Dr. Hegyi Imre emléktúra

Vissza a terepre! Ez az én időm, nem a nyár. Na, nem is pont a mai szakadó eső, de nem zavart, és olyan túrán vehettem részt, aminek minden percét élveztem.

Az edzéstervem erre a hétvégére egy félmaratont írt elő. Versenyre nem akartam nevezni, és vágytam már nagyon terepre, kerestem hát egy teljesítménytúrát, ami közel van, és megfelel a táv. A Dr, Hegyi Imre emléktúrát találtam a Bakonyban, Kisgyón körül. A napokban az esőzések miatt máshol lemondtak néhány megszervezett túrát, Kisgyón közelében is áradt a Gaja, nem voltam biztos benne, hogy megtartják, de még ma reggel sem találtam sehol, hogy lefújnák, hát nekivágtam. 

Tiszta időben (meg enyhén párásban is) tőlünk is látszik a Bakony. Most még közeledve se láttam, először Iszkaszentgyörgyről pillantottam meg az autóból erős párában. Ott még reménykedtem, hogy talán száraz idő lesz, még ha borús is. Aztán Bakonycsernyéig esett, ott meg egy kifejezetten erős zápor kapott el. Nem is voltak nagyon sokan Kisgyónban, az indulásnál, de azért volt mozgás, én voltam a huszadik induló a húszas távon.

Az elején még nem is volt vészes, enyhe eső, emelkedő, aszfaltos út. Mondjuk rögtön tettem egy kis kitérőt, amit nem kellett volna, sebaj, annyival is több lesz a táv meg a szint. Vagy elmaradt egy szalag, vagy nem vettem észre, ettől eltekintve mindenhol remekül volt jelezve az út.

Amikor még el se indultam, nyolcperces átlagot terveztem, aztán rájöttem, hogy ez nem volt egy átgondolt ötlet: az előző terepfutásaimon a kilencpercest se sikerült elérni, pedig nem volt ilyen dagonya. Módosítottam magamban az elképzelést kilences célra. A kezdeti aszfaltos erdei út után erdőbe tértünk, volt sár, pocsolya, pára, mindenütt víz - tényleg, ha valaki aggódott korábban a patakok vízszintje miatt, most már ne tegye, ott is patak van, ahol korábban sose volt.

Az első erdős szakasz, még enyhe esőben

Sok gombát is láttam, sokfélét, ha épp nem esik, meg főleg ha nem futok és nem telefon van nálam, hanem fényképezőgép, akkor fotóztam volna őket, és keresgélném, hogy milyen fajták. Kicsik, nagyok, fehérek, barnák, tölcsér alakú narancssárgásak, de így csak ezt a kis pirosat fotóztam, ezt is elmosódva.

Innen az erdőből aztán egy legelő szélére értünk, az is jól ki volt szalagozva, nemsokára pedig megláttuk Bakonycsernye szélső házait. A pecsételőpont a focipályán volt, nagyjából öt kilométernél. Kis kitérés, aztán vissza a faluba és tovább néhány utcán, majd újabb legelő. Na, a néhány utcán kezdett úgy igazán esni. Bedugtam az itinert a ruhámba, mondjuk ettől ugyanúgy szétázott, majd nem sokkal később meg is álltam, hogy a telefont is a hátizsák mélyére rejtsem. Innen kezdődtek a jelentősebb emelkedők, fenyveserdő szélében haladtunk hullámvasutazva, a ruhámból csavarni lehetett a vizet, de mivel igazán hideg nem volt, a szél se fújt, így nem zavart. Az út tele pocsolyával, illetve sok helyen inkább a pocsolya között volt némi út, az is bokáig érő sár.

De itt már nem zavart, úgyis csurom vizes voltam, futottam bele, ahogy tudtam, inkább arra figyeltem, hogy ha lehet, azért ne essek el. A hullámvasutazás után aztán kereszteztük a jásdi műutat, majd újra legelő következett a kék kereszt jelzésen, és itt álltam meg hitetlenkedve, hogy nahát, elállt az eső. Gyorsan elő is kaptam a telefont, itt az alkalom pár fotóra.

Ködözik a Bakony

Itt még nem is olyan sáros (de a nadrág csurom víz, szárazon világosszürke)

Aztán körülbelül eddig is tartott az esőszünet, telefon el, kapucni vissza, és odafutottam a képen párálló dombokhoz, be az erdőbe. Itt is volt egy kis elbizonytalanodásom, ugyanis szegény itinerem eddigre ronggyá ázott, és nem emlékeztem, hogy a kék kereszt jelzésen kell-e tovább menni vagy egyenesen, a szalag meg olyan kétértelműen volt kitéve. De jött egy túrázó és segített, tehát nekivágtunk egy jó komoly emelkedőnek a kék kereszten. Felkapaszkodtunk, kanyarogtunk egy kicsit az erdőben, és már ott is volt a Dr. Hegyi Imre emlékpark, amit néhány éve létesítettek a névadó néprajzkutató tiszteletére a jásdi út mellett, érdemes megnézni, autóval is megközelíthető. Itt is volt egy pecsételőpont nagyon kedves bácsival, sörrel is kínált, majdnem elfogadtam, de hirtelen rájöttem, hogy haza is kell vezetnem :)
Átszeltük a műutat és folytattuk tovább az emelkedést a kék kereszten, majd egy kavicsos erdei úton a kék jelzésen. Ott láttam ezt:

Szántóföldön összegyűlő víz, ahogy megtalálja az útját. Nem patak, itt nem szokott patak lenni.

Itt elhagytam a túrázót, belehúztam a futásba - még megvolt a kilenc perc alatti átlagom - majd letértem a kék barlang jelzésre az Alba Regia barlang felé. A szalagozás levitt a jelzésről, nehezebb, letört gallyakkal teli terepen kapaszkodtam felfelé, majd egy szedres bozótosba értem. Látszott, hogy nem sokkal ezelőtt megrendszabályozták a bozótost, de a szeder elég öntörvényű növény, tele is van piros karcolásokkal a lábam. Viszont innen szépen szalagozott zsombékosba értem - magas fű, az alján több centi víz - és nemsokára megérkeztem a barlanghoz. Újabb pecsét, és megnéztem a bejáratot is, ha már itt voltam.

Innen megint szalagozott dzsindzsa következett, és amíg barlangot néztem, utolért a túratárs is. Ettem pár szem szedret, ha már a természet ingyen kínálja a frissítőt.

A szederág alatt-mögött az az ösvény próbál lenni

Szerencsére a bozót nem tartott sokáig, bár több sebből véreztem, mire kikeveredtünk belőle és rátértünk a piros jelzésre. Ez aztán - a barlang jelzéssel együtt, amit felfelé elhagytunk - levitt a hamuházi erdészházig, ami megint pecsételőhely volt. Érdekes, hogy az első nagyjából tíz kilométeren volt összesen két pont, a maradékon pedig hat, sűrűn követték egymást. 

Innen már ismertem az utat, végig a kéken kellett futnom Kisgyónig. Kis emelkedő, az elágazásban újabb pont, bár nem telt még el egy kilométer se az előző óta (gondolom, a tízes és ötös táv miatt voltak ezen a szakaszon ilyen sűrűen). Aztán következett a túra legszebb erdei szakasza, itt már jártam és örültem, hogy újra járhatok: a Dobogókő környékére emlékeztető vízmosásos, bükkerdős rész. Víz itt is rengeteg volt, de szerencsére bozótos már nem. 

Kék ösvény

Aztán elértem az erdei szentélyt, a pontőrök még előtte vártak egy esőbeállóban, és innen már csak pár kilométer, gyakorlatilag célegyenes. Még az Alba Regia barlangnál a barlangnézés, az emelkedők és a bozótosok miatt 9:30 fölé lassult a tempóm, a Hamuház óta azon igyekeztem, hogy a hátralévő rövid távon lefaragjam azt a fél percet. Nem hittem volna, hogy sikerül, de olyan jó tempót futottam a végén, hogy ha pár méterrel arrébb van a kisgyóni kulcsosház kapuja, meglett volna a kilences átlag :) Csuromvizesen beérkeztem egy lendületes futás után, egy olyan túra végén, aminek minden percét élveztem. Nem tudom, mi hatott így rám, hiszen az időjárás vagy a kilátás nem volt épp ideális, mégis, semmi nem zavart, huszonegy kilométer tömény örömfutásban volt részem. A szervezés is remek volt, jó itiner, szalagozás, kedves pontőrök, egyes frissítőpontokon víz, müzliszelet, Balaton szelet, a célban választható zsíros vagy lekváros kenyér, mosakodási lehetőség, emléklap és jelvény. 

Az autóban volt egy száraz pulcsim, levettem a csuromvizes futócuccot, fel a pulóvert, a hátizsákban szerencsére szárazon maradt széldzsekimet a derekamra tekertem, a zoknimat is szárazra cseréltem (csak cipőt nem vittem) és így vezettem haza. Amiben az a vicces, hogy útközben be kellett mennem egy boltba - szoknyaként viselt világító narancssárga széldzsekiben :D

Táv: 21.21 km     Szint: 568 méter    Idő: 3:11:16     Tempó: 9:02 perc/kilométer     MTSZ pontok: 40

Velencei-tavi túratriatlon

Ezt az eseményt már tavaly nézegettem. Úgy néz ki, hogy az ember úszik 500 métert a Velencei-tóban (vagy az ügyesebbje 1500-at, sőt 3000-t) aztán félig körbebringázza a tavat, Pákozdon túrázik vagy fut egyet az ingókövekhez meg vissza, majd bringán befejezi a tókört. Tavaly eszembe se jutott elmenni, nem tudok én annyit úszni, pláne bringázni, még ráadásul futással kombinálva. De idén egyre szimpatikusabb lett, aztán kipróbáltam, tudok-e még úszni, megy-e még a bringa, és a végén beneveztem. Biztattak is többen, akik már voltak tavaly, hogy itt lehet lazán menni, van idő mindenre,nem gond, ha fogalmam sincs, hogy kell váltani úszásból bringára, bringáról futásba. Ez volt a fő - vagy egyetlen - parám: az új hely, új helyzet, megtalálok-e mindent, rájövök-e ott, hogy mit hogy kell, mi az a depó, meg ilyenek. Jó előre igyekeztem gyerekmentes hétvégét szervezni, ezúton is hála érte anyukámnak meg a tesómnak, hogy sikerült. Sajnos Péter viszont beteg lett közben, tehát az a terv, hogy majd ő elvisz, esetleg végigmegy az útvonalon autóval és itt-ott szurkol, aztán a célban a nyakába esem, megbukott. Ennek viszont azt köszönhetem, hogy jóval többet sikerült aznap bicikliznem, mint a versenytáv.
Úgy indítottam, hogy reggel eltekertem otthonról Fehérvárra, ez 10.48 km. Felpakoltam a bringát egy vonatra, és irány Gárdony, nyolcra meg is érkeztem a rajtba.

Fotó a vonatról

Szépen sorbaálltam a nevezéshez, és közben vizslattam a népet, kerestem az ismerősöket, akiket végre személyesen is megismerhetnék. Találtam is! A sorban még csak integettek, de aztán össze is futottunk, nagy öröm volt, és ráadásul nagyon sokat segítettek is, köszönet főleg Mártinak és Ritának - megmutatták, melyik rajtszámot hogyan hova kell feltenni, hogy kell betenni a depóba a bringát, hol az öltöző, merre kell úszni. Aztán úsztunk. Addigra már olyan nagy volt a szám, hogy még a Fehérvár TV is elkapott pár mondat erejéig :D
A víz nagyon finom volt, és én nem bírtam magammal, amint csípőig ért, ugrottam bele és már úsztam is, sokan gyalogoltak még. 500 méter - háromszor voltam előtte úszni és 660 métereket úsztam uszodában, hogy biztos legyek benne, hogy 500-at tudni fogok. Az időm nem különösebben jó, de nem is rossz: 15:39, arra vagyok büszke, hogy végigúsztam egyben, sehol nem tettem le a lábamat, pedig azért az uszodában a falaknál mindig van egy-egy pillanatnyi pihenő. Nagyon feldobva jöttem ki a vízből, igazán mozgásba jöttem.

Ki a vízből, Dollival (BSI fotó)

Karszalagleolvasós fotó

Itt, az úszás célkapujában mértek egy részidőt és adtak célcsomagot, aztán mehettünk öltözni és biciklizni. Hát, én nem tudom, hogy a profi triatlonosok hogy csinálják, mi jó alaposan öltöztünk, az biztos. Aztán mentünk a bringáért, azt hiszem, ezt az első depót nem mérték bele a teljes időbe, csak összeadták az úszást az ezutáni idővel. Szóval bringa, sisak, kicsekkolás és irány Pákozd.
Igyekeztem sietni, a felfogásom az volt, hogy ugyan ez nem egy komoly verseny, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mire vagyok képes. Fogalmam sincs, hogy kell az erőket beosztani, az úszást meg se éreztem, inkább csak felfrissített, de a bringa után jön még egy terepfutás és még egy bringa. Szóval érzésem szerint igyekeztem sietni, néha megszégyenítően hagytak le valódi bringások, néha én hagytam le fellélegzősen másokat. Pákozdon már komoly rutinnal helyeztem a depóba a bringát, és találkoztam újra Dollival, akivel nekivágtunk a terepnek. Ő túrázva tervezte, én futva, de bringa után mindig nagyon nehéz elindulni, meg azt is tudtam, hogy ilyen melegben nekem kell ásványianyag-pótlás, szóval az első kilométeren gyalogoltam vele és ettem, aztán kezdtem futni.
Legutóbb decemberben jártam az ingóköveknél, most teljesen más útvonalon indultunk, erdőben, árnyékban, az nagyon jó volt. Aztán egészen hirtelen egy olyan kaptató várt, hogy csak lestem, erre nem számítottam. Felkapaszkodtam, és ott volt az első ingókő.

Azt hittem, ez a legmagasabb pont, de persze nem, bár azért ehhez hasonló emelkedő nem volt több. Talán az összes ingókövet érintette az útvonal, remekül szalagozva, tényleg szuper volt a szervezés. Az utolsó után aztán kiértünk azokra a füves dombokra, ami már ismerős volt decemberből, itt már nagyon éreztem a meleget. Akkor nem tudtam, hány fok volt, de még a belélegzett levegőt is forrónak éreztem (otthon utólag 34-et mondtak). Víz volt nálam, ittam, és tudtam, hogy nincs messze a cél, az egész nem egy hosszú táv, az én órám 6.91 km-t mért, majd a végén lehűlök.
Már a faluban történt, hogy az előttem futó megállt egy kanyarban, bizonytalan volt, hogy most merre. Mondtam neki, hogy szerintem egyenesen, és futottam tovább, aztán az utolsó pár száz méteren utolért. Én addigra eléggé leeresztettem, ő meg odaszólt, gyere, ez már csak az utolsó néhány méter. Olyan jólesett ez a mondat, meg hogy igaza van, ennyit tényleg tudok kicsit tempósabban futni, hogy szinte behúzott a depóba.

Ittam sokat, aztán mentem a bringámért, itt találkoztam Dórival, aki nálam sokkal profibb kerékpáros, együtt fejeztük be a tó kerülését. Neki is hálás vagyok, hogy húzott magával, miközben figyelt rám, hogy bírom-e :) Bringán már szinte nem számított a meleg, egész más, mint futva, tök jó volt, nem is éreztem fáradtságot, amikor bő 16 km után megérkeztünk a célba. (ahol sajnos nem volt egy rendes célkapu, a strand hétvégi bejáró kiskapuján eresztették befelé a versenyzőket, azért ennél lehetett volna egy picit ünneplősebb, de tényleg ez az egyetlen negatívum).

A titkos célom az volt, hogy három órán belül teljesítsem az egészet, az úszás megkezdésének időpontját nem tudom pontosan, de nem sokkal volt 9 után, szóval délre akartam beérni - 12:07 lett belőle. Hát jó, gondoltam, egye kutya, majdnem három óra az, jó lesz így is. Aztán este láttam otthon, hogy hoppá, 2:50:44 lett! Ezek szerint pár perccel később indultunk, mint gondoltam, meg az első depót se mérték bele. Másnap reggel pedig azt is észrevettem az eredménylistában, hogy ez női 13. helyet jelent :)

A verseny végeztével még betettük a bringákat a depóba, visszavettem a fürdőruhát és lehűtöttük magunkat a Velencei-tóban Dórival. Mire lehűltünk, pont meg is éheztünk, úgyhogy jött a jól megérdemelt visszatöltés, és közben Dolli is befutott.

Dórival és oklevéllel - Strémen Judit fotója

Én már nem bandáztam tovább, mert fáradhatatlan és nagyon bátor voltam, és úgy döntöttem, hazabiciklizem. Aha, egyenesen Gárdonyból, semmi vonat. Ugyanarra indultam, amerre reggel a verseny, de Dinnyés magasságában rátértem a Fehérvárra tartó kerékpárútra. Az elején ki volt írva, hogy csak saját felelősségre használható, de nem láttam rajta semmi veszélyeset, csak tekertem. Gáton futott, egy csatorna partján, mégpedig a Császár-vízén, ami a Vértes vízgyűjtő-területéről folyik a tóba. Már majdnem Fehérvár előtt, Kisfaludon voltam, amikor a kerékpárút betért a pákozdi kocsiút hídja alá, jóval lejjebb az eddigi szintjétől - és a híd alatt állt a víz.

Kicsit néztem, hogy most ezt hogy, de rájöttem, hogy a korlát alsó része alattig ér csak, úgyhogy fogtam magam, és nekivágtam. A cipőm-zoknim nyilván elázik, bringamosás is lesz, de hát meleg van, majd megszárad. Körülbelül térdig ért a víz, szóval nem volt vészes, szépen átkeltem rajta. Azért kalandnak jó volt.
Fehérvárra beérve követtem a kerékpárutakat úgy, hogy megvolt az irány, hogy merre kell tartanom hazafelé, és örömmel láttam, hogy néhány szakasz kivételével szinte végig át lehet tekerni a városon bringaúton. Aztán már csak a kicsiny falunkba vezető út volt hátra, és ezzel fejeződött be számomra igazán a túratriatlon.
Pár kép még a hazaútról:

Agárdi strand

Velencei-tavi bringakörút

A társ

"nagyonkeményvagyok" szelfi

Az összes saját mérésem az aznapi teljesítményről, alulról felfelé sorban:

Így sikerült szombaton több, mint hetven kilométert tekernem, a héten pedig összesen 101-et :) Nagyon jó buli ez a triatlon, élvezetes, változatos, nagyon tetszik, ahogy az egyik mozgásforma "kimozgatja" az emberből a másik fáradtságát. Konkrétan ebben a versenyben pedig a hangulat volt a legjobb, egy igazi tömegsport-rendezvény, sokan jöttek családok, baráti társaságok, utána mindenki strandolt, a büfék is tele voltak a kapott kék pólót viselő emberekkel, a hangosbemondó pedig még délután is harsogta, hogy még, még, még mindig lehet indulni a tóúszáson! Szóval, ezt jövőre se hagyom ki.

Tökölő teljesítménytúra

Előzmények. A legutóbbi, jól sikerült terepfutás után valahogy nem ment jól a futás, se terepen, se máshol. Talán túl sok erőt kivettek az eddigiek meg a meleg, valahol meg is fáztam, nem tudom az okokat. Mindenesetre közvetlenül utána laza hetet terveztem, szinte egyáltalán nem is futottam, mégpedig szándékosan: rá akartam pihenni a hétvégére, ugyanis Szilvi szülinapja volt, és én azt terveztem, hogy lefutom a szülinapjára a maratont - ez kb. hét kör lett volna a pentelei erdőben. Nem indultam korán, nagyon meleg volt, és hiába a rápihenés, egyszerűen nem és nem ment. Szenvedtem, mint a kutya, 15 kilométernél felhívtam Szilvit, boldog szülinapot kívántam neki, és elmondtam, mi van. Nagyon aranyos volt, mert lebeszélt, abszolút levette rólam a terhet, és ezzel olyan lökést adott, hogy a félmaraton azért meglett, de nyögvenyelősen. Viszont másnap, pont ezért, hogy ne a sikertelenség emléke maradjon meg, felkeltem hajnalban, és mindent elengedve, kellemesen és lazán lefutottam csak hat kilométert ugyanott, idővel, tempóval nem törődve, ahogy jólesik, tényleg lazán, és ez azért a hitemet visszaadta. A következő héten jött ki igazán a torokfájás és a nátha, azon a héten inkább csak bringáztam és egyszer úsztam, az aztán következőn futottam újra mennyiséget, és ezen jött el a hétvégi terepfutás helyett a ságvári Löszölő/Tökölő teljesítménytúra is.
A túrával kapcsolatosan mindenféle verzió előfordult: a húgommal, Marcival és Bencével megyünk a rövid (17 km-es) távra, vagy egyedül megyek a hosszúra, részben futva, vagy nem is megyünk egyáltalán, vagy ketten megyünk gyerekek nélkül... A környéken előtte két álló napig esett az eső. Végül szombat reggel döntöttük el, hogy Ágival megyünk a rövid távra, a várható sár miatt gyerekek nélkül - utólag úgy látom, simán jöhettek volna. A rajtban találkoztunk DK társakkal: Istvánnal és Ágival, akik három gyerekkel és egy kutyával jöttek - Geri, a kutya nagyon jó fej volt és szinte minden képen szerepel. Kezdetnek csináltattunk rajtfotót apukámmal, aki szervező volt, meg szelfiztünk is Ágival (a húgommal - két Ágink volt :) ):

DK Team a Tökölő túrán

Előtte

Szépen elindultunk, az útvonalat most fordítva kellett bejárni, mint a 2007-es első teljesítésemkor. A sár miatt hosszú túranadrágban voltam, a végén már bizony nem örültem neki, nagyon meleg lett.
Az első pecsételőpont meglehetősen közel volt az induláshoz, csak olyan másfél kilométerre egy löszfal aljában, majd innen kezdődött az igazi erdő egy látványos horhossal. Ezeknek a domboknak a jellegzetessége a löszös mélyutak, vízmosások, itt ez nagyon szépen látszott.

Az erdőben szinte egyáltalán nem volt sár, nyílt részeken, szélesebb utakon, ahol megállt a víz, ott igen, de abszolút nem volt vészes, kikerülhető volt.
A második ellenőrzőpont már messzebb volt, és egy picit el is tévedtünk az én vezetésemmel. Volt egy rész, ahol turistajelzések hiányában szalagokkal jelölték az utat, és egy kicsit nem figyeltem, az ösvény pedig olyan egyértelműen átvitt egy vízmosás túloldalára... szerintem. Aztán a túloldalon észrevettük, hogy az utánunk haladó túrázók szépen mennek tovább odaát egyenesen. Egy ideig kerestem, nem ér-e össze a mi ösvényünk a jó ösvénnyel, de nem találtam, úgyhogy újra átvágtunk a vízmosáson, és immár a szalagozott úton haladtunk tovább.

Azért volt egy kis sár is

Távolban a Balaton

Itt nem kellett volna lemenni

A Betyár-barlangig, ahol a második ellenőrzőpont volt, még át kellett vágnunk a Jaba patak rétjén, aztán le kellett küzdenünk egy enyhébb és egy komolyabb emelkedőt, de ezzel aztán megvolt az első bő hat kilométerünk is.

Táj kutyával

Betyár-barlang

A barlang, vagy másnéven 12-es szoba egy löszképződmény, tizenkét kis helyiségből álló barlangsorozat egy körre felfűzve, amibe guggolva, kúszva kell bebújni, bent üregekben gyertyák világítanak, és a belsejében már fel lehet egyenesedni. Régebben betyárok búvóhelyéül szolgált. A pontőrök adnak zseblámpát is, érdemes megnézni a helyet. Én bemásztam, Ági addig az emelkedő fáradalmait pihente ki. A pihenő után is felfelé tartottunk még egy kicsit, de aztán már szintben haladtunk, erdőben, majd ki az erdőből, és már meg is érkeztünk a Virágmányi kunyhó pecsételőhelyéhez.

Nyalósó az erdőben és a kisebbik István

Zsíros kenyér, pogácsa

Gomba az eső után

Virágmányi kunyhó

Itt sok-sok év után újra ettem zsíros kenyeret, Ági meg gyakorlatilag itt reggelizett (ami nem okos dolog, de ettől most eltekintünk). Innen egy rövid és szép mélyút vezetett a Képes-fáig:

majd hamarosan füves dombokra értünk ki gyönyörű kilátással, magas fűvel és sok virággal. Fotózgattunk, és a második vadles mellett az árnyékban megtaláltuk a negyedik, bögöcsei pecsételőpontot.

A pihentebbje megmászta a vadlest, bár ennél többet onnan sem lehetett látni, nem is fotóztam, csak lentről. A fáradtabbja addig pihent, evett-ivott. Innen már erdő alig jutott, leereszkedtünk a domboldalról, felhagyott birkalegelő, régi gémeskút mellett haladtunk a szőlőhegy felé, itt újból találtunk egy kis fotóznivaló sarat:

Nemsokára elérkeztünk az utolsó és legkellemesebb frissítőponthoz: ez egy pincében volt, odabent háromféle fröccsből is lehetett választani. Hát ezt nem hagyhattuk ki, Istvánnal koccintottunk is:

Innen rövid sétára van a környék másik lösz-nevezetessége, a Bújó-lik, gyakorlatilag egy, a dombba vájt természetes alagút, természetesen a túra érinti. Ezen átkelve pedig már látszik a falu, távolabb Siófok és a Balaton, csak be kellett gyalogolnunk az iskolába, ahol az igen finom és bőséges leves, az áldos várt, második fogásnak langalló. Ilyen ellátást mindenkinek :)

Bújó-Geri

Bújó-Ági

Célfotó - nem sokat változtunk :)

Nekem ez a túra a lokálpatriotizmus miatt is fontos: Siófokon születtem, a szüleim évek óta Ságváron élnek. Nagyon tetszik, hogy egy viszonylag ismeretlenebb, nem a híres, magasabb hegységekben lévő település környékén ilyen jól szervezett és főleg a hosszabb távokon komoly teljesítményt jelentő túrát rendeznek. 2007-ben volt az első, az akkor négyéves fiammal jártuk végig, azóta most voltam először, jövőre pedig szeretnék már a hosszabb távon részt venni, és ajánlom mindenkinek. Jól szervezett, szép, különleges, ritkán látható táj ez, és a túra közbeni és utáni ellátás osztályon felüli.
 
17.9 km     3:48     MTSZ pontok: 34