Három nap a Cserhátban, második rész - OKT 18-19. Ősagárdtól Hollókőig

A háromnapos túránkról szóló első poszt inkább ajánlósra sikerült, kis betekintés a Cserhát szépségeibe, próbáltam meghozni a kedveteket, hogy ti is menjetek országunknak erre a talán kissé kevésbé közkedvelt vidékére kirándulni, túrázni. Most elmesélem, hogy nekünk milyen volt, jöjjön az igazi túrabeszámoló!

Hajnali négykor keltünk úgy, hogy előző este teljesen összepakoltunk, csak bekaptunk egy gyors reggelit és már indultunk is. Pont a járvány előtti utolsó túránkon váltottunk tömegközlekedésre, most vissza autóra – amikor szerveztem, még nem akartunk tömegközlekedni, most július elején talán már mentünk volna, de eddigre már úgy szerveztük a távokat, szállásokat, hogy nem fért volna bele annyival több idő, legalábbis nem kényelmesen, márpedig most egyáltalán nem akartam rohanni és Csongornak is meg akartam adni az elegendő időt a pihenésre mindenhol. Így aztán autóval mentünk Ősagárdra, és autóval jött értünk is a sofőrszolgálatot vállaló férj Hollókőre három nappal később.

Fél hétkor már az ősagárdi pecséttől indultunk, hamar elhagytuk a falut, még borús időben és hűvösben, szép réteken át, integetve a januárban elhagyott Naszálynak. Természetesen egészen más volt a táj, mint a téli zúzmarában, most zöldek és virágosak a rétek, a távolban egy őz szökell. Ma nincsenek nagyon hosszú távok előttünk, az első falu, Felsőpetény hat és fél kilométer. Erdőbe térünk, tölgyesek között, néhol hatalmas faóriások szegélyezik az utat, máshol akácosba vált, aztán újabb rétek, és most már kisüt a nap is. Számtalan lepke száll a virágokra, előttünk pedig kanyarog az út dombról le, dombra fel, mint a Tom és Jerry végén.

A felsőpetényi pecsét a Kéktúra alkalmazás szerint a kocsma és vegyesbolt előtt található, én még egy hideg innivalóban is bíztam, de mindkét egység zárva, pecsét sehol. Kiderítem, hogy arrébb, az Almásy-kastélynál is van egy  - máskor inkább hiszek a pecsét jelzésnek, mint az alkalmazásnak  - de azért leülünk a bolt mögött a fák árnyékába tízóraizni. Pecsételés után a legelésző szürkemarhákat figyeljük menet közben. Még mindig csak kilenc óra, de már nagyon meleg van, és bár gyönyörű rét, de kitett, napos domboldal jön. Aztán később kiderül, hogy ez volt a nap legmelegebb szakasza.

Alsópetény előtt jurtás farm fogad csacsival és pödröttszarvú fekete rackákkal, aztán beérünk a faluba, ahol végre van bolt is, kocsma is, felfrissülünk, jégkrémet is veszünk és leülünk a főtér árnyékos padjára. Lassan dél felé járunk, Csongorra bízom az indulást, pihenhet, ameddig akar, de azért megnézzük a térképet: Romhányig szinte teljesen zárt erdő jön. Így aztán nem pihenünk órákig, amikor Csongor úgy érzi, nekiindulunk. 

A falu közelében még nem stimmel az erdőfedettség, alacsonyak a fák, de cserébe csodálatos a rálátás a kis ékszerdobozra, mert persze masszívan emelkedünk. 

Aztán már szép tölgyes jön, a Kékesi vadászháznál pihenünk, eszünk, lelkesedünk, hogy milyen jó kis hely ez akár éjszakázásra is. 

A következő látványosság a Prónay-kilátó, ami nagyjából másfél kilométer kitérő oda-vissza a kékről, de megéri, mert az egész környéket belátni a tetejéről, magában a kilátóban pedig rengeteg infó és programajánló van a Cserhátról. Ezután már csak az erdő szélén található kis pihenőhelyen állunk meg, aztán meglátjuk felülről Romhányt, és a kék által érintett részén keresztül is sétálunk a szállásunkig. Én zuhanyozom és leheveredem pihenni, Csongor annyira aktív, hogy a faluban akar sétálni, hát menjünk. Megkeressük a Rákóczi-törökmogyorófát – nekem az a verzió a legszimpatikusabb a sokféle eredetlegenda közül, hogy a száműzetésben lévő fejedelem küldte haza a csemetét Rodostóból, és nem a csata helyszínére ültették, hanem mellette egy dombra. 

A falu fura szerkezete miatt – a Lókos-patakon csak egy helyen lehet átkelni, onnan meg már nincs kedvünk a másik oldalon is egy kilométert sétálni – Romhány szebbik részét sajnos nem láttuk, ezért még vissza kell mennünk.

Másnap egy hajnali sétával kezdtük Kétbodony felé, megint csak egy nagyon szép kis falu, kellemesen korán nyitó kocsmával és bolttal, szép fekvéssel, erőt gyűjtünk a következő hosszú szakaszra: tíz kilométer Becskéig, erdőkön és mezőkön át. Előző este ért a Szanda bányában talált medvenyom híre, úgyhogy a nap fő témája, hogy meddig menjünk és hogyan. Becskéig biztosan, mert onnan tudunk busszal Terénybe jutni, a többit meg majd ott eldöntjük. Aki szembejön, attól megkérdezzük, honnan jön és látott-e medvét, de senki nem találkozott vele, viszont többen azt tanácsolják, hogy menünk bátran, csak hangosan. Becske előtt Csongor bebizonyítja, hogy az menni fog.

Becskén a fagyizót keressük, és a fagyi mellett pecsétet és kedves beszélgetést, körbevezetést, úbaigazítást is kapunk, ez az első találkozásunk az igazi palóc vendégszeretettel, bár Maderék nem tősgyökeresek. A becskei Megvilágosodás sztúpát én szerettem volna megnézni, de Csongor nem, nem erőltettem, viszont most a fagyizós hölgy ajánlására őt is érdekelni kezdi, úgyhogy fényes délben teszünk két kilométer kitérőt, és megnézzük a különleges hangulatú helyet. Árnyékot kérünk Buddhától, kapunk is szépséges felhőket egész délutánra. 

A faluból kifelé, Szanda vára felé indulva Csongor máris belekezd a hangoskodás-projektbe, időnként az emelkedőkön levegőért kapkodva, de énekelünk, ami csak eszünkbe jut. Már a Várhegyre kapaszkodunk, amikor felhív Romhányból Hajni és biztat, hogy ne féljünk a medvétől, ez az egyik olyan kedvesség, amiért érdemes a kéktúrázók közé tartozni.

A vár egy szűk kilométer kitérőt jelent a kékről, de ez talán a három nap csúcspontja, ki ne hagyjátok, ha arra jártok. Maga a hegy is szép, kilátás már az ösvényről is van, a várfalakból valójában több van meg, mint látszik, érdemes lenne egy kicsit kiszabadítani a növényekből, de a lényeg úgyis a csúcs és a körpanoráma. Egy szóval: lenyűgöző. Jócskán elidőzünk itt, ráérünk, az út javarészén túl vagyunk, a medvét elijesztettük.

Lefelé az elágazásnál a jelzést nem is figyelve indulunk jobbra, mígnem rájövünk, hogy egyenesen kellett volna, úgyhogy visszabaktatunk kicsit bosszankodva. Hamarosan elérjük a Mária-forrást – hűvös hely, nagy fák, friss víz és egy borzalmas zöld műanyagtető szegény Mária fölött, támogatnék egy kis fülkeépítést ide. 

Aztán kiérünk a mezőkre és előttünk Szandaváralja, nagyjából a harmadik házban büfé és ajándékbolt. Tócsnit és zsíroskenyeret eszünk rebarbaraszörppel, megnézzük az ajándékboltot is, egészen hihetetlen, az egyik szobában egész évben karácsony van, de van itt minden az autentikus konyhai eszközöktől az ünnepi díszítésekhez használható giccsig ízléses összevisszaságban. Végül nekivágunk az utolsó kilométereknek, vár a szállás Terényben. Kiderül, hogy az a gépi zúgás, amit már a várban is hallhattunk, motorverseny: minket nem zavar, hogy kétszer-háromszor is elhúznak mellettünk a krosszmotorok, óvatosak, figyelnek Csongorra is, számunkra meg érdekes volt egy versenybe belefutni.

Terényig nem nagyon van erdő, de cserébe gyönyörűek a mezők, a Cserhát szemközti gerince és a visszatekintés Szandavárra, még meleg van ugyan, de azért már fél öt, hosszabbak az árnyékok.

A Herőke Vendégház a szállásunk, ahol a vendéglátó a saját étkezőjében szörppel fogad, és bár nem kértünk vacsorát, süteménnyel megvendégel és szívesen beszélget is velünk.

A harmadik napon már kicsit nehezebb az ébredés, így „csak” fél hétkor indulunk útnak és készülünk a legmelegebb napunkra és a leghosszabb távokra két település között. Már a hajnali égbolton is látszik, hogy ma tényleg meleg lesz – nem mintha eddig nem lett volna, de most még egy felhő sincs az égen. Palóc házak között, patakon át, búzamezők között hagyjuk el a falut, Cserhátsurányig még nem hosszú az út, nagyon bízunk az ottani kocsmában és boltban, mert a magunkkal hozott elemózsia a mai reggelivel fogyott el. 

Nyitva is van mindkettő, csupa kedves ember, feltankolunk, aztán nekivágunk a talán leghosszabb, legkitettebb emelkedőnek, ami nem meredek ugyan, de nagyon süt a nap. Szembejön három túrázó, meglepődve ismerem fel egyikükben korábbi futótársamat, Dórát, tényleg kicsi a világ. Kicsit beszélgetünk, addig Csongort előreengedem, hadd menjen az árnyék felé. 

Az erdőszélre érve közli, hogy „olyan, mintha egy álomban lennék. Nem azért, mert olyan szép, hanem mert úgy szédelgek”. Na, akkor üljünk le az árnyékban és hűljünk vissza üzemi hőmérsékletre. Iszik, megeszik egy fél kígyóuborkát jól megsózva, egy energiaszeletet és persze hűl a kis teste, biztonsággal tovább tudunk indulni. Nógrádsipekig majdnem tíz kilométer áll előttünk, aminek a legmagasabb pontja a Hegyes-hegy, de az igazi emelkedők a falu után várnak ránk. Sajnos a sipeki kocsma zárva, saját ennivalót eszünk, de nagyon vágytam egy hideg italra, valamire, ami nem víz, és mosakodási lehetőségre. Most nekem jön el a holtpontom, inkább aludnék egyet a melegben. Örülök, hogy erdő jön, aztán hamarosan már kívánjuk a mezőt mindketten, hiába meleg: ez a szakasz a leggazdagabb rovarokban, szemünkben, orrunkban, szánkban, mindenhol apró rovarok, és köztük szúnyogok is, amik ráadásul csípnek. Ez a három nap legnehezebb szakasza, az emelkedő ellenére sietünk mielőbb elhagyni ezt a környéket, talán a sár miatt vannak ennyien – nem tudom, mikor esett itt, máshol nagyjából száraz az erdő, itt meg hatalmasak a pocsolyák. Felérünk a Dobogó-nyeregbe, remélem, hogy a hegy másik felén kevesebben lesznek, és így is lesz, de az a két-három kilométer emlékezetes marad. Ilyenkor nagyon nehéz Csongort motiválni, főleg, hogy én is magam alatt vagyok – ő legalább az emelkedőt bírja, a végén már ő tartja bennem a lelket. Aztán jön a rét, ahol csak a lepkék maradnak. Minden táblánál fohászkodunk, hogy jöjjön közelebb Hollókő, és lassacskán jön is, de azért az utolsó kilométerekre még tartogat tűző napos emelkedőket. 

Az én kis lovagom sivatagi harcosként nyargal előre, és a következő fa árnyékából kiabál, hogy mehetek. Újabb erdő, újabb emelkedő, és kibukkan a fejünk fölött a vár – sajnos félóra múlva zár, már nem mehetnénk be, de nekem most erőm se lenne megmászni. Már nagyon várjuk a falut, Csongorból itt fogy el az erő – számára, ha elértük a falut és ott az első ház, akkor vége a túrának, szerintem meg azért a pecsétig vagy legalább az első kocsmáig el kéne menni. Többször megállunk, leülünk az árnyékban, újra és újra felvesszük a hátizsákot, és amikor meglátjuk a még épp nyitva lévő fagyizót, háttérbe szorul a pecsételés és ezt hirdetjük ki célnak. Még van egy óra Péter érkezéséig, úgyhogy kényelmesen fagyizunk, kólázunk, telefonálunk anyukámnak és Regő fiamnak – már nagyon hiányoznak egymásnak a tesók. Csodás árnyas fa alatt ülünk, aztán csak megkeressük végül a pecsétet és már nem kell sokat várnunk apára.

77 kilométert gyalogoltunk három nap alatt, bő 2000 méter szinttel, és most igazán belemerültünk a kéktúrázásba és a környékbe. Amit tudtunk, megnéztünk a túraútvonalon kívül is, beszélgettünk az emberekkel, rá tudtuk szánni az időt tényleg. Hatalmas élmény volt, három hét múlva folytatjuk!

Három nap a Cserhátban, első rész - OKT 18-19. szakasz Ősagárdtól Hollókőig

Mikor is jártunk utoljára a Cserhátban, a kék túra tőlünk távoli részein? Még januárban, a zúzmarás Naszályt hagytuk el Ősagárdon. Alig vártam ezt az újabb túraalkalmat, ráadásul háromnapos, az első ilyen hosszú túránk, két szállással, egész napos vándorlásokkal, izgalommal tekintettem elé.

Voltunk már a Cserhátban korábban is, teleltünk Hollókőn, rövidebb havas túrákat, autós kirándulásokat tettünk és megnéztünk néhány látnivalót. Amikor Somoskőújfalun nyaraltunk, akkor a Karancsot is megmásztuk – egyes meghatározások szerint még ez a hegy, a Palóc Olümposz is a Cserháthoz tartozik. Ebből is látszik, mennyire változatos ez a vidék, nem véletlen, hogy a kék túra két szakaszban, 134 kilométeren át kanyarog végig rajta. Én beleszerettem a gyönyörű kilátásaiba, a rétekbe és a mezőkbe, a dombokba és hegyekbe, a kilátásokba, az épületekbe, a szép falvakba és a palóc vendégszeretetbe. Nagyon élveztem, hogy hosszúak- bár forrók – voltak a napok, nem kellett sietnünk amiatt, hogy ránk sötétedik, sem amiatt, hogy le ne késsük a buszt, hiszen három napig gyalogosan vándoroltunk: ahol előző nap aludtunk, onnan indultunk tovább. Most éreztem rá igazán a kéktúrázás ízére: volt idő kitérőket tenni, látnivalókat megnézni a jelzett úton kívül is, beszélgetni a helyiekkel, üldögélni a kocsmák teraszán.

A túránk hossza és a rengeteg élmény miatt két bejegyzést tervezek: ez az első szóljon a Cserhátról, hogy mit láttunk, mi tetszett, milyen ez a vidék, a második pedig magáról a túráról, az utunkról.

Az útvonal

Ősagárdról indultunk még hűvös, borús reggelen, réteken kezdve, majd erdőbe térve. Első nap érintettük Felsőpetényt, itt csak a bezárt bolt melletti tisztáson a fák árnyékában tízóraiztunk. Alsópetényben már kicsit többet időztünk, ez nagyon szép falu, Csongor rögtön ide is akart költözni. Igazi szép palóc házak, gyönyörű főtér, kúriák és kastélyok – ezek amúgy is jellemzők a Cserhátra, minden faluban van két-három. Alsópetény után Romhány következett, ahol aludtunk és a túrán kívül még egy hosszabb sétát is tettünk, nekem ez a település nem tetszett – már amit láttunk belőle - de Csongor kiállt mellette. Azért a kőhidat és a Rákóczi-törökmogyorófát ne hagyjátok ki.

Másnap Kétbodonyban kávéztunk – Csongor gyümölcslét kapott -  ez szinte egybeépült Romhánnyal és megint csak gyönyörű kis falu, ebben a két helységben minden Rákócziról és a romhányi csatáról szól. Hosszabb gyaloglás után Becske következett, műemlék kőhíddal és sztúpával, majd a festői Szandaváralján át Terényig tartott az utunk. Az utolsó napon pedig Terénytől Hollókőig gyalogoltunk, két falut, Cserhátsurányt és Nógrádsipeket érintve. Csak ismételni tudom magam: egyik szebb, mint a másik, a fekvésük, a környezetük és maguk a települések is. Szandaváralja előtt a várromot kell megnézni a lenyűgöző körpanorámájával, Terényben, ha van rá elég idő, az Orsós Magnó Múzeumot és a Hunnia Csipkemúzeumot – mi sajnos zárás után érkeztünk és nyitás előtt távoztunk. Cserhátsurányban a templom és vagy három kastély, Nógrádsipeken is az épületek azok, amiket érdemes egy pihenő alkalmával megtekinteni. 

Hollókőt pedig szerintem nem kell bemutatni. Lehet, hogy kirakat, de hát kell az is a Cserhátnak, nézzétek meg, csodálkozzatok és ha arra jártok, tegyétek meg, hogy legalább egy másik faluba is ellátogattok.

Az erdők és a mezők

Autóval talán kevésbé erdősültnek tűnik a Cserhát, gyalogolva az útvonal nagyobbik része halad erdőben, árnyékos, fás, de soha nem válik unalmassá, mert mindig megszakítják tisztások, virágos, lepkés rétek, kaszálók és szántóföldek. Ilyenkor az aranyló búzamező is szép, nincs kopár szántó, és ahol kevés a fa, ott széles a látóhatár, gyönyörű a kilátás.

Az erdőkben a magasabb hegységekhez képest sok a lazább lombú akácos, de szép tölgyeseken, gyertyánosokon is átvisz az út, ettünk meggyet és faepret vadon élő fákról, és időnként akkora faóriásokat csodáltunk meg, amekkorákat ritkán látni, egyeseket még a térkép is jelez. Rengeteg a virág és a rovar – egy néhány kilométeres szakasz volt, ahol talán a sárosabb talaj és a nagy pocsolyák miatt borzasztóan zavaró volt az apró erdei rovarok és a szúnyogok jelenléte, egyébként a sokféle színes lepke, az álganajtúró, a rózsabogár és a szarvasbogár is gyakori. 

A rétek sárgában, lilában, fehérben pompáznak, az ég kék, a felhők fehérek, nem nehéz beleszeretni a tájba. De nemcsak rovarokkal találkoztunk, láttunk rókát, őzet, erdei békát és siklót, a gyíkok még pózoltak is fényképezéshez. Medve szerencsére nem került elénk, pedig épp az első napunk estéjén röppent fel a hír a Szanda bányában látott medvenyomról.

A falvak és a jó palócok

A korábban felsorolt falvak mindegyikének jellegzetes az építkezése. Persze sok a Kádár-kocka, de a régebbi parasztházak stílusa már Ősagárdon is felismerhető, a többi faluban pedig mindenhol található néhány lakott, élő, használatban lévő palóc ház – ez az a háztípus, amit Hollókőről mindenki ismer, legalább képről. Tájházak, vendégházak, de lakóházak is lehetnek ilyenek, gyönyörűen rendben tartva, és a legtöbb kert szép, ápolt, rendezett konyhakerteket és virágos előkerteket láttunk. Érdekes, hogy sok helyen az utcának csak az egyik felén vannak házak, szemben telkek, amik a túloldali házakhoz tartoznak és ugyanúgy kertként művelik, Terényben, Cserhátsurányban, Nógrádsipeken is láttam ilyet.

Az emberek pedig igazán kedvesek. Mi mindenhol előre köszönünk, sehol nem tapasztaltunk ferde nézéseket válaszként – kivéve Hollókőn, ahol Csongor a nyaralóknak is lelkesen előre köszöngetett. Mindenki visszaköszön, elbeszélget, a vendéglátóhelyeken szívélyes a kiszolgálás. A legjobb élményünk Becskén a Mader fagyizó, ahol idegenvezetésben és kedves, sztorizgatós beszélgetésben is volt részünk, a szandaváraljai büfés is szívesen mesélt a büféről és a terveiről. Terényben a vendéglátónk a saját étkezőjében háziszörppel és ingyen süteménnyel fogadott, mindenhol érdeklődtek, hogy honnan jöttünk, meddig megyünk, Csongort mindenki dicsérte.

Talán feltűnő jelenség is vagyunk - egy nő nagy hátizsákkal és egy kisfiú egy kicsivel – mert a cserhátsurányi kocsmában egy vendég jegyezte meg, hogy előző nap is látott minket autóból. Ugyanitt a boltos kiöntötte a szívét, hogy milyen nehézségekbe ütközik a kis üzlet fennmaradása. Nincs sok élelmiszerbolt a környékbeli aprófalvakban, pedig mennyire fontos lenne az ott élőknek is! Nem nehezíteni kellene, hanem támogatni, én iszonyú hálás voltam a pénteki kenyérért vasárnap is, a sózott uborka pedig életmentő volt később. Egyetlen negatív tapasztalatom volt: Nógrádsipeken, mivel a kocsmát zárva találtuk, egy vendégház kertjében ülő hölgytől kértem, hogy hadd töltsük újra a kulacsunkat, aki röviden elutasított. Nem is értem, hogy lehet 30 fokban a vizet megtagadni valakitől? De bekopogtunk mellette a vendégházba, és egy fiatal család szívesen megtöltötte nekünk a kulacsot.

Hegyek, kövek, látványok

A Cserhát legmagasabb csúcsa hivatalosan a Naszály a maga 652 méterével, de ez annyira elkülönül a hegység többi részétől, hogy nyugodtan átsorolhatnák a Dunántúli-középhegységhez vagy kinevezhetnék külön hegységnek. Őt leszámítva a 400-500 méteres csúcsok jellemzik ezt a vidéket, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé kemény emelkedőkkel találkoznánk. A második és harmadik napunkon például a 28 kilométeres távhoz bő 800 méteres szintkülönbség társult, ami nem lebecsülendő. Minden reggel emelkedővel kezdtünk, hiszen a falvak völgyekben vannak, kivéve a célt, Hollókőt, de onnan ugye már nem mentünk tovább. Az első nap a bemelegítés, a táv is rövidebb, a szint is kevesebb, a legmagasabb pont itt a Prónay-kilátó a 421 méter magas Romhányi-hegyen, gyönyörű körpanorámával: a Naszály Ősagárd óta kísér, de látni az Északi-középhegység mindegyik hegységét és a szlovákiai Selmeci-hegységet is. 

Másnap belehúztunk: a kékről ugyan kitérő, de kihagyhatatlan az 529 méter magasan fekvő Szanda vára, ahol talán még lenyűgözöbb a kilátás, nemcsak a távoli, magas hegyek, hanem az alattunk hullámzó Cserhát miatt is. 

Szandavár környékén érdekes a vulkánosság is, maga a hegy is vulkáni kúp, míg a korábbi dombok üledékes közetből épülnek fel – nemcsak a látvány és a növényzet, de a geológia is változatos errefelé. Utolsó napunkon a kéktúrafüzetet böngészve meglepett, hogy csak a végső szakaszon, Nógrádsipek és Hollókő között szűk 12 kilométeren 450 méter a szintkülönbség -  a Dobogó-nyereg esik erre az útvonalra, illetve Hollókő előtt van még egy hosszabb kapaszkodó. Terveztük, hogy a Dobogó-tető kilátóját is megnézzük, de ott épp a gazdag rovarvilág gyors továbbhaladásra biztatott.

Talán érthető, hogy miért szerettem bele ebbe a vidékbe. Most Mikszáthot fogok olvasni, hogy meghosszabbítsam az élményt, és alig várom, hogy három hét múlva folytassuk a túrát – szinte sajnálom, hogy mindössze 37 kilométer van hátra, és a Mátrába érünk.

A bejegyzést hamarosan folytatom, a második részben jön a túrabeszámolónk!

Látványosságokban gazdag vértesi túra - OKT 10. Kőhányástól Szárligetig

Ez az egyik kedvenc szakaszom, és ha a közelünkben élők megkérdezik, hogy hol kezdjék a kék túrát, vagy egyáltalán a túrázást, akkor biztosan ezt, vagy legalább a Várgesztes-Szárliget útvonalat fogom ajánlani. Itt aztán van minden, érdemes többször is letérni a jelzésről: épített és természetes kilátó, vár, szurdok, tó, több forrás, kiépített pihenőhelyek, és ezeket gyönyörű, sűrű bükkösök és tölgyesek kötik össze.

Mi Kőhányáspusztáról indultunk, ahol ezúttal tényleg csak annyi időt töltöttünk, amíg felvettük a hátizsákot és kézbe a botot. Legutóbb már megnéztük a tájházat, meg aztán most kora reggel is volt, biztosan alszik még a gazda. Innen pár percen belül átvezet a jelzés a Tatabányára vezető autóúton, aztán egy magasfeszültségű távvezeték alatt, míg végül beérünk a Várgesztes előtti sűrű erdőbe. Enyhén emelkedik, kanyarog, tölgyesből bükkösbe vált, majd egy jobbkanyarral levezet a Várgesztesre tartó aszfaltra. Nincs messze a gesztesi vár, de a legutóbbi élményem alapján nem nagyon érdemes felkapaszkodni: bemenni nem lehet, kívülről viszont csak a tömör falat látni, úgyhogy ezt most kihagyjuk, lesz látnivaló bőven.

Az erdő Várgesztes felé

A falu előtt még kinn vannak a járvány miatti kérések: ne menjünk be, a pecsét a falun kívül, sátorban vár az önkénteseknél. Ez az információ már idejét múlta, az egyik pecsét még az aszfaltúton, a kéktúra tájékoztató tábláján van, a másik a falu túlsó végén, a bolt ablakrácsán. Bár mi az elsőnél pecsételtünk, azért a boltnál is megbizonyosodtunk róla, hogy megvan. 

Az aszfaltútról balra meredek lépcső indul egy kis barlanghoz, amely Mária-oltárt rejt. Hányszor elmentem alatta, de sose másztam fel, Csongor viszont imádja a lépcsőket, úgyhogy most itt volt az alkalom. Megérte, mert a Mária-szobor mellett még denevért is láttunk a barlangban. 

Lépcső a kis barlangi szentélyhez

Besétáltunk Várgesztesre, vásároltunk egy is elemózsiát a boltban, megnéztük a tavat, aztán nekivágtunk az újabb emelkedőnek, amiről egy rövid kitérőt tettünk a kék háromszög jelzésen a Zsigmond-kőre. Ezt mindenkinek javaslom, aki arra jár, mert fantasztikus kilátás nyílik Oroszlányra, a környező falvakra, és a vár is kibukkan az erdőből. A kaptató meredek, de rövid, a látványért megéri. Ha nincs zavaróan erős szél, érdemes itt letelepedni egy kis uzsonnára. 

Kilátás a Zsigmond-kőről

Mivel mi a boltnál már ettünk pár falatot, most csak kigyönyörködtük magunkat és mentünk tovább. 

Várgesztesnél kezdődik a látványos szakasz, néhány kilométerenként van valami látnivaló, tényleg olyan ez a környék, ahol bele lehet szeretni a túrázásba. Nem először járok itt, nagyon szép emlékek kötnek a környékhez: több túra és terepfutó verseny, sokat meséltem Csongornak ezekről - ő pedig szokás szerint a fantasztikus történeteivel szórakoztatott. Az első látványosság maga a Zsigmond-kő,  utána visszatérve a kékre és leküzdve az emelkedő végét hosszabb sík terep jön, aztán egy lejtővel leérünk a Mátyás-kúthoz. Itt akár napokat is el lehetne tölteni, van pihenőház - lakattal zárva, kívülről ép állapotban, nem tudom, használható-e - forrás, több tűzrakóhely, esőbeálló, pihenőpadok, asztalok és az erdei pihenőknél ritkaságnak számító hinták. Csongor boldogan vette birtokba az egyiket, amíg én megterítettem a tízórainkhoz, aztán a hintában is fejezte be a szendvicsét, és fejben már megtervezte a Mátyás-kútnál töltendő nyaralásunkat.

Tízórai hintával

Egyelőre azért még továbbindultunk a következő látnivaló, a Szarvas-kút felé. Ez ugyan kisebb, de hasonló komfort vár, még bográcsozni is lehet, viszont a forrás sajnos nem folyt most. Meglepődtem, mert bár sose láttam bővizűnek, azért mindig csepegett valamennyire, most azonban az utóbbi hetek esőzései ellenére csontszáraz volt a kút. Pihenni, egy könnyű családi kirándulásra nagyon kellemes hely.

Nagyon zöld :)

Szarvas-kút felülről

A következő látnivalóig már napos, erdőszéli szakaszon is vezetett az utunk. Én élveztem, Csongornak már sok volt a meleg - mi lesz itt még nyáron - szerencsére rétegesen öltözködött, volt mit levennie. Azt még nem is mondtam, hogy új hátizsákot kapott, ez a túra volt a próba, hogy kényelmes-e neki, tudja-e hosszú távon hordani, itt a melegben említette először, hogy úgy érzi, egyelőre még maradna a korábbi kicsi zsákjánál.

A napos szakaszról már jól látszott az útelágazás, ahol találkozunk a zöld jelzéssel és együtt haladunk tovább a szépen megtisztított Rockenbauer-emlékfáig, majd az onnan szűk egy kilométerre álló Vitányvárig. Csongor kalandot akart, így a várhoz nem a kék kereszt jelzésen, hanem a hegyoldalban kitaposott ösvényen kapaszkodtunk fel. Kellemes meglepetés várt: a vár régészeti feltárás színhelye, az utolsó látogatásom óta épülő falakat, megerősített részeket láttam. A fehér kövek ragyogtak a napfényben, sütkérező gyíkokat vertünk fel, ami Csongort újabb mesére inspirálta: majdnem a túra végéig magunkkal vittünk képzeletben egy kis gyíkot, aki nem ismerte a világot, és nekem kellett mindent bemutatnom neki, amit csak láttunk. Volt mit :)

💙

A Vitányvártól megint csak néhány rövid kilométer a körtvélyespusztai temető, különös hangulatú csendes-békés hely az erdőben. Előtte néhány éve még olyan sűrű, sötét, zord fenyves mellett vezetett az út, amilyet keveset látni a környéken, vérzett is a szívem, amikor kivágták. Mostanra viszont gyönyörű virágos rét foglalja el a helyét, el kell ismernem, hogy így is szép. Remélem, megvolt az észszerű oka az irtásnak és vigasztal, hogy méhek zúgásától zsongott a tér. 

Készül a vegyes virágméz

A Mária-szurdoknál tábla mutatja a kilátó felé vezető utat, kicsit bizonytalan vagyok, mert a szurdokban már sokszor jártam ugyan, de a kilátónál még sosem, és hosszabb a letérés a kékről, mint amire számítottam. De megtaláljuk, kék kereszt után kék háromszög, és aztán ott áll a szép új fakilátó, amire felkapaszkodva eláll a lélegzetünk.

Számomra a vértesi kéktúrának különösen kedvelt jellegzetessége, hogy mennyire éles a váltás a Vértes és a Gerecse között. A hat-hét évvel ezelőtti emlékeimben a Birka-csárdánál kiérünk az 1-es úthoz, és a szemközt elterülő szántóföld túloldalán ott emelkedik a tekintélyes Nagy-Gerecse a magasba nyúló tévétoronnyal. Most ez a látvány még szembetűnőbb, ahogy a kilátó felsőbb emeletein a fák fölé érünk, és pontosan szemben velünk ott a hegy. Innentől ő a cél, remélem, még idén nyáron elérjük. A többi irányba is érdemes nézni, mögöttünk az egyébként tömbszerű, nem túl magas és kiemelkedő csúcsokkal nem rendelkező Vértes teteje, a Nagy-Csákány. Előttünk meglepően közel terül el Tatabánya, a távolban a nagyigmándi szélkerekek, látszik a Budai-hegység, a Pilis, és nagyon a távolban, csak halvány, párás árnyként még a Börzsöny hegyei is kibontakoznak.

Középen hátul a Nagy-Gerecse

A kilátó alatti tisztáson padok, megint eszünk pár falatot, és visszatérünk a jelzésünkre a Mária-szurdok felé. A szurdokot nagyon élvezi Csongor, én meg elképzelem, milyen lehetett itt, amikor még patak csobogott a sziklákon.

Keresd a gyereket a szurdokban!

Innen aztán már nincs messze Csákányospuszta, ahol könnyebb a terep, kevés az emelkedő, és tudni lehet, hogy közel Szárliget, a cél. Cserébe viszont meleg van, süt a nap, Csongorról lekerül a póló is, szerencsére még ujjatlan trikó is van alatta. Locsolom a sapkáját vízzel és biztatom, ahogy télen elviseltük a hideget, a szelet, bizony a nyári túrázásnál is meg kell tanulni kibírni a hőséget - és még csak 24 fok van, igaz, hogy a hőérzet a tűző napon biztosan több ennél. Egyetlen magasles kínál egy kis árnyékot, oda leül Csongor, és előkerül a sópótlás, a kesudió. 

Búcsú a Vértestől

Kerüljük a csákányospusztai gazdasági épületeket, búcsúzunk a Vértes dombjaitól. A legutóbbi bejárásom óta áthelyezték a jelzést, máshol kelünk át az 1-es úton, hosszabb a szakasz vége, viszont erdősebb, így árnyékosabb. Valamilyen érdekes betonépület-maradványok szegélyezik az ösvényt, bányászathoz kapcsolódó épületeknek gondolom, de a térképről nem derül ki a mibenlétük. Itt kicsit megint élénkebb Csongor, a meleg és a pár perce látott hatalmas, repülő szarvasbogár látványa újabb történetre ihlette: ezúttal egy másik bolygón járunk, ahol hatalmasak az állatok, de csak a napon mozognak, így emberként csak úgy maradhatsz életben, ha nem jössz ki az árnyékból. Vajon miért pont ez jutott eszébe...

Sokáig haladunk a forgalmas 1-es úttal párhuzamosan - de szerencsére az árnyékban, így túléljük - aztán jön az átkelés, és innen szinte nyílegyenes, de árnyékos aszfalt Szárligetig. Csongornak már a nadrágszárát is lecipzáraztuk, és azzal biztatom, hogy elméletileg Szárligeten van a kéken egy cukrászda, még a vasútállomás előtt. Beérünk a faluba, itt is látunk egy csillét, mint Kőhányáson és Várgesztesen, aztán elmegyünk a templom mellett, és ott a cukrászda. Veszünk fagyit és hideg üdítőt, én egy kávét is, megérdemeltük! 

Szárliget temploma

A megérdemelt jutalom

Pihenünk, mosakszunk, de még néhány száz méter van a túra végéig. Csongor a bakancsot szandálra cseréli, aztán átsétálunk a vasútállomásra, megmásszuk a felüljárót, és a túloldalon vár az utolsó vértesi pecsét, és a házak után már nagyon közel a Gerecse.

Híd a Gerecsébe

Huszonkét kilométert gyalogoltunk reggeltől délutánig az első igazi nyári túránkon, rengeteg látnivalóval. Az új hátizsák még egy picit nagy lesz Csongornak, inkább rövidebb túrákon, könnyebb teherrel szoktatjuk majd hozzá és próbálgatjuk, hogy mikor nő bele. A meleget meg majd megszokjuk :)

22,49 km, 588 m szint

Kőhányáspuszta-Szárliget