2020. július 8., szerda

Három nap a Cserhátban, első rész - OKT 18-19. szakasz Ősagárdtól Hollókőig


Mikor is jártunk utoljára a Cserhátban, a kék túra tőlünk távoli részein? Még januárban, a zúzmarás Naszályt hagytuk el Ősagárdon. Alig vártam ezt az újabb túraalkalmat, ráadásul háromnapos, az első ilyen hosszú túránk, két szállással, egész napos vándorlásokkal, izgalommal tekintettem elé.



Voltunk már a Cserhátban korábban is, teleltünk Hollókőn, rövidebb havas túrákat, autós kirándulásokat tettünk és megnéztünk néhány látnivalót. Amikor Somoskőújfalun nyaraltunk, akkor a Karancsot is megmásztuk – egyes meghatározások szerint még ez a hegy, a Palóc Olümposz is a Cserháthoz tartozik. Ebből is látszik, mennyire változatos ez a vidék, nem véletlen, hogy a kék túra két szakaszban, 134 kilométeren át kanyarog végig rajta. Én beleszerettem a gyönyörű kilátásaiba, a rétekbe és a mezőkbe, a dombokba és hegyekbe, a kilátásokba, az épületekbe, a szép falvakba és a palóc vendégszeretetbe. Nagyon élveztem, hogy hosszúak- bár forrók – voltak a napok, nem kellett sietnünk amiatt, hogy ránk sötétedik, sem amiatt, hogy le ne késsük a buszt, hiszen három napig gyalogosan vándoroltunk: ahol előző nap aludtunk, onnan indultunk tovább. Most éreztem rá igazán a kéktúrázás ízére: volt idő kitérőket tenni, látnivalókat megnézni a jelzett úton kívül is, beszélgetni a helyiekkel, üldögélni a kocsmák teraszán.



A túránk hossza és a rengeteg élmény miatt két bejegyzést tervezek: ez az első szóljon a Cserhátról, hogy mit láttunk, mi tetszett, milyen ez a vidék, a második pedig magáról a túráról, az utunkról.

Az útvonal

Ősagárdról indultunk még hűvös, borús reggelen, réteken kezdve, majd erdőbe térve. Első nap érintettük Felsőpetényt, itt csak a bezárt bolt melletti tisztáson a fák árnyékában tízóraiztunk. Alsópetényben már kicsit többet időztünk, ez nagyon szép falu, Csongor rögtön ide is akart költözni. Igazi szép palóc házak, gyönyörű főtér, kúriák és kastélyok – ezek amúgy is jellemzők a Cserhátra, minden faluban van két-három. Alsópetény után Romhány következett, ahol aludtunk és a túrán kívül még egy hosszabb sétát is tettünk, nekem ez a település nem tetszett – már amit láttunk belőle - de Csongor kiállt mellette. Azért a kőhidat és a Rákóczi-törökmogyorófát ne hagyjátok ki.



Másnap Kétbodonyban kávéztunk – Csongor gyümölcslét kapott -  ez szinte egybeépült Romhánnyal és megint csak gyönyörű kis falu, ebben a két helységben minden Rákócziról és a romhányi csatáról szól. Hosszabb gyaloglás után Becske következett, műemlék kőhíddal és sztúpával, majd a festői Szandaváralján át Terényig tartott az utunk. Az utolsó napon pedig Terénytől Hollókőig gyalogoltunk, két falut, Cserhátsurányt és Nógrádsipeket érintve. Csak ismételni tudom magam: egyik szebb, mint a másik, a fekvésük, a környezetük és maguk a települések is. Szandaváralja előtt a várromot kell megnézni a lenyűgöző körpanorámájával, Terényben, ha van rá elég idő, az Orsós Magnó Múzeumot és a Hunnia Csipkemúzeumot – mi sajnos zárás után érkeztünk és nyitás előtt távoztunk. Cserhátsurányban a templom és vagy három kastély, Nógrádsipeken is az épületek azok, amiket érdemes egy pihenő alkalmával megtekinteni. 



Hollókőt pedig szerintem nem kell bemutatni. Lehet, hogy kirakat, de hát kell az is a Cserhátnak, nézzétek meg, csodálkozzatok és ha arra jártok, tegyétek meg, hogy legalább egy másik faluba is ellátogattok.

Az erdők és a mezők

Autóval talán kevésbé erdősültnek tűnik a Cserhát, gyalogolva az útvonal nagyobbik része halad erdőben, árnyékos, fás, de soha nem válik unalmassá, mert mindig megszakítják tisztások, virágos, lepkés rétek, kaszálók és szántóföldek. Ilyenkor az aranyló búzamező is szép, nincs kopár szántó, és ahol kevés a fa, ott széles a látóhatár, gyönyörű a kilátás.



Az erdőkben a magasabb hegységekhez képest sok a lazább lombú akácos, de szép tölgyeseken, gyertyánosokon is átvisz az út, ettünk meggyet és faepret vadon élő fákról, és időnként akkora faóriásokat csodáltunk meg, amekkorákat ritkán látni, egyeseket még a térkép is jelez. Rengeteg a virág és a rovar – egy néhány kilométeres szakasz volt, ahol talán a sárosabb talaj és a nagy pocsolyák miatt borzasztóan zavaró volt az apró erdei rovarok és a szúnyogok jelenléte, egyébként a sokféle színes lepke, az álganajtúró, a rózsabogár és a szarvasbogár is gyakori. 



A rétek sárgában, lilában, fehérben pompáznak, az ég kék, a felhők fehérek, nem nehéz beleszeretni a tájba. De nemcsak rovarokkal találkoztunk, láttunk rókát, őzet, erdei békát és siklót, a gyíkok még pózoltak is fényképezéshez. Medve szerencsére nem került elénk, pedig épp az első napunk estéjén röppent fel a hír a Szanda bányában látott medvenyomról.

A falvak és a jó palócok

A korábban felsorolt falvak mindegyikének jellegzetes az építkezése. Persze sok a Kádár-kocka, de a régebbi parasztházak stílusa már Ősagárdon is felismerhető, a többi faluban pedig mindenhol található néhány lakott, élő, használatban lévő palóc ház – ez az a háztípus, amit Hollókőről mindenki ismer, legalább képről. Tájházak, vendégházak, de lakóházak is lehetnek ilyenek, gyönyörűen rendben tartva, és a legtöbb kert szép, ápolt, rendezett konyhakerteket és virágos előkerteket láttunk. Érdekes, hogy sok helyen az utcának csak az egyik felén vannak házak, szemben telkek, amik a túloldali házakhoz tartoznak és ugyanúgy kertként művelik, Terényben, Cserhátsurányban, Nógrádsipeken is láttam ilyet.



Az emberek pedig igazán kedvesek. Mi mindenhol előre köszönünk, sehol nem tapasztaltunk ferde nézéseket válaszként – kivéve Hollókőn, ahol Csongor a nyaralóknak is lelkesen előre köszöngetett. Mindenki visszaköszön, elbeszélget, a vendéglátóhelyeken szívélyes a kiszolgálás. A legjobb élményünk Becskén a Mader fagyizó, ahol idegenvezetésben és kedves, sztorizgatós beszélgetésben is volt részünk, a szandaváraljai büfés is szívesen mesélt a büféről és a terveiről. Terényben a vendéglátónk a saját étkezőjében háziszörppel és ingyen süteménnyel fogadott, mindenhol érdeklődtek, hogy honnan jöttünk, meddig megyünk, Csongort mindenki dicsérte.


Talán feltűnő jelenség is vagyunk - egy nő nagy hátizsákkal és egy kisfiú egy kicsivel – mert a cserhátsurányi kocsmában egy vendég jegyezte meg, hogy előző nap is látott minket autóból. Ugyanitt a boltos kiöntötte a szívét, hogy milyen nehézségekbe ütközik a kis üzlet fennmaradása. Nincs sok élelmiszerbolt a környékbeli aprófalvakban, pedig mennyire fontos lenne az ott élőknek is! Nem nehezíteni kellene, hanem támogatni, én iszonyú hálás voltam a pénteki kenyérért vasárnap is, a sózott uborka pedig életmentő volt később. Egyetlen negatív tapasztalatom volt: Nógrádsipeken, mivel a kocsmát zárva találtuk, egy vendégház kertjében ülő hölgytől kértem, hogy hadd töltsük újra a kulacsunkat, aki röviden elutasított. Nem is értem, hogy lehet 30 fokban a vizet megtagadni valakitől? De bekopogtunk mellette a vendégházba, és egy fiatal család szívesen megtöltötte nekünk a kulacsot.

Hegyek, kövek, látványok

A Cserhát legmagasabb csúcsa hivatalosan a Naszály a maga 652 méterével, de ez annyira elkülönül a hegység többi részétől, hogy nyugodtan átsorolhatnák a Dunántúli-középhegységhez vagy kinevezhetnék külön hegységnek. Őt leszámítva a 400-500 méteres csúcsok jellemzik ezt a vidéket, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé kemény emelkedőkkel találkoznánk. A második és harmadik napunkon például a 28 kilométeres távhoz bő 800 méteres szintkülönbség társult, ami nem lebecsülendő. Minden reggel emelkedővel kezdtünk, hiszen a falvak völgyekben vannak, kivéve a célt, Hollókőt, de onnan ugye már nem mentünk tovább. Az első nap a bemelegítés, a táv is rövidebb, a szint is kevesebb, a legmagasabb pont itt a Prónay-kilátó a 421 méter magas Romhányi-hegyen, gyönyörű körpanorámával: a Naszály Ősagárd óta kísér, de látni az Északi-középhegység mindegyik hegységét és a szlovákiai Selmeci-hegységet is. 



Másnap belehúztunk: a kékről ugyan kitérő, de kihagyhatatlan az 529 méter magasan fekvő Szanda vára, ahol talán még lenyűgözöbb a kilátás, nemcsak a távoli, magas hegyek, hanem az alattunk hullámzó Cserhát miatt is. 



Szandavár környékén érdekes a vulkánosság is, maga a hegy is vulkáni kúp, míg a korábbi dombok üledékes közetből épülnek fel – nemcsak a látvány és a növényzet, de a geológia is változatos errefelé. Utolsó napunkon a kéktúrafüzetet böngészve meglepett, hogy csak a végső szakaszon, Nógrádsipek és Hollókő között szűk 12 kilométeren 450 méter a szintkülönbség -  a Dobogó-nyereg esik erre az útvonalra, illetve Hollókő előtt van még egy hosszabb kapaszkodó. Terveztük, hogy a Dobogó-tető kilátóját is megnézzük, de ott épp a gazdag rovarvilág gyors továbbhaladásra biztatott.

Talán érthető, hogy miért szerettem bele ebbe a vidékbe. Most Mikszáthot fogok olvasni, hogy meghosszabbítsam az élményt, és alig várom, hogy három hét múlva folytassuk a túrát – szinte sajnálom, hogy mindössze 37 kilométer van hátra, és a Mátrába érünk.

A bejegyzést hamarosan folytatom, a második részben jön a túrabeszámolónk!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése