Születésnapi vértesi túra

Amikor legutóbb erre jártam, nem néztem meg mindent alaposan, mert tudtam, hogy vissza fogok én még jönni. Ezen a 14 kilométeres szakaszon annyi látványosság van a Vértesben, hogy ideális szülinapi ajándék egy 11 évesnek, aki a születésnapjára azt kéri, hogy hadd túrázzon végre újra kettesben az anyukájával. Az itteni futásom alkalmával -9 fok volt és egy kis hó, most pedig zöld volt az erdő alja, mindenfelé nyílt a hóvirág, és ragyogóan sütött a Nap.

Jó korán indultunk, most úgy nézett ki az útiterv, hogy Tatabányára megyünk autóval, ott elérjük a reggel 8:19-es várgesztesi buszt, átgyaloglunk Szárligetre, onnan pedig minden órában indul vonat vissza Tatabányára, majd autóval haza. Marci fiam március 2-án töltötte a 11-et, elsején, szombaton volt a szülinapi ajándéktúra. Neki is van kéktúra-füzete, de mostanáig teljesen üres volt, hiszen a kistestvérei születése óta nem jártuk a természetet ebben a formában. Most viszont megszerezte az első két pecsétjét.

A dolog úgy kezdődött, hogy reggel nagyon meglepődtem a fagyon és a ködön, úgy kellett kivakarni az autót a jégből, pedig ezt nem számoltam bele a reggeli készülődésbe. A Tatabányára vezető úton pedig a köd lassított, folyton az órát néztem, izgultam, hogy le ne késsük a buszt. De szerencsére időben odaértünk :) Nagy létszámú turistacsoporttal együtt várakoztunk, mégpedig olyannyira nagy létszámúval, hogy a kedvükért még egy buszt csatarendbe állított a Vértes Volán! Hát igen, volt forgalom aznap a Vértesben.

Reggel kilenc előtt érkeztünk, és sajnos a várgesztesi pecsételőhely zárva volt. Lefényképeztem Marcit a kocsma előtt, hogy legalább bizonyítékunk legyen, aztán indultunk.

Várgesztes után az első látványosság a Zsigmond-kő, ez az, amire nem mentem fel a múltkor futva, úgyhogy most új látványossággal ajándékozott meg, nagy kár lett volna kihagyni. Marci eddig is élvezet az erdőt: nyíltak a hóvirágok, boldogan fedezett fel minden szálat, megcsodált minden mohos fát és sziklát, jó volt nézni a lelkesedését. A Zsigmond-kő meg aztán tényleg lenyűgözte. Nem csoda.

Milyen szép friss jelzés :)

Hóvirág

Illatos hunyor

A Zsigmond-kő a Várgesztes fölötti domb tetején koronaszerűen végighúzódó sziklaperem neve. A kék túráról a kék rom jelzés ágazik el meredeken felfelé, rövid kaptató után elérjük a dombtetőt, kibukkanunk az erdőből, és ott állunk a sziklafal peremén. Dupla perem, kicsit lehet sziklát is mászni a felsőről az alsóra, a kilátás pedig fantasztikus, jobbra egészen az M1-es melletti szélerőművekig ellátni, lent Oroszlány, Vértessomló, és persze Várgesztes.

Jól kigyönyörködtük magunkat, bejártuk a sziklatetőt, aztán indultunk vissza a kékre a hóvirágokkal szegélyezett ösvényen. Marci már itt kérdezte, hogy milyen messze jöttünk eddig, és mennyi van vissza, bár itt még nem volt fáradt, csak azt hitte, a Zsigmond-kő a fő attrakció, és mivel alaposan bejártuk, megcsalta kicsit az időérzéke, úgy érezte, már régóta úton vagyunk. Ki kellett ábrándítsam, még csak két kilométert haladtunk a 14-ből - sőt, akkor még csak 13-at emlegettem, a túra végén derült ki, hogy kanyargásokkal, letérésekkel megvolt az 14 is :)

Szépséges erdőn vágtunk át, engem meglepett, hogy már egy hét alatt is mennyit változott! Zöld az erdő alja, a fák még nem bontják a rügyeket, de az avar közül mindenhonnan bújnak elő a különféle füvek, szamóca apró leveleit is láttam. 

Ilyen szép volt a napsütéses erdő

Sokat beszélgettünk, nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen alkalmunk, hogy nagyjából öt órát csak ketten legyünk Marcival, és ráadásul ne valami teendővel kapcsolatosan, hanem így, teljesen szabadon. Élveztük mindketten.

A következő programpont a Mátyás-kúti pihenő volt, itt ettünk-ittunk, megnéztük a forrás medencéjét, ahol víz most nincs (időszakos vízfolyás) viszont friss virágcsokor volt benne.

Friss virág

Mátyás-kút

Tízórai

Jön :)

Még mindig szép napsütéses erdő

Innen megint egy meredekebb dombra kellett felkapaszkodni, úgyhogy jelentenem kellett Marcinak, hogy mennyi idő, hány kilométer :) Aztán az egyeneseken, lejtőkön szépen kipihente ám magát. A térképen is mutattam, hogy hol járunk, mi van előttünk, milyen messze van a következő állomásunk. Mire megint elfáradt volna, jött egy izgalmasabb rész, ami feltöltötte.

Átvágtunk azon a területen, ahol a korábbi túrám során vágták a fát, nem irtás, csak ritkító vágás történt, azzal az előnnyel, hogy az elején jól láthatóvá tették az addig észrevehetetlen kéktúra-ösvényt. Bár a rönköket elhordták az út mellé, a kisebb-nagyobb ágak, gallyak még ott hevertek, megnehezítve a haladást. De legalább lejtett az út, és a jelzés jól követhető volt.

Nagyobb útkereszteződéshez értünk, találkoztunk a kék kereszt és a piros sáv jelzésekkel, és nemsokára, egy szép zöld tisztáson át, csobogó patak mellett Szarvas-kút forrásához értünk, ez most is ad vizet.

Innen egy enyhébb dombmászás, újabb kereszteződés, egy időre csatlakozott hozzánk a zöld jelzés, és már ott is voltunk a Rockenbauer-emlékfánál, itt találkoztunk három terepfutóval.

Itt egy ideje már Vitányvárral biztattam Marcit: nemsokára odaérünk, és az már a félutat jelzi! Ezen a szakaszon bújócskát játszottunk egy mókussal és rózsaszín köveket fedeztünk fel a földben, aztán hamarosan előttünk is volt a vár. Mivel már tudtam az utat, majdnem teljesen megkerültük, és szabályosan, a kék rom jelzésen másztunk fel hozzá, és most aztán jól bejártuk minden zegét-zugát, alaposan megnéztük. Marcinak nagyon tetszett a vadregényessége, nemcsak maga a vár, hanem a falakon növő fák, gyökerek, a kőgörgeteges ösvények, és persze a kilátás.

Vitányvár előbukkan

Vitányvár közelebbről

Marci a falon

Ez a kilátás megvolt februárban is :)

Most már, a hetedik kilométeren túl, ahogy megint emelkedőn indultunk felfelé, volt némi nyafogás, és előadást tartottam a pozitív szemléletről is, hogy tudniillik oké, hogy fáradt vagy, de ne arra koncentrálj, hanem azt nézd, hogy milyen szép és jó itt, és milyen jó nekünk. Eközben azért egy almaevésnyi időre megpihenni is engedtem a fáradó ifjúságot egy farönkön.

A továbbiakban a Mária-szurdokkal biztattam: felérünk ezen a dombon, aztán jön a Mészáros-hegy, amit megismerünk a mobilátjátszó tornyáról, kiérünk egy aszfaltútra egy félelmetes sötét fenyőerdő mellé, és ha azt is elhagyjuk, onnan már nagyon közel a Mária-szurdok. És hullámzással bár, de innentől már nagyjából lejt az út Szárligetig. Ráadásul a körtvélyespusztai temetőt még ki is felejtettem a felsorolásból.

Jöttek is mindezek szépen sorban, a fenyőerdőtől kezdve Marci valamilyen szörnyes, zombis történettel szórakoztatott, abszolút odaillő volt. Aztán a temetőnél egy kicsit elhallgattunk, a Mária-szurdokba belépve pedig folyton azt kérdezte, mikor jön már a java? Meglett az is, a szurdokot elzáró hatalmas kockakövek, és az onnan visszanézve elénk táruló látvány újabb kis pihenőt indokoltak.

Innen aztán már szinte úgy kellett vonszolni Marcit az utolsó két. két és fél kilométeren, na nem szó szerint, de ösztökélni kellett nagyon. Ránéztem az órámra, és javasoltam, hogy érjük el a következő vonatot, 56 percünk van az indulásig, úgyhogy nagyon sietnünk nem kell, de azért próbáljunk meg egy picit ütemesen haladni. A szurdok végében rögtön ott a civilizáció: a csákányospusztai turistaház, aztán legelők között, patak mellett elérünk néhány gazdasági épületet, majd a Birka csárdánál ki az 1-es főútra. Ezen átkelünk, és már látjuk Szárliget házait és a Gerecsét. Jó, hogy így szakaszonként lehet mondani Marcinak, hogy már csak ennyi, már csak annyi, és már ott a vasútállomás, csak arról álmodozik, hogy ott majd leülhet. Átkelünk a felüljárón, megkapja élete első kéktúra-pecsétjét, vonatjegyet veszünk, és ki a peronra. Nincsenek padok, annyira azért nem fáradt, hogy a lépcsőre üljön, akkor már inkább megvárja a vonatot :) Az autónk a helyén vár, hazafelé még bekanyarodunk Várgesztesre is, bepótoljuk a reggel elmaradt pecsétet. Márton kéktúrája ezennel megkezdődött. :)

Ismerkedés a Gerecsével

Hű, de rég voltam terepen. A legutóbbi bejegyzés utáni hétvégén anyukámékhoz utaztunk - ott is, meg aztán itthon is jégen futottam, azok voltak az ónos esős hetek. Aztán február 9-én félmaratont futottam Kaposváron, az a hét lett életem első ötven kilométeres hete, utána pihenős hét jött, aminek a végére beterveztem ugyan a közeli Tündérhegyi terepfutó versenyt, de a végén a józan eszemre hallgattam, és inkább nem mentem el, tényleg igaz, hogy egy keményebb hét után egy lazábbnak kell jönnie, és amin az ember terepversenyt fut, az nem nevezhető lazának.

Ma viszont végre eljött az alkalom! A kék túra most már ismeretlen, távoli tájakra vezetett. Igaz, a Vértesben sem túráztam még előtte, de azon egy időben napi szinten áthajtottam autóval, ismertem a falvait, közel is van, tiszta időben szinte az ablakunkból is látom. A Gerecsét csak messziről láttam, amikor Tatabányán dolgoztam, illetve egyszer részt vettem a Gerecse 20 teljesítménytúrán, ennyi tudtam róla, volt is bennem némi kis izgalom, amikor nekivágtam az útnak. Új koncepciót vezettünk be: nem indultunk korán és családostul, hanem a gyerekek megebédeltetése után egyedül autóztam Szárligetre, kiszámoltuk, hogy nagyjából annyi ideig tart az autóút és a futás, amíg a délutáni alvásuk, plusz az ő autózásuk értem a célkörzetbe. Célnak megjelöltük Tornyópusztát, mivel valahol közúton tud majd felvenni Péter - így egy pecsétet szerzek Somlyóváron, és legközelebb innen indulok Koldusszállás felé és tovább.

Szárligeten már múltkor kinéztem, hogy merre is tart tovább a kék, a vasútállomásról indulva nem tekereg a faluban, hanem a szemben lévő utcán halad felfelé, és már néhány ház után betér balra az erdőbe. Persze emelkedővel kezd, ilyen az én formám, megint emelkedőn kell bemelegednem, gondolok egyet, és megállok az ösvény mellett kicsit tornázni. Aztán kapaszkodom tovább felfelé, ez a Hajagos dombja, hamar a tetején vagyok, és már indulok is lefelé. Egyre közelebbről hallom a régi 1-es út és az autópálya zaját. Hamarosan ki is érek az 1-esre, és mellette haladok tovább, elhagyom a Kőrösi Csoma Sándor forrást, sajnos már a táblája sem olvasható, töredezett. 

Tovább az út mellett, forgalom nincs, viszont valami tüskés, belémakadós aljnövényzet van, ugrálok át rajta, és figyelem nagyon a jelzést, el ne tévesszem, hogy hol kell lemenni az útról. Az 1-es fölött halad az autópálya, azt is kereszteznem kell. Aztán ez mind egyszerre megoldódik: az 1-es átmegy az autópálya hídja alatt, vele én is, majd utána rögtön balra vezet a jelzés egy tanya és hatalmas szalmabálák mellett a mezőre. 

Rengeteg lábnyomon futok, eleinte azt gondolom, őzek, de hihetetlen sok, ekkora csorda őz miért járna pont ezen az úton? Később birkáknak gondolom őket, a pontos azonosításhoz feltétlenül szükséges nyomokat biztosan elnyelte a sár... Mindenesetre amikor jobbra kanyarodom egy erdős, inkább csak ligetes részre, a nyomok elmaradnak.

Több patakot keresztezek, meglep, hogy ez a Gerecse alja ennyire gazdag vízben - persze az utóbbi napokban, hetekben volt honnan utánpótláshoz jutnia. Az erdős szakasz nem hosszú, hamarosan olyan részre érek, ahol jobbomon cserjés, bokros rész, balomon szántóföld, és a bokrok mögött nemsokára feltűnik a szellemes nevű Kettes, később az Egyes tó. Jó tájékozódási pontok, örülök nekik, bár sokat nem látni belőlük a cserjés sáv miatt, azért egyszer sikerül lejutni egy tisztább partszakaszra.

Ahogy leértem a partra, közvetlen közelemben két vadkacsa szállt fel (jó tudom, tőkés réce) aztán távolabb még egy pár, majd még egy. Ezen a túrán sem maradok már annak az élménye nélkül, hogy láttam állatokat :) Visszatérek az útra, indulok tovább, kicsit elnézek a másik irányba - és ekkor pillantom meg először a távolban a Nagy-Gerecsét és a tévétornyot. Megdobogtatja a szívem a látvány, hiszen az ott a névadó csúcs, a legmagasabb, amihez most és a következő túráimon egyre közelebb kerülök majd, és bár most még messze van, mégis uralja a tájat.

Nagyon kell figyelni, de látszik :)

A tavakat elhagyva jobbra valamilyen majorság lehet megint, kutyaugatás kísér, amíg balra fordulva el nem tűnök a házőrző látómezejéből. Sokáig futok úgy, hogy jobbról erdő, balról ez a látvány jön velem, folyton bámulom, miközben a jelzést is igyekszem követni. Nem nehéz egyébként, gyönyörű friss a festés, Szárligetnél meg is érintettem egy jelet, hogy nem nedves-e még, úgy csillogott, és ahol lehet, kirakták, de azért hasznos, ha az ember időnként a fás oldalt is nézi, mert hiába van balra a szép kilátás és a hívogató hegy, onnan bizony nem fogok útbaigazítást kapni :)

Hamarosan azonban hátat fordítok a Nagy-Gerecsének, és újra erdőben futok tovább. Sok a vadkerítés, a bekerített irtásfolt, némelyiken már nőnek a meghagyott fiatal fák. Csobogó, sebes vizű patak fut mellettem, beazonosítom a térképről: ez a Váli-víz. Nemsokára át is kell kelnem rajta, ami nem okozna gondot, mert az út alatt folyik el, viszont mellette mintha egy egészen új forrás vize hömpölyögne, aminek még nincs medre: csak úgy, az erdőben és az úton szétterülve folyik a patakkal párhuzamosan. Valaki pár kapavágással beterelte a patakba, de csak egy része tért jó útra.

A Váli-víz csobogója, a jobb szélen látszik a beleterelt vízfolyás

Hát, nincs mit tenni, ezen át kell lábalni. Némi korábbi sárdagasztástól már került víz a cipőmbe, igyekszem keresni azokat a pontokat, ahol nem merülnék a patakba - félig sikerül, így csak az egyik lábamat önti el a víz. Mindegy, nagy része kinyomódik a cipő nyílásain, eltűnik futás közben, a vizes zokni meg nem hideg, nem is érzem, ha mozgok. 

A patak után kezd emelkedni az út, itt már hét és fél kilométernél járok. Azt tudom, hogy Somlyóvár van bő tíz és félre, tehát odáig már csak három, és körülbelül további három-négy kilométerre tippelem a Tornyópusztáig levezető utat. Tehát féltávon már túl vagyok, és eddig nem volt komolyabb emelkedés az elejét leszámítva. Kicsit meg is ijedek, akkor a következő három kilométeren kell leküzdenem a túra gyakorlatilag teljes szintemelkedését? Utólag kiderül, tulajdonképpen igen, de szerencsére kellemes, fokozatos, többnyire jól futható emelkedéssel.

Egy ilyen szakaszon járok épp, ritkás erdőben, és megpillantom valamilyen építmény tetejét, feljebb érve látom, hogy vadetető, most épp látogatók nélkül. Előtte elfordul az út, tovább emelkedik, érdemes visszanézni a kilátásért és a felhők miatt is.

Ami a legutóbbi túrám óta nagy változás: a hegyek előterében már nem kopár, hanem zöld szántóföldek húzódnak. Jó látni. Előttem viszont vadkerítés húzódik, csúnyán átvágva, szerintem ennek nem így kéne lennie, viszont a jelzés a bekerített területre visz. Jó, hogy olvastam túrabeszámolót és tudom, hogy létezik ilyen átjárás vadkerítéseken - de az nem átvágott, hanem bedrótozható kerítést kéne, hogy jelentsen. A másik oldalon keresem egy ideig a kaput, fel-le járkálok a kerítés mellett, míg végre megtalálom, itt már rendesen, dróttal működik. Az út pedig vezet tovább lassan felfelé, egy köves erdei útba torkollik. A kanyarokból itt-ott kilátni a közelebbi hegyekre, vajon melyik a Somlyó, ahova fel kell kapaszkodnom? Tippelek egyre, hogy szerintem az lehet, utólag azt gondolom, jól. Még mindig várom a komoly emelkedőt, aminek ezen a szakaszon kell lennie, és lassan jól beparáztatom magam: úristen, már csak egy kilométer a Somlyó, már csak fél, hát mekkora szintemelkedés lesz itt...? És mivel nem jön, amitől félek, elkezdek mást kitalálni: gyakorlatilag semmi emberkéz alkotta nem volt egész úton, itt a közelben pl. egy vadászházat ír a térkép, azt se látom, oké, vadetető meg vadles volt, de semmi olyan tájékozódási pont, ami alapján pontosan meg tudnám mondani, hogy hol vagyok. Fenyőfákat is jelez a térkép, azok sincsenek sehol, meg be kéne csatlakoznia egy piros jelzésnek, de az sincs, más csatlakozás meg végig nem volt. De közben egyértelműen a kéken vagyok, jó helyen, ez biztos, és jó időt is megyek, hát akkor miért nincsenek sehol ezek...? Elő a technikával, ha egy mód van rá, szeretek csak a térképre és a megfigyelésekre hagyatkozni, de most miért ne nyugtassam meg magam. És igen, mire megtalálom magam a műholdas térképen, és felnézek a tanulmányozásából, már ott is a becsatlakozó piros jelzés. Hihetetlenül feldob, megkönnyebbülök, és nem hiszek a szememnek, amikor a következő pillanatban ott vannak a jelzett fenyőfák is, majd kiérek a Somlyóvár tisztására, a kulcsosházhoz. Nem volt komoly, meredek emelkedő! A Váli-víztől lassú, folyamatos, enyhe dombokon értem fel idáig, szinte észre se vettem a fokozatos szintemelkedést.

Somlyóvári kulcsosház

Kimegyek a ház mögötti tisztásra, még jó, hogy erről is olvastam, mert nagy kár lett volna kihagyni. A domboldal meredeken szakad le, és fantasztikus a kilátás Tornyópusztára, Tarjánra és persze a környező hegyekre, főleg ismét a Nagy-Gerecsére.

Az jár a fejemben, de jó lenne, ha valaki lefotózna itt a mélybe szakadó dombtető szélén, szinte mintha a semmiben lebegnék, mögöttem a táj... De mivel nincs velem senki, megoldom magam. Két részletben :)

Még két fotó, már visszaindulva a jelzett ösvény felé:

Most már csak arra gondolok, hogy lassan indulnak otthonról értem, meg a Nap se lesz a kedvemért egész este az égen, sietni kéne innen lefelé. A kilátás, a fotózás és az utána következő sietség következtében pedig elfelejtettem pecsételni... Nem tudom, hogy lesz, majd egyszer visszamegyek, bár úgy tudom, a fotók is megfelelnek pecsét helyett, de akkor is vissza kell mennem, hiszen hivatalosan Somlyóvárnál tudom csak megszakítani a kék túrát, nem az alatta futó legközelebbi autóútnál... kell egy indulási pecsét is onnan. Ez csak hazafelé, az autóban esett le...

Most mindenesetre futok tovább, megint egy kis emelkedő, hiszen a Somlyóvár nem a Somlyó csúcsa, csak egy szép kilátású domboldal előtte. Hamarosan meg is látom a kék háromszög jelzést, hirtelen ötlettől vezérelve rátérek, ha már itt vagyok, megnézem a csúcsot. Különösebben nem látványos, ritkásan bokros, sziklás, kicsit kevésbé lehet lelátni róla, mindenesetre itt is jártam (447 méter). A felfelé vezető úton egy félbe hasadt tölgyfát fényképeztem.

Innen már tényleg csak lefelé, hamarosan kiértem az erdőből, először egy keskeny köves útra, majd elértem a Tornyópusztára vezető aszfaltos utat. Elhagytam egy kőfejtőt, számolgattam magamban, hogy vajon hol fogok összefutni Péterrel - az eredeti cél a tornyópusztai elágazáshoz állított kőkereszt volt, kb. 14-15 kilométernél, útközben beszéltük meg, hogy ha előbb érek oda, továbbfutok a tarjáni út felé.

Elhagytam a nyúl-, birka- és baromfitelepeket, a kőkeresztet, majd letértem a kék túráról, az ugyanis jobbra leágazott egy földútra, én meg a családomat várva maradtam az autóúton. Kiértem a Tatabányát Tarjánnal összekötő útra, figyeltem az autókat, és hogy ha meglátnám a miénket, hol tudna megállni, igyekeztem a nehéz részeken gyorsan átfutni, közben azt is figyelni, hogy hol találkozom újra a kékkel... míg végül egyszer csak szembejöttek :) Azért tovább kellett menni, megfordulni, visszajönni, hogy jól meg tudjon állni, amíg beugrom, és most jött a különbség az eddigiekhez képest: nem haza, hanem Szárligetre vitt Péter az autómhoz, jó, mert én simán ottfelejtettem volna :) Tehát még haza is vezettem a futás után, de még az is jólesett. Hát még itthon a meleg leves meg a fürdés!

Szárliget-Tornyópuszta-tarjáni út 18.33 km     342 m szint     2:34:07     8:24 perces kilométerek

Téli Vértes, mirelit Nyúl

Yours Truly. 25 vagy 50 km. Dehogy futok én annyit januárban, két hónapja az anyajegyműtétemnek, egy hónapja futok újra, nem lesz az kicsit sok? 

De, mégis annyit akarok futni. Na nem ötvenet, de huszonötöt biztos. De ha már annyit futok, lássak is valami szépet közben. Nyilván terepen kell ennyit futni! Nézzük, mi a következő szakasz a kék túrán? Várgesztes-Szárliget 14 km, onnan tovább Somlyóvárnál lenne 24, oda nem lehet értem jönni, meg amúgy is kell még egy kilométer a 25-höz, akkor lefutok még Somlyóvárról a legközelebbi kocsiútra, az négy kilométer, még túl is teljesítem. Ugyan ilyen távot életemben eddig egyszer futottam aszfalton, de itt az ideje a nagyobb kihívásnak, remek alkalom. A legutóbbi túra remek tempója alapján érzem magamban az erőt ehhez.

Jön a hó. Kicsit többet jeleznek előre, mint amennyi valóban érkezett, de azért jön. Hóban még csak itthon, a faluban futottam, és nem ilyen hosszú távot. A vaddisznók nem szeretnek jobban előjönni, ha hó van? Na persze ez nem tartana vissza, egyszer túl kell esnem a vaddisznó-tűzkeresztségen, de azért kicsit parázom.

A hó nem vészes, viszont vasárnap reggelre dübörgő mínuszokat jósolnak. Szombaton veszünk egy új, meleg futófelsőt, nagy bennem az elszántság. Reggel mínusz 11 fokra ébredünk, bizakodom, ma nem indulunk olyan korán, napközben napsütés is lesz, megy az még feljebb. Kiugrási pontnak ott van Szárliget, reggel felötlik bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha eleve csak addig terveznék, de igazából nem tudom felmérni, mi vár rám, sose voltam még ennyi fokban órákig terepen, ha tök jó lesz, miért ne mennék tovább. Szóval sok bizonytalansággal, kis félelmekkel vágtam neki, de nekivágtam.

Valóban megy feljebb is a hőmérő higanyszála: Várgesztesen, induláskor kellemesen meleg mínusz kilenc fok van. Megint vacog a fogam, amikor elindulok, de igazából nincs túl nagy különbség az eddigi leghidegebb zirci két fokhoz képest. Ott is fáztam, itt is fázom, majd felmelegszem. És az első emelkedő ebben rögtön nagy segítség: a közvetlen Várgesztes feletti Zsigmond-kő sziklakoronájához mászom fel, majd fel mellette. Nem igazán futok, kezdetnek kemény ez az emelkedő, és a hideg, meg a szám elé húzott nyakmelegítő miatt kevésbé jutok oxigénhez. Nem kell erőltetni, most nem a tempó lesz a lényeg.

A Zsigmond-kőre felvezet egy kék háromszög jelzés, és a túraleírás szerint kihagyhatatlan a látvány, ami elénk tárul róla, de tudom, hogy visszajövök én még ide, úgyhogy most nem megyek fel.

A Zsigmond-kő oldala

Itt jöttem fel - élőben meredekebb

Felérek a dombtetőre, megcsodálom a szomszédos dombvonulat fáin és felettük keringő és krúgató hollókat, örülök, hogy ilyen sok holló van a Vértesben, már a második túrámon látom őket. Néhány kanyar, emelkedő, lejtő, és egy vízmosás szélén elkeskenyedő ösvényen fabódékhoz érek, először csodálkozva nézem, hogy mi ez, de aztán a kiszélesedő völgyben megpillantom a Mátyás-kúti pihenő kulcsosházát, tűzrakóhelyét, esőbeállóját, patakmedrét híddal. Az esőbeálló alatt egy mozdulatlan alak áll hosszú köpenyben, nem kellett volna tegnap lefekvés előtt Harry Pottert olvasnom, mert kísértetiesnek tűnik nekem, aztán rájövök, hogy egy faragott szobor támaszkodik a túrabotjára. Továbbindulok, szembejön egy háromtagú túrázó társaság, örülök, hogy másokat sem riasztott el a hideg - az idő szép, csak jól fel kell öltözni.

Csak egy befagyott pocsolya

Mátyás-kút

Innen újra dombra kapaszkodtam, és ahogy futok az erdőben, egyszer csak irtózatos reccsenést hallok. Lőnek...? Pedig utánanéztem, hogy mikor, hol van vadászat... Mindegy, majd figyelek, biztos észreveszem... Megyek tovább, és már meghallom a motoros fűrészek zaját is, aztán újabb reccsenés. Nem lőnek, fát vágnak, tényleg iszonyatos dörrenéssel törnek ketté és csapódnak a földnek a hatalmas fatörzsek. Pont itt ágazik le egy alig észrevehető ösvényre a jelzés, alig találom meg, és közvetlenül mellettem vágják a fát, eléggé iszkolok a környékről.
Eddigre már felmértem, hogy elég lassú vagyok. Eredetileg úgy számoltam, hogy ha most is bejön az elmúlt két túrán hozott nyolcperces tempó, akkor négy órán belül a 28 km-es tervezett út végére érek. Most átlagosan bő tízperces kilométereket futok-gyaloglok, szerintem a levegővétel miatt. Nem szoktam a mínusz kilenc fokhoz, tavaly, amikor ilyen idő volt, még csak néhány kilométert futottam itthon. Az arcom előtt nyakmelegítő volt az út elején, de egyszerűen nem tudok rajta keresztül elég oxigénhez jutni, és biztosan az izmaimnak is több kell most, hamarabb kifulladok, többet gyalogolok az emelkedőkön. Nem baj, nem sietünk, de a tempó miatt itt nagyjából eldöntöm, hogy Szárligetig futok csak. Nem azért, mert nem bírnám, hanem mert hosszú lesz, ha ezt az átlagot tartom, akkor már négy és fél óránál is többre jön ki, nem biztos, hogy egyszerre kell mindenféle területen próbára tennem magam. Megelégszem azzal, hogy kijöttem a hidegben is, lefutok 13-14 kilométert, kinn leszek vagy két órát, jó ez nekem. Most nem tudom, hogy ez olvasva hogy hangzik, én nem érzem kudarcnak vagy feladásnak, inkább józan ítélőképességnek.
Közben leérek a domb aljába, mögöttem halkul a favágás, szélesebb, nyáron láthatóan füves úton futok, felettem sziklák a hegyoldalban. Nemsokára jobbra kell kanyarodnom, és az elágazásnál ott a Szarvas-kút kiépített forrása tűzrakóhellyel, és annak ellenére, hogy azt olvastam róla, időszakos vízfolyás, most csordogál a forrásból a víz, pár méterrel lejjebb pedig már megfagyva áll a kővályúban.

Szarvas-kút

A forrás mellett újra felfelé visz az utam, tiszta hullámvasút ez a szakasz. Széles erdei út, felérve két vízmosás indul ki belőle, nekem pedig a köztük húzódó kis nyergen kell haladnom. Itt ágazik el a zöld jelzés Környebánya felé, pár lépéssel később pedig a Rockenbauer Pál emlékfa előtt állok.

Visszatekintés a fától

Kicsit tisztelgek az emlékfa előtt, az aljában apró csokrok, koszorúk gubbasztanak a fagyban. Aztán futok tovább, bár itt a képek tanúsága szerint is sütött a nap, azért mozogni kell, hogy ne kezdjek fázni. Az új ruházat beválik, azt az egyet bánom, hogy úgy nézek ki, mint egy nindzsa: fekete nadrág, dzseki, fejpánt, sapka, kesztyű... szimpatikusabb lett volna, ha színes dzsekit találok, de működik, és ez a lényeg.
Az emlékfához már nagyon közel van a Vitányvár, ide mindenképp fel akarok kapaszkodni. A kék túra nem érinti, alatta halad el, de kell lennie egy kék rom jelzésnek. Ahogy haladok a vár alatt, látok egy jól látható, de jelzetlen ösvényt, és arra gondolok, talán megszüntették a kék rom jelzést? mert ez annyira egyértelműen oda megy, és hóban is világosan látszik. Letérek a kékről, pedig sosem szoktam jelzetlen utakon menni, de figyelek, hogy visszataláljak, és felmászom a várhoz.

Még a kékről nézve, erdőn át

Közelebb

Kilátás a falról - nem nagyon látszik, de a távolban azt hiszem, Vértessomló

Gótikus ablakok

Kilátás a másik irányba

Falak kis lila beszüremléssel

Azért ez elég komoly várrom itt az erdő mélyének a közepén, nem csak pár kődarab. Látszanak a volt gyilokjáró gerendáinak helyei a kövek között... A vár előtt, a fákon óvatosságra hívnak fel a kiragasztott papírok: kőomlás, óvatosan lépkedjünk. Vigyázok is, nem is járom teljesen körbe, csak egyik oldalra, másik oldalra, kicsit a belsejébe, aztán indulok lefelé. A várdomb mögött, egészen visszafordulva ágazik el a kék rom jelzés, ha egy kicsit türelmesebb lettem volna, nem jelzetlen úton kapaszkodom fel, de végülis nem lett semmi baj :) Megbeszélés szerint hívom Pétert, mondom, hogy minden oké, de csak Szárligetig megyek, és egy jó óra múlva leszek ott.
Itt is szembejön egy háromfős társaság, én pedig beveszem magam a következő völgybe, enyhén felfelé. Aztán már nem is olyan enyhén. A tetejéhez közeledve meglátok valami pirosat: templomtorony? Nem lehet, itt nincs ilyen közel település. Aztán rájövök, a térkép is mutatja: adótorony a szemközti Mészáros-hegyen, jó kis tájékozódási pont. Aztán, ha már így körülnéztem, körbefotózom magam előtt-mögött az erdőt, hogy milyen szép így hóban, napsütésben, és magamat is benne, hátha valaki nem hinné el, hogy tényleg itt voltam.

Ezután a dombtető után hamarosan aszfaltútra érek ki, amihez át kellett botorkálnom egy fagyott traktornyomos szakaszon, hát rosszabb, mint a sár - az aszfaltút jobb oldalán félelmetesen sötét fenyőerdő, komolyan ijesztő. Örülök, hogy kiérek belőle és hogy az út balra vezet, újra lomboserdőbe, persze most lombtalan - úgy szeretném felismerni a fákat, mert most a bükkön, a tölgyön és még a szakasz elején egy szép nyíresen kívül nem jövök rá, mi micsoda, pedig az egyik túrabeszámoló szerint kőriserdő is van itt. Mindenesetre nemsokára megtorpanok, mert a körtvélyespusztai erdei temető megrendítő látványa megállít.

Tényleg megrendülten állok pár percig, ez a legjobb szó rá. Sűrű erdő, a Vértes közepe, hó és fejfák. A tábla beszámol róla, hogy milyen apró emberlakta települések, puszták lakói temetkeztek ide, és azt írja: 'A síremlékek évtizedek óta az enyészet örök fogságában várják elmúlásukat". Szép. A temető ápolt, gondozott, egészen új kerítés áll körülötte. Érezni a hely szellemét.
Itt már a kék kereszttel és a lila Mária-úttal együtt futok, és a fenyőerdő óta gyorsulok. Talán kevesebb az emelkedő, de most már rendesen be is melegedtem. Nemsokára leválik a kék kereszt, felmegy a bal oldali dombra, én pedig a kéken a Mária-szurdokba. Amíg nem kezdtem el a Vértesről olvasni, nem is tudtam, hogy itt is van egy szép szurdokvölgy. Nem olyan hosszú, mint a Gaja-szurdok, és nem folyik az alján patak, de nagyon látványos. Ahogy futok a peremén, egyre mélyül, alul sziklák, kidőlt fák, majd velem is szembejön egy sziklafal, ami mintha letört volna a szurdokba, folytatódik odalent. Ha itt patak folyna, olyan lenne, mint Bakonynánánál a Római fürdő, komoly vízeséssel, de így se semmi.

Innen aztán már közel a szurdok vége, átvisz az út a túloldalra, kis emelkedő, kis lejtő, kellemesen futható, és azt is tudom, hogy az úticél is közel, tehát kicsit most már foglalkozom a tempómmal, javítsunk az átlagon. A szurdokból kiérve meglepően hamar pirostetős épületet látok, csodálkozom is, nem lehet már a falu, ellenőrzöm a térképen: ez a csákányospusztai turistaház, azért Szárliget még egy picit arrébb van. Nem sokkal. A turistaháznál vége az erdőnek, faházakat látok, majd legelő jön, aztán hosszú, istállószerű épületek fagyott patakkal, és végül a Birka csárdánál elhagyom a Vértest. Átkelek az 1-es főúton, és az ott, előttem már a Gerecse.

Birka csárda, a fotó nem a látvány, csak a rend kedvéért

Szántóföldön kell keresztülvágnom, hepehupásan hullámzik, és a távolban meglátom a Gerecse hegyet a tévétoronnyal. Olyannyira párába vész, hogy a fotón nem is látszik, de én meghatottan forgolódom: előttem a Gerecse, mögöttem a Vértes, és ez azt jelenti, hogy a kék túra vértesi szakaszát teljes egészében teljesítettem. Ez az első tájegység, amit lezárhatok. Nagy szerelmem lett a Vértes gyönyörű erdeivel, az utolsó szakaszon sok látványosságával, szép dimbes-dombos ösvényeivel.

Mögöttem a Vértes...

Előttem a Gerecse, bal szélen az a nagyon halvány vonulat a Gerecse-hegy

Szárliget széle és a Gerecse közelebbi vonulata

Tisztára meghatódom, belül könnyezem is egy picit, meg ujjongok is, de hátat fordítok a szeretett Vértesnek, és most már irány Szárliget. Nem sokat kell a faluban futni, meglátom a fatelep székelykapuját, majd a vasútállomást, olyan fürgén futok fel a felüljáró lépcsőin, hogy magam is meglepődök. Fent is van legalább három turistajelzés, ez olyan kedves dolog, hiszen itt aztán nem lehet eltéveszteni az utat... Lefelé egy járókelő rám kérdez: direkt futsz...? Furcsa vagyok, tudom :) Furcsán és boldogan érek le az állomásépülethez, megkeresem az ablakban a pecsétet: Szárliget pipa. És végszóra, halálpontosan egy órakor, a megbeszéltek szerint befut Péter, én pedig beülök a jó meleg autóba, és mesélek, mesélek.

Várgesztes-Szárliget     13.99 km     2:12:54     396 m szint     Átlagos tempó 9:30 perc/km