Kettesben a tanúhegyek között

 

Bár már itt a január és ha kinézek az ablakon, éppen havazik, de gondolatban most térjünk vissza a meleg, napos októberbe, amikor a tavaszi karantén, a hosszú nyári szünet után és az újabb őszi korlátozások előtt végre kettesben tölthettünk néhány napot Badacsonyban. Mennyire jó most visszagondolni rá! Mindennap túráztunk, finomakat ettünk és a szállásunktól két lépésre volt egy nagyon hangulatos kis borozó - több se kell az igazi pihenéshez. 

A szállásunk a Delfinesház volt, most csak a miénk. Kényelmes és nagyon szép kis vendégház épp a templommal szemben, tágas hálószobával, felszerelt konyhával, a régi és az új bútorok ízléses vegyítésével. Számunkra pluszpont, hogy szelektív szemetessel, és különösen nagy pirospont a bekészített becsületkasszás borokért!

Érkezésünk estéjén csak elfoglaltuk a szállást, majd szinte rögtön át is autóztunk Badacsonyba éttermet keresni. Megvacsoráztunk, sétáltunk az alkonyodó Balaton-parton és vissza is mentünk pihenni. Reggel korán keltem és futással indítottam a napot, fel a kéken a Badacsony oldalába, de a Rodostó turistaháznál nem mentem feljebb, hanem a bazaltkupola alatt körbefutó úton kocogtam tovább szép hajnali ködökben, őszi lombok és présházak között. 

Kezdetnek nagyon is jó volt ez, majd reggeli után ráérősen elautóztunk a Szent György-hegyen álló Lengyel-kápolnához, és onnan indultunk a csúcsra.

Péter még nem járt olyan sokszor a hegyen, én viszont már többször is, így olyan útvonalat választottunk, ami nekem is új volt: a kápolnától a sárga jelzésen mentünk az Emmaus-kápolna felé, ahol egykor mozgalmas élet folyt: vendégház, zarándokház, maga a kápolna, ahol a művelt és vendégszererő Ify Lajos tartott szentmiséket - ő maga építtette a kápolnát és a melléképületeket. Már csak romok, megdöbbentő fotókat lehet találni a belsejükről, és van törekvés a helyreállításra, de sajnos falakba ütközik. Mi mindenesetre különös hangulatú, érdekes helyként emlékszünk rá még így is. 

Keskeny ösvényen kapaszkodtunk tovább egy másik templomig: Ify atya szellemi öröksége talán, hogy megépült ez az új, élő görögkeleti kápolna és remetelak szépen rendben tartott kerttel, itt valóban él valaki, most is épp látogatókat kísér ki. Közvetlenül a kerítés mellett lépcsőn haladunk felfelé, és nemsokára elérjük a kulcsosházat, amelyen örömömre felirat hirdeti, hogy nemsokára felújítják. Szép emlékek, teljesítménytúrák remek frissítőpontjai jutnak eszembe, amikor megpihenünk kicsit a padokon, majd irány felfelé a bazaltorgonák között. Alaposan megnézzük őket, letérünk az ösvényről jobbra is, balra is, kitérünk a sziklaképződmények tetejére. A köd nem múlt el, de ez a hely ilyenkor is varázslatos. 

Itt már a kék jelzésen járunk, de hamarosan megint letérünk róla, az ugyanis elkerüli a csúcsot, mi pedig nem hagynánk ki. Odafenn jó sokan vannak, mi nem időzünk, hanem a piros jelzésen, a hegy másik oldalán indulunk lefelé, amíg el nem érjük újra a kéket. Az Oroszlános kútnál iszunk, és kényelmesen, szintben visszasétálunk a kápolnához. Este egy pohár finom bor, és jöhet a megérdemelt pihenés.

Másnap reggel már kevésbé sikerült a korán kelés :) nem is volt rá szükség, nem terveztünk nagy túrát, csak szépen, ráérősen megmászni a Badacsonyt, mindent megnézni, amit lehet, ott eldönteni, hogy merre menjünk éppen. A jól ismert kéken indultunk a Bujdosók Lépcsője felé, az egyik pihenőnél kimásztunk egy olyan bazaltorgonára, ahol még sosem jártunk. 

A köd felszállt, gyönyörű napsütéses őszi reggelünk volt csodás kilátással, hamar lekerültek a pulóverek is. Gyönyörű volt az őszi erdő, az élénk színek és az avarszőnyeg.

Körbesétáltuk a bazaltkupolát, majd felkapaszkodtunk a csúcsra, én rituálisan a kilátóba is, ki nem hagynám. Kis frissítés, csúcscsoki, majd lefelé a Hertelendy-lépcsőn indultunk el, majd onnan az általam még nem ismert piros jelzésen „hátrafelé”- ez a bazaltkupolát körüljáró tanösvény része, a Balatontól távolabbi oldalon, itt még sosem jártam. Nagyon szép kilátásokat lehet megfigyelni a lombok között, és a kéktől meg a csúcstól eltérően itt alig járnak emberek.

Hamarosan a volt munkatábor mára a természet által már visszavett romjaihoz érünk. Ti tudtátok, hogy a Badacsony oldalában volt munkatábor? Nekem is új volt az információ, megdöbbenve olvastam az információs táblát, és ittuk magunkba a különös, kísérteties hely hangulatát. 

Elcsendesedve mentünk tovább, és hamarosan a régi kőbánya alatti bazaltömléseknél jártunk, egy kicsit fel is másztunk a sziklákra. Lentről nézve én azt hittem, a falak természetes képződmények, de nem: a bányaművelés nyomán keletkeztek. Több helyen is rövid ösvények vezetnek le a turistajelzésekről egészen a kőfalak tövébe, a felhagyott bányák udvarára, ahol függőlegesen magasodnak fölénk a vöröses hegyoldalak. 

Az egyik legszebb túra, amin jártam, különösen az ösvény másik oldalán Szigligetre és a Szent György-hegyre nyíló kilátással együtt, és nemsokára újra rálátunk a Balatonra is. Nemsokára körbeérünk, újra a Rodostónál vagyunk, innen már a reggeli úton haladunk, most lefelé. Betérünk egy pohár borra és egy kis bruschettára a Skizo Borházba, és elégedetten pihenünk újra a vendégházban, megnézünk legalább három olyan filmet, amit otthon a gyerekek társaságában nem néznénk.

A harmadik napunkat a harmadik tanúhegyre, a Gulácsra szántuk. Megkerestük, hogyan tudunk a szállástól gyalogosan odamenni, nem volt kedvünk autóval odamenni, viszont ugyanazon az útvonalon oda-vissza gyalogolni sem. Így találtunk rá Badacsonytördemic határában a kék négyzet jelzésre, amely a Badacsony és a Gulács között, szőlők és gyümölcsösök mellett kanyarog, majd beletorkollik a kékbe,  átkel a kocsiúton és megcélozza a csúcsot. A Gulács messziről csalókának tűnik lekerekített kúpjával, de van ott is emelkedő és bazaltfolyás szépen. Itt csak egyszer voltam a kéken, ami megint csak kihagyja a csúcsot, és egyszer a Tanúhegyek nyomában túrán, akkor viszont éjszakai sötétben és ködben. A kilátást tehát most láttam először, és a csúcsra vezető kaptatót is jó volt nem vakon kitapogatni, hanem a saját szememmel látni.

Odafent most is megpihentünk, körbenéztük, azonosítottuk a térképről, hogy melyik út lesz a hazavezető. A csúcsról még nincs választásunk, ugyanaz megy le, mint fel, de amikor találkozunk a zöld jelzéssel, azt választjuk Nemesgulács irányába. Kis kitérővel most is alkalmunk nyílik benézni egy felhagyott bányába, majd egy lovastanya mellett érünk be a faluba. Pótoljuk az elemózsiánkat a boltnál, és jobb híján a két falut összekötő kocsiúton sétálunk vissza Badacsonytördemicre. Az előző napi jó tapasztalatok miatt könnyen meghozzuk a döntést, hogy ismét meglátogatjuk a  Skizo Borházat, de ezúttal a dupla adag bruschetta mellé végigkóstoljuk a teljes hat boros sort. A jó hangulat garantált, szerencse, hogy nagyon közel a szállás, ringatni nem kell ezen az estén sem.

Az utolsó napunk az autós kirándulásé: szinte már hagyomány nálunk, hogy a kettesben töltött hétvégék utolsó napján, amikor már nem alszunk a szálláson, hanem megyünk a gyerekekért, kicsit körbenézünk a környéken. A tényleges hazaút akkor kezdődik, amikor az első nagyobb forgalmú útra térünk, és felvesszük újra a többi ember tempóját. Még előtte ebédelünk egy kockás abroszos parti büfében, azon kevesek egyikében, amely erre a napos hétvégére még kinyitott, szerintem megérte neki. Mi pedig felkészülünk az újabb hosszú időszakra, amikor ebből az emlékből kell majd töltődnünk.

OKT 10-9: A Vértesből a Bakonyba a Kéktúra Napján

Nyáron jó sokat túráztunk, aztán bejött az iskola, szűkültek a lehetőségek, már ami az időt illeti. Miután a tavasz kimaradt, az ősszel ez nem történhet meg, ebben biztos voltam! Szervezett túrán mégsem akartunk részt venni a Kéktúra Napján, de ki sem hagyhattuk. Így a szokásos menetrendben családi kirándulást szerveztünk rá. Nagy gonddal választottuk ki a szakaszt: olyan legyen, ami Csongornak még nincs meg, ami egynapos túrával – beleértve az otthonról a túra kiindulópontjáig tartó utazást is – bejárható, és ahol a család többi tagja is eltölthet egy kellemes napot a természetben úgy, hogy nem gyalogol közben annyit, mint mi. 

Néhány nappal az indulás előtt olvastam, hogy a Csókakő-Bodajk szakaszt, ami korábban öt kilométer tiszta aszfaltot jelentett, nemrégiben áthelyezték földútra. Csongor a 10., vértesi szakaszt ennek az öt kilométernek a kivételével teljesítette már, és épp a forgalom és az aszfalton gyaloglás miatt halogattam a befejezését. Ezzel okafogyottá vált a halogatás, erre a szakaszra és a folytatására esett a választásunk. 

Lustán indult a szombat reggel és túra előtt beiktattunk néhány elintéznivalót is, így majdnem dél volt, mire leparkoltuk Csókakőn a vár alatti parkolóban. Péter és Regő elhelyezkedtek kempingfőzővel, függőággyal, ülőalkalmatosságokkal az egyik tűzrakóhelynél, mi pedig nekiláttunk felderíteni az új útvonalat.

A Bakony látképe

Nem árulok zsákbamacskát: a régihez képest csak jót tudok róla mondani. Néhány szélső utca után a déli harangszóval hagytuk el a falut a sportpálya felé, rövid erdős szakasz után mezőkre, szántóföldekre érve, szélesen elterülő kilátással a Bakonyra és a hátunk mögött folyton változó panorámával Csókakőre, a várra és a Vértesre. Sütött a nap, a távolban egyelőre még halkan húztak el  a kamionok a 81-es úton, és mi újra kettesben baktattunk. Leérve a széles Móri-árok legmélyebb pontjára, azaz az autóúthoz körültekintően kell bánni az átkeléssel. Mi a közelben lakunk, tudjuk, milyen neveken emlegetik ezt az utat vonalvezetése és erős forgalma miatt. Ha már Söréd szélén vág át a kék jelzés, talán elvihették volna még néhány száz méterre a zebráig a biztonságos átkelés érdekében – de így is három és fél kilométerrel hosszabb az út, mint a régi nyomvonal, biztosan ez az oka. Sikerül átkelnünk, a túloldalon kopár szántóföldek között vezet az út, de hamarosan dombok közé, zöldebb tájra érünk, előttünk Bodajk látképével.

Irány a Bakony

Visszatekintés a Vértesre és a csókakői várra

Remek vidék ez élő földrajzórákhoz: szeretem azokat a helyeket, ahol éles a váltás, jól elkülönülnek a kék túra egyes szakaszai, azaz az egyes földrajzi tájegységek egymástól. Itt nem lehet eltéveszteni, hol ér véget a Vértes és hol kezdődik a Bakony. Már előre várom, mesélem is Csongornak, hogy majd a bodajki sípálya tetejéről milyen jól látható lesz majd a Vértes tömbszerű vonulata – de addig még be kell érnünk a városba, és tervezünk egy cukrászdai frissítést is.

Csongor szokás szerint jól elszórakoztat a fejében zajló történetekkel, kicsit már túlságosan is úgy érzem, az ő fejében vagyunk, az ő elképzelt világában, és nem is itt a Bakony lábánál, jó lenne lassan visszatérni a földre – amikor meglátom előttünk a székesfehérvár-komáromi vasútvonal sínpárját. Ennek ő is megörül, és hirtelen elkezdi észrevenni maga körül a valódi dolgokat: kikericset, színes levelű bokrokat, egy sással benőtt árok feletti hidat, és pont erről néz lefelé, amikor viszont én egy szarvast pillantok meg, ahogy átugrik előttünk az ösvényen. Meglapul a sásban, és ahogy továbbmegyünk, felzavarjuk, így szerencsére Csongor sem mulasztja el a látványt, ahogy elinal a szántóföldek felé.

Nyílik az őszi kikerics

Előttünk Bodajk

Mi pedig, ha nem is inalunk, de beérünk Bodajkra, ahol komoly hétvégi forgalom fogad, a templomnál a kegyhelyen egy nagyobb csoport, boltok, vendéglők. A Hochburg-Lamberg kastélyt éppen felújítják, nagyszabású építkezés zajlik, de a kapuja mellett ott a pecsét, Csongor megszerzi a mai elsőt (mert Csókakő már megvolt). Elsétálunk a cukrászdáig, ahol évekkel ezelőtt, amikor én kezdtem meg ezen a tájon a kéket, egy amerikai turistának ajándékoztam a kéktúra-kalauzomat. Sütizünk, én kávézom, Csongor kólázik, és a városból kifelé haladva még egy fagyival is megajándékozzuk magunkat. A síháznál ellenőrizzük a pecsétet – ugyanaz a lenyomat, mint a kastélynál – és nekivágunk a meredeknek. Amikor először hátranézünk kilátást szemlélni, észrevesszük, hogy amíg sütiztünk, utolért a kegyhelynél látott csoport. Vagy magunk elé engedjük őket, vagy bele kell húznunk – Csongor az utóbbit választja, versenyként fogja fel a helyzetet, és úgy lohol felfelé, hogy alig tudom követni. Azt terveztük, hogy a pálya tetején, a kilátást szemlélve pihenünk meg, de ott elfoglalja a helyet az utánunk érkező csapat, meg aztán zajosak is – inkább bevesszük magunkat az erdőbe.

Visszatekintés a sípálya tetejéről

A Károlyiak vadasparkja az egyik legszebb erdő a környéken, különösen így ősszel. Mivel elég jó tempót mentünk idáig – meg mert kár kihagyni, és Csongor nem emlékszik arra, amikor korábban jártunk itt – beiktatunk egy kitérőt a Károlyi-kilátó felé. Kis fémszerkezetű kilátó ez, nem is kell nagyobb, hiszen a hely maga adja a látványt: alattunk kígyózik a Gaja-völgy, a végében mai úticélunkkal, a  fehérvárcsurgói víztározóval. Itt, a pihenőpadoknál eszünk, a sok édesség után ránk fér egy szendvics, talán inkább előtte kellett volna, de most pótoljuk. Utána vissza a kékre, és irány a völgy. A lefelé vezető szűk, kanyargós, sziklás ösvény Csongor kedvence, a varjúvári sziklán való lemászás a csúcs, aztán előttünk az ország egyik legszebb szurdokvölgye gyönyörű őszi színekben és finom, párás levegővel.

Nagy a forgalom a völgyben, nem is csoda, autóval is jól megközelíthető kirándulóhely, hétvégeken mindig sok a család, a kutyás, kerékpáros kiránduló. A patak most széles, barna vizével lassan hömpölyög. Megnézzük az egyre korhadó öreg Ádám-Éva fa maradványait és a helyükön átívelő új hidat, Csongor a köveken is átmászik, aztán vissza. Jó lassan érünk át a völgyön, már nézegetem az órát, mert Péterrel hatra beszéltük meg a találkozót a fehérvárcsurgói pecsétnél.

A kék jelzés a gaja-völgyi tó tájcentrummal átellenes oldalán vezet (régebben ez se így volt, de már halványodnak az emlékeim) majd fel az Öreg-hegyre, ahonnan már a csurgói szőlőhegyen, présházak között tartunk lefelé, itt-ott rálátva a tóra. Messzebbről szebb volt... most gyakorlatilag egy nagy építkezés szinte az egész tópart, a vízhez nem lehet közel menni, még fotózni se sikerül igazán szépen. Amikor azt hiszem – mert úgy emlékszem – hogy most már tényleg a partra tér az út, egy teljesen indokolatlan balkanyarral megkerül egy kukoricatáblát, és az utolsó egy kilométeren alig látjuk a vizet. Ez az egy kilométer már elég ingerszegény, Csongornak meg nagyon utolsó, fáradt már, várja, hogy meglássa a kocsmát. Ez kicsit furán hangzik egy nyolc és fél éves esetében, de most talán megbocsátható.

A Gaja partja a tó után, őszülő színekben

Az utolsó kanyarnál aztán megpillantjuk először az autónkat, aztán vele szemben a Becsali büfét, ahol OKT zászlóval és kis asztalkával várják a fáradt és az út végére hasfájóssá lett vándort, aki elégedetten pecsétel, hogy beülhessen az autóba és kipihenhesse magát hazáig. 

 Csókakő-Fehérvárcsurgó 19.7 km, 293m szint

Felső-mátrai csavargások

Ott hagytam abba a túrabeszámolókat, hogy megmásztuk a Keleti-Cserhát tetejét, és Garábnál megszakítottuk a kék túrát. Ezen a napon a szállásunkat is áthelyeztük a Mátrába, mégpedig Mátraszentlászlóra, a Kétkerék Vendégházba. A kétnapos hotel-luxus után olyan helyet kerestünk, ahol kényelmesen elférünk öten, van saját konyha, de azért kínálnak reggelit is, és közel az erdő, ne kelljen autóval menni a túrák kiindulópontjáig. Mátraszentlászlón meg is találtuk ezt a vendégházat, amelynek az utcáján konkrétan átmegy a kék jelzés, ami az utca végén belefut a sárgába, és tényleg néhány száz méter az erdő és a Vörös-kő-kilátó. Mivel a tepkei túránk után érkeztünk ide, először is vendéglőt kerestünk és jól is laktunk a kilátóról és a hegyről elnevezett Vöröskő étteremben, aztán a pihenésé volt a délután. Közben azonban már tervezgettük, hogy merre menjünk, mit is nézzünk meg másnap a látnivalókban bővelkedő Felső-Mátrában. Péter a Vörös-kő-kilátótól Mátraalmás felé akart menni a Galyavárat megmászni, én is szívesen tartottam volna vele, de bizonytalanok voltunk abban, hogy a gyerekek mennyire bírnák. Végül megállapodtunk, hogy a kilátóig és onnan a mátraalmási elágazásig együtt megyünk, aztán kettéválunk, és én a gyerekekkel csinálok egy háromfalu-kört: felfűzzük egy túrára Mátraszentimrét és Mátraszentistvánt, amíg vissza nem érünk újra Szentlászlóra.

Így is lett, a kilátóból megcsodáltuk a Kékestetőt és a Galyatetőt, meg az elénk táruló további csúcsokat, aztán nem mentünk le a hegyről, hanem a gerincen indultunk tovább addig, amíg csak az útjelző tábla nem mutatta a mátraalmási irányt. Ott egy hirtelen döntéssel Csongor Péter mellé szegődött, így én a két nagyobbal mentem a könnyebbik úton. A kék kereszt jelzés gyakorlatilag visszamegy Mátraszentlászlóra, de a falu szélén megbújó kis házak között húzódik, olyan környezetben, hogy minden második nyaralót szívesen a magaménak tudtam volna. Aztán egyszer csak kibukkan a Három falu temploma mögött – ennek a kis kőtemplomnak az a története, hogy a három kis falu nem tudott megegyezni azzal kapcsolatban, hogy hol épüljön meg, így aztán az érsek kijelölte ezt a mindegyik falutól azonos távolságra lévő kis helyet. Amikor néhány éve itt jártam, még messze nem volt ennyire körbeépülve, most már utca van mögötte. 

Három falu temploma

Továbbhaladva gyönyörű bükkös erdőbe értünk sok patakátkeléssel, nagyjából szintben haladva, könnyű, de nagyon látványos és élvezetes szakaszon. Ez még Regőnek is tetszett. Aztán szépen besétáltunk Mátraszentimrére, ami a három falu központja – és hozzá tartozik még Galyatető, Bagolyirtás és Fallóskút is. Itt van bolt és kávézó (meg saját templom és Szent Imre - szobor), részben ezért is választottuk ezt a kört a mai túrára, így ugyanis gyalogosan eljuthattunk a boltba, ami a hátralévő napok élelmiszer-ellátásában fontos lelőhely volt. Tehát ittunk egy finom kávét Marcival, Regő is kapott egy üdítőt, majd átsétáltunk a boltba, hogy némi terhet helyezzünk a hátizsákjainkba, aztán a zöld sáv jelzésen folytattuk utunkat Mátraszentistván felé. 

Jó ideig lefelé tartottunk egy patakvölgybe, én már tudtam, hogy meglesz még ennek a böjtje, hiszen a faluba a sípályán keresztük vezet majd az út. De legalább árnyékos volt, mégpedig sűrű, sötét és nagyon szép. Aztán persze emelkedni kezdett, ezt a gyerekek mindig jobban bírják, mint én, néha csak hallottam őket, de nem láttam. Egy kisebb tisztáson bevártak, ez már a sípark területe volt, tanösvénytáblákkal. Újabb árnyékos szakasz után már vártam, mikor érünk ki a sípályára. 

Különleges látványt nyújtottak az álló felvonók a napsütésben, havas táj helyett virágos rétek felett. Keresztben vágtunk át alattuk, és megkerülve a pálya kis víztározóját, Mátraszentistvánra érkeztünk. Reménykedtünk egy fagyiban vagy jégkrémben, de semmi ilyesmit nem találtunk, pedig az utolsó kilométer emelkedett is és napos is volt, viszont nagyon közel volt már Mátraszentlászló és a szállásunk, ahol a hűvös szobában pihenhettünk, zuhanyozhattunk, sőt a medencét is használhattuk a kertben. Péter és Csongor eközben sikeresen megmászták a Galyavárat, nem sokkal utánunk értek haza, és a csúcson még függőágyban is pihentek egy kicsit.

Utolsó teljes napunkba megint tettünk egy kis kék túrát is, és most mind együtt mentünk – bár ebben is volt egy kis kétfelé osztódás, nem is mi lennénk, ha nem lenne. A cél Ágasvár volt, majd a Csörgő-szurdok. Most egyenesen Mátraszentistván felé indultunk a kéken, és az ágasvári turistaházig rajta is maradtunk. Pecsételés után a falu szélén szép nyomvonalon halad a kék, egészen más szögből lehet rálátni a sípályákra, miközben nyaralók és vendégházak mellett bandukolunk, és arról álmodozunk, hogy milyen jó lenne itt egy saját hely. Minden csendes, kevesen vannak, azok is biztosan alszanak még, pedig mi is egy kiadós reggeli után indultunk.

Lassan, nem megerőltetően emelkedünk, amíg el nem érjük a kék és a kék háromszög jelzés elágazását. Itt már komoly sziklák jelzik a közeli Ágasvár csúcsát. Én egyszer jártam itt, a Mátrabérc túrán, emlékszem a meredekségre, ennek tudatában kérdezem a csapatot, akar-e valaki velem tartani. Marci és Csongor jelentkezik, mi nekivágunk a kék háromszögnek, Péter ezúttal Regővel a kéken marad, és megbeszéljük, hogy a turistaháznál találkozunk.  

A mi ösvényünk bizony keményen emelkedik, még Marcit is próbára teszi néha, izgalmas és sziklás – időnként tényleg sziklamászásra emlékeztet. Sok a gomba, szép az erdő, néha a fák között meggyőződhetünk arról, hogy már elég magasan vagyunk, a gyerekeket a csúcsról nyíló látvánnyal biztatom és a mátrabérci emlékekről mesélek. Aztán meg is elevenednek, mert ott vagyunk, jár a csúcscsoki, és nem csalatkoznak: tényleg van mit csodálni. Én meg őket csodálom az országnak ezen a fantasztikus pontján.

Lefelé még izgalmasabb, meg is kérem őket, hogy maradjanak még egy percre a sziklán lábat lógatni, hadd fotózzak. Aztán lemászunk a sziklákon, és azt találgatjuk, milyen messze lehet a turistaház, vajon át lehet-e menni a tisztásán, vagy kerülni kell, hol tart a felújítás és a többiek ott vannak-e már. Aztán meghalljuk Regő hangját, elénk jött – bizony ők már meg is ittak egy üveg frissítőt, mire mi odaértünk, ugyanis meglepetésünkre nem kell kerülni, és a büfé is üzemel! Pecsételünk, pihenünk, mesélünk, és nekünk is jár egy üdítő és egy Balaton szelet. A turistaház után nagyon röviden maradunk csak a kéken – a jelenleg összevissza és apró szakaszokban meglévő mátrai kéktúránkat majd úgy szeretnénk összekötni a Cserháttal, hogy Garábról elgyalogolunk Mátraverebélyre és onnan Ágasvárra, így pótolva a lyukakat.

A zöld sáv jelzésre váltunk a Csörgő-patak völgye felé. Előző nap tudtam meg anyukámtól, hogy az a festmény, amely gyerekkoromban a nagyszüleim hálószobájának falán lógott, most pedig anyuék nappaliját díszíti, ezt a patakot ábrázolja. Próbáltam is neki olyan fotókat küldeni, amik hasonlítanak a festményre. De itt még arrébb van a patakvölgy, először hosszan ereszkedünk az árnyékban, amíg el nem érjük a zöld négyzet jelzést. Távolabbról mellénk csatlakozik a patak, aztán egészen leérünk a völgyébe, át is kelünk rajta, van, hogy bozótosba veszik az út. Nagyon vadregényes, romantikus völgy kidőlt fákkal, kis csobogókkal, egy kis család mezítláb kerget egy erdei békát a vízben.

Elérjük a Hutahely pihenőjét, ahol a régi üveghuta mellett uzsonnázunk, a gyerekek megmásszák a túlparton álló jellegzetes sziklát is, aztán lassan elhagyjuk a patakmedret, és felfelé kezdünk kapaszkodni a völgyben. A cél megint a sípálya, de most egy másik útvonalon vágunk át rajta, és az út vége ugyanaz, mint előző nap: napos emelkedő Mátraszentistvánon át Mátraszentlászlóra, szinte egyenesen a medencébe.

Sosem tudunk úgy nyaralni, hogy úgy érezzük, mindent bejártunk az adott környéken, szerintem ez lehetetlen küldetés, és itt sem volt máshogy. Bátran ajánlom mindenkinek a Felső-Mátrát, aki természeti élményekre és látnivalókra vágyik, és ha valakinek az is szempont, hogy míg odahaza 35 fok van, addig itt 7-8 fokkal kevesebb, az is megtalálja a számítását. Hazafelé pedig ne hagyjátok ki Mátraszentimrén az Ásványmúzeumot sem!

Első túra: 8 km, kb 275 méter szintemelkedés.

Második túra: 11,3 km, kb 370 méter szintemelkedés.

A Keleti-Cserhát tetején - OKT 19/3

Ha az előző túrára azt mondtam, rövid szakasz, akkor erre nem is tudom, mit mondhatok: alig 7 kilométert tettünk meg ezen a napon, de ezen a picike szakaszon is csodálatos kilátásokkal gyarapodtunk. A stratégiánk most a következő volt: családilag elautóztunk a Bableves csárdához, ahol az előző nap abbahagytuk, és én a két szélső gyerekkel kiszálltam, míg Péter a középsővel átment Garábra, ott letette az autót, és elindultak szembe a kéken (illetve mivel Garáb kitérést jelent, így a kék négyzet jelzésen kezdtek).

Mi pedig a csárda melletti földúton indulva, az enyhe hidegfrontnak köszönhetően gyönyörű felhős ég alatt zöldebbnél zöldebb mezőkre értünk ki, igazi, jellegzetes cserháti látképpel, és gyakorlatilag azonnal feltűnt a fő célunk, a Tepke kilátója. 

A baloldali dombon az a pici a kilátó :) 

Korábban nem is hallottam erről a hegyről, az Index Bakancslista videósorozatában látott emlékezetes epizód óta – ők villámlás és zivatar közepette éjszakáztak itt – szerettem volna idelátogatni. Ez a Keleti-Cserhát második legmagasabb csúcsa a maga 567 méterével, a versenyt a szomszédos Purga nyeri, hiszen ez nyolc méterrel „tornyosul” a Tepke fölé. (Utóbbinak a neve azért nekem sokkal jobban tetszik.)

A réteken fecskék ritkítják a rovarállományt, amiért igen hálásak vagyunk, de azért alig várjuk, hogy beérjünk az erdőbe, már a délelőtt is meleg. Az árnyékért cserébe az erdőben aztán masszívan emelkedni kezd az ösvény, amíg még nem sűrűek a fák, addig szép kitekintést kapunk a vidékre, ahol átjöttünk.

Rengeteg a gomba, gondolom a múlt heti esőzések miatt – bár az is kiderült előző nap a gombászó bácsi jóvoltából, hogy tévedésben voltam, amikor azt hittem, nyáron ritka a gomba, hiszen amit ő szedett, az június-júliusban érik. Egyébként csak sétálunk, beszélgetünk, nem találkozunk sok látnivalóval, csak néha egy-egy látványosabb tölgyfával és az OKT táblákkal, amelyek egyre kisebb távolságot jeleznek a kilátóig, míg végül ott is magasodik előttünk. Fémszerkezetű, felfelé egyre szűkebb és meredekebb lépcsőkkel, a Karancson található torony ikertestvére. 

Tepke-csúcs

Épp két hölgy ereszkedik lefelé, javasolják, hogy várjunk egy kicsit, mert erősen fúj a szél, fent fázni fogunk. Mi azért felmegyünk és átmelegedett testünkkel inkább élvezzük a frissítő légáramlatot. Csodálatos a körpanoráma, látni a hollókői várat is, amit elhelyezkedése miatt eddig csak a közvetlen közeléből vehettünk észre, de egészen közel magasodik a Mátra, a lábunk előtt Pásztó, és felhőkbe burkolózó tátrai csúcsokat is észreveszünk a távolban. Kicsodálkozzuk magunkat, lent aztán írunk a kilátó lábánál lévő ládában található csúcsfüzetbe. 

Tetszik ez a szokás, eddig csak Ausztriában találkoztam vele, jó lenne idehaza is meghonosítani. Kicsit beszélgetünk a hölgyekkel, egyikük ma ünnepli a hetvenedik születésnapját (!) aztán továbbindulunk. 

Telefon Péternek, ekkor a Purgán vannak, úgy gondolom, hamarosan találkozunk, de aztán őket egy kisebb rovarinvázió visszafordította, és végül csak Garábon értük utol egymást. Mi nem találkoztunk ezzel a problémával – vagy megedződtünk legutóbb Nógrádsipeken, ahol szinte sírva verekedtük át magunkat a több kilométeres rovarfelhőn. Mindenesetre a Tepke után szép, keskeny gerincúton ereszkedünk lefelé, hogy aztán újra felfelé kapaszkodjunk a Purgára. A csúcs alatt pár méterrel megyünk el, de nem térünk ki, egyrészt mert úgy tudom, ott nincs sok látnivaló, másrészt mert sietünk, próbáljuk összehozni a családegyesítést.

A térképen is jelzett két gyönyörű öreg tölgyet, majd egy újabb kilátópontot hagyunk el – innen más szögből látni rá Hollókőre, ott a hotel is – és rátérünk a kék négyzet jelzésre Garáb felé. 

Az egyik a két öreg tölgy közül

Utolsó kilátásunk mára

Ez már csak ereszkedés, Csongor előre is szalad úgy, hogy egyáltalán nem is látom. Nem szeretem, ha ilyet csinál, ki tudja, nem kanyarodik-e egyszer véletlenül rosszfelé, és esélyem sem lenne észrevenni, úgyhogy kurjantgatok utána, meg abban bízom, hogy előbb találkozik nálam az apjával. És így is történik, mire mi Marcival odaérünk hozzájuk, már együtt vannak. Mára ennyi volt, beülünk az autóba és irány a következő szállásunk a Mátrában. A cserháti szakaszt itt, nagyjából 25 kilométerrel a vége előtt megszakítottuk, majd visszajövünk bepótolni a Garábi-nyeregtől Mátraverebélyig, a nyaralás hátralévő részében pedig a Magas-Mátráé lesz a főszerep.

Bableves csárda - Garáb 6.77 km, 296 m szint

Nyaralás kéktúrára fűzve - OKT 19/2

Az Országos Kék Túra 19. szakasza bizony igen hosszú, a hivatalos kiírás szerint 73,9 kilométer. Ezt kevesen járják be egyhuzamban, a múltkori háromnapos, 77 kilométeres túra nálunk is ritkaság volt, de az is az előző, 60 kilométeres cserháti szakasz egy részével együtt volt ennyi. Ősagárdtól Hollókőig tettük meg ezt a távot, most pedig a családi nyaraláson terveztük folytatni. 

Ez a tervezés tényleg alapos átgondolást igényelt. Két szállást foglaltunk: az elsőt Hollókőn a Castellum Hotelben, hogy onnan kiindulva könnyen folytathassuk a három hete befejezett szakaszt, a másikat Mátraszentlászlón, ahová a cserháti szakaszok befejeztével szerettünk volna megérkezni, és innen folytatni a mátrai résszel. Itthon pontosan leírtuk, hogy mikor melyik szakaszt járjuk majd be Csongorral, hol vesz fel a végén Péter, olyat is tettünk bele, ahol a végén a szállásra érkezünk a túráról, és a végén az egészet idézőjelbe tettük azzal, hogy a jelszó a rugalmasság legyen: a gyerekek kedve, az időjárás meg azért a saját hangulatunk is dönthessen arról, hogy megyünk-e az adott napon és merre.

Így is lett végül: rugalmasak voltunk, mindennap túráztunk, de csak rövidebbeket, volt benne kék, zöld, piros, sárga, teljesítettünk szakaszokat és bejártunk a kéken kívüli helyeket. Reggeli után indultunk és a délutánt már pihenéssel, hűsöléssel töltöttük.

A Hollókőre érkezés napján az egyetlen „túra” az volt, hogy lementem a hotelből az Ófaluba megkeresni a három hete ottfelejtett túrabotjainkat. Hatalmas baklövés, ráadásul bevallom, nem is vettem észre az indulásig, hiszen általában olyan rutinosan akasztom otthon a helyükre a botokat, hogy fel sem tűnik a mozdulat – vagy annak a hiánya. Mivel nem találtam sehol, az az egy lehetőség volt, hogy Hollókőn hagytuk, és őszintén: nem bíztam abban, hogy meglesznek. Végigsétáltam a nyitva tartó helyeket, amíg a család wellnesselt, és csodák csodája: a Fazekasházban ott voltak a botjaink! Régen örültem ennyire valaminek, nem is tudtam, hogyan háláljam meg, nem véletlenül a kedvenc helyi boltom ez. Így szerencsére kedden tudtuk használni a túrabotokat – én nagyon szeretem és már egészen a kezemhez nőtt túrázáskor.

Megvannak! :)

A keddi túra Hollókőtől a Bableves csárdáig tartott, és hárman mentünk: a legnagyobb és a legkisebb fiammal. Szívesen megnéztük volna a hollókői várat is, de egy órával a nyitás előtt indultunk, úgyhogy ezt délutánra halasztottuk.

Emlékszem, hogy amikor három hete felkapaszkodtunk Hollókőre, megjegyeztem Csongornak, hogy a falvak legtöbbször völgyben vannak, tehát minden túra hegymenettel kezdődik, kivéve Hollókő, hiszen ide felfelé jövet érkeztünk. Ennek ellenére mégis emelkedőn indultunk, nem is kicsin – a Naszály kivételével ez a Cserhát legmagasabb régiója, közelítünk a Mátrához. Gyönyörű gerincútra érünk ki, én ezeket az ösvényeket szeretem a legjobban: keskeny, egynyomtávú, jobbra és balra is lejt a dombtető, a fák között időnként szép kilátás nyílik. Az idő párás, meleg lesz, ez már reggel látszik, és most a finom szállodai reggeli miatt nem tudtunk olyan korán indulni, mint szoktunk. A pára a fotókon is észrevehető.

A vár látképe az első dombról

Ez a szakasz gyerekekkel jó abból a szempontból, hogy a 11 kilométeren két falu is van, jól felosztják rövidebb távokra az utat, bár pecsét egyikben sincs. Felsőtoldot csak a sarkánál kerüli a kék jelzés, egy kicsit tanakodunk, Csongor kóláért győzköd, de végül nem megyünk be a faluba, azzal biztatom, hogy Alsótold majd rajta lesz a jelzésen, ott szerzünk. A kettő között végig szántóföldek, mezők mentén haladunk, nagyon szép, de bizony meleg. Népes csapat jön szembe, aztán megejtjük Csongor első létrás kerítésátkelését. Hamarosan, egy gyönyörű kovácsoltvas kerítésű lovastanya mellett beérünk Alsótoldra, a kék kútnál frissítünk, aztán eldöntjük, hogy a kocsmát keressük fel kóláért, vagy a boltot – mindkettő letérést jelent a kékről. A boltot választjuk, de hoppon maradunk, sajnos bezárt. Biztatom Csongor, hogy már csak három kilométer a Bableves csárda, ott már tényleg biztosan kapunk kólát.

Tájkép létrával

Virágmező az út szélén

Alsótoldról némi aszfalt vezet kifelé, már alig várjuk, hogy árnyékba és kellemesebb talajra térjünk, amikor elengedünk magunk előtt egy bácsit  robogóval, a csomagtartóján nagy műanyag vödörrel. Kedvesen mosolyog ránk, és felhajt az erdő alatti szalmabálás dombra, beszélgetünk egymás között, hogy vajon mit csinálhat arrafelé robogóval. Én a vödör miatt arra tippelek, hogy biztosan tudja, hogy mi hol érik most az erdőben, felmegy az erdőszélig és ott gyűjt valamit. Helyesen tippeltem: hosszúnak tűnő, forró, napos emelkedő után végre árnyékos erdőbe térünk, és néhány száz méter után találkoztunk a bácsival, aki éppen az úttól pár méterre gombászott. Odamentünk hozzá, mert kíváncsi voltam, engem ugyanis nagyon érdekelnek a gombák, szívesen kitanulnám ennek a tudományát, jó lenne érteni hozzá, hogy milyen élelmet találhatunk az erdőben. Akkor már jó vastagon álltak a vödre aljában a sárga rókagombák, amit errefelé csirkegombának is hívnak, és néhány vajgomba – ezeket tőle tudom, gyönyörű, ízes beszédével szívesen mesélt róla, hogy melyik milyen, hol és hogyan, mikor lehet megtalálni, és hogyan jó elkészíteni. Azért persze magunknak a jövőben sem szedek, ha nincs a közelben szakértő.

Ezt például sosem szedném le

Alsótold után, az erdő felé

Innen már talán csak egy kilométer volt a csárda, jól nyomon lehetett követni, ahogy egyre közelebb került hozzánk az alattunk húzódó patakmeder és a túloldalán az autóút. Azt tudtuk előre, hogy ahol összeér az ösvényünk az aszfalttal, ott vár a bableves (meg a kóla), no meg persze a pecsét. Ez a pillanat hamarosan el is érkezett, és végre ott állt előttünk a legendás, korábban az autóból már látott csárda. Pecsételtünk, mosakodtunk, elfoglaltunk egy asztalt és meg is érkezett a család másik fele, mintha tudták volna, hogy mi pontosan mikor érünk ide. Az ebéd mindenki megelégedésére szolgált: egyedül én ettem bablevest, de van vagy hat-hétféle az étlapon, a nagyobb adag nekem bőven elég volt ebédre, nem kellett második fogás. Mindenki talált a fogára való, egyszerű, de ízletes ebédet, a vegetáriánus és a válogatós gyerek is. 

A csárda...

...és a bableves

Ez a túra viszonylag rövid, gyerekekkel és nyári melegben ideális (kezdőknek igazából egyáltalán nem is rövid) változatos, és szerencsés, hogy étteremnél végződik. Ha nincs ilyen autós megoldásod, mint nekünk, és vissza akarsz menni Hollókőre, az aszfalton megteheted, vagy Alsótold után a sárga gyöngysor (Gyöngyök útja zarándokút) majd zöld T jelzésen más úton is visszatérhetsz, de Alsótoldról busszal is megoldható, bár nem túl gyakran jár. De a közeli falvakban több vendégház is van, ahol meg is szállhattok, hogy másnap folytathassátok a túrát.

Mi Hollókőre visszaérve végre megnéztük a várat - nagyon megéri, ne hagyjátok ki! - és az Ófalut is, ahol a körséta után a palóc játszóházban biztosítottunk további szórakozást a gyerekeknek. A pincében a falu és a vár egyedi, nagyon alaposan kidolgozott legómakettje is látható! Végül aztán a wellnessben pihentük ki a túrát és a nyári meleget. 

A vár makettje - szobra - a parkolónál

Várbelső

És a klasszikus fotó az Ófaluról

Hollókő-Bableves csárda 11.20 km, 291 m szint