Friss hóban a Vértesben

Január 24-én volt a Kincsesbánya teljesítménytúra. Nagyon szerettem volna elmenni. Aztán pénteken lázasan és fejfájósan hoztam haza Regőt az oviból... Ilyenkor mindig az a második gondolatom, hogy na, akkor a holnapi futásnak lőttek. Azért persze ez nem ilyen egyértelmű, az ember gondolkodik, tervez, meg figyeli a gyereket is, mi lesz ebből... Jelen esetben úgy tűnt, semmi, kis lázcsillapító után nem tért vissza sem a fejfájás, sem a hőemelkedés, szuper. De akkor már benne voltam abban a lemondó hangulatban, kedvetlenül néztem ki az ablakon, havas eső, szél, tocsogó sár... á, lehet, hogy mégse kéne most elkezdenem az idei teljesítménytúra-szezont. Majd lefutom itthon a tervezett 15 kilométert.

Erre másnap olyan gyönyörű havas fotókat posztoltak a résztvevők a Kincsesbánya túráról, hogy majd' megevett a sárga irigység. El se akartam hinni, hogy ilyen közel hozzánk ilyen és ekkora hó lehet. Ismét bebizonyosodott, hogy ha felmerül, hogy kell-e menni vagy nem, a válasz mindig az, hogy kell. Mert legfeljebb hazajössz, de legalább adtál neki egy esélyt.

Úgy éreztem, hogy muszáj ezen a hétvégén mégis terepen futnom. De nem vágytam egyedül a téli erdőbe, megkérdeztem az egyik futócsoportomban, nem jár-e valaki a környékünkön pont holnap. Szerencsére Miklós és Szilvi pont vértesi futást terveztek, igaz, ők 21 km-t, de sebaj, belefér :) Telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy másnap délelőtt 11-kor találkozunk Vérteskozmán.

Reggelre a hóesés fokozódott, nem beszélve a szélről. Itthon megbeszéltük, hogy óvatosan, de elindulunk, bepakoltam hólapátot, takarót, ami kellhet. Már az autózás is kalandos volt, Fehérvár után a széles, nyílt terepen sok volt a hóátfúvás, lassan lehetett haladni, aztán észrevettem, hogy rendőri felvezetéssel egy hókotró halad a sor elején. Sokra nem mentünk vele, mert mire én odaértem, már befújta a szél, amit a hókotró eltakarított.

Telefonáltam Mikinek, hogy kések - sebaj, ők is. Nem sokkal később, amikor már Gánton voltam és hókotró sem volt, ők telefonáltak, hogy Vérteskozmára nem lehet bemenni, megpróbálták, de elakadtak a szűz hóban. Megvárnak az út mellett. Én már arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem lesz ebből a futásból semmi, de vissza nem fordulok, az biztos, ezen az úton én vissza nem megyek, legfeljebb elvergődöm Tatabányáig és autópályán jövök haza.

Megláttam Mikiék autóját az út mellett, gyorsan egyeztettünk: menjünk tovább Kőhányásig, ott hátha le tudunk parkolni. Hát, nem tudtunk - annyit tudtunk volna tenni, hogy egymás mögött megállunk az úton, aztán se ki, se be. Szóval inkább visszatolattunk, és Miki azt javasolta, menjünk el Várgesztesig, ott van ismerőse. Mentünk is, némi kevergés után megtaláltuk az ismerős házát, megnyugodtunk, hogy itt le tudjuk tenni az autókat, még egy teát is kaptunk indulás előtt. Reméltem, hogy mire visszajövünk, nem csak egy hóbucka lesz az autóm helyén - de végülis van nálam hólapát.

Várgesztesről a sárga négyzet jelzésen egyenesen át lehet futni Vérteskozmára. Most ez az egyenesen átfutás új értelmet nyert.

Indulás

Volt vagy 25-30 centi hó, le is tettünk nagyjából a tervezett 21 kilométerről is, de a 15-ről is, az új célunk az lett, hogy legkésőbb háromkor haza kell indulnunk az autókkal, addig hozzuk ki a napból, amit lehet. A szakasz elején nem volt teljesen szűz a hó, volt egy traktornyom és pár lábnyom, érdekes csípőmozgással, egymás elé tett lábakkal tudtunk haladni talán tízes tempóban, időnként átugrálva a túloldalra vagy leverve a havat az ágakról. Valami fantasztikus látvány a téli erdő, ennyire havas erdőben még nem is voltam.

Az első 3-4 kilométer végig emelkedett, felváltva futottunk, kocogtunk, gyalogoltunk, mindig bevártuk egymást. Aztán felértünk a domb tetejére, ahol egy tisztás, erősebb szél és tényleg szűz hó fogadott minket, itt még senki nem járt előttünk.

Belefutottunk, Miki törte a havat elöl, de én se óvakodtam a lábnyomába lépve :) Szállt a porhó, fantasztikus, úgy éreztem magam, mint egy kiscsikó. Nem is bírtam magammal, és a tettek mezejére léptem :)

Hóangyalt hagytam magam mögött a Szent Vendel-pihenőnél :) Aztán mentünk tovább, de Szilvi egyre jobban lemaradt, eleinte csak a cipővel voltak gondjai, de most erős hasgörcse lett. Pihent, kétrét görnyedt, tovább jött, aztán úgy döntött, visszafordul. Mikivel pár lépést mentünk még előre, de aztán lefutott az agyamban, hogy ugye nem akarjuk Szilvit rosszulléttel egyedül hagyni az erdőben mínusz néhány fokban és hófúvásban? Miki is valószínűleg az irántam való jóindulatból, mondhatni vendégszeretetből akart volna továbbfutni, de mondtam neki, hogy neeem, és szépen megfordultunk és utolértük Szilvit. Kocogtunk visszafelé, a lejtőn felerősödött a szél, fújta szembe a havat, elég Deltás érzés volt, bár erre bizonyos korosztálynál fiatalabbak már nem emlékezhetnek :)

Hófúvásszelfi

Lassan visszaértünk a falu közelébe. Érdekes volt lefelé futni a friss porhóban, ami már majdnem befedte a felfelé haladó nyomainkat. Vagy beleléptünk a harminccentis hóba, amiben inkább ugrándozásnak hatott a futás, vagy próbáltunk a nyomainkban haladni, de így is kétszer elestem, mert a lábamat illetve a cipő oldalát súrolta a nyomok melletti "hófal", és ettől elbotlottam. Persze a puha hóban szinte élvezet elesni :)
Leértünk az erdőszélre és megálltunk egy pillanatra tanakodni. Miklós kitalálta, hogy ha Szilvi jobban van és bírja, akkor kanyarodjunk fel a várhoz, hátha meglesz legalább tíz kilométerünk. A várhoz vezető út, ami alapból aszfaltos, most letaposott havas volt, könnyebben haladtunk rajta, mint az erdei ösvényen, a felső, járatlanabb szakaszon viszont talán még több volt a hó.

A várhoz felérve megpihentünk, kilátást kerestünk, de a párában és hóesésben nem sokat találtunk, és csúcsfotókat készítettünk, aztán irány lefelé.

Még mindig csak nyolc kilométernél jártunk, tehát kitaláltuk, hogy keresztülfutunk a falun a tóhoz és onnan vissza a házhoz, így talán meglesz a tíz, és a jelen időjárási körülmények között a falusi utcák is terepnek minősülnek. Érdekes volt a harminccentis hóból a letaposott, kemény tízcentisre kiérni, ahhoz tudom hasonlítani, amikor korcsolyázás után lelépünk szilárd talajra. Az utakat valamikor korábban eltakarították, azóta csak az újonnan ráhullott havat taposták le a járművek, úgyhogy csúszkáltunk futás közben a tóig, ahol már harmadszor jártam, kétszer kéktúráztam erre. Felette a Zsigmond-kő most alig látszott, de így is megkapó volt a látvány a befagyni készülő tóval.

A nyírfák mentén sejtettük a sétányt, körbefutottuk a tavat, közben valamikor jelezte a runkeeper a tíz kilométert, úgyhogy innen már csak egy kicsit kellett dacolni a hóeséssel és a szembeszéllel, és már ott is voltunk a háznál, ahol elindultunk. 

Én igazából csak átöltözni akartam és már indultam volna haza, de megvendégeltek forró teával, kakaós kaláccsal, visszautasíthatatlan volt. Minden tiszteletem a háziaké, hogy így fogadtak vasárnap déltájban a családjukban egy idegent! De a finom kalács és tea után végül csak összeszedtük magunkat. Addigra az útinform már óva intett a Környe és Tatabánya közti útszakasztól, Miki egy másikon navigált Tatabányáig, onnan pedig már autópályán jöttem haza.

10.56 km     1:47     304 m szint

Megkésett beszámoló a Naszály Trailről

Naszály Trail. Az évadzáró versenyem, az utolsó terepfutásom ebben az évben, a mazsola a tortám habjának a tetején a maraton után. Nem mellesleg az eddigi legnagyobb szintemelkedésű terepfutásom.

Álltam a zuhany alatt a verseny előtt egy-két estével, és számolgattam, mégis, milyen időt kéne futni 24 kilométeren ezen a terepen. Már nem tudnám visszaidézni a pontos számításaimat, de megegyeztem magammal valami 3:15 és 3:45 közti időben azzal, hogy azért majd meglátjuk a terepet, fogalmam sincs, milyen 24.2 km-en 1120 méter szintemelkedés. Most is a teljesítés a célom, az időtervet meg csak úgy a miheztartás végett tűztem ki, mégis legyen valami.

Nagyon korán kellett kelnem, hogy időben Katalinpusztára érjek. Bőven sötét volt még és köd, 0 fok körüli hőmérséklet, ahogy felhajtottam az autópályára. Budapestről Vác felé kihajtva kerültem igazi, komolyabb ködbe, és mire kikerültem belőle, a Nap is felkelt. Olyan halvány derű volt az ég alján, egy csepp ígéret, hogy akár még ki is süthet napközben.

Katalinpuszta fantasztikus hely. A parkolóban rajtcsomagot osztanak, beljebb sétálok a kirándulóközpontba, minden szép, felújított, érdemes lesz egyszer gyerekekkel is visszajönnünk ide. Járkálok, keresgélem az ismerősöket, felöltözöm futósba, összepakolom a futós hátizsákomat meg az itt maradós táskámat, iszom, vécére megyek... és végre belefutok Dóriba, aztán meg Szilvibe, aztán még két addig ismeretlen, azóta már megismert DK-sba, fotózkodtunk is Dóri-Timi-Szabi összetételben:

Szerettem volna, ha Szilvivel szakavatottan bemelegítünk, de ő annyira ideges volt, teljesen érthetően, azt hiszem, a teljes ötfős családja futott valamelyik távon, de lehet, hogy az egyikük szurkolt. Meg időnk is kevés maradt már, sétáltunk Dórival a rajt felé, és ott melegítgettünk. Ja, azt kihagytam, hogy amikor már átöltöztem, de még nem találkoztam senkivel, kocogtam egy kicsit bemelegítésül a tanösvényen, az is valami, meg tornázgattam úgy magamtól. A rajtnál jól éreztem magam, a kezdet izgalma volt bennem, de nem voltam merev, ezek szerint elég jó volt ez a bemelegítés.

Az edzőmtől kaptam jó kis tervet, hogy melyik szakaszon hogyan kellene futnom, milyen gyorsan, milyen erőbedobással. Visszanézve azt tudom mondani, az erőbedobásos részek nagyjából stimmeltek, csak nem épp az elvárt sebesség volt meg hozzájuk :) Kikanyarodtunk a rajtból, és a látogatóközpont aszfaltcsíkját elhagyva azonnal meredek emelkedőn találtuk magunkat. Itt senki se futott, vagy legfeljebb a legeleje, de ők meg már nem látszottak. Szépen kocogott, gyalogolt, aztán inkább mászott felfelé a nép libasorban. Kisebb hepehupákon futottunk, aztán újabb meredek felfelé. 

Így valahogy

Az első szélesebb szintútra kiérve tűnt fel, hogy a rajtban elindított telefonom mintha nem mondott volna semmit, gondoltam ellenőrzöm. Pechemre azzal a mozdulattal sikerült is lenyomnom, bár mérte... úgyhogy a verseny két részletben van meg, és a továbbiakban bemondott időhöz mindig hozzáadtam húsz percet, meg a távhoz is olyan másfél kilométert. Igen, ilyen tempóval sikerült megtenni ezt a rövid szakaszt.

Jött egy kellemesebb, kiválóan futható rész, alapvetően felfelé a Naszályra, de széles turistaúton és kellemes emelkedőkkel, ezt kihasználtuk, futottunk, sokat előztem is. A kilátás gyönyörű lett volna, ha nincs ez a fehéres pára, de nem is olyan sokkal később már úgy kellett figyelnünk a lábunk elé a csúszós köveken, hogy jobb is, hogy nem volt mire bámészkodni :)

Aztán meredek-sáros, meredek-falevélencsúszós, meredek-de mellette nincs semmi-négykézlábmászós szakaszok következtek, volt itt minden, de tényleg főleg meredek - kezdtem megtapasztalni, milyen a 24 kilométeren 1120 m szintet elérni - majd felértünk egy barlang tetejére, ahol újra kellemes, laposabb terep következett. Itt már kezdtem várni, hogy mégis hol van a csúcs, és mennyit kell még mászni, és vajon mennyi szint van még a sokból - hát, a kérdésem elejére hamar megkaptam a választ, a második fele meg még egy kicsit korai volt... 

Szóval hamarosan tábla várt, hogy mennyi még a csúcs, valami reményt keltően kicsi szám volt rajta. Igen ám, de az a táv volt az eddigi legkeményebb emelkedő. Szűk, sziklás, nagyon meredek ösvény. Látszik is rajtam, ahogy felérek a csúcsra:

De aztán észrevettem a fotóst :)

A csúcson buzdítás, kiabálás, kolomp, nincs megállás, irány tovább, végre egy kis lefelé. Persze, mivel a pálya nyolcas alakú, és lesz még egy Látó-hegy csúcs, meg újra egy Naszály-csúcs, már tudom, hogy ennek az ereszkedésnek meglesz még a böjtje. De most nem érdekel, futok lefelé, balra gyönyörű kilátás, majd Kosd határában az első frissítőpont. Kicsit fecserészek, megrakom a markomat és a kulacsaimat mindenféle földi jóval, és gyalogolok egy sort. Nem túl szép szakasz, kopár domboldal, de jó a rálátás a Naszály tömbjére és a bányára. Újra felfelé, itt a domboldalon még csak enyhén, de az erdőbe beérve a túra eddig legkeményebbje jön. Igen, ez egy újabb legkeményebb. Kicsit attól is tartok, hogy eltévedtem, a frissítőpont óta nem láttam embert, de itt utolérek egy lányt és egy kicsit biztatjuk egymást, sőt, őt a párja is várja egy sziklán :) Aztán még mászunk egy kicsit, aztán futunk, aztán embereket kezdek látni, és jobbra jönnek lefelé a Látó-hegyről azok, akik már voltak odafenn. Ez szerencsére nem olyan durva csúcstámadás, odafent viszont fantasztikus a kilátás, kár, hogy nincs róla fotóm. Szabinál láthattok párat :) Nem véletlenül hívják Látó-hegynek, az biztos.

A csúcson megkérdeztem a pontőr srácot, hogy innen fel a Naszályra megint nagyon meredek? Á, nem tudom, mondta, arra nem jártam. Nem sokkal később magamban mosolyogtam, biztos nem jártál, mi? Inkább csak nem akartál beparáztatni.

Merthogy egy kényelmes lefelé futás után, egy kellemes szintúton balra felfelé egyszer csak függőleges irányban eltűnik az előttem futó. De úgy tűnik el, mintha négykézláb mászna fel valami sziklára. Mi ez?
A hírhes (hírhedt?) facsúsztató út, szikláról sziklára lehet kapaszkodni, még a mászás is fárasztó. Már akinek, mert a sporttárs előttem előz, és így kerülök Kristóf és a barátja mögé, akinek ciki, de nem jut eszembe a neve, és akikkel innentől végig kerülgetjük egymást.

Közel kell legyen a csúcs, mert kolompolást hallok, és egyelőre még kivehetetlen üvöltést. Amire később fény derül: Csanya egy fa koronájában ül (vagy mit csinál) és teli torokból üvölti minden csúcsra érőnek, hogy: Negyedik vaaagy! NEGYEDIK!!! Itt mindenki negyedik, ezért készült ilyen fotó a legkeményebb emelkedő tetején:

Leelőzöm a fiúkat, és a lejtős, sziklás ösvény után megint gyönyörű kilátású, sziklás terepre érek. Találgatom, melyik falut látom a völgyben, aztán csak futok, élvezem, hogy végre lefelé, és hogy biztosan lesz még emelkedő, de a szintemelkedés nagyján túl vagyok. Aztán erdőben kanyargás jön, és az újabb frissítőpont, aztán mező, talán ez a gyadai rét. Itt van egy kis holtpontom, valamiért nehéz a futás, le is előznek Kristófék. Egyszer megállnak, integetnek és nagyon mutogatnak valamit, visszaintek, de nem tudom, mire számítsak, meg halálra rémülök, hogy vaddisznó. Aztán kiderül, nem, csak egy műsoron kívüli patak, lábmosó, észre se lehet venni a lekaszált füvön, csak amikor beletoccsanok. Hideg, de hamar kinyomódik a cipőn át, a lábam meg visszamelegszik. Jobbról már hallani a cél zaját, de az út balra visz, be újra az erdőbe. És bár a legkisebb porcikám se kívánja az emelkedőt, azt el kell ismernem, hogy ez az egész futás egyik legszebb szakasza. Vízmosásos, gyönyörű erdő, még a Nap is beszűrődik egy picit. Emelkedünk, nézem a fiúk tempóját, abból saccolom, hogy mennyire lehet nehéz a terep előttem. Nem hiszek a szememnek, de utolérem őket! Viccelődünk, hogy ugye nemrég még mind negyedikek voltunk, hajrá az első helyért :) Jó tempósan előreszaladok, utolérek egy sántikáló futótársat, megkérdezem, minden rendben? Nem, izomgörcse van. Megállok, kiborítom a táskám, valahol akad még magnéziumporom, neki adom. Aztán ettől, hogy segíthettem, szárnyakat kapok, már csak egy kilométer, úgy érzem, nagyon jót futok most. A számításaim szerinti 3:45 nem lesz meg, ennyit arról, amikor a zuhany alatt számolgatja az ember az 1120 méter szintet. De négy óra még meglehet! 

Átkelek a fantasztikus függőhídon, ide tényleg vissza kell még jönni, aztán már tényleg nem is emlékszem az útvonal többi részére, ott a célegyenes aszfalton, aztán át a füvön a látogatóközpont teraszáig, és beértem! 3:59:55, azaz öt másodperccel négy órán belül :))) Ezt akkor még nem tudom, de a teljesítéstől és a végén a gyors futástól nagyon boldog vagyok. A beérkezés:

A teraszon rögtön forró teával fogadnak, nyújtogatok, aztán bemegyek, megkeresem a táskámat, finom zuhany, isteni gulyás kenyérrel, Dórival és Szabival ebédelek, aztán irány haza. Remekül szervezett, gyönyörű verseny volt, aminek voltak olyan pontjai, ahol azt mondtam, hogy én ide még egyszer biztos nem... és persze röviddel utána már terveztem a következőt.

Naszály Trail, 2014. november 23.     24,2 km     1120 m szint     3:59:55, női 14. hely

Tési Bükkös tanösvény

Vissza a lóra! Kicsit sokáig tartott, júliusban szálltam le a lóról, amikor az a rosszul levős futásom volt, illetve nem is, aztán próbáltam még egyet, ahol ugyan nem volt gond, mégis úgy éreztem, nyáron ez nem annyira esik jól nekem, a gyerekek szünetében idő se jutott annyi, illetve a fő cél a maraton volt, nem akartam erőltetni a terepet.

Ősszel aztán voltam két teljesítménytúrán futni, illetve túrázni, de az az igazi, tőlem megszokott, egyedül új utakat felfedezős futás máig kimaradt. Most már túl vagyok a maraton utáni háromhetes regeneráló edzésterven, ráadásul lett edzőm is, az általa előírt első hét utolsó edzése volt ez a mai, a cél 18 km könnyű futás terepen.

A család most nem jött velem, illetve értem, így kört kerestem és közelit, hogy az utazással ne menjen el sok idő. Hamar beugrott, hogy meg kéne nézni a Tés környékére épült új kilátót és a vele együtt átadott tanösvényt. Ez 14 km, de még négyet simán hozzáteszek pluszban a környéken.

A kilátó átadásával májusban tele volt a net, de a tanösvényről semmi infó, csak annyi, hogy átadták és nyolc állomásos. De hogy pontosan hol van, milyen jelzés... Egy geocaching bejegyzésből és egy korábban arra járt futótárs emlékeiből próbáltam tájékozódni. A fix pont a tési Erdei büfé volt, azt tudtam, hogy ha ott megállok, a kékről letérve közel a kilátó. Odaérve azonban azt láttam, hogy a büfétől a kéken elindulva a tanösvény utolsó tábláját találom, én meg szerettem volna az elejéről, szépen sorban menni. Visszamentem, megkérdeztem a büfében, de ott is csak azt mondták, itt indul. Hogy elkezdjem a kilométergyűjtést, először mégis kifutottam a faluból Csőszpuszta felé, és ahol a tábla erdei kerékpárutat és kilátót jelzett, ott kanyarodtam be az erdőbe. Így láttam meg a kilátót először:

Ez pedig a kilátás a még párás reggelben. Távolban a szápári szélkerekek, Jásd és a Keleti-Bakony dombjai:

És igen, az erdő ilyen színű. Fantasztikus volt a látvány végig, főleg, amikor még a Nap is kisütött.

Innen sem volt egyértelmű, hogy merre kell indulni, de szerencsére az első irány jó volt. Rózsaszínű T jelzésű a tanösvény, nem szabvány jelzés, egyelőre semmilyen térképen nem találtam, úgyhogy bízni kell benne, ami nem egyszerű, mert nem túl gyakori a jelzés. Cserébe a tanösvénytáblák szépek és jók, és az útvonalon irányjelző táblákat is kitettek a kéktúrázóknak, kerékpárosoknak.Egy egészen rövid ideig együtt halad a kék túrával, de aztán a kék elmegy Jásd felé, a tanösvény meg tovább tekereg az erdőben, nagyrészt a kerékpárutat követve.

Én most visszafelé haladtam rajta, a kilátó az utolsó előtti állomása, így nekem a második volt. Az ötödiknél, 6 km körül a tábla szerint a jobbra nyíló jelzetlen ösvény levezet a jásdi Szentkúthoz - lekanyarodom, úgyis kell a kilométer is, a szint is, mert a kerékpárút nagyon szelíden hullámzik. Mint kiderül, érdemes, nemcsak a Szentkút miatt, hanem az erdőből a füves dombra kilépve megpillantott panoráma miatt is.

Jásd látképe

Szentkút

Mária

A patak meg az árnyékom :)

Ja, és a sok gyönyörű erdős képet ki is hagytam, amiket még a kerékpárúton fotóztam. Elnézést, ha túl sok, nekem nem tud elég lenni, fantasztikusan szép volt az erdő.

A Szentkút után visszamentem a jelzetlen ösvényen, amerről jöttem, dombnak fel, belegyalogolva, majd újra kiértem a kerékpárútra, talán egy kilométer volt az egész kitérő. Futottam tovább, a szokásos enyhén emelkedős, lejtős, hepehupázós bicikliúton, amíg el nem értem a harmadik táblát, a Csepegő-árok bejáratát. Illetve a rendes irányból haladva a kijárata lenne...

Lombhullás

Szurdokbejárat

Itt letér a tanösvény-jelzés az erdőbe, nincs is ösvény sem, vagy olyan pici, járatlan, hogy ennyi avar alatt már nem is látszik. A Csepegő-árok elég lélegzetelállító, olyasmi, mint a Római-fürdő szurdoka patak nélkül, vagy a Vértesben a Mária-szurdok. Csak hóolvadáskor vagy esőzésekkor folyik benne a víz. Az árkon át kell kelni, majd mászás következik sziklákon, nagyon kell figyelni a rózsaszín T betűket a fákon, itt szerencsére sűrűbben vannak, de mivel ösvény nincs, akármelyik irányban is lehetnek. Egy ponton el is veszek, állok és nézek körbe, az utolsó jelzett fát megjegyeztem, de hogyan tovább? Lett is itt egy 17 perces kilométerem. Végül hosszas kutakodás után visszamentem ahhoz a fához, megkerestem a másik oldalán is a jelzést, és tippeltem, hogy a másik irányból merről érkezhetnek azok, akik innen kell, hogy lássák a T jelet. Ezen logika alapján megtaláltam a következő fát, és néhány ilyen után egy nagyon halvány ösvényfélét is. Azért abban a 17 perces kilométerben volt bennem egy kis pánik, se térkép, se gps nem mutat, legfeljebb vissza tudtam volna menni a kerékpárútra, ha nem találom meg az utat.

Így viszont felmásztam a szurdokból  - a rendes irányból haladóknak ez lejtő!

Csepegő-árok

A dombtetőn egy nem különösebben szép irtáson kellett átvágni, aztán meglett végre az ösvény is, és feltűnt néhány épület, valamilyen gazdaság, major, a kerítés mögött sok apró fekete malac legelészett, majd feltűntek Tés házai is. Kellemes aszfaltos kocogás következett, itt igazán a Tési-fennsíkon, a szem ellát, ameddig a pára engedi, magas és sík, ahogy a nevéhez illik. Kilátás jobbra és balra, a távolban a Magas-Bakony.

Enyhe emelkedő után lassan elértem a falu szélét, és nicsak, a temetőnél az első tanösvénytáblát! Tehát innen indul, ezt kellett volna megkeresnem reggel, csakhogy a falun belül semmi irányjelzés, turistajelzés nem segít. Gyakorlatilag az erdei büfétől keresztül kellett volna vágnom a teljes falun a temetőig, és így menni a helyes irányba. Persze így is ugyanazt láttam :) és most már aki ide akar jönni, ezt az irányt javasolnám, mert könnyebb megtalálni az elejét. 

A temetőtől látni az egyik híres tési szélmalmot is:

Csak alig, de ott van

Keresztülfutottam a falun, az erdei büfé közelében értem el a tizenötödik kilométert, a terv 18 volt, tehát lekanyarodtam még egyszer a kék jelzésre, és megnéztem a kilátót a másik irányból, délidőben is.

Innen a reggeli úton haladtam tovább, de most csak addig, amíg a kék és a tanösvény el nem ágaznak egymástól. Ott most a kéket követtem, felmásztam a Siska-kúti üregekhez, majd vissza Tés felé.

 

Innen már csak egy kis dombfutás, és újra az erdei büfénél voltam. Picit túlfutottam rajta, hogy precízen meglegyen a 18 km, majd vissza, és meg is érkeztem.

A tempóról még nem is írtam. Az elején, mivel főleg enyhe lejtő volt, nagyon jó tempót sikerült futnom, bőven 7 alatt. Egyéni terepfutásokon egyelőre a célom 9 perc/kilométer, erre a futásra most nagyjából 2 óra 40 percet szántam. Ezekkel az első viszonylag gyors kilométerekkel sikerült megágyaznom a későbbi komoly emelkedőknek, meg a 17 perces útkeresésnek a szurdokban. Ott erősen lelassult az átlagom, nyilván :) végül összességében átlagosan 8:36 lett, aminek nagyon örülök, mert bár eleinte nagyon könnyű terepnek tűnt, végül volt benne minden, és a szintemelkedés 526 méter lett. A két hét múlva esedékes Naszály Trail ennél sokkal keményebb lesz, de legalább van remény :) és visszaültem a lóra, ez a lényeg.

18.01 km     2 óra 34 perc     8:36 perc/km     526 m szint