Vértes Terep Félmaraton

Életem harmadik félmaratonja, életem harmadik terepversenye, a kettő metszeteként életem első terep-félmaratonja. A Baradlához és a Mecsek Trailhez képest, amiken eddig voltam, tömegrendezvény :) Négy távval, rengeteg emberrel, köztük sok kedves ismerőssel, akiknek egy részét most ismertem meg élőben. Nekem ez volt az Inov-8 Vértes Terep Maraton, aminek a félmaratoni távján indultam. 

Felkészülés

A felkészülés tulajdonképpen ebben a blogban olvasható, a versenytempónál többnyire lassabb, viszont az utóbbi időben a félmaratonnál hosszabb távú terepfutásokkal készültem. A szintemelkedés hol több, hol kevesebb volt, a Vértesben 3-400 méter, a Gerecsében már több, bár hosszabb távon is. A félmaraton szintideje 3.5 óra, az alatt mindenféleképpen tudom majd teljesíteni, úgyhogy egyáltalán nem is izgultam. Ma reggelig, amikor aztán az elmaradt izgalom összeadódva tört ki rajtam.

A verseny előtt

Most egyedül utaztam Szárra, mivel a rajt és a cél nyilván ugyanott van, ez nem olyan, mint a terepfutásaim, hogy értem kell jönni a célba. Úgy gondoltuk, a gyerekeknek kényelmesebb, ha itthon a kertben vagy a játszótéren vannak jó levegőn, de nem autóznak kétszer egy órát, hogy aztán azt az időt, amíg én futok, a szári sportcsarnokban töltsék. Jó volt ez így, ők tényleg jól elvoltak itthon, én meg bár persze örültem volna, ha a célban várnak, így nyugodtabb voltam futás közben, nem kellett arra gondolnom, hogy el tudják-e foglalni magukat.

A csarnokban az első, akivel összefutottam, Kuti Zoli volt a 2014-es csoportból, aztán találkoztam DK Gáborral és Gergővel is, majd a 2014-es csoport lányaival: Edittel, Zsuzsival, Dórával. Fotók is készültek, majd lesz egy fotós poszt :)

Bemelegítettem, jól megmasszíroztam a vádlimat, ez a múltkor is bejött, aztán már szólítottak is a rajtba.

Verseny

A rajt. Mivel nekem az első ebből a fajtából, nem nagyon tudtam mihez hasonlítani, a kaposvári versenyhez próbáltam.Ott 2:21 lett az időm, gondoltam, hogy azt nem fogom tudni hozni, mégiscsak terep meg minden - Kaposváron "csak" a szintemelkedés volt meg, a terep egyéb adottságai hiányoztak, és városi környezet volt. De hogy hova lőjem be a célt, fogalmam sem volt. Azt fogalmaztam meg magamban, hogy teljesíteni, okosan futni, nem erőltetni, élvezni is, hiszen annyira szeretem a Vértest, és ez most teljesen más útvonal, mint amit eddig bejártam.

Jó hátulra álltam a rajtban, nehogy elfussam az elejét, mint Kaposváron. Ez sikerült is, nem csoda, az első két-három kilométer végig emelkedett. Aztán a többi is, de addigra már jobban bemelegedtem. Elég jól bírtam, az elején 7 perc/km alatti tempóban, aztán ez lassan nőtt. Aztán már nem is olyan lassan, ahogy a szintkülönbség is egyre nagyobb lett. Az erdő gyönyörű volt, ahogy azt a Vértestől megszoktam, sűrű és most már kifejezetten zöld. Az első cél a Körtvélyes-hegy, és a leküzdendő emelkedés nagy része ezzel meg is lesz. Több kisebb, kellemesen hullámvasutazó emelkedő után egy durvább jön, ebbe mindenki belegyalogol, a tetején viszont egy fotós áll, és persze a fotó kedvéért pont ott, ahol a legfáradtabb, mindenki fut egy kicsit. Innentől gyakorlatilag fennsík jön, már csak enyhén emelkedik a hegytetőig. A Körtvélyes nem a Vértes legmagasabb csúcsa, úgyhogy azt sajnos nem mondhatom el magamról, hogy a Vértes tetején jártam, és nem vehetem be a gyűjteménybe, de azért nem volt messze tőle: a Körtvélyes 482 méter magas, a Nagy-Csákány 487. 

Viszont a Körtvélyes rajta van a VTM útvonalán, a Nagy-Csákány meg nincs, úgyhogy mindenképpen jobb előbbire felfutni ezen a versenyen :) Már előtte valamennyivel látszik, hogy egymással szemben futnak a színes ruhás terepfutók, ebből rájövök, hogy akkor már közel a kilátó. Geodéziai torony, a fáktól egyáltalán nem látszik, csak a hozzá vezető egyenes szakaszon. Előtte mérési pont, drukkolnak, kerepelnek, itt válik ketté a minimaratoni és a félmaratoni táv. Én megkerülöm a tornyot, hogy mégiscsak egy rendes fordító legyen benne, ne csak sarkon forduljak előtte. Vannak ilyen mániáim :) Aztán irány lefelé, pacsizok a mögöttem haladó Gáborral és a piros pólós 2014-es Zolival és Edittel, a bennem lévő versenyszellem büszke, hogy Gábor előtt vagyok :) (Olyan könnyedén, szépen fut, szinte irigylem, hogy neki ez mennyire megy, alig éri a lába a földet - aztán már a gulyás kanalazása közben mesélte, hogy becsípődött derékkal futott, alig érezte a lábait, szenvedős volt legalább féltávig a futása. Én ebből semmit nem vettem észre.)

Meleg van nagyon, erdőben szuper az idő, egy-egy irtásfolt mellett elhaladva tűz a nap. Sokat iszom, fülembe cseng, ahogy a Mecsek Trail első frissítőpontjánál kikaptam, hogy nem ittam eleget addig :) Féltávnál van az első frissítő, addig nyugodtan kiihatom akár mindkét kulacsomat, nem kell spórolni. Csakhogy egyszer rosszul iszom: valahogy elrontom a légzés és a kortyolás kombinációját, és pár lépéssel ezután szúrni kezd az oldalam. Eleinte nem foglalkozom vele, majd kilélegzem, volt már ilyen. De egyre rosszabb, és körülbelül a nyolcadik kilométertől a frissítőig eltart, helyenként annyira zavaró, hogy jól futható terepen is belesétálok. Nagyon bosszant. Közben eszembe jut, hogy lehet, hogy nem is a légzés, olvastam, hogy az is okoz ilyen szúrást, ha verseny előtt nem jókor vagy nem jót eszünk. Kakaóscsigát reggeliztem, nem ilyesmit szoktam, hiányozhat a fehérje! Már tudom is, hogy ha odaérek a frissítőpontra, mit fogok kérni :)

Tíz kilométer körül egy nagyon szép, sziklás, lejtős ösvényre térünk, és nemsokára meghallom a kolompszót, ott is az első frissítőpont. Juhhú! Mérés, aztán marokszám eszem az olívabogyót és a kockára vágott sajtot, viszek is magammal valamennyit. A kínálat egyébként mesés, a verseny előtt álmaimban a Mecsek Trail frissítőpontjait láttam, komolyan már csak ezért is érdemes terepfutó versenyekre menni, igazi terülj asztalkám! Töltik a kulacsomat vízzel, aztán indulás, még egy kicsit gyalogolok és tízóraizom, amikor utolér és leelőz Gábor. Nem ér, olyan büszke voltam, hogy mögöttem volt! Igazából induláskor nem is reméltem, hogy egy percet is előtte futok majd. Innentől nyúlnak használom, igyekszem tartani a tempóját, nem törekszem megelőzni. Figyelek nagyon a jelzéseimre, a szúrás elmúlt, de időnként halvány jelek utalnak rá, hogy vissza akar térni, olyankor nem erőltetem, gyalogolok egy kicsit.

Érdekes dologra jöttem rá egyébként a belegyaloglással kapcsolatban még az elején, a nagyobb emelkedőkön. Azt figyeltem meg, hogy lehet, hogy futásban nem számítok különösebben gyorsnak, de abban, hogy mire kell figyelni, mikor kell a testre hallgatni és belegyalogolni, abban elég jó lehetek. Több embert előztem meg emelkedőn gyaloglás közben, úgy éreztem, hogy azért, mert én időben váltottam, és tudtam tempósan, a futással szinte egyező sebességgel gyalogolni, míg sokan csak akkor sétálnak bele, amikor már az utolsó erejük is elfogyott az adott emelkedőn, akkor viszont már csak lassú sétára futja. 

Na, ennyit az elmélkedésről, fussunk. Gábor beindult, növeli a távot, a kanyarokban eltűnik, aztán felhozom pár méterre a különbségünket, de megint megnő. Erőltetni nem fogom :) Közben számolgatom az időmet is: amikor az elején a sok emelkedő volt, elkönyveltem, hogy hát, lehet, hogy lesz ez három óra is. Aztán ahogy gyorsultam, belőttem magamnak egy 2:40-es célt, hogy azzal elégedett leszek. Az pont 8-as tempó, ha az alatt tudom tartani az átlagot, az szuper. És tudom, sőt, az átlag egyre csökken, faragom lefelé a másodperceket. Kicsit aggódom a szúrás miatt, a második frissítőpont csak hat kilométer az elsőtől, várom a sajt-utánpótlást :)

A terep második fele nem annyira szép, mint az első, sok az irtás, nem futunk sűrű erdőben, viszont cserébe rálátunk az erdős domboldalakra. Erős a nap, és időnként fúj a szél, ami jólesik a melegben, csak amikor szembefúj, az nehéz. Egy szakaszt magamban elnevezek sivatagi szakasznak - és meglepetésszerű oázist találok benne: egy favágó munkás vizes palackot nyújt felém és az előttem futó lány felé, felfrissítjük magunkat, megmossuk az arcunkat is menet közben. Engem az ilyen élmények sokkal jobban feldobnak, jobban, mint maga a víz - hogy egy munkásnak, aki nem önkéntesként értünk van ott, és akitől nem kérte senki, ez eszébe jut. Mosolygok, elterelődnek a gondolataim a sivatagról meg a percek számolásáról, új lendületet kapok. És hamarosan ott a második pont is, az olíván és a sajton kívül RUNtottás, tükörtojás alakú sütik is várnak, én bizony veszek egyet. Megcsodálják az Almodóvaros pólómat, még nem láttak ilyet. És futás tovább, előttem Gábor, megint igyekszem tartani a távolságot, de nagyon belehúz, a kanyarokban elveszítem, várom, hogy legyen egy hosszabb egyenes, de amikor lesz, már azon se látom. Viszont úgy érzem, most remekül megy a futás, nincs holtpont - 17 kilométernél járunk, a kör bezárult, most már újra azon a szakaszon futunk a falu felé, amelyiken reggel kifelé futottunk. A terepfutásaimon ilyen távnál szoktam elkezdeni szenvedni, ez az, ami az átlagos edzéstávomat már felülmúlja, de most nem érzem ezt. Fáradok, de nem érzem kimerültnek magamat, ha ez a tempó marad, úgy érzem, pont jól sikerül beosztani az erőmet a végére.

Beérek a falu szélére, itt egy ideje már aszfalton futunk, ez meg már célegyenes. Na jó, nem egyenes, pár utca jobbra-balra, aztán egy nagy lejtő, és be a sportpálya udvarára. Majdnem a templomnál járok, amikor harangoznak: dél lenne? Akkor ez jobb lesz, mint 2:40! A célba érésemkor épp zajlik a minimaraton eredményhirdetése, elterelődöm, nem is állítom le azonnal az órát, később látom a hivatalos eredményt: 2:35:48, a női mezőny 34. helyezése. 

Verseny után

De ezt csak később tudom meg, előtte még jönnek az olyan finomságok, mint meleg zuhany (dejóóó) öltözői beszélgetések, hajmosás, tiszta ruha (női olvasóim számára fontos apróságot fűznék hozzá: dm-es minitusfürdővel való mosás után a haj meglepően sokkal könnyebben fésülhető, mint máskor sampon és balzsam után) aztán szólítanak eredményhirdetéshez, itt újra találkozom Gáborral, három perccel ért be előttem. Eredményhirdetés után visszamegyünk a sportcsarnokba gulyáslevest enni. Amúgy nem vagyok oda a gulyásért, de ez finom, meleg, hihetetlenül jólesik, a hús sovány, puhára főtt, pontosan erről a gulyásról álmodtam a "sivatagi szakaszon". Kólát is kapunk, beszélgetünk az ebéd mellé. Aztán lassan úgy döntök, indulni kéne, vár otthon a család, mégiscsak egy óra autóút. Még Gergő befutóját szívesen megvártam volna, de Gábor azt mondja, öt órát tűzött ki a maratonra, ha tartja, akkor kettő körül várható. Most negyed kettő, üdvözleteket és gratulációkat küldök neki, de nem várom meg. Battyogok az autó felé a sporttáskámmal a vállamon, amikor, körülbelül két perccel a leírt beszélgetés után szembefut Gergő! Hajrázok és tapsolok neki, nagyon örülök, hogy még láttam, és hihetetlen jó időt ment, 4:14-es terepmaraton! Majd egyszer talán én is...

Amíg az autóhoz érek, még megismerkedem néhány, facebookról már ismert terepfutóval, ezek mindig olyan jó találkozások :) Remélem, lassan egyre többeket fogok személyesen is ismerni. Aztán vezetek, a hajamat fújja a szél, hangos zenét hallgatok, és igazi szabadságérzéssel, élményekkel feltöltve repülök hazafelé. Hihetetlen érzés, hogy csak úgy egyedül elautózom Szárra egy tavaszi vasárnap délelőtt, és futok egy terep-félmaratont :)