Téli Vértes, mirelit Nyúl

Yours Truly. 25 vagy 50 km. Dehogy futok én annyit januárban, két hónapja az anyajegyműtétemnek, egy hónapja futok újra, nem lesz az kicsit sok? 

De, mégis annyit akarok futni. Na nem ötvenet, de huszonötöt biztos. De ha már annyit futok, lássak is valami szépet közben. Nyilván terepen kell ennyit futni! Nézzük, mi a következő szakasz a kék túrán? Várgesztes-Szárliget 14 km, onnan tovább Somlyóvárnál lenne 24, oda nem lehet értem jönni, meg amúgy is kell még egy kilométer a 25-höz, akkor lefutok még Somlyóvárról a legközelebbi kocsiútra, az négy kilométer, még túl is teljesítem. Ugyan ilyen távot életemben eddig egyszer futottam aszfalton, de itt az ideje a nagyobb kihívásnak, remek alkalom. A legutóbbi túra remek tempója alapján érzem magamban az erőt ehhez.

Jön a hó. Kicsit többet jeleznek előre, mint amennyi valóban érkezett, de azért jön. Hóban még csak itthon, a faluban futottam, és nem ilyen hosszú távot. A vaddisznók nem szeretnek jobban előjönni, ha hó van? Na persze ez nem tartana vissza, egyszer túl kell esnem a vaddisznó-tűzkeresztségen, de azért kicsit parázom.

A hó nem vészes, viszont vasárnap reggelre dübörgő mínuszokat jósolnak. Szombaton veszünk egy új, meleg futófelsőt, nagy bennem az elszántság. Reggel mínusz 11 fokra ébredünk, bizakodom, ma nem indulunk olyan korán, napközben napsütés is lesz, megy az még feljebb. Kiugrási pontnak ott van Szárliget, reggel felötlik bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha eleve csak addig terveznék, de igazából nem tudom felmérni, mi vár rám, sose voltam még ennyi fokban órákig terepen, ha tök jó lesz, miért ne mennék tovább. Szóval sok bizonytalansággal, kis félelmekkel vágtam neki, de nekivágtam.

Valóban megy feljebb is a hőmérő higanyszála: Várgesztesen, induláskor kellemesen meleg mínusz kilenc fok van. Megint vacog a fogam, amikor elindulok, de igazából nincs túl nagy különbség az eddigi leghidegebb zirci két fokhoz képest. Ott is fáztam, itt is fázom, majd felmelegszem. És az első emelkedő ebben rögtön nagy segítség: a közvetlen Várgesztes feletti Zsigmond-kő sziklakoronájához mászom fel, majd fel mellette. Nem igazán futok, kezdetnek kemény ez az emelkedő, és a hideg, meg a szám elé húzott nyakmelegítő miatt kevésbé jutok oxigénhez. Nem kell erőltetni, most nem a tempó lesz a lényeg.

A Zsigmond-kőre felvezet egy kék háromszög jelzés, és a túraleírás szerint kihagyhatatlan a látvány, ami elénk tárul róla, de tudom, hogy visszajövök én még ide, úgyhogy most nem megyek fel.

A Zsigmond-kő oldala

Itt jöttem fel - élőben meredekebb

Felérek a dombtetőre, megcsodálom a szomszédos dombvonulat fáin és felettük keringő és krúgató hollókat, örülök, hogy ilyen sok holló van a Vértesben, már a második túrámon látom őket. Néhány kanyar, emelkedő, lejtő, és egy vízmosás szélén elkeskenyedő ösvényen fabódékhoz érek, először csodálkozva nézem, hogy mi ez, de aztán a kiszélesedő völgyben megpillantom a Mátyás-kúti pihenő kulcsosházát, tűzrakóhelyét, esőbeállóját, patakmedrét híddal. Az esőbeálló alatt egy mozdulatlan alak áll hosszú köpenyben, nem kellett volna tegnap lefekvés előtt Harry Pottert olvasnom, mert kísértetiesnek tűnik nekem, aztán rájövök, hogy egy faragott szobor támaszkodik a túrabotjára. Továbbindulok, szembejön egy háromtagú túrázó társaság, örülök, hogy másokat sem riasztott el a hideg - az idő szép, csak jól fel kell öltözni.

Csak egy befagyott pocsolya

Mátyás-kút

Innen újra dombra kapaszkodtam, és ahogy futok az erdőben, egyszer csak irtózatos reccsenést hallok. Lőnek...? Pedig utánanéztem, hogy mikor, hol van vadászat... Mindegy, majd figyelek, biztos észreveszem... Megyek tovább, és már meghallom a motoros fűrészek zaját is, aztán újabb reccsenés. Nem lőnek, fát vágnak, tényleg iszonyatos dörrenéssel törnek ketté és csapódnak a földnek a hatalmas fatörzsek. Pont itt ágazik le egy alig észrevehető ösvényre a jelzés, alig találom meg, és közvetlenül mellettem vágják a fát, eléggé iszkolok a környékről.
Eddigre már felmértem, hogy elég lassú vagyok. Eredetileg úgy számoltam, hogy ha most is bejön az elmúlt két túrán hozott nyolcperces tempó, akkor négy órán belül a 28 km-es tervezett út végére érek. Most átlagosan bő tízperces kilométereket futok-gyaloglok, szerintem a levegővétel miatt. Nem szoktam a mínusz kilenc fokhoz, tavaly, amikor ilyen idő volt, még csak néhány kilométert futottam itthon. Az arcom előtt nyakmelegítő volt az út elején, de egyszerűen nem tudok rajta keresztül elég oxigénhez jutni, és biztosan az izmaimnak is több kell most, hamarabb kifulladok, többet gyalogolok az emelkedőkön. Nem baj, nem sietünk, de a tempó miatt itt nagyjából eldöntöm, hogy Szárligetig futok csak. Nem azért, mert nem bírnám, hanem mert hosszú lesz, ha ezt az átlagot tartom, akkor már négy és fél óránál is többre jön ki, nem biztos, hogy egyszerre kell mindenféle területen próbára tennem magam. Megelégszem azzal, hogy kijöttem a hidegben is, lefutok 13-14 kilométert, kinn leszek vagy két órát, jó ez nekem. Most nem tudom, hogy ez olvasva hogy hangzik, én nem érzem kudarcnak vagy feladásnak, inkább józan ítélőképességnek.
Közben leérek a domb aljába, mögöttem halkul a favágás, szélesebb, nyáron láthatóan füves úton futok, felettem sziklák a hegyoldalban. Nemsokára jobbra kell kanyarodnom, és az elágazásnál ott a Szarvas-kút kiépített forrása tűzrakóhellyel, és annak ellenére, hogy azt olvastam róla, időszakos vízfolyás, most csordogál a forrásból a víz, pár méterrel lejjebb pedig már megfagyva áll a kővályúban.

Szarvas-kút

A forrás mellett újra felfelé visz az utam, tiszta hullámvasút ez a szakasz. Széles erdei út, felérve két vízmosás indul ki belőle, nekem pedig a köztük húzódó kis nyergen kell haladnom. Itt ágazik el a zöld jelzés Környebánya felé, pár lépéssel később pedig a Rockenbauer Pál emlékfa előtt állok.

Visszatekintés a fától

Kicsit tisztelgek az emlékfa előtt, az aljában apró csokrok, koszorúk gubbasztanak a fagyban. Aztán futok tovább, bár itt a képek tanúsága szerint is sütött a nap, azért mozogni kell, hogy ne kezdjek fázni. Az új ruházat beválik, azt az egyet bánom, hogy úgy nézek ki, mint egy nindzsa: fekete nadrág, dzseki, fejpánt, sapka, kesztyű... szimpatikusabb lett volna, ha színes dzsekit találok, de működik, és ez a lényeg.
Az emlékfához már nagyon közel van a Vitányvár, ide mindenképp fel akarok kapaszkodni. A kék túra nem érinti, alatta halad el, de kell lennie egy kék rom jelzésnek. Ahogy haladok a vár alatt, látok egy jól látható, de jelzetlen ösvényt, és arra gondolok, talán megszüntették a kék rom jelzést? mert ez annyira egyértelműen oda megy, és hóban is világosan látszik. Letérek a kékről, pedig sosem szoktam jelzetlen utakon menni, de figyelek, hogy visszataláljak, és felmászom a várhoz.

Még a kékről nézve, erdőn át

Közelebb

Kilátás a falról - nem nagyon látszik, de a távolban azt hiszem, Vértessomló

Gótikus ablakok

Kilátás a másik irányba

Falak kis lila beszüremléssel

Azért ez elég komoly várrom itt az erdő mélyének a közepén, nem csak pár kődarab. Látszanak a volt gyilokjáró gerendáinak helyei a kövek között... A vár előtt, a fákon óvatosságra hívnak fel a kiragasztott papírok: kőomlás, óvatosan lépkedjünk. Vigyázok is, nem is járom teljesen körbe, csak egyik oldalra, másik oldalra, kicsit a belsejébe, aztán indulok lefelé. A várdomb mögött, egészen visszafordulva ágazik el a kék rom jelzés, ha egy kicsit türelmesebb lettem volna, nem jelzetlen úton kapaszkodom fel, de végülis nem lett semmi baj :) Megbeszélés szerint hívom Pétert, mondom, hogy minden oké, de csak Szárligetig megyek, és egy jó óra múlva leszek ott.
Itt is szembejön egy háromfős társaság, én pedig beveszem magam a következő völgybe, enyhén felfelé. Aztán már nem is olyan enyhén. A tetejéhez közeledve meglátok valami pirosat: templomtorony? Nem lehet, itt nincs ilyen közel település. Aztán rájövök, a térkép is mutatja: adótorony a szemközti Mészáros-hegyen, jó kis tájékozódási pont. Aztán, ha már így körülnéztem, körbefotózom magam előtt-mögött az erdőt, hogy milyen szép így hóban, napsütésben, és magamat is benne, hátha valaki nem hinné el, hogy tényleg itt voltam.

Ezután a dombtető után hamarosan aszfaltútra érek ki, amihez át kellett botorkálnom egy fagyott traktornyomos szakaszon, hát rosszabb, mint a sár - az aszfaltút jobb oldalán félelmetesen sötét fenyőerdő, komolyan ijesztő. Örülök, hogy kiérek belőle és hogy az út balra vezet, újra lomboserdőbe, persze most lombtalan - úgy szeretném felismerni a fákat, mert most a bükkön, a tölgyön és még a szakasz elején egy szép nyíresen kívül nem jövök rá, mi micsoda, pedig az egyik túrabeszámoló szerint kőriserdő is van itt. Mindenesetre nemsokára megtorpanok, mert a körtvélyespusztai erdei temető megrendítő látványa megállít.

Tényleg megrendülten állok pár percig, ez a legjobb szó rá. Sűrű erdő, a Vértes közepe, hó és fejfák. A tábla beszámol róla, hogy milyen apró emberlakta települések, puszták lakói temetkeztek ide, és azt írja: 'A síremlékek évtizedek óta az enyészet örök fogságában várják elmúlásukat". Szép. A temető ápolt, gondozott, egészen új kerítés áll körülötte. Érezni a hely szellemét.
Itt már a kék kereszttel és a lila Mária-úttal együtt futok, és a fenyőerdő óta gyorsulok. Talán kevesebb az emelkedő, de most már rendesen be is melegedtem. Nemsokára leválik a kék kereszt, felmegy a bal oldali dombra, én pedig a kéken a Mária-szurdokba. Amíg nem kezdtem el a Vértesről olvasni, nem is tudtam, hogy itt is van egy szép szurdokvölgy. Nem olyan hosszú, mint a Gaja-szurdok, és nem folyik az alján patak, de nagyon látványos. Ahogy futok a peremén, egyre mélyül, alul sziklák, kidőlt fák, majd velem is szembejön egy sziklafal, ami mintha letört volna a szurdokba, folytatódik odalent. Ha itt patak folyna, olyan lenne, mint Bakonynánánál a Római fürdő, komoly vízeséssel, de így se semmi.

Innen aztán már közel a szurdok vége, átvisz az út a túloldalra, kis emelkedő, kis lejtő, kellemesen futható, és azt is tudom, hogy az úticél is közel, tehát kicsit most már foglalkozom a tempómmal, javítsunk az átlagon. A szurdokból kiérve meglepően hamar pirostetős épületet látok, csodálkozom is, nem lehet már a falu, ellenőrzöm a térképen: ez a csákányospusztai turistaház, azért Szárliget még egy picit arrébb van. Nem sokkal. A turistaháznál vége az erdőnek, faházakat látok, majd legelő jön, aztán hosszú, istállószerű épületek fagyott patakkal, és végül a Birka csárdánál elhagyom a Vértest. Átkelek az 1-es főúton, és az ott, előttem már a Gerecse.

Birka csárda, a fotó nem a látvány, csak a rend kedvéért

Szántóföldön kell keresztülvágnom, hepehupásan hullámzik, és a távolban meglátom a Gerecse hegyet a tévétoronnyal. Olyannyira párába vész, hogy a fotón nem is látszik, de én meghatottan forgolódom: előttem a Gerecse, mögöttem a Vértes, és ez azt jelenti, hogy a kék túra vértesi szakaszát teljes egészében teljesítettem. Ez az első tájegység, amit lezárhatok. Nagy szerelmem lett a Vértes gyönyörű erdeivel, az utolsó szakaszon sok látványosságával, szép dimbes-dombos ösvényeivel.

Mögöttem a Vértes...

Előttem a Gerecse, bal szélen az a nagyon halvány vonulat a Gerecse-hegy

Szárliget széle és a Gerecse közelebbi vonulata

Tisztára meghatódom, belül könnyezem is egy picit, meg ujjongok is, de hátat fordítok a szeretett Vértesnek, és most már irány Szárliget. Nem sokat kell a faluban futni, meglátom a fatelep székelykapuját, majd a vasútállomást, olyan fürgén futok fel a felüljáró lépcsőin, hogy magam is meglepődök. Fent is van legalább három turistajelzés, ez olyan kedves dolog, hiszen itt aztán nem lehet eltéveszteni az utat... Lefelé egy járókelő rám kérdez: direkt futsz...? Furcsa vagyok, tudom :) Furcsán és boldogan érek le az állomásépülethez, megkeresem az ablakban a pecsétet: Szárliget pipa. És végszóra, halálpontosan egy órakor, a megbeszéltek szerint befut Péter, én pedig beülök a jó meleg autóba, és mesélek, mesélek.

Várgesztes-Szárliget     13.99 km     2:12:54     396 m szint     Átlagos tempó 9:30 perc/km