás, kicsit kevésbé lehet lelátni róla, mindenesetre itt is jártam (447 méter). A felfelé vezető úton egy félbe hasadt tölgyfát fényképeztem.

Innen már tényleg csak lefelé, hamarosan kiértem az erdőből, először egy keskeny köves útra, majd elértem a Tornyópusztára vezető aszfaltos utat. Elhagytam egy kőfejtőt, számolgattam magamban, hogy vajon hol fogok összefutni Péterrel - az eredeti cél a tornyópusztai elágazáshoz állított kőkereszt volt, kb. 14-15 kilométernél, útközben beszéltük meg, hogy ha előbb érek oda, továbbfutok a tarjáni út felé.

Elhagytam a nyúl-, birka- és baromfitelepeket, a kőkeresztet, majd letértem a kék túráról, az ugyanis jobbra leágazott egy földútra, én meg a családomat várva maradtam az autóúton. Kiértem a Tatabányát Tarjánnal összekötő útra, figyeltem az autókat, és hogy ha meglátnám a miénket, hol tudna megállni, igyekeztem a nehéz részeken gyorsan átfutni, közben azt is figyelni, hogy hol találkozom újra a kékkel... míg végül egyszer csak szembejöttek :) Azért tovább kellett menni, megfordulni, visszajönni, hogy jól meg tudjon állni, amíg beugrom, és most jött a különbség az eddigiekhez képest: nem haza, hanem Szárligetre vitt Péter az autómhoz, jó, mert én simán ottfelejtettem volna :) Tehát még haza is vezettem a futás után, de még az is jólesett. Hát még itthon a meleg leves meg a fürdés!

Szárliget-Tornyópuszta-tarjáni út 18.33 km     342 m szint     2:34:07     8:24 perces kilométerek