Vértes, folytatás - Gánttól Várgesztesig

Kicsit tartottam a mára tervezett útvonaltól. Ennek az egyik oka, hogy már előre tájékozódtam arról, hogy mi jön utána, és a Vértes utolsó szakasza meg a Gerecse annyira izgalmasnak ígérkezik, hogy azok fényében ez a mostani a leírások alapján szinte olyan muszájból lefutandó, 'ezen is túl kell esni' típusú feladatnak tűnt. (Utólag kiderült, mekkorát tévedtem.) A másik ok, hogy a Turista magazin közölte, hogy melyik erdészet hol, mikor tart téli hajtóvadászatokat - az érintett szakaszon január 17-18-án, kicsit izgultam, hogy akkor 19-én biztonsággal kimehetek-e, tegnap este írtam is egy e-mailt a Vérteserdő Zrt. ezzel foglalkozó illetékesének (akinek a válaszát amúgy reggel kilenckor meg is kaptam, ez szerintem nagy szó! bár akkor én már az erdőben voltam :) ).

Ködös, felszálló párás 2-3 fok volt reggel Gánton, amikor nekivágtam a múlt héten elhagyott kék jelzésnek. A korábban olvasott beszámoló alapján kopárabb, ligetes, kevésbé erdős terepre számítottam, és nagyon kellemesen csalódtam, a faluszéli cserjést elhagyva megkezdődött az erdő, és gyakorlatilag meg se szakadt Várgesztesig, ezerféle arcát mutatta, és szebbnél szebbeket.

Párafoltok a cserjés felett

A Pap-völgybe érve fenyőerdőben, rengeteg vadnyomon futva melegedtem be, a harmadik kilométerre már zökkenőmentesen ment a futás, de tudtam, hogy ennél azért még lesz könnyedebb is. Lassan, de folyamatosan emelkedett az út. A térkép itt valahol jobbra jelzi a Leányfej-sziklát, jó kis tájékozódási pont, figyeltem nagyon, hogy felismerem-e. Elfutottam több nagyobb sziklaalakzat előtt, gondoltam, éppen bármelyik lehetne, ki tudja, mennyire hasonlít tényleg egy leányfejre. De aztán megláttam, és nem volt több kérdésem. Kár, hogy abból a szögből nem tudtam fotózni, mert takarták a fák, de olyan volt a látvány, mint a Gyűrűk urában a királyszobrok: nemes arcélű leányfej profilból, csukott szemekkel, a homlokán diadém, nem lehet eltéveszteni.

Lefotóztam azért, de ebből a szögből nem látni a vonásait

Innen nem messze sejtelmes ködök tűntek fel egy sötét, Y alakban elágazó völgyben, közelebb érve láttam, hogy csak a jobb szárában. Meg kellett kerülnöm egy jókora, térdben elhasadt fatörzset - érdekes, meglepően sok kidőlt vagy kettétört fa volt errefelé, amit nem úgy vágtak ki - és utána láttam, hogy nekem a bal ágban vezet tovább az utam felfelé. Nem bántam, tényleg kísérteties volt az a völgy.

Egy kis kaptató következett, aztán felértem a tetőre, olyan érzésem volt, hogy a környéken én vagyok a legmagasabban. A jobbra tőlem húzódó másik gerincnek a teteje is párállott, mintha onnan gomolyogna le a völgybe a köd...
Kicsit még emelkedett a széles erdei kocsiút, amin haladtam, aztán lejtésbe váltott. Ahol autók járnak, az mindig sárosabb, mint a gyalogösvények, kicsit csúszkálva, óvatosan haladtam lefelé, és figyeltem balra, mert tudtam, hogy hamarosan Mindszentpusztára kell érnem, amit a valahonnan az erdőbe beszűrödö gépzaj is megerősített.
A Másfélmillió lépés filmben - bár az velem egyidős - meg az olvasott túrabeszámolók alapján is Mindszentpuszta elhagyatott, lepusztult helynek tűnt. Ehhez képest, ahogy közeledek felé, alattam egy völgyben hosszúkás istállóépületeket látok, ezeket jó hosszan kerülöm, várom, hogy becsatlakozzon valami felé tartó út, hiszen oda kellene mennem pecsételni. Meg is van a kék pecsét jelzés, lekanyarodom, és felújított épületeket látok, egy lakóház parabolaantennával, kutya, működőnek tűnő turistaház, teherautók és valamilyen gépi hang, talán fafeldolgozás. Örülök nagyon, hogy megújulást találok. A pecsét mellett friss, tintában bővelkedő párna, jó elmaszatolódott pecsétet sikerül nyomnom vele a füzetembe, és indulok tovább.
Bő hat kilométernél járok, körülbelül tizenhárom-tizennégynél lesz majd a következő pont, Kőhányáspuszta. Haladok tovább a széles erdei úton, amiről nemsokára egy szinte láthatatlan, de nagyon jól kijelzett apró ösvényre tér le a jelzés. Itt jegyzem meg, hogy az eddigi legjobban jelzett szakaszon járok, eltéveszthetetlen, a térképet sem azért használom, hogy az utat kövessem, gps-re meg egyáltalán nincs szükség. Nem bízzák a véletlenre, új és eltéveszthetetlen a jelzés, pedig ha valaki most a korábbi erdei útról meglát, azt hiszi, csak a fák között bóklászom, annyira nem látszik az ösvény maga.
Hol bükkerdő, hol tölgyerdő, kerékpáros, gyalogos, vad-, sőt patanyomok előttem. Az apró ösvény hamarosan egy nagyobba, tisztábba torkollik, enyhén lejtve kicsit kiér az erdőből egy cserjés, ligetes völgybe, majd rögtön vissza is az erdőbe, felfelé az előttem magasodó hegyre. Meglepetésemre - ezt ellenőrzöm is a térképen - hamarosan aszfaltútra ér ki, de ez a jó út, és megint csak eltéveszthetetlen:

Ha valakinek nem lenne egyértelmű :)

Az aszfaltút nyiladékában balra tekintve párásan ugyan, de ellátni Oroszlányig, én jobbra megyek, és már látom is, hogy néhány méter után visszakanyarodik az út az erdőbe, és egy szűk, sziklás, letörött faágakkal nehezített völgyben tart felfelé a Batonna-hegyre.

Ezt az erdőbe való visszakanyarodásnál találtam

Balra felettem sziklafal, sokáig nézem, hogy emberkéz építette-e, olyan, mint egy várfal, de aztán úgy döntök, természetes. Ebben van az Oroszlánkői barlang, továbbhaladva pedig jobbra leágazik a kék rom jelzés a Csáki-várhoz. Most nem térek le, de kicsit sajnálom, hogy a völgyből nem látszik, bár úgy tudom, romnak se nagyon nevezhető már.
Ez a völgy azért elég keményen emelkedik, és nagyon zárt, kicsit klausztrofóbiás érzésem is van, semmilyen irányba nem látni ki belőle. Küzdök az emelkedővel, bekapok egy szőlőcukrot és gyaloglásra váltok, kinézek magamnak egy fakupacot: addig gyaloglok, onnan futok. Aztán megint keresek egy pontot, majd rájövök, hogy ott van nekem maga a jelzés, és innentől váltogatva futok és gyaloglok felfelé két-két jelzés között. Ez így bejön, nagyon elégedett vagyok a tempóval, amit sikerül tartanom!
Aztán felérek a völgy tetejére, és visszanézek, hogy honnan is jöttem fel, magamban megveregetem a vállam, és megállapítom, hogy meghódítottam a Batonna-hegyet (398 m) és innen már nincs messze Kőhányás. Aztán esküdni mernék, hogy emberi füttyszót hallok, és kételkedni kezdek értelmi képességeimben, innen most elég jól belátni az erdőt, és ember közel s távol semerre, de még ráutaló egyéb zaj se. Futok tovább, egyenes, majd enyhén lejtős gerincen, aztán kideról, hogy nem őrültem meg: két kerékpáros jön szembe felfelé, és egy kutya is van velük. Biztosan ők fütyültek, és azért nem láttam őket távolabbról, mert itt meredekebben lejt és kanyarodik az út, úgy bukkantak fel a mélyből. Azért ez megnyugtat.
A lejtő után megint emelkedő, most már várom Kőhányást, bár az még nem az út vége lesz. Az út egyik oldalán irtás, meghagyott, növekvő fiatal tölgyekkel, a másikon erdő, ilyen hatalmas hársfával:

Az irtáson túl pedig a Vértes szemközti gerince

A kilátásból tudom, hogy már nem lehet messze Kőhányás (meg amúgy is, egy kilométeren belül vagyok) mert az az út mellett, völgyben fekszik, a képen látott vonulat már az úton túl kell, hogy legyen. Elhagyom az irtásfoltot, megint emelkedő, és egyszer csak mozgásra leszek figyelmes: az emelkedő tetején hatalmas szarvas vág át, egy, kettő, majd kis szünet, és még négy! Gyönyörűek, nagyon feltölt a látványuk. Ahogy feljebb érek, látom, hogy épp egy vadles alatt futottak át, de jó, hogy csak én láttam őket!
Érdekes, hogy ennyire a faluszélen találkoztam velük, innen talán fél kilométer Kőhányás, az élmény után pár lépéssel meglátom az első házakat, autókat. Persze ott ennél nincs is igazán több :) Pecsételek, fényképezek.

Kőhányáspuszta

Megyek is vissza az erdőbe, illetve most csak az erdőszélre, a Székesfehérvárt Tatabányával összekötő út mellett halad a jelzés, majd néhány száz méter után át is kell kelni az úton. Érdekes, hogy egy évig erre jártam dolgozni még 2006-ban, és nem tudtam, hogy itt halad át a kék túra :) A túloldalon átvágok egy mezőn, hatalmas távvezetékoszlopok között, majd most már tényleg erdő jön megint: ez a Német-völgy, nagyon hasonlít ahhoz, amin korábban felkapaszkodtam: avar, sziklaalakzatok, letört faágak, szűk ösvény szép erdőben. Megint bevetem a jelzéstől jelzésig váltogatva futást, most nem tűnik olyan hosszúnak, amíg kiérek egy szélesebb, enyhébben emelkedő útra, ahol könnyebb a haladás. Aztán jobbra leágazik az út egy gyönyörű, sűrű bükkerdőben, az Űző-hegy oldalában. Az elágazás eltéveszthetetlen:

Ha a fotón halványan is, de öt jelzés látszik az elágazásnál

Az erdő annyira sűrű, hogy szinte beleszédülök. Sűrű, ezüst oszlopcsarnok, ameddig a szem ellát, kár, hogy nincs egy kis napsütés, vagy legalább egy kis hó, de így is gyönyörű, azt se tudom, hova nézzek, merre fotózzak, hogy át tudjam adni azt, amit én láttam.

Aztán hamarosan lejteni kezd az út, közel Várgesztes, már várom, hogy mikor ágazik le újra a kék rom jelzés. Jó kis lejtő, kiélvezem, hogy kicsit gyorsabban tudok futni, jól megy, szeretem. Aztán letérek róla, szurdokszerű kis völgyben megy tovább a jelzés, elképzelem, milyen lehet, amikor itt víz száguld lefelé... Balra tart az út, de én letérek róla, mert ott a rom jelzés, és ott az autónk, és szalad elém a kisfiam :) A kisebbik meg elaludt az autóban, úgyhogy nem mentek fel a várhoz, de megnézték itt egy kicsit az erdőt. Puszi, és futok tovább, vissza a kékre és be a faluba, nincs messze a pecsételőhely, ahol mosakodni, átöltözni is tudok, sőt, még egy forró teát is iszom. Az utolsó szakaszon azért még látok egy ilyet:

Mária-szobor a kőfülkében

És ahogy odaérek a Vadásztanya kocsma elé, kellemesen fáradt vagyok és nagyon elégedett. Két és fél órát terveztem az útra, annyit mondtam Péternek arra a kérdésre, hogy mikor találkozzunk. Két óra huszonhét perc lett, és kereken nyolcperces kilométerek. Állati büszke vagyok magamra, nekem ez terepen, belegyaloglásokkal, fotózni és pecsételni megállásokkal, mindennel együtt nagyon jó eredmény! Számolgatom, hogy amikor szeptember elsején először futottam igazán terepen, Dobogókőn, az 18.3 km lett hasonló szintemelkedéssel, három óra kilenc perc. Négy és fél hónap alatt negyven percet javultam.

Gánt-Várgesztes     18.5 km     2:27 perc     8:00 perc/km     493 m szint