Három nap a Cserhátban, első rész - OKT 18-19. szakasz Ősagárdtól Hollókőig

Mikor is jártunk utoljára a Cserhátban, a kék túra tőlünk távoli részein? Még januárban, a zúzmarás Naszályt hagytuk el Ősagárdon. Alig vártam ezt az újabb túraalkalmat, ráadásul háromnapos, az első ilyen hosszú túránk, két szállással, egész napos vándorlásokkal, izgalommal tekintettem elé.

Voltunk már a Cserhátban korábban is, teleltünk Hollókőn, rövidebb havas túrákat, autós kirándulásokat tettünk és megnéztünk néhány látnivalót. Amikor Somoskőújfalun nyaraltunk, akkor a Karancsot is megmásztuk – egyes meghatározások szerint még ez a hegy, a Palóc Olümposz is a Cserháthoz tartozik. Ebből is látszik, mennyire változatos ez a vidék, nem véletlen, hogy a kék túra két szakaszban, 134 kilométeren át kanyarog végig rajta. Én beleszerettem a gyönyörű kilátásaiba, a rétekbe és a mezőkbe, a dombokba és hegyekbe, a kilátásokba, az épületekbe, a szép falvakba és a palóc vendégszeretetbe. Nagyon élveztem, hogy hosszúak- bár forrók – voltak a napok, nem kellett sietnünk amiatt, hogy ránk sötétedik, sem amiatt, hogy le ne késsük a buszt, hiszen három napig gyalogosan vándoroltunk: ahol előző nap aludtunk, onnan indultunk tovább. Most éreztem rá igazán a kéktúrázás ízére: volt idő kitérőket tenni, látnivalókat megnézni a jelzett úton kívül is, beszélgetni a helyiekkel, üldögélni a kocsmák teraszán.

A túránk hossza és a rengeteg élmény miatt két bejegyzést tervezek: ez az első szóljon a Cserhátról, hogy mit láttunk, mi tetszett, milyen ez a vidék, a második pedig magáról a túráról, az utunkról.

Az útvonal

Ősagárdról indultunk még hűvös, borús reggelen, réteken kezdve, majd erdőbe térve. Első nap érintettük Felsőpetényt, itt csak a bezárt bolt melletti tisztáson a fák árnyékában tízóraiztunk. Alsópetényben már kicsit többet időztünk, ez nagyon szép falu, Csongor rögtön ide is akart költözni. Igazi szép palóc házak, gyönyörű főtér, kúriák és kastélyok – ezek amúgy is jellemzők a Cserhátra, minden faluban van két-három. Alsópetény után Romhány következett, ahol aludtunk és a túrán kívül még egy hosszabb sétát is tettünk, nekem ez a település nem tetszett – már amit láttunk belőle - de Csongor kiállt mellette. Azért a kőhidat és a Rákóczi-törökmogyorófát ne hagyjátok ki.

Másnap Kétbodonyban kávéztunk – Csongor gyümölcslét kapott -  ez szinte egybeépült Romhánnyal és megint csak gyönyörű kis falu, ebben a két helységben minden Rákócziról és a romhányi csatáról szól. Hosszabb gyaloglás után Becske következett, műemlék kőhíddal és sztúpával, majd a festői Szandaváralján át Terényig tartott az utunk. Az utolsó napon pedig Terénytől Hollókőig gyalogoltunk, két falut, Cserhátsurányt és Nógrádsipeket érintve. Csak ismételni tudom magam: egyik szebb, mint a másik, a fekvésük, a környezetük és maguk a települések is. Szandaváralja előtt a várromot kell megnézni a lenyűgöző körpanorámájával, Terényben, ha van rá elég idő, az Orsós Magnó Múzeumot és a Hunnia Csipkemúzeumot – mi sajnos zárás után érkeztünk és nyitás előtt távoztunk. Cserhátsurányban a templom és vagy három kastély, Nógrádsipeken is az épületek azok, amiket érdemes egy pihenő alkalmával megtekinteni. 

Hollókőt pedig szerintem nem kell bemutatni. Lehet, hogy kirakat, de hát kell az is a Cserhátnak, nézzétek meg, csodálkozzatok és ha arra jártok, tegyétek meg, hogy legalább egy másik faluba is ellátogattok.

Az erdők és a mezők

Autóval talán kevésbé erdősültnek tűnik a Cserhát, gyalogolva az útvonal nagyobbik része halad erdőben, árnyékos, fás, de soha nem válik unalmassá, mert mindig megszakítják tisztások, virágos, lepkés rétek, kaszálók és szántóföldek. Ilyenkor az aranyló búzamező is szép, nincs kopár szántó, és ahol kevés a fa, ott széles a látóhatár, gyönyörű a kilátás.

Az erdőkben a magasabb hegységekhez képest sok a lazább lombú akácos, de szép tölgyeseken, gyertyánosokon is átvisz az út, ettünk meggyet és faepret vadon élő fákról, és időnként akkora faóriásokat csodáltunk meg, amekkorákat ritkán látni, egyeseket még a térkép is jelez. Rengeteg a virág és a rovar – egy néhány kilométeres szakasz volt, ahol talán a sárosabb talaj és a nagy pocsolyák miatt borzasztóan zavaró volt az apró erdei rovarok és a szúnyogok jelenléte, egyébként a sokféle színes lepke, az álganajtúró, a rózsabogár és a szarvasbogár is gyakori. 

A rétek sárgában, lilában, fehérben pompáznak, az ég kék, a felhők fehérek, nem nehéz beleszeretni a tájba. De nemcsak rovarokkal találkoztunk, láttunk rókát, őzet, erdei békát és siklót, a gyíkok még pózoltak is fényképezéshez. Medve szerencsére nem került elénk, pedig épp az első napunk estéjén röppent fel a hír a Szanda bányában látott medvenyomról.

A falvak és a jó palócok

A korábban felsorolt falvak mindegyikének jellegzetes az építkezése. Persze sok a Kádár-kocka, de a régebbi parasztházak stílusa már Ősagárdon is felismerhető, a többi faluban pedig mindenhol található néhány lakott, élő, használatban lévő palóc ház – ez az a háztípus, amit Hollókőről mindenki ismer, legalább képről. Tájházak, vendégházak, de lakóházak is lehetnek ilyenek, gyönyörűen rendben tartva, és a legtöbb kert szép, ápolt, rendezett konyhakerteket és virágos előkerteket láttunk. Érdekes, hogy sok helyen az utcának csak az egyik felén vannak házak, szemben telkek, amik a túloldali házakhoz tartoznak és ugyanúgy kertként művelik, Terényben, Cserhátsurányban, Nógrádsipeken is láttam ilyet.

Az emberek pedig igazán kedvesek. Mi mindenhol előre köszönünk, sehol nem tapasztaltunk ferde nézéseket válaszként – kivéve Hollókőn, ahol Csongor a nyaralóknak is lelkesen előre köszöngetett. Mindenki visszaköszön, elbeszélget, a vendéglátóhelyeken szívélyes a kiszolgálás. A legjobb élményünk Becskén a Mader fagyizó, ahol idegenvezetésben és kedves, sztorizgatós beszélgetésben is volt részünk, a szandaváraljai büfés is szívesen mesélt a büféről és a terveiről. Terényben a vendéglátónk a saját étkezőjében háziszörppel és ingyen süteménnyel fogadott, mindenhol érdeklődtek, hogy honnan jöttünk, meddig megyünk, Csongort mindenki dicsérte.

Talán feltűnő jelenség is vagyunk - egy nő nagy hátizsákkal és egy kisfiú egy kicsivel – mert a cserhátsurányi kocsmában egy vendég jegyezte meg, hogy előző nap is látott minket autóból. Ugyanitt a boltos kiöntötte a szívét, hogy milyen nehézségekbe ütközik a kis üzlet fennmaradása. Nincs sok élelmiszerbolt a környékbeli aprófalvakban, pedig mennyire fontos lenne az ott élőknek is! Nem nehezíteni kellene, hanem támogatni, én iszonyú hálás voltam a pénteki kenyérért vasárnap is, a sózott uborka pedig életmentő volt később. Egyetlen negatív tapasztalatom volt: Nógrádsipeken, mivel a kocsmát zárva találtuk, egy vendégház kertjében ülő hölgytől kértem, hogy hadd töltsük újra a kulacsunkat, aki röviden elutasított. Nem is értem, hogy lehet 30 fokban a vizet megtagadni valakitől? De bekopogtunk mellette a vendégházba, és egy fiatal család szívesen megtöltötte nekünk a kulacsot.

Hegyek, kövek, látványok

A Cserhát legmagasabb csúcsa hivatalosan a Naszály a maga 652 méterével, de ez annyira elkülönül a hegység többi részétől, hogy nyugodtan átsorolhatnák a Dunántúli-középhegységhez vagy kinevezhetnék külön hegységnek. Őt leszámítva a 400-500 méteres csúcsok jellemzik ezt a vidéket, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé kemény emelkedőkkel találkoznánk. A második és harmadik napunkon például a 28 kilométeres távhoz bő 800 méteres szintkülönbség társult, ami nem lebecsülendő. Minden reggel emelkedővel kezdtünk, hiszen a falvak völgyekben vannak, kivéve a célt, Hollókőt, de onnan ugye már nem mentünk tovább. Az első nap a bemelegítés, a táv is rövidebb, a szint is kevesebb, a legmagasabb pont itt a Prónay-kilátó a 421 méter magas Romhányi-hegyen, gyönyörű körpanorámával: a Naszály Ősagárd óta kísér, de látni az Északi-középhegység mindegyik hegységét és a szlovákiai Selmeci-hegységet is. 

Másnap belehúztunk: a kékről ugyan kitérő, de kihagyhatatlan az 529 méter magasan fekvő Szanda vára, ahol talán még lenyűgözöbb a kilátás, nemcsak a távoli, magas hegyek, hanem az alattunk hullámzó Cserhát miatt is. 

Szandavár környékén érdekes a vulkánosság is, maga a hegy is vulkáni kúp, míg a korábbi dombok üledékes közetből épülnek fel – nemcsak a látvány és a növényzet, de a geológia is változatos errefelé. Utolsó napunkon a kéktúrafüzetet böngészve meglepett, hogy csak a végső szakaszon, Nógrádsipek és Hollókő között szűk 12 kilométeren 450 méter a szintkülönbség -  a Dobogó-nyereg esik erre az útvonalra, illetve Hollókő előtt van még egy hosszabb kapaszkodó. Terveztük, hogy a Dobogó-tető kilátóját is megnézzük, de ott épp a gazdag rovarvilág gyors továbbhaladásra biztatott.

Talán érthető, hogy miért szerettem bele ebbe a vidékbe. Most Mikszáthot fogok olvasni, hogy meghosszabbítsam az élményt, és alig várom, hogy három hét múlva folytassuk a túrát – szinte sajnálom, hogy mindössze 37 kilométer van hátra, és a Mátrába érünk.

A bejegyzést hamarosan folytatom, a második részben jön a túrabeszámolónk!

Látványosságokban gazdag vértesi túra - OKT 10. Kőhányástól Szárligetig

Ez az egyik kedvenc szakaszom, és ha a közelünkben élők megkérdezik, hogy hol kezdjék a kék túrát, vagy egyáltalán a túrázást, akkor biztosan ezt, vagy legalább a Várgesztes-Szárliget útvonalat fogom ajánlani. Itt aztán van minden, érdemes többször is letérni a jelzésről: épített és természetes kilátó, vár, szurdok, tó, több forrás, kiépített pihenőhelyek, és ezeket gyönyörű, sűrű bükkösök és tölgyesek kötik össze.

Mi Kőhányáspusztáról indultunk, ahol ezúttal tényleg csak annyi időt töltöttünk, amíg felvettük a hátizsákot és kézbe a botot. Legutóbb már megnéztük a tájházat, meg aztán most kora reggel is volt, biztosan alszik még a gazda. Innen pár percen belül átvezet a jelzés a Tatabányára vezető autóúton, aztán egy magasfeszültségű távvezeték alatt, míg végül beérünk a Várgesztes előtti sűrű erdőbe. Enyhén emelkedik, kanyarog, tölgyesből bükkösbe vált, majd egy jobbkanyarral levezet a Várgesztesre tartó aszfaltra. Nincs messze a gesztesi vár, de a legutóbbi élményem alapján nem nagyon érdemes felkapaszkodni: bemenni nem lehet, kívülről viszont csak a tömör falat látni, úgyhogy ezt most kihagyjuk, lesz látnivaló bőven.

Az erdő Várgesztes felé

A falu előtt még kinn vannak a járvány miatti kérések: ne menjünk be, a pecsét a falun kívül, sátorban vár az önkénteseknél. Ez az információ már idejét múlta, az egyik pecsét még az aszfaltúton, a kéktúra tájékoztató tábláján van, a másik a falu túlsó végén, a bolt ablakrácsán. Bár mi az elsőnél pecsételtünk, azért a boltnál is megbizonyosodtunk róla, hogy megvan. 

Az aszfaltútról balra meredek lépcső indul egy kis barlanghoz, amely Mária-oltárt rejt. Hányszor elmentem alatta, de sose másztam fel, Csongor viszont imádja a lépcsőket, úgyhogy most itt volt az alkalom. Megérte, mert a Mária-szobor mellett még denevért is láttunk a barlangban. 

Lépcső a kis barlangi szentélyhez

Besétáltunk Várgesztesre, vásároltunk egy is elemózsiát a boltban, megnéztük a tavat, aztán nekivágtunk az újabb emelkedőnek, amiről egy rövid kitérőt tettünk a kék háromszög jelzésen a Zsigmond-kőre. Ezt mindenkinek javaslom, aki arra jár, mert fantasztikus kilátás nyílik Oroszlányra, a környező falvakra, és a vár is kibukkan az erdőből. A kaptató meredek, de rövid, a látványért megéri. Ha nincs zavaróan erős szél, érdemes itt letelepedni egy kis uzsonnára. 

Kilátás a Zsigmond-kőről

Mivel mi a boltnál már ettünk pár falatot, most csak kigyönyörködtük magunkat és mentünk tovább. 

Várgesztesnél kezdődik a látványos szakasz, néhány kilométerenként van valami látnivaló, tényleg olyan ez a környék, ahol bele lehet szeretni a túrázásba. Nem először járok itt, nagyon szép emlékek kötnek a környékhez: több túra és terepfutó verseny, sokat meséltem Csongornak ezekről - ő pedig szokás szerint a fantasztikus történeteivel szórakoztatott. Az első látványosság maga a Zsigmond-kő,  utána visszatérve a kékre és leküzdve az emelkedő végét hosszabb sík terep jön, aztán egy lejtővel leérünk a Mátyás-kúthoz. Itt akár napokat is el lehetne tölteni, van pihenőház - lakattal zárva, kívülről ép állapotban, nem tudom, használható-e - forrás, több tűzrakóhely, esőbeálló, pihenőpadok, asztalok és az erdei pihenőknél ritkaságnak számító hinták. Csongor boldogan vette birtokba az egyiket, amíg én megterítettem a tízórainkhoz, aztán a hintában is fejezte be a szendvicsét, és fejben már megtervezte a Mátyás-kútnál töltendő nyaralásunkat.

Tízórai hintával

Egyelőre azért még továbbindultunk a következő látnivaló, a Szarvas-kút felé. Ez ugyan kisebb, de hasonló komfort vár, még bográcsozni is lehet, viszont a forrás sajnos nem folyt most. Meglepődtem, mert bár sose láttam bővizűnek, azért mindig csepegett valamennyire, most azonban az utóbbi hetek esőzései ellenére csontszáraz volt a kút. Pihenni, egy könnyű családi kirándulásra nagyon kellemes hely.

Nagyon zöld :)

Szarvas-kút felülről

A következő látnivalóig már napos, erdőszéli szakaszon is vezetett az utunk. Én élveztem, Csongornak már sok volt a meleg - mi lesz itt még nyáron - szerencsére rétegesen öltözködött, volt mit levennie. Azt még nem is mondtam, hogy új hátizsákot kapott, ez a túra volt a próba, hogy kényelmes-e neki, tudja-e hosszú távon hordani, itt a melegben említette először, hogy úgy érzi, egyelőre még maradna a korábbi kicsi zsákjánál.

A napos szakaszról már jól látszott az útelágazás, ahol találkozunk a zöld jelzéssel és együtt haladunk tovább a szépen megtisztított Rockenbauer-emlékfáig, majd az onnan szűk egy kilométerre álló Vitányvárig. Csongor kalandot akart, így a várhoz nem a kék kereszt jelzésen, hanem a hegyoldalban kitaposott ösvényen kapaszkodtunk fel. Kellemes meglepetés várt: a vár régészeti feltárás színhelye, az utolsó látogatásom óta épülő falakat, megerősített részeket láttam. A fehér kövek ragyogtak a napfényben, sütkérező gyíkokat vertünk fel, ami Csongort újabb mesére inspirálta: majdnem a túra végéig magunkkal vittünk képzeletben egy kis gyíkot, aki nem ismerte a világot, és nekem kellett mindent bemutatnom neki, amit csak láttunk. Volt mit :)

💙

A Vitányvártól megint csak néhány rövid kilométer a körtvélyespusztai temető, különös hangulatú csendes-békés hely az erdőben. Előtte néhány éve még olyan sűrű, sötét, zord fenyves mellett vezetett az út, amilyet keveset látni a környéken, vérzett is a szívem, amikor kivágták. Mostanra viszont gyönyörű virágos rét foglalja el a helyét, el kell ismernem, hogy így is szép. Remélem, megvolt az észszerű oka az irtásnak és vigasztal, hogy méhek zúgásától zsongott a tér. 

Készül a vegyes virágméz

A Mária-szurdoknál tábla mutatja a kilátó felé vezető utat, kicsit bizonytalan vagyok, mert a szurdokban már sokszor jártam ugyan, de a kilátónál még sosem, és hosszabb a letérés a kékről, mint amire számítottam. De megtaláljuk, kék kereszt után kék háromszög, és aztán ott áll a szép új fakilátó, amire felkapaszkodva eláll a lélegzetünk.

Számomra a vértesi kéktúrának különösen kedvelt jellegzetessége, hogy mennyire éles a váltás a Vértes és a Gerecse között. A hat-hét évvel ezelőtti emlékeimben a Birka-csárdánál kiérünk az 1-es úthoz, és a szemközt elterülő szántóföld túloldalán ott emelkedik a tekintélyes Nagy-Gerecse a magasba nyúló tévétoronnyal. Most ez a látvány még szembetűnőbb, ahogy a kilátó felsőbb emeletein a fák fölé érünk, és pontosan szemben velünk ott a hegy. Innentől ő a cél, remélem, még idén nyáron elérjük. A többi irányba is érdemes nézni, mögöttünk az egyébként tömbszerű, nem túl magas és kiemelkedő csúcsokkal nem rendelkező Vértes teteje, a Nagy-Csákány. Előttünk meglepően közel terül el Tatabánya, a távolban a nagyigmándi szélkerekek, látszik a Budai-hegység, a Pilis, és nagyon a távolban, csak halvány, párás árnyként még a Börzsöny hegyei is kibontakoznak.

Középen hátul a Nagy-Gerecse

A kilátó alatti tisztáson padok, megint eszünk pár falatot, és visszatérünk a jelzésünkre a Mária-szurdok felé. A szurdokot nagyon élvezi Csongor, én meg elképzelem, milyen lehetett itt, amikor még patak csobogott a sziklákon.

Keresd a gyereket a szurdokban!

Innen aztán már nincs messze Csákányospuszta, ahol könnyebb a terep, kevés az emelkedő, és tudni lehet, hogy közel Szárliget, a cél. Cserébe viszont meleg van, süt a nap, Csongorról lekerül a póló is, szerencsére még ujjatlan trikó is van alatta. Locsolom a sapkáját vízzel és biztatom, ahogy télen elviseltük a hideget, a szelet, bizony a nyári túrázásnál is meg kell tanulni kibírni a hőséget - és még csak 24 fok van, igaz, hogy a hőérzet a tűző napon biztosan több ennél. Egyetlen magasles kínál egy kis árnyékot, oda leül Csongor, és előkerül a sópótlás, a kesudió. 

Búcsú a Vértestől

Kerüljük a csákányospusztai gazdasági épületeket, búcsúzunk a Vértes dombjaitól. A legutóbbi bejárásom óta áthelyezték a jelzést, máshol kelünk át az 1-es úton, hosszabb a szakasz vége, viszont erdősebb, így árnyékosabb. Valamilyen érdekes betonépület-maradványok szegélyezik az ösvényt, bányászathoz kapcsolódó épületeknek gondolom, de a térképről nem derül ki a mibenlétük. Itt kicsit megint élénkebb Csongor, a meleg és a pár perce látott hatalmas, repülő szarvasbogár látványa újabb történetre ihlette: ezúttal egy másik bolygón járunk, ahol hatalmasak az állatok, de csak a napon mozognak, így emberként csak úgy maradhatsz életben, ha nem jössz ki az árnyékból. Vajon miért pont ez jutott eszébe...

Sokáig haladunk a forgalmas 1-es úttal párhuzamosan - de szerencsére az árnyékban, így túléljük - aztán jön az átkelés, és innen szinte nyílegyenes, de árnyékos aszfalt Szárligetig. Csongornak már a nadrágszárát is lecipzáraztuk, és azzal biztatom, hogy elméletileg Szárligeten van a kéken egy cukrászda, még a vasútállomás előtt. Beérünk a faluba, itt is látunk egy csillét, mint Kőhányáson és Várgesztesen, aztán elmegyünk a templom mellett, és ott a cukrászda. Veszünk fagyit és hideg üdítőt, én egy kávét is, megérdemeltük! 

Szárliget temploma

A megérdemelt jutalom

Pihenünk, mosakszunk, de még néhány száz méter van a túra végéig. Csongor a bakancsot szandálra cseréli, aztán átsétálunk a vasútállomásra, megmásszuk a felüljárót, és a túloldalon vár az utolsó vértesi pecsét, és a házak után már nagyon közel a Gerecse.

Híd a Gerecsébe

Huszonkét kilométert gyalogoltunk reggeltől délutánig az első igazi nyári túránkon, rengeteg látnivalóval. Az új hátizsák még egy picit nagy lesz Csongornak, inkább rövidebb túrákon, könnyebb teherrel szoktatjuk majd hozzá és próbálgatjuk, hogy mikor nő bele. A meleget meg majd megszokjuk :)

22,49 km, 588 m szint

Kőhányáspuszta-Szárliget 

Esőben a Vértesben - OKT 10. szakasz

Szünetelt a blog és szünetelt a túrázás is, eleinte az előző posztban leírtak miatt – mi tényleg szigorúan vettük a karantént – azért május elején kiszabadultunk a közeli dombokra a gyerekekkel, aztán egyre hosszabbra nyújtottuk a kutyasétáltatásokat, bejártuk a közvetlen környezetünket és figyeltük, ahogy kitavaszodik. Azt sajnálom, hogy az erdőben kihagytuk a tavaszt, de ennek már nem annyira a szigor volt az oka, hanem a hosszúra nyúló otthonoktatással együtt járó kimerültség – egyszerűen nem volt bennem energia, hogy kilométereket gyalogoljak az erdőben. Zöldben lenni és pihenni, valamelyest feltöltődni meg a saját kertünkben is tudtam.

A múlt hét végével azonban kitört a vakáció, és mi azonnal be is terveztük Csongorral a nyári túrák egy részét, legalábbis a hosszabbakat. Most úgy állunk a kékkel, hogy nekem megvan Írottkőtől Ősagárdig egyben az egész. Csongornak viszont „csak” Ötvöstől Írottkőig, Nógrádtól Ősagárdig, valamint a Vértesben Csókakőtől Gántig van meg, plusz mindkettőnknek a tavalyi őszi szünetben szerzett mátrai pecsétek. Ősagárdról egy többnapos túra keretében tervezünk majd továbbhaladni keletre a nyáron, addig pedig a rövidebb és közelebbi szakaszokkal vesszük fel újra a kék fonalat. Azaz folytatjuk a Vértesben egynapos túrákkal.

Az első ilyet két napja ejtettük meg, amikor már napok óta sokat esett, sőt aznapra is záporokat jeleztek elő, de a régi közhely szerint nincs rossz idő, csak rossz öltözet – nekünk már annyira hiányzott a túrázás, hogy néhány zápor és némi sár nem tarthatott vissza. Gánton folytattuk, a tömegközlekedéshez egyelőre nem tértünk vissza, a közelség miatt Péter elvitt autóval, és értünk is jött a túra végére.

Gánton nem volt könnyű öt hónap után megtalálni, hogy pontosan hol is folytatódik a jelzés, még amikor már megvolt, és haladtunk a legelők mellett a faluból kifelé, akkor is többször ellenőriztem, hogy jó irányba megyünk-e, annyira hasonlított arra az útra, amelyek beérkeztünk januárban. 

Természetesen Gánton pocsolyába gázolással kellett kezdeni

Óriási területen elszórtan tehenek legelésztek, és elkerültünk egy hatalmas tölgyfát is, amíg végül beértünk az erdőbe. Csongoron azt éreztem, hogy nem is annyira maga a túrázás hiányzott neki, mint az a többórás intenzív együttlét csak kettesben, amit a túrák adnak, és hogy kiadhassa, ami a fejében kavarog. Biztosan meséltem már, hogy ő mesél, tele van a feje történetekkel, amiket mi mesélünk neki, amiket olvas és amiket tapasztal, azokat a fantáziájával összegyúrja. 14 kilométeren át tartott szóval szinte folyamatosan, és közben meglepően tudott figyelni a természetre is, mindent észrevett.

A természet buja zöld, a levegőt harapni lehetett, olyan párás volt. Még Gánton kapott el egy kis zuhanyszerű zápor, aztán sokáig semmi. Mindszentpusztáig virágokat, gombákat és hangyákat csodáltunk, rengeteg az álganajtúró, többször láttuk őket a talajba lyukat fúrni és körülötte csoportosan tobzódni. (Mostanáig azt hittem, hogy ez a rózsabogár, de kiderült, hogy annak a lárvái kéreg alatt fejlődnek ki, ezek meg határozottan a talajba vájtak lyukakat.) Amúgy 2020-ban az év állata a tavasziálganajtúró.

Tavaszi álganajtúró

Mindszentpusztán megálltunk tízóraizni, volt szendvics, alma, csoki, víz, még száraz helyet is találtunk, ahol leülhettünk. A füzetem szerint csak 5,6 kilométer ez a szakasz, de – valószínűleg a gánti keresgélés miatt – már 7 fölött jártunk. Nem sokkal ezután kezdett esni, és enyhén, de folyamatosan ki is tartott a túra végéig, de a fák alatt szinte nem is volt érezhető, csak a tisztásokon és a rövidke aszfaltos szakaszokon. Ez az egyik leginkább erdősült szakasz, település nincs is közben, és különösebb látnivaló sem – maga az erdő az. Érdekes fák, tölgyesek, helyenként sziklák, az állatvilágból főleg a bogarak, néhány madár, a vége felé Csongor látott egy őzet is. A kedvencünk a Mindszentpuszta utáni páfrányos, a gyerekeim szerint az ilyen helyeken dínók élnek az erdőkben – ki vagyok én, hogy elvegyem az ezzel kapcsolatos hitüket? Még szép, hogy dínók élnek ott!

Érik a szamóca is, visszaemlékeztünk, hogy a télen mutattam Csongornak másutt a kis háromlevelű növénykéket, hogy ezen majd szamóca lesz késő tavasszal, most pedig lakmározhattunk belőle. Azért hagytunk a süniknek meg az utánunk túrázóknak is. A szeder virágzik, ezt majd a nyár folyamán lesz alkalmunk figyelemmel kísérni, ahogy a virág bogyóra vált, majd megérik.

Kilátásokban nem gazdag ez a túra, nincsenek magas csúcsok, találtunk azonban erdei tavat és egy térképen is jelzett, hatalmas hársfát – ezek már egészen közel voltak Kőhányáspusztához.

Az óriás hárs, a korona teteje nem is fért a képre

Nem sokkal a falu előtt volt a leggazdagabb szamócás is, innen már két marékkal vittünk apának is. Ő ott várt a kőhányási kápolna előtt, és javasolta, hogy nézzük meg a tájházat – én is javasolom nektek, hogy ne hagyjátok ki! Úgy éreztem magam, mintha a Másfélmillió lépés forgatásába csöppentem volna negyven évvel később. A tájház a tulajdonos magángyűjteménye, ahol a parasztbútorok, a hímzések és a falitányérok jól megférnek a modern élet kellékeivel, és pont ettől hiteles a kép. Nem is beszélve azokról a különlegességekről, amik a garázsban várnak a látogatóra. Nézzétek meg ti is!

Ilyenekből vár rengeteg kívül és belül is

A garázs egyik csodája - a másik meglepetés!

Gánt-Kőhányáspuszta 15.3 km

Ezért nem túrázunk most

Gyönyörű tavasz van, ragyog az ég, nyílnak a virágok. Imádom az odvas keltikével borított hegyoldalakat a Börzsönyben, a medvehagymás erdőket a Bakonyban és a somvirágzást a Vértesben. Somvirág, somvirág, aranysárga a világ... Ezt a dalt énekeltük a legutóbbi túránkon a hófehér zúzmarában, amikor arról beszélgettünk, milyen szuper lesz majd tavasszal járni az erdőt, és látni, ahogy éled a természet. Februárban betegség és más elfoglaltsággal eltelt hétvégék miatt kimaradta túrázás, így aztán képzelhetitek, mennyire vártuk már a márciust, hogy folytathassuk a kék túrát a Cserhátban vagy a Vértesben. Március 14-re volt betervezve a következő túránk.

Aztán itthon maradtunk, és a természet ébredését csak a kertünkben figyeljük. Szerencsések vagyunk, hogy ezt megtehetjük.

A kormány rendelete értelmében a szabadban végzett testmozgás szabad, ajánlott, egészen pontosan így fogalmaz a rendelet:

„Egyéni szabadidős sporttevékenység, szabadidős célú gyalogos közlekedés külterületen, valamint a települések belterületén – lehetőség szerint a zöldterületeken – egyedül vagy ugyanazon háztartásban élőkkel közösen folytatható azzal, hogy másoktól legalább 1.5 méter távolságot kell tartani.” (A Kormány 71/2020 (III.27) rendelete a kijárási korlátozásról)

Miért is nem túrázunk akkor?

Egyrészt, mert a józan megfontolás és a társadalmi felelősségvállalás számomra jobb irányadó, mint bármilyen rendelet. Másrészt ez a rendelet sem jelenti számomra a következőket:

 - Nem jelenti azt, hogy tömegközlekedhetek.

 - Nem jelenti azt, hogy észszerű lenne autóba ülnöm, elautóznom egy erdőszéli faluba, ahonnan bemehetek az erdőbe túrázni. 

 - Nem jelenti azt, hogy népszerű kirándulóhelyeket, tópartokat kereshetek fel.

 - Különösen nem jelenti azt, hogy mindezt a kisfiammal tegyem, akivel ősz óta fantasztikus páros túrákat tettünk.

Mit mond a józan eszem, és mit jelent számomra a társadalmi felelősségvállalás?

Ha túrázni megyek, előzetesen be szoktam vásárolni. Mivel most itthon vagyunk, három hete nem voltam boltban sem, gyakorlatilag mindent itthon készítünk, egy csomó dologról pedig hetekre lemondunk. Ha túrázunk, akkor nem a normál otthoni életvitelnek megfelelően táplálkozunk, nem életszerű például főtt ételt vinni magunkkal, tehát így vagy úgy plusz vásárlást jelentene. Ez a jelen helyzetben szerintem nem indokolható.

Ugyanígy, ha autóval megyünk – mert tömegközlekedéssel semmiképp – az, ha nem is a túra alkalmával, de mindenképpen plusz tankolást jelentene. Még egy elkerülhető kontakt.

Megérkezünk a faluba, ahonnan a túrát indítani tudjuk. Az autónkon, a ruhánkon, a cipőnkön, a táskánkon, bárhol magunkkal cipelhetjük a vírust egy olyan, addig esetleg sikeresen elzárkózott kistelepülésre, ahol nélkülünk nem jelenne meg. Erre lehet az a válasz, hogy de mi a falun kívül állunk meg, közvetlenül az erdőszélen, parkolóban. Én erről azt gondolom, hogy most sokkal többen akarnak erdőben kirándulni, olyanok is, akik eddig soha. Valószínűtlen, hogy mindenki ismer olyan helyeket, ahol település, kirándulóközpont, kiépített parkoló érintése nélkül azonnal az erdőben találja magát. Ha az átlag túrázó ismer ilyet, azt nem csak ő fogja ismerni, óhatatlanul másnak is eszébe jut. Én gyakorlott túrázóként ismerek ilyen helyeket – meghagyom ezeket a közelben lakóknak, hadd menjenek ki ők biztonsággal a falujuk határában lévő helyekre.

A parkolóban, az erdőben, a tanösvényen, a turistaúton megfogunk korlátokat, tereptárgyakat, leülünk padokra, kapaszkodunk sziklákba, támaszkodunk a patak hídján – megannyi érintés, amit rengeteg ember ismétel előttünk és utánunk is. Eldobjuk a szemetünket – természetesen kihelyezett kukákba, mert nem szemetelünk! – a teli papírzsebkendőnket. Nem tudunk úgy a természetbe menni, hogy ne hagyjunk nyomot magunk után.

Amikor ezeket a sorokat írom, már több település kéri, hogy ne menjetek kirándulni, sokan le is zárták az ünnepek idejére a területüket. Tudom, hogy nehéz. Annak is, aki rendszeresen járt, annak is, aki más korábbi program helyett menne, annak pedig különösen, aki többedmagával, különösen gyerekekkel van panellakásba zárva. És mégis, én is azt kérem, ne menjetek most kirándulni, túrázni. Sétáljatok a lakóhelyetek környékén, ez most a levegőzésről szól és a napi testmozgásról. Tartsatok távolságot a többi sétálótól, próbáljatok olyan időszakban menni, amit kevesebben választanak. Ha tudtok a közeletekben kevésbé ismert helyeket, vagy ha olyan szerencsések vagytok, hogy a településetek szélén laktok, az a legjobb.

Épp most jelent meg az a belga tanulmány, amely szerint sportoláskor nem elég a másfél-két méter távolság. Sétánál négy méter, futásnál tíz, biciklizésnél húsz méter lenne a biztonságos. Hányan sétáltak, futottak, túráztak az elmúlt hetekben négy-tíz méter távolságra másoktól? Mennyi fertőzés történhetett emiatt?

Vigyázzunk egymásra, tartsuk be most ezeket a szabályokat, nem feltétlenül azért, mert rendeletet hoznak róla, hanem azért, mert egymásra figyelő, felelősen gondolkodó emberek vagyunk. Az erdő megvár.