Balatoni Kék Ősz

Megint csak szigorúan az edzésterv szerint haladva egy 35 kilométeres túra volt előirányozva a hétvégére. Már amikor januárban beírtam a naptárba az edzéstervet, akkor kinéztem a Balatoni Kék túrát, ami a kiírás szerint 37 kilométer, szuper lesz. Az időjárást tekintve pedig ez lehet az én kis jutalmam a múlt hétért - duplán jó, hiszen én akkor is jól éreztem magam, most mégis jár érte kárpótlás egy gyönyörű, napos, bárányfelhős késő nyári nap képében.

Korán keltem és autóval érkeztem Badacsonytomajra pár perccel nyolc óra előtt, majd vonattal tovább Zánkára, ahonnan a túra indult. Az itineren nem volt térkép, ez eléggé hiányzott - turistatérkép ugyan volt nálam, de a szalagozott részek azon nincsenek bejelölve. Szinttérkép sincs, van viszont szöveg, résztávok megjelölve az ellenőrzőpontok között, és a szervezők következő túráinak leírása. Szóval itiner tekintetében lehetne még fejlődni. Zánka felett süt a nap, a volt úttörőtábor kerítése mellett visszatekintek a Balatonra, majd bekanyarodok az erdőbe. Kicsit ijesztő "Viszketeg hernyók a tölgyesben!" táblával találkozom, nem olvasom el a részleteket, csak a piros betűs feliratot, miszerint kerüljük el a hernyókkal való érintkezést. Hát ezt mondani  se kellett volna, abszolút nem terveztem hernyósimogatást. Szerencsére nem is találkozom velük, a tábla viszont még kétszer ismétlődik.
Enyhén emelkedve kanyargok a tölgyesben, majd szőlők közé érünk ki, és most először, még jó messze szembeötlik Hegyestű.

Az a pici félbevágott csúcs a kép közepén, az Hegyestű

Ez egy olyan szakasz, ahol csak kapkodom a fejem, hol jobbra, hol balra, hol hátrafelé figyelek, kis présházak, hamisítatlan Balaton-felvidéki hangulat, balra hegyek, jobbra lent a tó. Az itiner szerint itt kezd emelkedni az út, hát, szerintem azért eddig se volt sík, de tényleg, innen jön egy kaptatósabb szakasz. Szebbnél szebb szőlőbirtokokat kerülgetve hamarosan beérek az erdőbe, kedvem támad futni, aztán egy tisztásra érek, a végében piros rom jelzés, és ott a Szent Balázs templomrom, az első ellenőrzőpont.

Kilátás a romtól, halványan már a Badacsony is látszik

Kapok pecsétet, meg pogácsát és sajtos tallért, utóbbival megtömöm a zsebem, és már indulok is tovább. A következő szakaszon picit eltévedtem. Az itiner szerint letérünk a turistajelzésről, mert az magánterületen halad, aszfalton haladunk, majd balra le Szentantalfa felé. Se jel, se szalagozás, balkanyar van több is, próbálom eldönteni, hogy az alattam elterülő falvak közül melyik lehet Szentantalfa, Locus segítségével igazolom is a sejtésemet. Valószínűleg egy balkanyarral tovább mentem, mert végül nem ott értem le a faluba, ahol az itiner írja, hanem a főúton, a falutáblánál, és találkoztam a kék jelzéssel, ami innentől sokáig jól követhető volt. Átvágtam a falun, majd letértem a forrás felé - szokatlanul bővizű, olyannyira, hogy a köré gyönyörűen kiépített kőmedence túlcsordul, a forrás kifolyója víz alatt van. Átkelek a belőle eredő patakon, és a faluból kiérve újra erdő, majd szőlők következnek. Egy helyen csemegézek is pár szemet a kékszőlőből és a fügéből, miközben a Balatonra, a Badacsonnyal szemközti Fonyód dombjaira és a tó vizén a rengeteg színes vitorlásra nyíló kilátásban gyönyörködöm. (Sajnos a tó az erős fény miatt gyakorlatilag fotózhatatlan volt.)
Aztán megint futok, tájékozódni nem nagyon kell, követem a kék jelzést, és bő 11 kilométernél a Tagyon Birtokon megtalálom a második ellenőrzőpontot. Itt is van pogácsa és friss kútvíz, megtöltöm a palackomat. Pecsét, és megyek tovább, amíg tart a lejtő, addig futok, aztán egy szűk, kanyargós kis ösvény következik sok borókabokorral felfelé a Hegyestű oldalában. Megkóstolom a borókát, nagyon érdekes, egyszerre édes és fanyar, egyáltalán nem savanyú, kifejezetten el tudom képzelni húsokhoz mártásnak. Boróka és cserszömörce között kapaszkodom felfelé, megelőzök egy nagy hátizsákos túratársat. Aztán ő előz meg engem, mert a Hegyestű teteje ugyan nem szerepel az útvonalban, de az itinerben az áll, hogy akinek belefér a szintidejébe, nyugodtan tegyen kitérőt, és én ki nem hagynám, ha már itt megyek el alatta. Nem tudom, hány lépcsőfok és milyen szintkülönbség, de megmászom, és a kilátásért abszolút megéri.

Boróka és cserszömörce

Kilátás

A lépcsőről fotózva

Lefelé már kettesével szedem a lépcsőket, és az útvonalra visszatérve megint futok. Hol a műúton, hol mellette az erdőben visz az ösvény, az erdő itt nagyon szép, sok a gomba, és egyszer csak egy kikericsekkel telehintett kis tisztásra bukkanok.

Végül az aszfalton érek le a hegyről, itt nagyon meleg van, erősen tűz a nap, nem esik jól ez a műutas szakasz, de szerencsére nem hosszú, letér egy mezőre, ahonnan visszatekintve egészen más arcát mutatja Hegyestű:

Itt már azt hittem, ez egy búcsúfotó, de később kiderült, hogy még hosszan elkísér a látvány. Most viszont újra erdőbe érek, hosszú egyenes szakasz következik gyorsgyaloglással, belekocogással egy jó sáros szakaszon, pocsolyákat kerülgetve - vagy épp nem kerülgetve. Ahogy a fotókon is látszik, az időjárás sokkal szebb és jobb, mint múlt héten, de azért az a rengeteg víz ott van a talajban, a növények alatt, időnként szinte kis tavacskák jönnek szembe, na de azért az nagy különbség, hogy most az úton vannak a pocsolyák, és nem fordítva, a pocsolyák között itt-ott egy kis út :) Az erdőből pedig Kővágóörs szélénél érek ki, ez az első, amit megpillantok:

Magányos ló a Badacsony előterében

Gyönyörű. Aztán egyre közelebb jön a Badacsony, de ez azért még csak hozzávetőleges közelség, ami kézzelfogható, az Kővágóörs. A falu szélén balra kanyarodik a szalagozás, bevisz a kőtengerhez, nem is tudtam, hogy itt is van ilyen, pedig nem is kicsi.

Pontosan harangszóra érek a faluba, ahol a művelődési háznál ellenőrzőpont, van mosdó, vécé, víz és szilvás lepény, isteni, kicsit megállítom az órát, amíg megeszem három darabot is, iszom és  beszélgetek egy kicsit a ponton ülő Viktorral, a főszervezővel. Bő 21 kilométernél vagyok, indulok tovább. Az itiner szerint a korábbi években innen aszfalton kellett menni Kékkútig, de most inkább kiszalagozták az utat a Káli-medencén át - jól tették. A falut a Mosóháznál hagyom el, az itt fakadó forrásnak télen-nyáron 18 fokos a vize. Szalmabálás mezőkön haladok, átkelek a Burnót-patakon, bővizű, mint minden mostanában:

Mosóház

Burnót-patak

Az út egy részen együtt halad a kékkúti Theodora tanösvénnyel, a kilátás pedig egyszerűen gyönyörű. Forgószínpad, állandóan változik a táj, még mindig látszik Hegyestű is, egyre közelebb a Badacsony, mögöttem Kővágóörs két temploma, én a hatalmas medence közepén haladok, felettem az ég, körülöttem kitárul a táj, és szinte kézzelfoghatónak tűnnek a hegyek. Próbáltam körbefotózni, nem tudom, mennyire jön át.

Útjelző a tanösvényen

Hamarosan meglátom a kékkúti ásványvízüzemet, mellette pedig a híres és szépen kiépített forrás. Megiszom a maradék vizemet, és teletöltöm a palackjaimat, kicsit meg is nézegetem a tájékoztató táblákat, majd újra a kék jelzésen, helyenként szalaggal kiegészítve átvágok ezen a gyönyörű, hangulatos kis falun.

Kékkút után műúton kelek át, és innen már bekanyargok hátulról Salföldre, a következő ellenőrzőpont a major pénztárában van. Itt frissítés nincs, csak pecsét és egy kis útbaigazítás, mert az itiner és a jelzések alapján nem könnyű eldönteni, hogy a hármas elágazásban merre induljak.
Innentől, az utolsó 9-10 kilométeren vagy eltévedtem, de nem tudom, hogyan, vagy nem ugyanaz az útvonal volt kijelölve, amiről az itiner szólt. Elmesélem a problémámat. Azt mondja az itiner: Aligvár major felé indulunk, a majorig együtt halad a kék és a zöld jelzés, majd a zöld élesen leválik jobbra, de mi megyünk tovább az Örsi-hegy felé a kék jelzést követve.
Oké, elindulok, szerencsére a majort mutatja egy tábla, meg a pénztárban is mondták, merre van. Kapaszkodok felfelé egy füves domboldalban, jobbra-balra kerítések, karámok, lovak. Majort nem látok, legalábbis épületet, kaput, ilyesmit nem. Valóban együtt halad a zöld és a kék, majd a zöld jobbra elkanyarodik... de ugyanakkor a kék is, sőt a szalagozás is! Akkor biztosan jobbra kell menni, bekanyarodom az erdőbe. Egy ideig arra gondolok, hogy esetleg az erdőn túl van a major, de hogy ha ez egy vendégfogadó hely, akkor hogy jönnek ide kocsival, azt nem tudom... mindegy, egyértelmű a jelzés és a szalag. Eldöntöm magamban, hogy biztosan a lovaskarámok alkották a majornak az ebből az irányból látható részét. Az erdő nagyon szép, a Pilis egyes részeire emlékeztet, köves talajjal. Követem a kék jelzést, hébe-hóba szalag is akad. Az itiner szerint "ahol a kék jelzés találkozik a pirossal, köves, kimosott szerpentin következik". Az én kékem az erdőből egy óriási szőlőbirtok széléhez ér ki, se piros jelzés, se szerpentin, meg amúgy is gyanús, hogy tényleg ezen a hatalmas szőlőn kéne átvágnom? Toporgok, majdnem felhívom Viktort, ott a száma az itineren, de ahogy forgolódom, a hátam mögött egy szőlőkarón meglátom a kék jelet. Hát akkor mégiscsak jó, hiába gyanús, erre kell mennem.

Hátsó bejárat, Salföld. Bivalyok, szamarak, szürkemarhák.

Visszatekintés Salföld felett

Az óriási szőlő

Kiértem a túloldalán, kerestem, hogy jobbra, balra, előre? Kék vagy piros jelzés, vagy mindkettő? Hopp, egy szalag jobbra! Akkor menjünk arra. Biztos mindjárt jön a szerpentin. Gyanús volt, hogy az út egyre civilizáltabbnak tűnt, itt-ott egy kidőlt-bedőlt présházat is elhagytam, aztán lassan beértem valamelyik badacsonyi falu határába, a szőlői közé. Itt már szép útjelző táblák vezettek a kéken, általában utánuk egy-egy faágra volt kötve szalag is, egyértelmű volt a kijelölés, nem lehetett eltévedni. Magamban lassanként lemondtam a piros és a kék találkozásáról meg a szerpentinről, de fogalmam sincs, hol hagyhattam el, ha egyáltalán elhagytam, és nem csak az itinerben maradt benne tévedésből.
A présházak közé érve, ahogy egyre kevesebb volt a fa, hirtelen nagyon közelről ugrott elém a Gulács, majd újabb pár házzal arrébb a Badacsony is. A csúcsán megmagasították a kilátót, szabad szemmel is jól látszik lentről, ahogy a fák koronája fölé ér.

Hello Gulács!

Hello Badacsony!

Nézegettem az órámat, nem lesz ez már sehogy se 37 kilométer (sőt, Kővágóörsön Viktor 38-at mondott). Csalódott vagyok, kicsit mérges, persze, kevesebb kilométer is tök szép meg jó, de úgy rákészültem, hogy 38, az mennyire sok már, meg nagyon vártam a köves szerpentint, szeretem az ilyeneket. Ha tényleg kihagytam egy szép erdei szakaszt, az nagy kár, és úgy, hogy sehol nem tévedtem el, ahol azt hittem, ott is megtaláltam a jelzést, végig követtem, nem értem, hogy ez hogy történt. Mindegy, próbálok fejben átállni, hagyni a csalódottságot, a szép részekre gondolni, meg arra, hogy ha tényleg kihagytam valamit, akkor is a legjobb tudásom szerint gyalogoltam-kocogtam sok kilométert gyönyörű helyeken, tessék kiélvezni a végét :)
A műútra leérve keresem, hogy végülis akkor melyik településen vagyok, biztosan jó helyen-e, és igen, szembejön a Badacsonytomaj tábla. A cél a strandon vár, odáig követem a kék jelzést, most futok újra, már fájó combokkal, de jól bírom. Szerencsére egész messze van a strand, még a végén olyan lesz a táv, hogy elfelejtem a csalódást :) Vasúti híd, főút, kapu, és bekocogok, felébresztem a szundikáló pontőrt, megérkeztem. Az én órám szerint 36.11 km lett, végülis a kiírt 37 kilométerhez képest nem olyan rossz, csakhogy nekem pluszban kellene szerepelnie a Hegyestűnek, és Viktor 38-at mondott... Mindegy, most már nem ez a lényeg, itt vagyok a parton, Zánka messze van, Fonyód viszont szemben, és a Balaton gyönyörű.

Szóval felébresztem a pontőrt, kapok pecsétet és jelvényt, leülök, elbeszélgetek vele, felteszem a kérdéseimet az útvonallal kapcsolatosan, iszom a vizemet. Szerinte lehet, hogy nem is tévedtem el, és a 37-38 kilométert csak úgy nagyjából mondták, és a leírt útvonal se biztos, hogy úgy van, de ő nem nagyon ismeri az útvonalat. Van előtte némi csomag az asztalon, rákérdezek, akkor mondja, hogy ja, van kenyér meg lekvár, vágjál magadnak. Magamban fennakadok ezen kicsit, de vágok, eszem egy szeletet, aztán elköszönök, megmártom a kezem a Balatonban, és indulok még pár száz métert vissza a vasútállomásra, az autómhoz. Átöltözöm, még tiszta zokni is van nálam, az nagy élmény :) iszom a finom kékkúti vizet, eszem egy almát, aztán hazafelé feltankolok sós rágcsából is. Szerencsére az idő továbbra is gyönyörű, a hazafelé autózás egy élmény, megnyugszik a lelkem.
Összességében: életem eddigi leghosszabb túrája volt, és nagyon jó idővel sikerült teljesítenem: 5:47 alatt, főleg gyalogolva, de sokszor belefutva, kocogva. Ebben benne van, hogy itt-ott, pl a kővágóörsi csevegésnél megállítottam az órát, arra voltam kíváncsi, hogy ha terepfutóverseny lenne, és nem lennék ilyen laza a pontokon, akkor milyen idő jönne ki, szóval igyekeztem nettó időt mérni. Ezzel a módszerrel jobb időm lett, mint az ugyanezen a távon rendezett terepfutóverseny győztesének :) Az útvonal csodálatos, az itiner már nem annyira, a második lapján leírt jövőbeli versenyek helyett lehetne rajta térkép, és máig nem tudom, hogy az utolsó szakasz leírása megfelelt-e elméletileg a kijelölt útnak, én hibáztam, vagy a leírásban volt hiba? A túra ára elég borsos - nem vagyok tapasztalt, de az általam eddig nézegetett túrákhoz képest gondolom - az árhoz képest lehetett volna bővebb ellátás, frissítés a pontokon. Ami volt, az viszont nagyon finom volt, a célban vártam volna még egy kicsit többet a "ja, van kenyér meg lekvár, kenj magadnak"-nál. Szóval ár-érték arányban tudnék javítani, talán ezen az is segítene, ha többen jönnének, mindössze 56-an indultunk az összes távon (két túratáv és két futóverseny). A táj, az útvonalvezetés viszont nem tud már ennél szebb lenni, főleg az évnek ebben a szakaszában.
És még egy epilógus, amin gondolkodtam a vége felé: hogy mi különbözteti meg a túrát a terepfutástól. A tempóm 9:35 lett, gyaloglásnak nagyon jó, de érdekes, hogy a nyár eleji két terepfutásom nem sokkal jobb, 9:28 körüli tempó volt, gyakorlatilag egyenértékű. Mégis, azokat futásnak értékeltem, annak éreztem, ezt meg túrának. Tudom, hogy sokaknak a tempó dönti el, valamennyi alatt futás, felette túra. Én meg most úgy gondolom, a klasszikus "fejben dől el" mondat érvényes itt is. Terepfutócipőben mentem, mert bakancsom nincs, de zsebes rövidnadrágban, mert fontos volt a zseb, és nem kellett a futónadrág. És azzal indultam el, hogy túrázom, igyekszem tempósan gyalogolni, ha jólesik, belefutni. Nem fordítva, hogy futni indulok, és ha nem esik jól, majd belegyaloglok. Számomra itt a különbség, az érzés dönti el, és ezt most, ezen a túrán tapasztaltam meg.


36.11 km     Idő: 5:47      Tempó: 9:35     Szint: 657 méter

Dr. Hegyi Imre emléktúra

Vissza a terepre! Ez az én időm, nem a nyár. Na, nem is pont a mai szakadó eső, de nem zavart, és olyan túrán vehettem részt, aminek minden percét élveztem.

Az edzéstervem erre a hétvégére egy félmaratont írt elő. Versenyre nem akartam nevezni, és vágytam már nagyon terepre, kerestem hát egy teljesítménytúrát, ami közel van, és megfelel a táv. A Dr, Hegyi Imre emléktúrát találtam a Bakonyban, Kisgyón körül. A napokban az esőzések miatt máshol lemondtak néhány megszervezett túrát, Kisgyón közelében is áradt a Gaja, nem voltam biztos benne, hogy megtartják, de még ma reggel sem találtam sehol, hogy lefújnák, hát nekivágtam. 

Tiszta időben (meg enyhén párásban is) tőlünk is látszik a Bakony. Most még közeledve se láttam, először Iszkaszentgyörgyről pillantottam meg az autóból erős párában. Ott még reménykedtem, hogy talán száraz idő lesz, még ha borús is. Aztán Bakonycsernyéig esett, ott meg egy kifejezetten erős zápor kapott el. Nem is voltak nagyon sokan Kisgyónban, az indulásnál, de azért volt mozgás, én voltam a huszadik induló a húszas távon.

Az elején még nem is volt vészes, enyhe eső, emelkedő, aszfaltos út. Mondjuk rögtön tettem egy kis kitérőt, amit nem kellett volna, sebaj, annyival is több lesz a táv meg a szint. Vagy elmaradt egy szalag, vagy nem vettem észre, ettől eltekintve mindenhol remekül volt jelezve az út.

Amikor még el se indultam, nyolcperces átlagot terveztem, aztán rájöttem, hogy ez nem volt egy átgondolt ötlet: az előző terepfutásaimon a kilencpercest se sikerült elérni, pedig nem volt ilyen dagonya. Módosítottam magamban az elképzelést kilences célra. A kezdeti aszfaltos erdei út után erdőbe tértünk, volt sár, pocsolya, pára, mindenütt víz - tényleg, ha valaki aggódott korábban a patakok vízszintje miatt, most már ne tegye, ott is patak van, ahol korábban sose volt.

Az első erdős szakasz, még enyhe esőben

Sok gombát is láttam, sokfélét, ha épp nem esik, meg főleg ha nem futok és nem telefon van nálam, hanem fényképezőgép, akkor fotóztam volna őket, és keresgélném, hogy milyen fajták. Kicsik, nagyok, fehérek, barnák, tölcsér alakú narancssárgásak, de így csak ezt a kis pirosat fotóztam, ezt is elmosódva.

Innen az erdőből aztán egy legelő szélére értünk, az is jól ki volt szalagozva, nemsokára pedig megláttuk Bakonycsernye szélső házait. A pecsételőpont a focipályán volt, nagyjából öt kilométernél. Kis kitérés, aztán vissza a faluba és tovább néhány utcán, majd újabb legelő. Na, a néhány utcán kezdett úgy igazán esni. Bedugtam az itinert a ruhámba, mondjuk ettől ugyanúgy szétázott, majd nem sokkal később meg is álltam, hogy a telefont is a hátizsák mélyére rejtsem. Innen kezdődtek a jelentősebb emelkedők, fenyveserdő szélében haladtunk hullámvasutazva, a ruhámból csavarni lehetett a vizet, de mivel igazán hideg nem volt, a szél se fújt, így nem zavart. Az út tele pocsolyával, illetve sok helyen inkább a pocsolya között volt némi út, az is bokáig érő sár.

De itt már nem zavart, úgyis csurom vizes voltam, futottam bele, ahogy tudtam, inkább arra figyeltem, hogy ha lehet, azért ne essek el. A hullámvasutazás után aztán kereszteztük a jásdi műutat, majd újra legelő következett a kék kereszt jelzésen, és itt álltam meg hitetlenkedve, hogy nahát, elállt az eső. Gyorsan elő is kaptam a telefont, itt az alkalom pár fotóra.

Ködözik a Bakony

Itt még nem is olyan sáros (de a nadrág csurom víz, szárazon világosszürke)

Aztán körülbelül eddig is tartott az esőszünet, telefon el, kapucni vissza, és odafutottam a képen párálló dombokhoz, be az erdőbe. Itt is volt egy kis elbizonytalanodásom, ugyanis szegény itinerem eddigre ronggyá ázott, és nem emlékeztem, hogy a kék kereszt jelzésen kell-e tovább menni vagy egyenesen, a szalag meg olyan kétértelműen volt kitéve. De jött egy túrázó és segített, tehát nekivágtunk egy jó komoly emelkedőnek a kék kereszten. Felkapaszkodtunk, kanyarogtunk egy kicsit az erdőben, és már ott is volt a Dr. Hegyi Imre emlékpark, amit néhány éve létesítettek a névadó néprajzkutató tiszteletére a jásdi út mellett, érdemes megnézni, autóval is megközelíthető. Itt is volt egy pecsételőpont nagyon kedves bácsival, sörrel is kínált, majdnem elfogadtam, de hirtelen rájöttem, hogy haza is kell vezetnem :)
Átszeltük a műutat és folytattuk tovább az emelkedést a kék kereszten, majd egy kavicsos erdei úton a kék jelzésen. Ott láttam ezt:

Szántóföldön összegyűlő víz, ahogy megtalálja az útját. Nem patak, itt nem szokott patak lenni.

Itt elhagytam a túrázót, belehúztam a futásba - még megvolt a kilenc perc alatti átlagom - majd letértem a kék barlang jelzésre az Alba Regia barlang felé. A szalagozás levitt a jelzésről, nehezebb, letört gallyakkal teli terepen kapaszkodtam felfelé, majd egy szedres bozótosba értem. Látszott, hogy nem sokkal ezelőtt megrendszabályozták a bozótost, de a szeder elég öntörvényű növény, tele is van piros karcolásokkal a lábam. Viszont innen szépen szalagozott zsombékosba értem - magas fű, az alján több centi víz - és nemsokára megérkeztem a barlanghoz. Újabb pecsét, és megnéztem a bejáratot is, ha már itt voltam.

Innen megint szalagozott dzsindzsa következett, és amíg barlangot néztem, utolért a túratárs is. Ettem pár szem szedret, ha már a természet ingyen kínálja a frissítőt.

A szederág alatt-mögött az az ösvény próbál lenni

Szerencsére a bozót nem tartott sokáig, bár több sebből véreztem, mire kikeveredtünk belőle és rátértünk a piros jelzésre. Ez aztán - a barlang jelzéssel együtt, amit felfelé elhagytunk - levitt a hamuházi erdészházig, ami megint pecsételőhely volt. Érdekes, hogy az első nagyjából tíz kilométeren volt összesen két pont, a maradékon pedig hat, sűrűn követték egymást. 

Innen már ismertem az utat, végig a kéken kellett futnom Kisgyónig. Kis emelkedő, az elágazásban újabb pont, bár nem telt még el egy kilométer se az előző óta (gondolom, a tízes és ötös táv miatt voltak ezen a szakaszon ilyen sűrűen). Aztán következett a túra legszebb erdei szakasza, itt már jártam és örültem, hogy újra járhatok: a Dobogókő környékére emlékeztető vízmosásos, bükkerdős rész. Víz itt is rengeteg volt, de szerencsére bozótos már nem. 

Kék ösvény

Aztán elértem az erdei szentélyt, a pontőrök még előtte vártak egy esőbeállóban, és innen már csak pár kilométer, gyakorlatilag célegyenes. Még az Alba Regia barlangnál a barlangnézés, az emelkedők és a bozótosok miatt 9:30 fölé lassult a tempóm, a Hamuház óta azon igyekeztem, hogy a hátralévő rövid távon lefaragjam azt a fél percet. Nem hittem volna, hogy sikerül, de olyan jó tempót futottam a végén, hogy ha pár méterrel arrébb van a kisgyóni kulcsosház kapuja, meglett volna a kilences átlag :) Csuromvizesen beérkeztem egy lendületes futás után, egy olyan túra végén, aminek minden percét élveztem. Nem tudom, mi hatott így rám, hiszen az időjárás vagy a kilátás nem volt épp ideális, mégis, semmi nem zavart, huszonegy kilométer tömény örömfutásban volt részem. A szervezés is remek volt, jó itiner, szalagozás, kedves pontőrök, egyes frissítőpontokon víz, müzliszelet, Balaton szelet, a célban választható zsíros vagy lekváros kenyér, mosakodási lehetőség, emléklap és jelvény. 

Az autóban volt egy száraz pulcsim, levettem a csuromvizes futócuccot, fel a pulóvert, a hátizsákban szerencsére szárazon maradt széldzsekimet a derekamra tekertem, a zoknimat is szárazra cseréltem (csak cipőt nem vittem) és így vezettem haza. Amiben az a vicces, hogy útközben be kellett mennem egy boltba - szoknyaként viselt világító narancssárga széldzsekiben :D

Táv: 21.21 km     Szint: 568 méter    Idő: 3:11:16     Tempó: 9:02 perc/kilométer     MTSZ pontok: 40

Velencei-tavi túratriatlon

Ezt az eseményt már tavaly nézegettem. Úgy néz ki, hogy az ember úszik 500 métert a Velencei-tóban (vagy az ügyesebbje 1500-at, sőt 3000-t) aztán félig körbebringázza a tavat, Pákozdon túrázik vagy fut egyet az ingókövekhez meg vissza, majd bringán befejezi a tókört. Tavaly eszembe se jutott elmenni, nem tudok én annyit úszni, pláne bringázni, még ráadásul futással kombinálva. De idén egyre szimpatikusabb lett, aztán kipróbáltam, tudok-e még úszni, megy-e még a bringa, és a végén beneveztem. Biztattak is többen, akik már voltak tavaly, hogy itt lehet lazán menni, van idő mindenre,nem gond, ha fogalmam sincs, hogy kell váltani úszásból bringára, bringáról futásba. Ez volt a fő - vagy egyetlen - parám: az új hely, új helyzet, megtalálok-e mindent, rájövök-e ott, hogy mit hogy kell, mi az a depó, meg ilyenek. Jó előre igyekeztem gyerekmentes hétvégét szervezni, ezúton is hála érte anyukámnak meg a tesómnak, hogy sikerült. Sajnos Péter viszont beteg lett közben, tehát az a terv, hogy majd ő elvisz, esetleg végigmegy az útvonalon autóval és itt-ott szurkol, aztán a célban a nyakába esem, megbukott. Ennek viszont azt köszönhetem, hogy jóval többet sikerült aznap bicikliznem, mint a versenytáv.
Úgy indítottam, hogy reggel eltekertem otthonról Fehérvárra, ez 10.48 km. Felpakoltam a bringát egy vonatra, és irány Gárdony, nyolcra meg is érkeztem a rajtba.

Fotó a vonatról

Szépen sorbaálltam a nevezéshez, és közben vizslattam a népet, kerestem az ismerősöket, akiket végre személyesen is megismerhetnék. Találtam is! A sorban még csak integettek, de aztán össze is futottunk, nagy öröm volt, és ráadásul nagyon sokat segítettek is, köszönet főleg Mártinak és Ritának - megmutatták, melyik rajtszámot hogyan hova kell feltenni, hogy kell betenni a depóba a bringát, hol az öltöző, merre kell úszni. Aztán úsztunk. Addigra már olyan nagy volt a szám, hogy még a Fehérvár TV is elkapott pár mondat erejéig :D
A víz nagyon finom volt, és én nem bírtam magammal, amint csípőig ért, ugrottam bele és már úsztam is, sokan gyalogoltak még. 500 méter - háromszor voltam előtte úszni és 660 métereket úsztam uszodában, hogy biztos legyek benne, hogy 500-at tudni fogok. Az időm nem különösebben jó, de nem is rossz: 15:39, arra vagyok büszke, hogy végigúsztam egyben, sehol nem tettem le a lábamat, pedig azért az uszodában a falaknál mindig van egy-egy pillanatnyi pihenő. Nagyon feldobva jöttem ki a vízből, igazán mozgásba jöttem.

Ki a vízből, Dollival (BSI fotó)

Karszalagleolvasós fotó

Itt, az úszás célkapujában mértek egy részidőt és adtak célcsomagot, aztán mehettünk öltözni és biciklizni. Hát, én nem tudom, hogy a profi triatlonosok hogy csinálják, mi jó alaposan öltöztünk, az biztos. Aztán mentünk a bringáért, azt hiszem, ezt az első depót nem mérték bele a teljes időbe, csak összeadták az úszást az ezutáni idővel. Szóval bringa, sisak, kicsekkolás és irány Pákozd.
Igyekeztem sietni, a felfogásom az volt, hogy ugyan ez nem egy komoly verseny, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mire vagyok képes. Fogalmam sincs, hogy kell az erőket beosztani, az úszást meg se éreztem, inkább csak felfrissített, de a bringa után jön még egy terepfutás és még egy bringa. Szóval érzésem szerint igyekeztem sietni, néha megszégyenítően hagytak le valódi bringások, néha én hagytam le fellélegzősen másokat. Pákozdon már komoly rutinnal helyeztem a depóba a bringát, és találkoztam újra Dollival, akivel nekivágtunk a terepnek. Ő túrázva tervezte, én futva, de bringa után mindig nagyon nehéz elindulni, meg azt is tudtam, hogy ilyen melegben nekem kell ásványianyag-pótlás, szóval az első kilométeren gyalogoltam vele és ettem, aztán kezdtem futni.
Legutóbb decemberben jártam az ingóköveknél, most teljesen más útvonalon indultunk, erdőben, árnyékban, az nagyon jó volt. Aztán egészen hirtelen egy olyan kaptató várt, hogy csak lestem, erre nem számítottam. Felkapaszkodtam, és ott volt az első ingókő.

Azt hittem, ez a legmagasabb pont, de persze nem, bár azért ehhez hasonló emelkedő nem volt több. Talán az összes ingókövet érintette az útvonal, remekül szalagozva, tényleg szuper volt a szervezés. Az utolsó után aztán kiértünk azokra a füves dombokra, ami már ismerős volt decemberből, itt már nagyon éreztem a meleget. Akkor nem tudtam, hány fok volt, de még a belélegzett levegőt is forrónak éreztem (otthon utólag 34-et mondtak). Víz volt nálam, ittam, és tudtam, hogy nincs messze a cél, az egész nem egy hosszú táv, az én órám 6.91 km-t mért, majd a végén lehűlök.
Már a faluban történt, hogy az előttem futó megállt egy kanyarban, bizonytalan volt, hogy most merre. Mondtam neki, hogy szerintem egyenesen, és futottam tovább, aztán az utolsó pár száz méteren utolért. Én addigra eléggé leeresztettem, ő meg odaszólt, gyere, ez már csak az utolsó néhány méter. Olyan jólesett ez a mondat, meg hogy igaza van, ennyit tényleg tudok kicsit tempósabban futni, hogy szinte behúzott a depóba.

Ittam sokat, aztán mentem a bringámért, itt találkoztam Dórival, aki nálam sokkal profibb kerékpáros, együtt fejeztük be a tó kerülését. Neki is hálás vagyok, hogy húzott magával, miközben figyelt rám, hogy bírom-e :) Bringán már szinte nem számított a meleg, egész más, mint futva, tök jó volt, nem is éreztem fáradtságot, amikor bő 16 km után megérkeztünk a célba. (ahol sajnos nem volt egy rendes célkapu, a strand hétvégi bejáró kiskapuján eresztették befelé a versenyzőket, azért ennél lehetett volna egy picit ünneplősebb, de tényleg ez az egyetlen negatívum).

A titkos célom az volt, hogy három órán belül teljesítsem az egészet, az úszás megkezdésének időpontját nem tudom pontosan, de nem sokkal volt 9 után, szóval délre akartam beérni - 12:07 lett belőle. Hát jó, gondoltam, egye kutya, majdnem három óra az, jó lesz így is. Aztán este láttam otthon, hogy hoppá, 2:50:44 lett! Ezek szerint pár perccel később indultunk, mint gondoltam, meg az első depót se mérték bele. Másnap reggel pedig azt is észrevettem az eredménylistában, hogy ez női 13. helyet jelent :)

A verseny végeztével még betettük a bringákat a depóba, visszavettem a fürdőruhát és lehűtöttük magunkat a Velencei-tóban Dórival. Mire lehűltünk, pont meg is éheztünk, úgyhogy jött a jól megérdemelt visszatöltés, és közben Dolli is befutott.

Dórival és oklevéllel - Strémen Judit fotója

Én már nem bandáztam tovább, mert fáradhatatlan és nagyon bátor voltam, és úgy döntöttem, hazabiciklizem. Aha, egyenesen Gárdonyból, semmi vonat. Ugyanarra indultam, amerre reggel a verseny, de Dinnyés magasságában rátértem a Fehérvárra tartó kerékpárútra. Az elején ki volt írva, hogy csak saját felelősségre használható, de nem láttam rajta semmi veszélyeset, csak tekertem. Gáton futott, egy csatorna partján, mégpedig a Császár-vízén, ami a Vértes vízgyűjtő-területéről folyik a tóba. Már majdnem Fehérvár előtt, Kisfaludon voltam, amikor a kerékpárút betért a pákozdi kocsiút hídja alá, jóval lejjebb az eddigi szintjétől - és a híd alatt állt a víz.

Kicsit néztem, hogy most ezt hogy, de rájöttem, hogy a korlát alsó része alattig ér csak, úgyhogy fogtam magam, és nekivágtam. A cipőm-zoknim nyilván elázik, bringamosás is lesz, de hát meleg van, majd megszárad. Körülbelül térdig ért a víz, szóval nem volt vészes, szépen átkeltem rajta. Azért kalandnak jó volt.
Fehérvárra beérve követtem a kerékpárutakat úgy, hogy megvolt az irány, hogy merre kell tartanom hazafelé, és örömmel láttam, hogy néhány szakasz kivételével szinte végig át lehet tekerni a városon bringaúton. Aztán már csak a kicsiny falunkba vezető út volt hátra, és ezzel fejeződött be számomra igazán a túratriatlon.
Pár kép még a hazaútról:

Agárdi strand

Velencei-tavi bringakörút

A társ

"nagyonkeményvagyok" szelfi

Az összes saját mérésem az aznapi teljesítményről, alulról felfelé sorban:

Így sikerült szombaton több, mint hetven kilométert tekernem, a héten pedig összesen 101-et :) Nagyon jó buli ez a triatlon, élvezetes, változatos, nagyon tetszik, ahogy az egyik mozgásforma "kimozgatja" az emberből a másik fáradtságát. Konkrétan ebben a versenyben pedig a hangulat volt a legjobb, egy igazi tömegsport-rendezvény, sokan jöttek családok, baráti társaságok, utána mindenki strandolt, a büfék is tele voltak a kapott kék pólót viselő emberekkel, a hangosbemondó pedig még délután is harsogta, hogy még, még, még mindig lehet indulni a tóúszáson! Szóval, ezt jövőre se hagyom ki.