A Gerecse kövei - Szilvi első terep-félmaratonja :)

Gyönyörű tavasz van, ezt ki kell használni! Irány a hegy, irány a Gerecse, fussunk egy nagyot!

Nagyon vártam ezt a futást, sokat olvastam a Gerecséről előtte, olyan izgalmas hegységnek tűnik, és azért is vonz, mert szinte egyáltalán nem ismerem, egyszer teljesítménytúráztam itt, meg a múltkori futás. Külön öröm, hogy Szilvi is jött megint, ráadásul olyan távot terveztünk, hogy ha sikerül, meglesz az első terep-félmaratonja. Nem árulok zsákbamacskát: sikerült! Sőt... Nem tudtam teljesen pontosan felmérni itthon a távot, így néhány kilométerrel még több is lett. 

Mivel a múltkor elfelejtettem Somlyóváron pecsételni, most Tornyópuszta volt a kezdőpont, és először újra Somlyóvárra kapaszkodtunk fel. Máskor kicsit bosszankodnék amiatt, hogy egy már bejárt szakaszon futok újra - na nem nagyon, hiszen a hely, az erdő gyönyörű! - de az, hogy így Szilvi is megnézheti Somlyóvárt, tökéletesen kielégített, hogy szépen mondjam :)

Mert Somlyóvárt érdemes megnézni, és akárhányszor is, újra és újra felmászni. Akkor is, ha most jóval nehezebb volt Tornyópusztától felfelé futni a hegyre, mint két hete lefelé :) Három kilométer, bemelegítésnek, pecsét, csodálkozás, fotózás, majd vissza lefelé. (Felfelé szembejött két fiatal srác, csókolomot köszöntek... lefelé jól utolértük és leelőztük őket! :) )

Szilvi a távolban, míg én pecsételek

Szilvi és a kilátás

Innen aztán irány lefelé! Először a már bejárt úton, aztán ahol én két hete továbbhaladtam az aszfalton, letértem a kékről, mert figyeltem, hogy mikor jön szembe Péter autóval, szóval ott most a kéken megyünk, ahogy kell, földútra térünk, és rövid idő múlva leérünk a Tatabányát Tarjánnal összekötő műútra. Rövid szakaszon emellett futunk, de hamarosan jobbra betérünk az erdőbe, és immár ismeretlen útvonalon futunk Koldusszállás felé.

Az én lábam valahogy nem működik úgy, ahogy szeretném, nagyon lelkesen futnék, de valahogy nem akarják ezek a lábak, nem fáj, semmi baj, csak olyan nehézkes. Szintben vagy lejtőn jobban megy, emelkedőn nehezebb, ahogy ez logikus is.

Nemsokára szántóföld szélére érünk, egészen közelről halljuk az M1 autópálya zaját, aztán meg is látjuk, és a közvetlen közelében futunk, újra erdőben. Itt fotózgatjuk kicsit egymást, hogy dokumentálva legyen, hogy is terepfutunk mi:

Már 8-9 kilométernél járunk, Somlyóvár komoly emelkedője után most nagyjából szintben, kisebb hullámvasutazással haladunk, és várjuk, mikor jön a koldusszállási pecsételőpont. Átkelünk a Tarjáni-malompatak egyik ágán, alig van víz benne, inkább csak a mélyedésekben megálló esővíz, értetlenkedünk, pedig most aztán mindenhol van elég víz... 

De később szerencsére keresztezzük a másik ágát is, abban már szépen, annak rendje és módja szerint csörgedezik a patak.

Innen már igazán nem volt messze Koldusszállás, az erdőből tisztásra, műútra kiérve körülnéztem, merre is kell továbbmenni, és ahogy megfordultam, megláttam közvetlen mögöttem a fára kihelyezett pecsétet. Aki a másik irányból jön, meglepődhet, ugyanis az erdészház lovaskarámjánál is van pecsételőhely, ott matricák vannak - illetve most nincsenek. Tovább kell menni eddig a fáig, ott megtalálható a pecsét!

Koldusszállás előtt barátságos kutya jön szembe velünk, csak szegény Szilvinek mindegy, hogy barátságos vagy nem, a fóbia, az fóbia :( Kézenfogva, nyugodtan sétálva haladunk el az erdészház előtt, a kutya Szilvit szagolgatja, tényleg érzi a félelmet, de cseppnyi agresszió sem jelentkezik, inkább csak nem érti szegény, hogy ő olyan barátságos házigazdaként jött elénk, nekünk meg mi bajunk van vele. Elkísér a lovakig, és ott kötelességtudóan visszafordul, pontosan tudja, meddig terjed a hatásköre.

Koldusszállás visszatekintve

Itt túl vagyunk a számított félúton, és innentől a második fele nehezebb. Újabb emelkedő következik, és gyakorlatilag Bányahegyig abba sem marad, csak néha van benne egy kis lejtős vagy szintezős szakasz. Cserébe az erdő és a kilátás gyönyörű. Ilyen szép, nagy, öreg fa mellett futunk el:

Aztán jobbra ilyet látunk:

és eközben bal oldalunkon hosszan, hosszan húzódik a fák között és felett a Pes-kő mészkőfala. Kár, hogy teljesen tisztán sosem látunk rá, pedig még így a fák között is nagyon látványos. Errefelé egyre több a szikla a talajon is, elszórva az erdőben, fehéren vagy mohosan, vadregényes látványt nyújtanak.

Csak kicsit látszik a fák mögött a Pes-kő

Ilyen és sok kisebb, nagyobb szikla hever mindenfelé az erdőben

Turistajelzés :)

Kisebb, fiatalos erdőben, keskeny, avaros úton haladunk, 16 kilométer felé járunk, és kezdünk kicsit szenvedni. Látszik, hogy határokat döngetünk, ez már az átlagos edzéseink, átlagos terepfutásaink felső széle körül van. Hamarosan kiérünk a Tata-Tarján műútra, alattunk Vértestolna, a dombok felett színes siklóernyők, vagy tizenkettőt számolunk elsőre, és meglátjuk a célt, a Bánya-hegy vörös falát is. Messzinek tűnik így légvonalban, pedig csak nagyjából öt kilométer...

Rövid erdei szakasz és emelkedés után füves, bokros domboldalakra érünk, figyelni kell a jelzést, de mellettünk a vadkerítés oszlopain, de még ujjnyi vékonyka fákon is megbízhatóan ott van. Keskeny, kanyargós, köves ösvényen haladunk, egyre többször sétálunk bele, de ezzel együtt elég jó átlagos tempót tartunk. Aztán a cserjés, bokros fiatalos erdőből hirtelen szántóföldre érünk ki, ami mögött meglepően közel és hatalmasan magasodik a Gerecse tájat uraló tömbje.

Kinagyítva látszik a TV-torony is

Ez rám megint nagy hatással van, lenyűgöző ezt a hatalmas hegyet, a környék csúcsát közelíteni. Persze a mostani futásnak nem ez a célja, de a következőben már csúcshódítás lesz, és végülis a kék túra gerecsei szakaszának ez a fő attrakciója, a névadó és legmagasabb csúcsot elérni.

Itt, a szántóföldön kicsit elbizonytalanodtunk, és elővettem a Locust, ugyanis a kék túra régebben keresztülvezetett a mezőn, látszik is a kitaposott nyom, és szemben, az egyik szélső fán sejtem a jelzést. Viszont a nyom felénk eső végét beszántották... Locus szerint meg kell kerülni a szántóföldet, és szépen jelzi a régi nyomvonalat is. Tehát kerülünk, majd újra az erdőben, újra emelkedőn járunk, a Gerecsét elrejti előlünk a közelebb lévő domb és az erdő.

Szebbnél szebb sziklaalakzatok kerülnek elénk, hatalmas kövek, szinte falként magasodó vonulatok, vagy a Badacsonyban bazaltból látható kőmezőkhöz hasonlók, csak itt fehér, mohos hátú mészkövekből. A fáradtságon sokat enyhít a gyönyörű látvány. 

Már nagyon várjuk Bányahegyet, de most fontosabb dolog foglalkoztat: Szilvi pillanatokon belül teljesíti élete első terep-félmaratonját! Amikor megvan a táv, kaput tartok neki, átfut rajta, ééés célfotó!

Terep-félmaratonista :)

De ez még nem AZ a cél, addig még bő egy kilométer hátravan, végig felfelé, és a traktornyomok meg a kövek miatt elég nehéz terepen. Aztán egyenletesebb erdei útra térünk, már vörös a lábunk alatt a talaj, nagyon közeledik az a bánya, de hol van már...? Szaporodnak a biztató jelek, egyre kavicsosabb az út a talpunk alatt, aztán a baloldalunkon magasodó hegy szélén vörös kőhalmok tűnnek fel... Majd becsatlakozik jobbról a zöld jelzés, meglátok pár épületet, végül a tisztást és a bányahegyi erdészházat. 22.8 km... Kemény. De innen már tényleg csak lefelé! Bányahegyen az erdészház sajnos megrongált, pusztulásnak indult, bár még jó állapotú, remélem, a mostanában megindult turistaház-projekt hamar ideér! Hatalmas fára rögzítve találjuk meg a kéktúra-bélyegzőt, a fa alatt kedves tábla jelzi, hogy itt ismerkedett meg Mariann és Péter 2006-ban. Remélem, még együtt vannak :) 

Az erdészházzal szemben valaha hatalmas, talán villámsújtotta, odvas fa:

Innentől különösen figyelnünk kell, hogy a zöld, és ne a kék jelzésen menjünk tovább. Megfigyelem, hol ágazik el a kettő, hol kell majd legközelebb a kéken továbbmennem, és irány a zöld. Eltéveszthetetlen, széles, vörös poros erdei út vezet lefelé, Tardos még nem látszik, de tudjuk, hogy közel van. Nagyon jólesik a lejtő, a civilizációhoz közeledve bevárom Szilvit, hátha kutya lesz és együtt kell lennünk. Alattunk a falu, meglep, hogy milyen párás a völgyben a levegő.

Tardos

Pont megbeszéljük, hogy milyen jó lenne, ha Péternek eszébe jutna feljönni a faluból értünk... Ugyan a templomot beszéltük meg találkahelynek, de keményebb lett kicsit ez a futás, mint számítottuk. Vagy én számítottam, Szilvit meg csak belerángattam :) És ahogy kocogunk lefelé, szép lassan elhúz mellettünk a gondolatolvasó párom, alig hiszek a szememnek, úgy szólok Szilvinek, hogy hoppá, álljunk meg, amikor Péter már elment mellettünk. Megállunk, megállítjuk az órát is, és jóóót nyújtunk, meg iszunk, sőt eszünk is. 24.43 kilométer lett!

Tornyópuszta-Bányahegy 24.43 km     Idő: 3:45:34     Szint: 371 méter     Tempó: 9:14 perc/km

Születésnapi vértesi túra

Amikor legutóbb erre jártam, nem néztem meg mindent alaposan, mert tudtam, hogy vissza fogok én még jönni. Ezen a 14 kilométeres szakaszon annyi látványosság van a Vértesben, hogy ideális szülinapi ajándék egy 11 évesnek, aki a születésnapjára azt kéri, hogy hadd túrázzon végre újra kettesben az anyukájával. Az itteni futásom alkalmával -9 fok volt és egy kis hó, most pedig zöld volt az erdő alja, mindenfelé nyílt a hóvirág, és ragyogóan sütött a Nap.

Jó korán indultunk, most úgy nézett ki az útiterv, hogy Tatabányára megyünk autóval, ott elérjük a reggel 8:19-es várgesztesi buszt, átgyaloglunk Szárligetre, onnan pedig minden órában indul vonat vissza Tatabányára, majd autóval haza. Marci fiam március 2-án töltötte a 11-et, elsején, szombaton volt a szülinapi ajándéktúra. Neki is van kéktúra-füzete, de mostanáig teljesen üres volt, hiszen a kistestvérei születése óta nem jártuk a természetet ebben a formában. Most viszont megszerezte az első két pecsétjét.

A dolog úgy kezdődött, hogy reggel nagyon meglepődtem a fagyon és a ködön, úgy kellett kivakarni az autót a jégből, pedig ezt nem számoltam bele a reggeli készülődésbe. A Tatabányára vezető úton pedig a köd lassított, folyton az órát néztem, izgultam, hogy le ne késsük a buszt. De szerencsére időben odaértünk :) Nagy létszámú turistacsoporttal együtt várakoztunk, mégpedig olyannyira nagy létszámúval, hogy a kedvükért még egy buszt csatarendbe állított a Vértes Volán! Hát igen, volt forgalom aznap a Vértesben.

Reggel kilenc előtt érkeztünk, és sajnos a várgesztesi pecsételőhely zárva volt. Lefényképeztem Marcit a kocsma előtt, hogy legalább bizonyítékunk legyen, aztán indultunk.

Várgesztes után az első látványosság a Zsigmond-kő, ez az, amire nem mentem fel a múltkor futva, úgyhogy most új látványossággal ajándékozott meg, nagy kár lett volna kihagyni. Marci eddig is élvezet az erdőt: nyíltak a hóvirágok, boldogan fedezett fel minden szálat, megcsodált minden mohos fát és sziklát, jó volt nézni a lelkesedését. A Zsigmond-kő meg aztán tényleg lenyűgözte. Nem csoda.

Milyen szép friss jelzés :)

Hóvirág

Illatos hunyor

A Zsigmond-kő a Várgesztes fölötti domb tetején koronaszerűen végighúzódó sziklaperem neve. A kék túráról a kék rom jelzés ágazik el meredeken felfelé, rövid kaptató után elérjük a dombtetőt, kibukkanunk az erdőből, és ott állunk a sziklafal peremén. Dupla perem, kicsit lehet sziklát is mászni a felsőről az alsóra, a kilátás pedig fantasztikus, jobbra egészen az M1-es melletti szélerőművekig ellátni, lent Oroszlány, Vértessomló, és persze Várgesztes.

Jól kigyönyörködtük magunkat, bejártuk a sziklatetőt, aztán indultunk vissza a kékre a hóvirágokkal szegélyezett ösvényen. Marci már itt kérdezte, hogy milyen messze jöttünk eddig, és mennyi van vissza, bár itt még nem volt fáradt, csak azt hitte, a Zsigmond-kő a fő attrakció, és mivel alaposan bejártuk, megcsalta kicsit az időérzéke, úgy érezte, már régóta úton vagyunk. Ki kellett ábrándítsam, még csak két kilométert haladtunk a 14-ből - sőt, akkor még csak 13-at emlegettem, a túra végén derült ki, hogy kanyargásokkal, letérésekkel megvolt az 14 is :)

Szépséges erdőn vágtunk át, engem meglepett, hogy már egy hét alatt is mennyit változott! Zöld az erdő alja, a fák még nem bontják a rügyeket, de az avar közül mindenhonnan bújnak elő a különféle füvek, szamóca apró leveleit is láttam. 

Ilyen szép volt a napsütéses erdő

Sokat beszélgettünk, nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen alkalmunk, hogy nagyjából öt órát csak ketten legyünk Marcival, és ráadásul ne valami teendővel kapcsolatosan, hanem így, teljesen szabadon. Élveztük mindketten.

A következő programpont a Mátyás-kúti pihenő volt, itt ettünk-ittunk, megnéztük a forrás medencéjét, ahol víz most nincs (időszakos vízfolyás) viszont friss virágcsokor volt benne.

Friss virág

Mátyás-kút

Tízórai

Jön :)

Még mindig szép napsütéses erdő

Innen megint egy meredekebb dombra kellett felkapaszkodni, úgyhogy jelentenem kellett Marcinak, hogy mennyi idő, hány kilométer :) Aztán az egyeneseken, lejtőkön szépen kipihente ám magát. A térképen is mutattam, hogy hol járunk, mi van előttünk, milyen messze van a következő állomásunk. Mire megint elfáradt volna, jött egy izgalmasabb rész, ami feltöltötte.

Átvágtunk azon a területen, ahol a korábbi túrám során vágták a fát, nem irtás, csak ritkító vágás történt, azzal az előnnyel, hogy az elején jól láthatóvá tették az addig észrevehetetlen kéktúra-ösvényt. Bár a rönköket elhordták az út mellé, a kisebb-nagyobb ágak, gallyak még ott hevertek, megnehezítve a haladást. De legalább lejtett az út, és a jelzés jól követhető volt.

Nagyobb útkereszteződéshez értünk, találkoztunk a kék kereszt és a piros sáv jelzésekkel, és nemsokára, egy szép zöld tisztáson át, csobogó patak mellett Szarvas-kút forrásához értünk, ez most is ad vizet.

Innen egy enyhébb dombmászás, újabb kereszteződés, egy időre csatlakozott hozzánk a zöld jelzés, és már ott is voltunk a Rockenbauer-emlékfánál, itt találkoztunk három terepfutóval.

Itt egy ideje már Vitányvárral biztattam Marcit: nemsokára odaérünk, és az már a félutat jelzi! Ezen a szakaszon bújócskát játszottunk egy mókussal és rózsaszín köveket fedeztünk fel a földben, aztán hamarosan előttünk is volt a vár. Mivel már tudtam az utat, majdnem teljesen megkerültük, és szabályosan, a kék rom jelzésen másztunk fel hozzá, és most aztán jól bejártuk minden zegét-zugát, alaposan megnéztük. Marcinak nagyon tetszett a vadregényessége, nemcsak maga a vár, hanem a falakon növő fák, gyökerek, a kőgörgeteges ösvények, és persze a kilátás.

Vitányvár előbukkan

Vitányvár közelebbről

Marci a falon

Ez a kilátás megvolt februárban is :)

Most már, a hetedik kilométeren túl, ahogy megint emelkedőn indultunk felfelé, volt némi nyafogás, és előadást tartottam a pozitív szemléletről is, hogy tudniillik oké, hogy fáradt vagy, de ne arra koncentrálj, hanem azt nézd, hogy milyen szép és jó itt, és milyen jó nekünk. Eközben azért egy almaevésnyi időre megpihenni is engedtem a fáradó ifjúságot egy farönkön.

A továbbiakban a Mária-szurdokkal biztattam: felérünk ezen a dombon, aztán jön a Mészáros-hegy, amit megismerünk a mobilátjátszó tornyáról, kiérünk egy aszfaltútra egy félelmetes sötét fenyőerdő mellé, és ha azt is elhagyjuk, onnan már nagyon közel a Mária-szurdok. És hullámzással bár, de innentől már nagyjából lejt az út Szárligetig. Ráadásul a körtvélyespusztai temetőt még ki is felejtettem a felsorolásból.

Jöttek is mindezek szépen sorban, a fenyőerdőtől kezdve Marci valamilyen szörnyes, zombis történettel szórakoztatott, abszolút odaillő volt. Aztán a temetőnél egy kicsit elhallgattunk, a Mária-szurdokba belépve pedig folyton azt kérdezte, mikor jön már a java? Meglett az is, a szurdokot elzáró hatalmas kockakövek, és az onnan visszanézve elénk táruló látvány újabb kis pihenőt indokoltak.

Innen aztán már szinte úgy kellett vonszolni Marcit az utolsó két. két és fél kilométeren, na nem szó szerint, de ösztökélni kellett nagyon. Ránéztem az órámra, és javasoltam, hogy érjük el a következő vonatot, 56 percünk van az indulásig, úgyhogy nagyon sietnünk nem kell, de azért próbáljunk meg egy picit ütemesen haladni. A szurdok végében rögtön ott a civilizáció: a csákányospusztai turistaház, aztán legelők között, patak mellett elérünk néhány gazdasági épületet, majd a Birka csárdánál ki az 1-es főútra. Ezen átkelünk, és már látjuk Szárliget házait és a Gerecsét. Jó, hogy így szakaszonként lehet mondani Marcinak, hogy már csak ennyi, már csak annyi, és már ott a vasútállomás, csak arról álmodozik, hogy ott majd leülhet. Átkelünk a felüljárón, megkapja élete első kéktúra-pecsétjét, vonatjegyet veszünk, és ki a peronra. Nincsenek padok, annyira azért nem fáradt, hogy a lépcsőre üljön, akkor már inkább megvárja a vonatot :) Az autónk a helyén vár, hazafelé még bekanyarodunk Várgesztesre is, bepótoljuk a reggel elmaradt pecsétet. Márton kéktúrája ezennel megkezdődött. :)

Ismerkedés a Gerecsével

Hű, de rég voltam terepen. A legutóbbi bejegyzés utáni hétvégén anyukámékhoz utaztunk - ott is, meg aztán itthon is jégen futottam, azok voltak az ónos esős hetek. Aztán február 9-én félmaratont futottam Kaposváron, az a hét lett életem első ötven kilométeres hete, utána pihenős hét jött, aminek a végére beterveztem ugyan a közeli Tündérhegyi terepfutó versenyt, de a végén a józan eszemre hallgattam, és inkább nem mentem el, tényleg igaz, hogy egy keményebb hét után egy lazábbnak kell jönnie, és amin az ember terepversenyt fut, az nem nevezhető lazának.

Ma viszont végre eljött az alkalom! A kék túra most már ismeretlen, távoli tájakra vezetett. Igaz, a Vértesben sem túráztam még előtte, de azon egy időben napi szinten áthajtottam autóval, ismertem a falvait, közel is van, tiszta időben szinte az ablakunkból is látom. A Gerecsét csak messziről láttam, amikor Tatabányán dolgoztam, illetve egyszer részt vettem a Gerecse 20 teljesítménytúrán, ennyi tudtam róla, volt is bennem némi kis izgalom, amikor nekivágtam az útnak. Új koncepciót vezettünk be: nem indultunk korán és családostul, hanem a gyerekek megebédeltetése után egyedül autóztam Szárligetre, kiszámoltuk, hogy nagyjából annyi ideig tart az autóút és a futás, amíg a délutáni alvásuk, plusz az ő autózásuk értem a célkörzetbe. Célnak megjelöltük Tornyópusztát, mivel valahol közúton tud majd felvenni Péter - így egy pecsétet szerzek Somlyóváron, és legközelebb innen indulok Koldusszállás felé és tovább.

Szárligeten már múltkor kinéztem, hogy merre is tart tovább a kék, a vasútállomásról indulva nem tekereg a faluban, hanem a szemben lévő utcán halad felfelé, és már néhány ház után betér balra az erdőbe. Persze emelkedővel kezd, ilyen az én formám, megint emelkedőn kell bemelegednem, gondolok egyet, és megállok az ösvény mellett kicsit tornázni. Aztán kapaszkodom tovább felfelé, ez a Hajagos dombja, hamar a tetején vagyok, és már indulok is lefelé. Egyre közelebbről hallom a régi 1-es út és az autópálya zaját. Hamarosan ki is érek az 1-esre, és mellette haladok tovább, elhagyom a Kőrösi Csoma Sándor forrást, sajnos már a táblája sem olvasható, töredezett. 

Tovább az út mellett, forgalom nincs, viszont valami tüskés, belémakadós aljnövényzet van, ugrálok át rajta, és figyelem nagyon a jelzést, el ne tévesszem, hogy hol kell lemenni az útról. Az 1-es fölött halad az autópálya, azt is kereszteznem kell. Aztán ez mind egyszerre megoldódik: az 1-es átmegy az autópálya hídja alatt, vele én is, majd utána rögtön balra vezet a jelzés egy tanya és hatalmas szalmabálák mellett a mezőre. 

Rengeteg lábnyomon futok, eleinte azt gondolom, őzek, de hihetetlen sok, ekkora csorda őz miért járna pont ezen az úton? Később birkáknak gondolom őket, a pontos azonosításhoz feltétlenül szükséges nyomokat biztosan elnyelte a sár... Mindenesetre amikor jobbra kanyarodom egy erdős, inkább csak ligetes részre, a nyomok elmaradnak.

Több patakot keresztezek, meglep, hogy ez a Gerecse alja ennyire gazdag vízben - persze az utóbbi napokban, hetekben volt honnan utánpótláshoz jutnia. Az erdős szakasz nem hosszú, hamarosan olyan részre érek, ahol jobbomon cserjés, bokros rész, balomon szántóföld, és a bokrok mögött nemsokára feltűnik a szellemes nevű Kettes, később az Egyes tó. Jó tájékozódási pontok, örülök nekik, bár sokat nem látni belőlük a cserjés sáv miatt, azért egyszer sikerül lejutni egy tisztább partszakaszra.

Ahogy leértem a partra, közvetlen közelemben két vadkacsa szállt fel (jó tudom, tőkés réce) aztán távolabb még egy pár, majd még egy. Ezen a túrán sem maradok már annak az élménye nélkül, hogy láttam állatokat :) Visszatérek az útra, indulok tovább, kicsit elnézek a másik irányba - és ekkor pillantom meg először a távolban a Nagy-Gerecsét és a tévétornyot. Megdobogtatja a szívem a látvány, hiszen az ott a névadó csúcs, a legmagasabb, amihez most és a következő túráimon egyre közelebb kerülök majd, és bár most még messze van, mégis uralja a tájat.

Nagyon kell figyelni, de látszik :)

A tavakat elhagyva jobbra valamilyen majorság lehet megint, kutyaugatás kísér, amíg balra fordulva el nem tűnök a házőrző látómezejéből. Sokáig futok úgy, hogy jobbról erdő, balról ez a látvány jön velem, folyton bámulom, miközben a jelzést is igyekszem követni. Nem nehéz egyébként, gyönyörű friss a festés, Szárligetnél meg is érintettem egy jelet, hogy nem nedves-e még, úgy csillogott, és ahol lehet, kirakták, de azért hasznos, ha az ember időnként a fás oldalt is nézi, mert hiába van balra a szép kilátás és a hívogató hegy, onnan bizony nem fogok útbaigazítást kapni :)

Hamarosan azonban hátat fordítok a Nagy-Gerecsének, és újra erdőben futok tovább. Sok a vadkerítés, a bekerített irtásfolt, némelyiken már nőnek a meghagyott fiatal fák. Csobogó, sebes vizű patak fut mellettem, beazonosítom a térképről: ez a Váli-víz. Nemsokára át is kell kelnem rajta, ami nem okozna gondot, mert az út alatt folyik el, viszont mellette mintha egy egészen új forrás vize hömpölyögne, aminek még nincs medre: csak úgy, az erdőben és az úton szétterülve folyik a patakkal párhuzamosan. Valaki pár kapavágással beterelte a patakba, de csak egy része tért jó útra.

A Váli-víz csobogója, a jobb szélen látszik a beleterelt vízfolyás

Hát, nincs mit tenni, ezen át kell lábalni. Némi korábbi sárdagasztástól már került víz a cipőmbe, igyekszem keresni azokat a pontokat, ahol nem merülnék a patakba - félig sikerül, így csak az egyik lábamat önti el a víz. Mindegy, nagy része kinyomódik a cipő nyílásain, eltűnik futás közben, a vizes zokni meg nem hideg, nem is érzem, ha mozgok. 

A patak után kezd emelkedni az út, itt már hét és fél kilométernél járok. Azt tudom, hogy Somlyóvár van bő tíz és félre, tehát odáig már csak három, és körülbelül további három-négy kilométerre tippelem a Tornyópusztáig levezető utat. Tehát féltávon már túl vagyok, és eddig nem volt komolyabb emelkedés az elejét leszámítva. Kicsit meg is ijedek, akkor a következő három kilométeren kell leküzdenem a túra gyakorlatilag teljes szintemelkedését? Utólag kiderül, tulajdonképpen igen, de szerencsére kellemes, fokozatos, többnyire jól futható emelkedéssel.

Egy ilyen szakaszon járok épp, ritkás erdőben, és megpillantom valamilyen építmény tetejét, feljebb érve látom, hogy vadetető, most épp látogatók nélkül. Előtte elfordul az út, tovább emelkedik, érdemes visszanézni a kilátásért és a felhők miatt is.

Ami a legutóbbi túrám óta nagy változás: a hegyek előterében már nem kopár, hanem zöld szántóföldek húzódnak. Jó látni. Előttem viszont vadkerítés húzódik, csúnyán átvágva, szerintem ennek nem így kéne lennie, viszont a jelzés a bekerített területre visz. Jó, hogy olvastam túrabeszámolót és tudom, hogy létezik ilyen átjárás vadkerítéseken - de az nem átvágott, hanem bedrótozható kerítést kéne, hogy jelentsen. A másik oldalon keresem egy ideig a kaput, fel-le járkálok a kerítés mellett, míg végre megtalálom, itt már rendesen, dróttal működik. Az út pedig vezet tovább lassan felfelé, egy köves erdei útba torkollik. A kanyarokból itt-ott kilátni a közelebbi hegyekre, vajon melyik a Somlyó, ahova fel kell kapaszkodnom? Tippelek egyre, hogy szerintem az lehet, utólag azt gondolom, jól. Még mindig várom a komoly emelkedőt, aminek ezen a szakaszon kell lennie, és lassan jól beparáztatom magam: úristen, már csak egy kilométer a Somlyó, már csak fél, hát mekkora szintemelkedés lesz itt...? És mivel nem jön, amitől félek, elkezdek mást kitalálni: gyakorlatilag semmi emberkéz alkotta nem volt egész úton, itt a közelben pl. egy vadászházat ír a térkép, azt se látom, oké, vadetető meg vadles volt, de semmi olyan tájékozódási pont, ami alapján pontosan meg tudnám mondani, hogy hol vagyok. Fenyőfákat is jelez a térkép, azok sincsenek sehol, meg be kéne csatlakoznia egy piros jelzésnek, de az sincs, más csatlakozás meg végig nem volt. De közben egyértelműen a kéken vagyok, jó helyen, ez biztos, és jó időt is megyek, hát akkor miért nincsenek sehol ezek...? Elő a technikával, ha egy mód van rá, szeretek csak a térképre és a megfigyelésekre hagyatkozni, de most miért ne nyugtassam meg magam. És igen, mire megtalálom magam a műholdas térképen, és felnézek a tanulmányozásából, már ott is a becsatlakozó piros jelzés. Hihetetlenül feldob, megkönnyebbülök, és nem hiszek a szememnek, amikor a következő pillanatban ott vannak a jelzett fenyőfák is, majd kiérek a Somlyóvár tisztására, a kulcsosházhoz. Nem volt komoly, meredek emelkedő! A Váli-víztől lassú, folyamatos, enyhe dombokon értem fel idáig, szinte észre se vettem a fokozatos szintemelkedést.

Somlyóvári kulcsosház

Kimegyek a ház mögötti tisztásra, még jó, hogy erről is olvastam, mert nagy kár lett volna kihagyni. A domboldal meredeken szakad le, és fantasztikus a kilátás Tornyópusztára, Tarjánra és persze a környező hegyekre, főleg ismét a Nagy-Gerecsére.

Az jár a fejemben, de jó lenne, ha valaki lefotózna itt a mélybe szakadó dombtető szélén, szinte mintha a semmiben lebegnék, mögöttem a táj... De mivel nincs velem senki, megoldom magam. Két részletben :)

Még két fotó, már visszaindulva a jelzett ösvény felé:

Most már csak arra gondolok, hogy lassan indulnak otthonról értem, meg a Nap se lesz a kedvemért egész este az égen, sietni kéne innen lefelé. A kilátás, a fotózás és az utána következő sietség következtében pedig elfelejtettem pecsételni... Nem tudom, hogy lesz, majd egyszer visszamegyek, bár úgy tudom, a fotók is megfelelnek pecsét helyett, de akkor is vissza kell mennem, hiszen hivatalosan Somlyóvárnál tudom csak megszakítani a kék túrát, nem az alatta futó legközelebbi autóútnál... kell egy indulási pecsét is onnan. Ez csak hazafelé, az autóban esett le...

Most mindenesetre futok tovább, megint egy kis emelkedő, hiszen a Somlyóvár nem a Somlyó csúcsa, csak egy szép kilátású domboldal előtte. Hamarosan meg is látom a kék háromszög jelzést, hirtelen ötlettől vezérelve rátérek, ha már itt vagyok, megnézem a csúcsot. Különösebben nem látványos, ritkásan bokros, sziklás, kicsit kevésbé lehet lelátni róla, mindenesetre itt is jártam (447 méter). A felfelé vezető úton egy félbe hasadt tölgyfát fényképeztem.

Innen már tényleg csak lefelé, hamarosan kiértem az erdőből, először egy keskeny köves útra, majd elértem a Tornyópusztára vezető aszfaltos utat. Elhagytam egy kőfejtőt, számolgattam magamban, hogy vajon hol fogok összefutni Péterrel - az eredeti cél a tornyópusztai elágazáshoz állított kőkereszt volt, kb. 14-15 kilométernél, útközben beszéltük meg, hogy ha előbb érek oda, továbbfutok a tarjáni út felé.

Elhagytam a nyúl-, birka- és baromfitelepeket, a kőkeresztet, majd letértem a kék túráról, az ugyanis jobbra leágazott egy földútra, én meg a családomat várva maradtam az autóúton. Kiértem a Tatabányát Tarjánnal összekötő útra, figyeltem az autókat, és hogy ha meglátnám a miénket, hol tudna megállni, igyekeztem a nehéz részeken gyorsan átfutni, közben azt is figyelni, hogy hol találkozom újra a kékkel... míg végül egyszer csak szembejöttek :) Azért tovább kellett menni, megfordulni, visszajönni, hogy jól meg tudjon állni, amíg beugrom, és most jött a különbség az eddigiekhez képest: nem haza, hanem Szárligetre vitt Péter az autómhoz, jó, mert én simán ottfelejtettem volna :) Tehát még haza is vezettem a futás után, de még az is jólesett. Hát még itthon a meleg leves meg a fürdés!

Szárliget-Tornyópuszta-tarjáni út 18.33 km     342 m szint     2:34:07     8:24 perces kilométerek