Vérkör

Hogy is kezdjem... nagy kihagyás van mögöttem a blogon, ahogy a futásban, túrázásban is volt egy nagyobb kihagyásom - na azért nem akkora, mint az írásban. Majd egy másik posztban hozom az okokat, meg azokat a túrákat, amik mégis voltak, de ez most a Vérkörről szóljon.

A Vérkör egy 77 kilométeres "instant túra" a Vértesben, ami azt jelenti, hogy nem szokványos teljesítménytúra, hanem online nevezés után bármikor teljesíthető gyalog, futva vagy kerékpárral, egyénileg vagy többen. A teljesítést az erdőben, a rajtnál és a célnál lévő QR kódok leolvasásával lehet igazolni. Pár éve találta ki néhány oroszlányi srác, és most már tapasztalat birtokában mondhatom, hogy bizony szívvel-lélekkel csinálják. Én már új korában gondoltam rá, hogy majd egyszer megcsinálom, a tavalyi Pálos70 után reális célnak is tűnt, de aztán a kihagyás miatt letettem róla, egészen addig, amíg Edit, akivel pont a Páloson ismerkedtem meg és a túra második felét együtt tettük meg, nem kérdezte meg, hogy van-e kedvem vele kettesben teljesíteni a Vérkört. Nem is kellett gondolkodnom, azonnal jött az igenlő válasz, hiába tudta az óvatosabbik felem, hogy talán nem vagyok tökéletesen felkészült, mégis, ezt az ajánlatot nem volt szabad kihagyni. Már csak időpontot kellett egyeztetni Edittel és itthon, venni egy nagyobb hátizsákot, letölteni egy QR kód-olvasót, nevezni és indulhattunk is. 

A nyár ideális abból a szempontból, hogy jó sokáig van világos, a hátránya viszont a meleg napközben. Az idei kellemes, hűvös nyáron sikerült egy 32-33 fokos napot kifognunk, de a túrázót ez nem tartja vissza. Hajnali 5-kor találkoztunk Oroszlányban a sportcsarnoknál, leolvastuk a rajtkódot és nekivágtunk a távnak. A szintidő 18 óra, a célunk az volt, hogy ezen belül beérjünk. Edit volt már a körön áprilisban rendezett teljesítménytúrán, de annak fordított az iránya, van frissítés és a kódokat sem kell olvasni. Én pedig más túrákról és az országos kékről ismertem jó néhány szakaszt, de sok új szép helyet láttam így is. 

Az első nagyjából tíz kilométeren velünk tartott Edit lánya, Kriszti is, aki a Közép-Dunántúli Piros túrát járja, így hármasban hamar megérkeztünk a majki tó partjára. Gyönyörűen gomolyogtak rajta a hajnali ködök, itt készült az első fotó.

Itt kereszteztük először a Székesfehérvár és Tatabánya közötti országutat - én ezen jöttem hajnalban autóval - és mentünk tovább mindaddig, amíg a piros és a kék jelzés el nem vált egymástól. Kriszti a piroson ment tovább Szár felé, mi pedig a kéken a Mária-szurdok irányába. Az első látványosság a Szarvas-kút volt, amiből most egyáltalán nem csordogált a víz - egyébként is, meglepően száraz volt az egész Vértes, mármint szép zöld, csak az utak voltak kemények, szárazak, sehol egy kis sár vagy pocsolya. Pedig az elmúlt hetekben volt eső, de ahogy nálunk otthon, a dolomitban szépen elszivárog a hegy belsejébe.
A kéknek ezt a szakaszát jól ismerem, többször gyalogoltam és futottam is rajta, sőt idén tavasszal pontőr is voltam. Jött a Rockenbauer-fa, egyszer majd én is viszek rá egy jelvényt, aztán a Vitányvár, ahová felmenni most nem kellett, csak a kék jelzésen maradva kerülni. Onnan már nincs messze a körtvélyespusztai temető, ami egy egészen különleges hely számomra, majd jön a kék és a kék kereszt elágazása a Mária szurdoknál. Leérve a szurdok aljába Csákányospusztánál megtaláljuk az első QR kódot, 16 kilométernél vagyunk, majd nekivágunk a szakadéknak felfelé.

Itt még nem esik nehezünkre az emelkedő (Editnek később se), kényelmesen, beszélgetve megyünk. Maradunk a kék kereszten, amíg egy T elágazásban szépen el nem fordulunk balra, majd észre nem vesszük, hogy elhagytuk a jelzést. Ez volt az egyetlen, pár tíz méteres eltévedésünk. Innen hosszan haladunk a kék kereszten, VTM-ről ismerős szakasz, de visszafelé, és egészen más így júliusban, mint a tavaszi óraátállításkor. Útba ejtjük a Szép Ilonka-forrást, előtte az út mellett apró Mária-kápolna vagy inkább csak egy körbeépített szobor. A forrásnál csordogál a víz, korábban megbeszéltük, hogy itt eszünk, pici letérést jelent a Vérkör útvonaláról, és az egyetlen alkalmat, amikor leültem a túra végéig. Betolunk gyorsan egy-egy szendvicset, saját termesztésű uborkával, paradicsommal mindketten, sót is hoztam hozzá, tudtam, hogy kelleni fog. Aztán megyünk tovább, egyre kevésbé ismerős utakon.

Itt már meleg van, a forrásnál levettem a nadrágom lecipzározható szárrészét is. Beszélgetünk, Edit a Kinizsi túráról mesél, meg más túrákról is, ki merre járt és a Vértesben merre túráztunk. A második pont egészen közel van az elsőhöz, 22 km pipa, következik Csákvár, most egy hosszabb szakasz van előttünk. De előtte még talpalunk egy sort a vérteskozmai erdei aszfaltúton, a faluba nem megyünk be, még előtte lekanyarodunk egy kanyargós, szép zöld jelzésre. Innentől ezen maradunk Csákvárig. Megint ismeretlen útvonal, szép és meleg, kezdjük várni a pontot, de addig még sokat kell gyalogolnunk. Már álmodozom, hogy majd hideg kólát veszek Csákváron egy boltban.
A mért kilométerek szerint tudjuk, hogy a közelben kell lennie a pontnak, de a környezet még teljesen erdős, amikor egy fán meg is látjuk. A pont neve Csákvár, vadászkápolna - csodálkozom is, hogy hol a kápolna? Körülbelül tíz lépés múlva egy tisztásra érünk, és mire hangosan kimondom a kérdést, meg is látom rá a választ.

Örülünk, hogy ezek szerint nemsokára végre lakott helyre érünk, Vértessomló óta ez az első. Pihenőt nem tervezünk, de a boltot útbaejtjük és egy kék kútnál mosakodunk, frissülünk is. Szerencsére nem tudjuk, hány fok lehet, elég azt érezni, utólag néztem meg, hogy 33-34-et mértek.
Ballagunk keresztül Csákváron, követjük a sárga, majd újra a zöld jelzést, amikor csörög a telefonom, felhív Péter, pont jókor, mert Edit épp megállt cipőt, táskát igazítani. Mondja, hogy követi a neten, hogy hol csekkoltunk már, és a rendszer kiírja, hogy az addig megtett út és idő alapján mikorra várható a teljesítés, ez pedig a csákvári pont alapján 17 óra 56 perc volt. Ez még nem baj, de azt jelenti, hogy nem lassulhatunk a túra második felében sem, azaz még most bele kell húznunk, mert azért várható, hogy 50-60 kilométer felett már mégiscsak fogunk, én legalábbis biztosan. Megköszönjük az infót és megyünk tovább, amikor egyszer csak fékez mellettünk egy sárga furgon, és kiszáll egy srác azzal, hogy szerinte mi megérdemlünk két hideg kólát. Nézünk meglepve, de elfogadjuk - én azt hittem, valami promóció, biztos mindenkinek kólát osztogatnak - de a nevünkön szólít, és ebből rájövünk, hogy ezek szerint ő is követ minket, és direkt elénk jött, és nekünk hozta a kólát! Hihetetlenül jólesik, maga a hideg kóla is, helyben meg is iszom, de a gesztus még jobban. Kiderül, hogy ő Csaba, és innen-onnan, túrázós fórumokból már ismerem is a nevét. Azt is megmutatja, hogy a valamivel mögöttünk látszó adótorony jelenti pont a túra közepét, és azt már elhagytuk, szerinte jó lesz ez. Azért belehúzunk. Feldobva megyünk tovább, kifelé a városból és fel a Gánt előtti dombokra, de előtte még szembejönnek a csákvári lovasok.

A következő pont ezeken a hegyeken lesz, Gánt előtt, 42 kilométernél, itt nagyon jó, hogy Edit szóval tart, belehúzunk, és így, hogy nekem nem nagyon kell beszélnem, bírjuk is, határozottan érzem, hogy jó a tempó. Pár domb és kanyar után ismerős lesz a táj a Gánt Trailről, nagyon szép egyébként még így, a tűző napon is, megvan a hangulata. Kevés az erdőfolt, karsztbokrok, kopasz mezők, rétek, sok virág és rovar, a dombtetőkön hagyásfák. Megvan a pont a Gém-hegyen, mászunk és kanyargunk tovább, majd jön a Gántra levezető sziklás, meredek lejtő, és ott a falu.

Itt is betérünk a boltba, a nemrég megivott két hideg kóla után most nem kívánok újabbat, de veszek egyet, legyen nálam. Kicsit kótyagos a fejem, vizezem, és a kalapomat is, és megeszem a nálam lévő koffeines gélt meg sós müzliszeletet. Érdekes, hogy éhes egyáltalán nem vagyok, viszont sok vizet iszom rájuk. Indulunk tovább, a gánti aszfalton záporért könyörgök, nagyon kerülget egy felhő, pár csepp esik is belőle, körülbelül annyi, mint amikor egy kertben megy a locsoló és kifúj a szél az útra néhány cseppet.
Falun belül keresgéljük kicsit a kék jelzést, nem egyértelmű, hol vezet, bár azt tudjuk, hol fog kiérni, de az utcákon is szeretnénk követni. Ilyen kis szabálykövetőek vagyunk :) Megvan, utána az erdőszélen kezd fölénk borulni némi kis árnyék, és én egy kicsit félek, mert tudom, hogy emelkedő jön. Szilveszterkor jártam erre Gánttól Csákberényig kis hóban, akkor nem tűnt könnyen járhatónak. Most kevésbé esik rosszul, mint amire számítottam. Az útvonal a Géza-pihenőig ugyanaz, onnantól a Csákberénnyel ellentétes irányba fordulunk, erre még nem jártam. Ez az a szakasz, ahol tulajdonképpen nincs semmi, egyszerűen szép. Sok-sok erdő, Edit egyszer őzet is lát, én sajnos lemaradok róla. Aztán jön egy aszfaltos szakasz és beérünk Szentgyörgyvárra, ami két házból áll, valószínűleg erdész- vagy vadászházak lehetnek. Lassan kezd változni a fény, még messze nem naplemente, de már kezdek drukkolni, hogy hűljön kicsit az idő, de egyelőre hiába. Aztán újra rátérünk a kékre, egy ismerős, bár nagyon rég látott részre a mindszentpusztai turistaháznál. Itt nagyon sűrű és páfrányos az erdő, kanyargós, kicsi ösvénnyel, le is fotózom a gyerekeknek, mindig azt mondják, hogy az ilyen páfrányos erdőrészeken laknak a dínók :)

Általában nagyon hálásak vagyunk a kis extra Vérkörös táblákért, amik a jelzésváltásokról adnak infókat, de most rettentő hosszan nincs ilyen, mert Várgesztesig a kéken megyünk jelzésváltás nélkül. Olyan jó lenne pedig azt látni, hogy a következő pontig mennyi van vissza. Nagyon hosszú ez a szakasz bármilyen pont és megszakítás nélkül, már azt hiszem, áthelyezték a kéket és szándékosan hosszabb lett Kőhányáspusztáig - persze lehet, régen volt már ez a szakasz. Még Mindszentpusztánál kifogyott a vizem az ivózsákból - ilyen se volt még! - innentől minden alkalommal Editet kérem, hogy álljon meg egy pillanatra és vegye elő nekem a kulacsot a hátizsák oldalzsebéből, menet közben sajnos nem érem el és olyan nagy segítség, ha nem kell mindig levenni a zsákot. És egy pillanatnyi pihenő is :) Azért is nehéz ez a szakasz, mert tudom, hogy két nagyobb emelkedő van előttünk, az egyik a Batonna-hegy, emlékszem, ezt anno a kéken is átkoztam, a másik Várgesztes előtt a Cseresznyefa-hajtás. A Batonna-hegy a keményebb, Edit szinte húz, egyszerűen azzal, hogy megy előttem jó tempóban és én próbálom tartani némileg lemaradva. A legjobb, amikor felérve visszakiált, hogy ő már fenn van! Innen még iszonyú messze van Kőhányás, és az még nem is a pont. Felüdülés végre meglátni a házakat és az utat, amit újra keresztezünk, tudni, hogy itt jöttem reggel, itt fogok nem is olyan sokára hazaautózni, és ha most rákanyarodnánk az aszfaltra, nem is lenne olyan messze a cél.
A telefonom Kőhányás előtt egy kicsivel merült le, hülye voltam, nem hallgattam a korábbi csipogására, miszerint alacsony a töltöttség, gondoltam, kibírja addig, amíg úgyis le kell vennem a zsákot. Nem bírta, úgyhogy nulláról kell újratöltenem powerbankkal, ezért nincsenek erről a szakaszról képeim, pedig nagyon szépek a fények, az az alkony előtti aranyfény, főleg az utat keresztezve a távvezeték alatt, és később Várgesztes felé a bükkösben. Ez az egyik kedvenc szakaszom a Vértesben, igazi oszlopcsarnokszerű bükkerdő - aki szeretné látni, kénytelen lesz odamenni és megnézni, mert nem hoztam fotót :)
Az erdő amúgy egyre sötétebb, még mindig nincs naplemente, de a sűrűbe kevesebb fény jut az alacsonyan haladó Nap sugaraiból. Gyalogolunk lefelé és nagyon várjuk a cél előtti utolsó pontot. És leérünk a gesztesi vár alá, éles kanyar, rövid emelkedő és Edit kiált előttem, hogy megvan! Ami azt is jelenti, hogy az utolsó emelkedőt is teljesítettük! És tényleg sikerült belehúznunk, felhívom Pétert, aki rögtön úgy szól bele a telefonba, hogy megvan az utolsó előtti pont, ugye? Kérdezem, hogy most mennyi időt jósol a honlap? Valami 17 óra 15 percet, szóval nemhogy nem lassultunk, de gyorsultunk is.
Újult erővel vágunk neki a sárga jelzésig, ez most már kitart Oroszlányig, és már csak nagyjából 9 km. Azt már féllábon is... :) Itt kezd lassan ránk sötétedni és felkel a Hold is, egy bozótos részen fotózok egy alig látszó naplementét és látok én is egy szarvast.

Gondoltam, hátha nem lesz ennél jobb lehetőség, bár itt még nem ment le teljesen a Nap, csak a fák és a felhők takarják. Itt valahol ír nekem Csaba, aki Csákváron a kólát adta, hogy ugye mondta ő, hogy jó lesz a tempónk, és mindjárt meglesz a cél:)
Aztán újra keresztezzük az országutat, itt már fejlámpával, és nagyon hálásak vagyunk az aszfaltra festett sárga jelzésekért, a pontos itinerért és később a jelzéseken lévő fényvisszaverő pontokért, amik a sötétben segítik a tájékozódást. Kiérünk egy szántóföld mellé, balra mellettünk az oroszlányi bányamúzeum épületei, előttünk pedig Majk és egy kicsit még a naplemente.

Ahogy kerüljük a szántóföldet, szinte forgószínpad-szerűen mindig más szögből látjuk a remeteség tornyát, majd a főbejárat mellett beérünk Majkpusztára. Tiszta boldog vagyok ettől, tudom, hogy már csak pár kilométer Oroszlány, bár az már aszfalt és nem esik jól, nagyon várom, hogy meglássam a város fényeit. Ami minden pátosz nélkül egyszer csak bekövetkezik, ott a város, ott a tábla, életemben nem örültem még ennyire Oroszlánynak (és ez nagyobb szó, mint aminek az alapján látszik, hogy harmadszor járok itt :) )
Innen már a piros pont jelzés bevezet a célba, meg persze ugyanaz az út, mint reggel, bár őszintén szólva alig ismerek rá. Mindenesetre a végén ott a sportcsarnok, és nem hiszek a szememnek, amikor a bevezető úton az egyik szervező áll, tapsol, drukkol és gratulál. Annyira jólesik! Beolvassuk a QR kódot, Editnek 16:57-et mutat, nekem valamiért 3 perccel többet, így pont 24 másodperccel kicsúsztam a 17 órából, de ez hihetetlen, a féltáv óta egy teljes órát megspóroltunk, egy órát benne hagytunk a szintidőben! Kiderül, hogy még az érmet is megkaphatjuk most azonnal, és célfotó is készül.

Amíg beszélgetünk, nekem  muszáj leülnöm egy kicsit, aztán felhívom Pétert is, aki már a csippantást látva üzent :) majd elköszönünk és nagyon óvatosan és lassan elindulok haza. Útközben elér az egész nap várt zivatar, de akkora, hogy végül inkább örülök, hogy nem a terepen kapott el, bőrig áztunk volna. Szarvasok, rókák, nagyon kell figyelnem és persze nagyon fáradt vagyok, a koncentrációs képességem nem az igazi, ezért egy jó másfél óra az amúgy 45-50 perces út. Nem baj, biztonságban hazaérek és másnap Vérkör-teljesítőként ébredek.

Téli Börzsöny - OKT 17. szakasz

A kék túrát még ősszel Ötvösnél, a Kemenesháton hagytam el, és az volt az eredeti tervem, hogy ott folytatom, és befejezem a nyugati szakaszt, mielőtt a Duna túlpartján folytatom. Most viszont a Téli Mátrára gyúrunk, tehát hideget, havat és magas hegyeket akartam. Óriási szerencsém volt az időjárással: akik szombaton a Börzsöny kapuja teljesítménytúrán vagy ugyanígy a kéken jártak erre, még térdig érő sárral találkoztak. Hogy én mit láttam, azt ebben a posztban sok képpel szeretném megmutatni.

Reggel nagy örömünkre arra keltünk, hogy itthon esett a hó. Hát, ha nálunk esett, akkor a Börzsönyben egészen biztosan, gondoltuk. Még sötétben indultunk, most csak Csongort vittük, és reggel negyed kilencre a kisinóci turistaháznál voltunk. Ott sem volt sokkal nagyobb hó, mint nálunk és útközben Budapestet kivéve szinte mindenhol, de enyhe fagy volt és folyamatosan havazott. Ittunk egy meleg teát, beöltöztem, kamáslit húztam és elköszöntem a családtól.

Nagy izgalommal vágtam neki a túrának. Jaj milyen lesz, biztosan gyönyörű, milyen lehet a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos ebben az időben, és vajon mennyire lesz nehéz a túra, és milyenek a Börzsönynek azok a részei, ahol még nem jártam, a Csóványostól lefelé? De egyelőre azzal a környékkel foglalkoztam, ahol épp elindultam: a turistaház mögött át a patakon és hosszan, egyenesen felfelé az egyre mélyülő hóban. 

Emelkedő és még jobban emelkedő szakaszok váltották egymást, számoltam a lépéseket és piramis szerint haladtam: 50 lépés, pihenő, 60 lépés, pihenő és így tovább százhúszig, aztán vissza. Néha úgy jött ki a pihenő, hogy épp nem lett volna rá olyan nagy szükség, de akkor is megálltam pár mély levegőt venni, pulzust kicsit visszaengedni, tudtam, hogy jól fog az még jönni. És persze fényképezni.

Lassan beértem a lentről már sejtett ködbe - gyanús volt, hogy nem csupán hófelhős, borult az ég, hanem köd is van. Itt már zúzmarásak is voltak a fák, gyönyörű csipkések, sokszor azt is jól lehetett látni, milyen irányú szélben fagyott az ágakra a zúzmara. Hosszas kapaszkodás után végre jött néhány lejtős szakasz is - tudtam, hogy meglesz még ennek a böjtje, de ott és akkor örültem a könnyítésnek.  Nehezebben járható terepre számítottam, de szerencsére a friss hó alatt az avar és a sár is megfagyott, nem csúszott az ösvény.

A jelzést a hófehér tájban nehezebb észrevenni, egy elágazásnál majdnem el is vesztettem, felfelé indultam, pedig lefelé kellett. Abból, hogy bükkösbe értem, hogy nagyobb a hó és sűrűbb a köd, éreztem, hogy Nagy-Hideg-hegy egyre közeledik, amikor pedig a Királyrétről érkező kék négyzet jelzés becsatlakozott balról, onnantól már ismerős ösvényen haladtam. Hamarosan elértem a hideghegyi sípálya alját, egy bal kitérővel a síbusznak szolgáló aszfaltutat, és onnan már csak két kanyar, és megláttam a turistaházat. Megállítottam az órát, megnéztem, milyen hideg is van: -6 fok volt, köd, szél és olyan 5 centi hó. A nyáron megcsodált kilátásból most semmi se látszott, a csúcskőtől a turistaház is alig, de egyáltalán nem bántam. Ez egy teljesen más hangulatú, de így is gyönyörű túra.

Ott a turistaház a csúcskőtől nézve

A házba csak a mosdóba mentem be, a büfébe nem - nem akartam túl hosszan megpihenni, felmelegedni, nem fáztam menet közben, de eléggé meg voltam izzadva - kinn pecsételtem, elővettem egy szendvicset és indultam tovább. 

A szendvicsről jut eszembe, a hideg miatt egy újabb dologra kellett figyelnem, amire általában nem: az ivózsákom csövében lévő víznek nem volt szabad befagynia. Többször szippantottam ki apró jégdarabokat a csőből, úgyhogy bedugtam a ruhám alá a végét és rácipzároztam. Ez legalább melegítette az egyik végét, a táska a zsákot, a kilátszó csőszakasszal meg annyit tudtam tenni, hogy ha ittam, mindig legalább annyit, amíg a zsákból érkező melegebb - azaz kevésbé jéghideg - víz jutott a teljes csőbe. Sikeres volt, ilyen távon és hőfokon nem fagyott be a cső.

No de térjünk vissza oda, hogy továbbindultam Hideghegyről, meredek lejtővel le Rakodóig, aztán megkezdődött az újabb mászás a Csóványosra. Ezen a szakaszon kétszer jártam eddig, mindkétszer nyáron, de azért a jellegzetes sziklák és gerincek miatt ismerős volt, tudtam például, hogy honnan nyílna panoráma a Csóványosra, mutatom:

Nem csalódottan írom ezt, egyáltalán. Nagyon szerettem a hangulatot és a látványt. A fenti fotó a Szabó-köveknél készült, a közelében még fotóztam egyet a vastagon behavazott erdőről:

Maga a hóvastagság a földön nem volt olyan mély, talán 4-5 centi, de a fákon olyan vastagon állt, plusz még egy réteg zúzmara rajta, és itt a kitett gerincek, sziklák kivételével olyan faóriások és terebélyes bokrok állnak, hogy az ösvény körül, alul-felül-oldalt bizony tetemes mennyiségű hó volt. Innen már eltettem a telefont és a mászásra koncentráltam, elővettem újra a lépésszámlálós piramis technikát,de bizony előfordult, hogy az ötven lépés is sok volt egyszerre Néha úgy éreztem magam, mint a Delta-főcímben, beöltözve, két bottal, a szél oldalról fújja a havat az arcomba... Aztán enyhült az emelkedő, és a szemem már nagyon kereste a fák között a csúcsot és a kilátót, amikor végre felléphettem a csúcskőre, égnek emelt karokkal és egy belül elkiáltott juhú-val örvendeztem :) Leállítottam a telefont és felmásztam a kilátóba, az érintetlen havat látva örömmel konstatáltam, hogy bár találkoztam útközben pár turistával, a kilátóba ma én mentem fel először. Gondolom, mert nem érdemes. Tény, hogy nem látni Dobogókőt és a Magas-Tátrát, amit viszont látni lehet, az se mindennapi.

Körben mindenhol a havas fakoronák, közvetlenül alattam a sugárirányban induló turistautak, innen csak lefelé vezetnek. 938 méter magasan vagyok. Felhívom Pétert, beszámolok neki az eddigiekről, ő is arról, hogy merre jártak Csongorral, aztán kezdek fázni, és elindulok lefelé a kilátóból is, a csúcsról is. Lefelé egy rövid szakaszon szűz hóban járok, hihetetlen élmény, még bele is fekszem egy pillanatra. Aztán beér jobbról egy másik jelzés és az előttem álló szakasz már járt. Jól járható ösvényen, hatalmas bükkfák között ereszkedem, jobbra kis kilátás is nyílik a legközelebbi hegyekre. Leérek a Foltán-kereszthez és meglepődöm, nem tudtam, hogy a kereszt egy ekkora tisztáson van. Itt a legmélyebb a hó - nem fogták fel egy részét a fák.

A Diósjenő felől felérő ösvény mellett tájékoztató tábla áll a kereszt történetéről, a névadóról és tragikus sorsáról, meg a magyarországi erdészképzésről, elolvasom. Ennél többet pihenni nincs okom, fázni sem akarok, irány tovább lefelé. Széles erdei útról hirtelen egy keskeny ösvényre tér le a kék, fiatalos, szinte bozótosnak tűnő erdőben. Annyira azért magasak ezek a nyúlánk fiatal fák, hogy kilátni nem lehet közülük, a talaj pedig a hó alatt kezd csúszósabbá válni. Ez nem egy látványos és nem is nagyon élvezetes szakasz, szégyellem érte magam, de bevallom, kicsit unalmas is. Amikor ezen morfondírozom magamban, hogy ne már, unatkozom...? Én, a havas, téli Börzsönyben? - akkor átfut az agyamon, hogy mennyire vágytam ide és erre a túrára, és már vigyorgok is. Örülök bárminek, ami elém akad, még az idegesítő, teljesen hibás OKT útirányjelző tábláknak is, legalább minden alkalommal kibosszankodhatom magam rajtuk. Nyomolvasással szórakoztatom magam, aztán leérek a Cseresnyés-patak völgyébe, végre egy kis izgalom, patakátkelés, a túlparton újra egy kis emelkedő, már hiányzott a hosszú ereszkedés után.

Nem tart sokáig és nem meredek, lassan kezdem nézegetni, hogy milyen messze lehet Nógrád, valahogy egyre civilebbnek tűnik a környék, pedig messze még az erdő széle. Most utólag jövök rá, hogy az adta ezt az érzetet, hogy széles, traktornyomos erdei útra értem ki, ilyen eddig nem volt, és egyre sárosabb. Innentől vagy hat kilométer masszív küzdelem a sárral, havas azért, de már nem fagyos a föld, és nagyon meg kell nézni, hová lépek. Kétszer így is elesem, szerencsére mindkétszer hóba. Erről a szakaszról nincs nagyon mit írni, nem volt élvezetes, annak örültem, hogy csak ennyi ilyen a túrából. 

Köves útra értem - bár persze azon is volt egy sár- és hóréteg - és egyre ritkult az erdő, számítottam már rá, hogy hamarosan meglátom a nógrádi várat. Lassan várni is kezdtem, hogy megérkezzem az ott váró családomhoz és megpihenjek. Már éhes is voltam, de ezen a rövid szakaszon már nem akartam megállni enni. És végre, egy lovarda karámjánál kiértem az erdőből, és megpillantottam jobbra a várat, balra pedig a Börzsöny Diósjenő feletti vonulatait.

Már csak a vasútállomásig kell eljutni! A szántóföld melletti út nagyon sáros és csúszós, úgyhogy bemerészkedem a havas szántóföldre, itt jobban esik a járás. Valószínűleg emiatt egy feszülethez érve elvétem az utat, jobbra kellene mennem, de én megyek tovább egyenesen, nem is nézem már a jelzést, hiszen látom magát a vasúti sínpárt a völgyben kanyarogni. Csak odaérve kapok észbe: most merre? A térképet tanulmányozva rájövök, hogy vissza kellene mennem a sáros úton a feszületig - na, azt már nem. A töltés melletti nyomokat meglátva rájövök, hogy más is járt így, és a nyomdokaiba lépve a vasút mellett baktatok be az állomásig. Éljen, megérkeztem! Az állomás mögött a pecsét, leállítom a telefont: 21.5 kilométert mért idáig. Ha a Téli Mátra is ilyen lesz, akkor minden rendben lesz.

Még egy kis mászás van előttem, meg kell keresnem a családot Béla bácsi vendéglőjében - ajánlom minden erre járónak a vár aljában lévő kis éttermet, egyszerű, de nagyszerű. Péter és Csongor palacsintával várnak, szárazra cserélem a pulcsimat, aztán nekivágunk a hazáig tartó hosszú autóútnak.

Dobogókő oda-vissza gyerekekkel

Ezt a túrát október óta tervezzük. Eredetileg a Spartacus ösvény lett volna az úticél, Péter két exkollégájával terveztük, az egyikük családostul jött volna. Aztán ők lemondták, mi elmentünk és milyen jól tettük! Majd a két ünnep között mentünk volna ugyanezzel a csapattal a Holdvilág-árokba, akkor szinte mindenki oldaláról betegség jött közbe, a miénkről is. Aztán a vízkereszti hétvégére a csapat rangidőse, Gyula kijelentette, hogy ő vasárnap reggel fenn lesz Dobogókőn a menedékházban, aki ott van, mehet vele túrázni. A határozottság - meg hogy senki nem akarta újra elhalasztani a túrát - megtette a hatását, mind megjelentünk a megadott helyen és időpontban: mi négyen a két kicsivel, Évi és a párja két nagyobbacska gyerekkel és persze Gyula. Megcsodáltuk a gyönyörű, ködös kilátást - a csúcson sütött a Nap, alatta ködpaplan, a Duna nem is látszott - és elindultunk lefelé a Lukács-árkon.

Kifejezetten enyhe időnk volt, nappalra 12 fokot mondtak, persze a hegyen és főleg a szakadékban számítottunk kevesebbre. A hó már elolvadt, nagyon ritkán láttunk belőle egy-egy foltot, ennek megfelelően csúszós, vendégmarasztalóan sáros volt az útvonal.

Az új bakancsomban jöttem, hoztam a botomat is, hol egyik, hol másik gyereknek adtam kölcsön hol egyiket, hol mindkettőt, és persze én is használtam. A szép új hátizsákomat is megpakoltam, kíváncsi voltam, hogy bírom majd teherrel a túrázást.

Lefelé csak a sár nehezítette a haladást, a lejtő könnyítette. A sarat hol ki lehetett kerülni, hol teljesen esélytelen volt. A Dobogókőről lefelé tartó szakaszon igazából semmi érdekes nem volt addig, amíg a patakot el nem értük, talán csak az, ahogy fokozatosan beleereszkedtünk a fentről látott ködpaplanba. A csapat hol szétszakadt, hol bevárta egymást, ki-ki a saját tempójában haladt, mi Péterrel felváltva figyeltünk a két gyerekre.

Leérve a Lukács-árok és a Rám-szakadék találkozási pontjához kis pihenőt tartottunk, falatoztunk és folytattuk az utat továbbra is lefelé, míg hamarosan meg nem hallottuk a patak csobogását. Néhány kanyar után megérkeztünk az első patakátkeléshez. Csongor már járt itt a nyáron, akkor nem volt gond, hogy hol és hogyan keljünk át, vagy hogy vizesek leszünk, most azért cél volt legalább a patakba esést elkerülni. Hol bot segítségével, hol kézenfogva átevickéltünk ezen az elsőn, és aztán hány átkelés követte még! Most kezdődött az igazán kalandos szakasz.

A Lukács-árok alsó szélénél újra találkoztunk a Rám-szakadékba vezető zöld jelzéssel és vagy  két busznyi kirándulóval, picit ugyan megálltunk a tisztáson bevárni egymást, de aztán igyekeztünk, hogy megelőzzük a tömeget. Később mesélte Péter, hogy hallotta, hogy a szakadékbejáratnál meggondolták magukat, talán a sár miatt, pedig a szakadék belseje, az igazán izgalmas rész már inkább sziklás, kevésbé volt sáros - a patak meg így is, úgy is vizes. 

A nehezebb terepen Csongorral kicsit lemaradoztunk, Péter gyakran bevárt minket és segített, Regő meg előrement Gyulával annyira, hogy nem is láttam, pedig mivel ő nem volt velünk a nyáron ugyanitt, nagyon kíváncsi lettem volna az arcára, amikor meglátja a vízeséseket és acéllétrákat. Most kicsit magasabb volt a víz a patakban, mint nyáron, Csongor időnként az acél kapaszkodókat fogva gyakorlatilag a falon kellett, hogy másszon, de némi szülői biztosítás mellett nagyon ügyesen megoldotta. A forrásnál kulacsot töltöttünk, a finom, hideg, friss víz ki is tartott aztán hazáig.

A gyerekek még korábban meglátták, hogy a hátizsákomban a szendvicsek mellett egy tábla csoki is lapul, de a pihenőknél nem kaptak, azt mondtam nekik, hogy ez lesz a motiváció a felmászáshoz. Nem is tartott sokáig, főleg Regőnek, amíg felértünk a nagy fához, ami tulajdonképpen a szakadék felső végét jelzi, a földet behálózó gyökerei melegebb időben kellemes természetes pihenőt kínálnak. Innen már csak néhány lépcsősor és felfelé tartó ösvény, és ott is voltunk újra a sárga és a zöld jelzés találkozásánál, a Lukács-árok és a Rám-szakadék közös felső pontjánál. Itt újra pihentünk és a gyerekek is kaptak egy-egy darabot az áhított csokiból, de amikor Regő még kért, mondtam, hogy a maradék kell további motivációnak: azt majd a célban, a menedékháznál kaphatja meg. Erre fogta magát, és nekiindult. Mi felnőttek közben éppen arról diskuráltunk a térképet böngészve, hogy a sárgán menjünk fel, amerre jöttünk, ez rövidebb, de meredekebb lesz, vagy a zöldön a Szakó-nyereg felé, ami ugyan hosszabb, de talán látványosabb és ugyanazt a szintemelkedést kell legyőzni hosszabb távon, tehát valamivel kényelmesebben. Regő végül eldöntötte a kérdést: a már ismert sárgán indult el, tehát mi is összekaptuk magunkat, és indultunk utána.

Péterrel megbeszéltük, hogy ő marad Csongorral az ő tempójában, én meg próbáljam szaporázni Regő után az emelkedőn. Hát meglepett, hogy mennyire jól bírta: szerintem egy kilométert is ment előttem úgy, hogy nem láttam meg a kanyarokban. Azért amikor feltűnt a színes kabátja, megnyugodtam és hamarosan utol is értem.

Felfelé menet sokáig jobbnak tűnt a talaj állapota - valamennyit talán szikkadt napközben, vagy csak lefelé jobban csúszik? - de a fennsíkra érés előtti utolsó méterek sokkal nehezebbek voltak, mint reggel. Hol én csúsztam bokáig a sárba, hol Regőt kellett kihúzni úgy, hogy a cipője lehetőleg ne maradjon ott. Amikor már a piros jelzés is becsatlakozott balról, megint könnyebb volt. Regő már épp kezdett fáradtságra panaszkodni, amikor megláttuk a Rezső-pihenőt, ahonnan felhívtuk Pétert: ők épp akkor küzdöttek Csongorral a legsárosabb részen. A csapat eddigre eléggé szétszóródott, Laci és a nagylánya voltak elöl, Rezsőnél még találkoztunk velük. Aztán mi jöttünk, Gyula mögöttünk, és a végén Csongor az apjával. Kicsi fiamnak azért ez az emelkedő nagy küzdelem volt.

Regő bármilyen fáradt volt is, Rezsőnél nem akart leülni, pihenni - talán a csoki motiválta, talán a cél, de indulni akart tovább. Rajtam ne múljék - innen már a csúcs és a kilátó érintésével hamarosan a menedékházba értünk.

Elképesztő, hogy az enyhe januári vasárnapon reggel 9 óta hogy megtelt a parkoló és a menedékház környéke! Nagyon hangulatos volt a sok, padokon, teraszon, tisztáson falatozó ember és a bográcsokból felszálló gőz látványa. Én teáért, zsíros kenyérért és Regőnek pogácsáért álltam be a sorba, illetve a forró gyömbéres italt is érdemes megkóstolni. És persze a megérdemelt csokiadagját is megkapta :)

A zsíroskenyérnek még a fele sem fogyott el, amikor befutott a család többi része is, jókedvűen, nem túl fáradtan. Csongor csak teát kért és persze a csokit :) Ez a motivációs csoki dolog működik, máskor is bevetem.

A teljes túra körülbelül 12.5 km volt 500 méter szintemelkedéssel, ami ilyen távon, ekkora gyerekekkel azért elég kemény. Megállásokkal, pihenőkkel együtt nagyjából öt óra alatt teljesítettük - egyáltalán nem volt cél az időre teljesítés, de viszonyítási alapnak jó. És kalandnak is jó volt - a ruháink és bakancsaink a csomagtartóban, szatyorban jöttek haza.

Szárazabb időben 4-5 éves kor felett, edzettebb túrázó gyerekeknek szívesen ajánlom a túrát. Egy másik, rövidebb verzió, ahogy mi nyáron csináltuk, dömösi indulással először fel a Rámon, nem kel Dobogókőig elmenni, a meredek utolsó szakasz kihagyható, hanem a két jelzés összeérésénél vissza a Lukács-árkon és be a faluba. Jó kirándulást mindenkinek :)

Óévbúcsúztató bakancspróba

Karácsonyra bakancsot kaptam :) Sőt, hátizsákot és túrabotot és merinogyapjú zoknit is. Igazából a fa alatt a zsák és a bot volt, a másik kettőt együtt vásároltuk, hiszen próbálni is kellett, de én azokat is ajándéknak veszem. Egy szép, részben piros La Sportiva bakancs tulajdonosa lettem. Égtem a vágytól, hogy kipróbálhassam, de az ünnepek után pár nappal valamilyen fejfájós-szédülős betegség pihenésre kényszerített, abszolút nem éreztem magamban az erőt a gyalogláshoz. Szilveszterre már egy rövidebb távra viszont igen. A Vértesbe, Csákberénybe készültünk gyerekes, délutáni bulira a barátainkhoz, így Péterrel megbeszéltük, hogy Gánton kitesz a kék jelzésnél, és átgyalogolok hozzájuk. 

Fél kettő körül lehetett, amikor kiszálltam az autóból Gánt szélén, és örömmel tapasztaltam, hogy minimális kis hó is van az úton és mellette a füvön. A rövid táv miatt az ivózsákos terepfutó hátizsákomat hoztam, nem az újat, viszont a bakancs, a zokni és a bot nálam, rajtam volt. Csodálatos tiszta, napos, nem túl hideg idő volt, 5 fok körül. Nekivágtam a kék jelzésnek - amióta OKT-n jártam ezt a szakaszt, megváltoztatták az útvonalat, szerintem sokkal izgalmasabb lett. 

Ahogy távolodtam a falutól, egyre több lett a hó. Azért annyi nem volt egyszer sem a túra során, hogy akár csak az avart is ellepje, de azért jártam hóban, láttam havas erdőt. Nagyon szerettem. 

Eleinte az úton azért több volt a sár, és patakká gyűlve folyt lefelé a hólé. Szándékosan nem kíméltem a bakancsot, de egy csepp víz sem került bele, jól bírta a pocsolyákat is. A botra egyelőre nem volt igazán szükségem, inkább csak gyakoroltam a gyaloglást vele, kerestem a ritmust.

Nagyjából két kilométer után tért le a kék az eddig járt ösvényről balra, és kezdett először enyhén, majd komolyabban emelkedni. Rögtön az elágazásnál meglepett, hogy itt mennyivel több a hó, ahogy pedig a völgy egyre szűkebb lett és jobban emelkedett, már kifejezetten téli erdő képét mutatta a táj.

Az útvonal egyszerű volt: felfelé a kéken a Géza-pihenőig, majd onnan a zöldön Csákberényig. Csak nagyjából mértem ki előtte térképen, bő 10 kilométerre számítottam, közben nem nagyon néztem, hol tartok, annyira felszabadult voltam, ez most igazán az én időm volt. Időnként megálltam, körülnéztem, csodálkoztam, iszonyú boldog voltam, hogy ott voltam, ahol, csodálatos volt így ez a szilveszter délután. Legszívesebben leheveredtem volna a havas avarba, és csak bámultam volna a kék eget, amíg fázni nem kezdek.
Erről jut eszembe, fázni esélyem sem volt. Nem voltam biztos benne, mennyire lesz hideg terepen, így biztosra mentem, de menet közben már sok volt a réteg rajtam. Egyelőre nem vettem le semmit, csak a cipzárokat húztam le (egy futófelső és két melegebb felső plusz egy széldzseki volt rajtam).
A szűk völgyből végül felértem egy gerincre, ami már csak enyhébben emelkedett. Többször kimentem a szélére körülnézni, a Vértesre jellemző, alacsony tömböket elválasztó egyik szurdokvölgy, itteni nevén horog szélén jártam. Itt a Nap is jobban besütött, csillogott a hó, és néhány kanyar után megérkeztem a Géza-pihenőhöz.

Itt letelepedtem, levettem magamról vagy három réteget, kicsit száradtam és elfogyasztottam a magammal hozott Sport szeletet, miközben a pihenőtől nyíló látványt szívtam magamba. Település nem látszott, csak a Vértes dombjai, erdők, völgyek és a kék ég. Aztán ahogy úgy éreztem, visszakívánkozik rám a melegebb ruha, indultam tovább, immár áttérve a zöld jelzésre. Itt már kicsit gyakrabban nézegettem a térképet, terepen korábban sötétedik, jó volt követni, milyen messze járok Csákberénytől.
Igazából semmi extra látnivaló nem volt az útvonalon, csak erdő, hó, egy túrázó jött szembe, ő is meglepődött, nem hitte, hogy találkozik valakivel. Egyszer nem tudtam eldönteni, hogy lövést hallottam vagy petárdát, akkor azért egy kicsit a nyakamba szedtem a lábam. Ezeket leszámítva a tökéletes kikapcsolódás és feltöltődés volt ez a túra. Figyeltem az ég változását, a Nap járását, és egyszer hátrafordulva rácsodálkoztam, hogy magasan a még világoskék égen ott a telihold.

Meglepetésemre a túra vége felé aszfaltútra értem ki - láttam a térképen, hogy egy nagyobb út fog következni, de legfeljebb murvás kerékpárútra számítottam. Ellenőriztem a jelzést, biztosan itt vezetett, úgyhogy gyalogoltam és reméltem, hogy viszonylag hamar letérhetek róla. A botot itt egyáltalán nem használtam, és már csak azt vártam, mikkor bukkan ki Csákberény templomtornya a fák között. Ez eléggé az utolsó pillanatokra maradt, a másik irányban viszont többször felismertem a falu környéki kanyon domboldalait, így könnyen betájoltam magam. Amikor az első fenyőfákat megláttam, már tudtam, hogy közel vagyok, és az év utolsó naplementéjében begyalogoltam Csákberénybe. Összesen 12.5 km lett a túra, a bakancspróba kiválóan sikerült, meleg és száraz lábbal érkeztem célba, és semmi nem fájt, nem sérült.
Kisgyerekes családoknak inkább szárazabb időben ajánlom a túrát, a völgyben felfelé tartó szakasz elég csúszós, könnyen elveheti a gyerekek kedvét. Gánt után röviddel van egy esőbeállós, tűzrakós pihenőhely, illetve a Géza-pihenő padjainál érdemes még megállni, ezekkel kényelmes, többórás túra is lehet a tavaszi vagy őszi erdőben.

Boldog 2018-as túraévet kívánok Nektek!