Látványosságokban gazdag vértesi túra - OKT 10. Kőhányástól Szárligetig

Ez az egyik kedvenc szakaszom, és ha a közelünkben élők megkérdezik, hogy hol kezdjék a kék túrát, vagy egyáltalán a túrázást, akkor biztosan ezt, vagy legalább a Várgesztes-Szárliget útvonalat fogom ajánlani. Itt aztán van minden, érdemes többször is letérni a jelzésről: épített és természetes kilátó, vár, szurdok, tó, több forrás, kiépített pihenőhelyek, és ezeket gyönyörű, sűrű bükkösök és tölgyesek kötik össze.

Mi Kőhányáspusztáról indultunk, ahol ezúttal tényleg csak annyi időt töltöttünk, amíg felvettük a hátizsákot és kézbe a botot. Legutóbb már megnéztük a tájházat, meg aztán most kora reggel is volt, biztosan alszik még a gazda. Innen pár percen belül átvezet a jelzés a Tatabányára vezető autóúton, aztán egy magasfeszültségű távvezeték alatt, míg végül beérünk a Várgesztes előtti sűrű erdőbe. Enyhén emelkedik, kanyarog, tölgyesből bükkösbe vált, majd egy jobbkanyarral levezet a Várgesztesre tartó aszfaltra. Nincs messze a gesztesi vár, de a legutóbbi élményem alapján nem nagyon érdemes felkapaszkodni: bemenni nem lehet, kívülről viszont csak a tömör falat látni, úgyhogy ezt most kihagyjuk, lesz látnivaló bőven.

Az erdő Várgesztes felé

A falu előtt még kinn vannak a járvány miatti kérések: ne menjünk be, a pecsét a falun kívül, sátorban vár az önkénteseknél. Ez az információ már idejét múlta, az egyik pecsét még az aszfaltúton, a kéktúra tájékoztató tábláján van, a másik a falu túlsó végén, a bolt ablakrácsán. Bár mi az elsőnél pecsételtünk, azért a boltnál is megbizonyosodtunk róla, hogy megvan. 

Az aszfaltútról balra meredek lépcső indul egy kis barlanghoz, amely Mária-oltárt rejt. Hányszor elmentem alatta, de sose másztam fel, Csongor viszont imádja a lépcsőket, úgyhogy most itt volt az alkalom. Megérte, mert a Mária-szobor mellett még denevért is láttunk a barlangban. 

Lépcső a kis barlangi szentélyhez

Besétáltunk Várgesztesre, vásároltunk egy is elemózsiát a boltban, megnéztük a tavat, aztán nekivágtunk az újabb emelkedőnek, amiről egy rövid kitérőt tettünk a kék háromszög jelzésen a Zsigmond-kőre. Ezt mindenkinek javaslom, aki arra jár, mert fantasztikus kilátás nyílik Oroszlányra, a környező falvakra, és a vár is kibukkan az erdőből. A kaptató meredek, de rövid, a látványért megéri. Ha nincs zavaróan erős szél, érdemes itt letelepedni egy kis uzsonnára. 

Kilátás a Zsigmond-kőről

Mivel mi a boltnál már ettünk pár falatot, most csak kigyönyörködtük magunkat és mentünk tovább. 

Várgesztesnél kezdődik a látványos szakasz, néhány kilométerenként van valami látnivaló, tényleg olyan ez a környék, ahol bele lehet szeretni a túrázásba. Nem először járok itt, nagyon szép emlékek kötnek a környékhez: több túra és terepfutó verseny, sokat meséltem Csongornak ezekről - ő pedig szokás szerint a fantasztikus történeteivel szórakoztatott. Az első látványosság maga a Zsigmond-kő,  utána visszatérve a kékre és leküzdve az emelkedő végét hosszabb sík terep jön, aztán egy lejtővel leérünk a Mátyás-kúthoz. Itt akár napokat is el lehetne tölteni, van pihenőház - lakattal zárva, kívülről ép állapotban, nem tudom, használható-e - forrás, több tűzrakóhely, esőbeálló, pihenőpadok, asztalok és az erdei pihenőknél ritkaságnak számító hinták. Csongor boldogan vette birtokba az egyiket, amíg én megterítettem a tízórainkhoz, aztán a hintában is fejezte be a szendvicsét, és fejben már megtervezte a Mátyás-kútnál töltendő nyaralásunkat.

Tízórai hintával

Egyelőre azért még továbbindultunk a következő látnivaló, a Szarvas-kút felé. Ez ugyan kisebb, de hasonló komfort vár, még bográcsozni is lehet, viszont a forrás sajnos nem folyt most. Meglepődtem, mert bár sose láttam bővizűnek, azért mindig csepegett valamennyire, most azonban az utóbbi hetek esőzései ellenére csontszáraz volt a kút. Pihenni, egy könnyű családi kirándulásra nagyon kellemes hely.

Nagyon zöld :)

Szarvas-kút felülről

A következő látnivalóig már napos, erdőszéli szakaszon is vezetett az utunk. Én élveztem, Csongornak már sok volt a meleg - mi lesz itt még nyáron - szerencsére rétegesen öltözködött, volt mit levennie. Azt még nem is mondtam, hogy új hátizsákot kapott, ez a túra volt a próba, hogy kényelmes-e neki, tudja-e hosszú távon hordani, itt a melegben említette először, hogy úgy érzi, egyelőre még maradna a korábbi kicsi zsákjánál.

A napos szakaszról már jól látszott az útelágazás, ahol találkozunk a zöld jelzéssel és együtt haladunk tovább a szépen megtisztított Rockenbauer-emlékfáig, majd az onnan szűk egy kilométerre álló Vitányvárig. Csongor kalandot akart, így a várhoz nem a kék kereszt jelzésen, hanem a hegyoldalban kitaposott ösvényen kapaszkodtunk fel. Kellemes meglepetés várt: a vár régészeti feltárás színhelye, az utolsó látogatásom óta épülő falakat, megerősített részeket láttam. A fehér kövek ragyogtak a napfényben, sütkérező gyíkokat vertünk fel, ami Csongort újabb mesére inspirálta: majdnem a túra végéig magunkkal vittünk képzeletben egy kis gyíkot, aki nem ismerte a világot, és nekem kellett mindent bemutatnom neki, amit csak láttunk. Volt mit :)

💙

A Vitányvártól megint csak néhány rövid kilométer a körtvélyespusztai temető, különös hangulatú csendes-békés hely az erdőben. Előtte néhány éve még olyan sűrű, sötét, zord fenyves mellett vezetett az út, amilyet keveset látni a környéken, vérzett is a szívem, amikor kivágták. Mostanra viszont gyönyörű virágos rét foglalja el a helyét, el kell ismernem, hogy így is szép. Remélem, megvolt az észszerű oka az irtásnak és vigasztal, hogy méhek zúgásától zsongott a tér. 

Készül a vegyes virágméz

A Mária-szurdoknál tábla mutatja a kilátó felé vezető utat, kicsit bizonytalan vagyok, mert a szurdokban már sokszor jártam ugyan, de a kilátónál még sosem, és hosszabb a letérés a kékről, mint amire számítottam. De megtaláljuk, kék kereszt után kék háromszög, és aztán ott áll a szép új fakilátó, amire felkapaszkodva eláll a lélegzetünk.

Számomra a vértesi kéktúrának különösen kedvelt jellegzetessége, hogy mennyire éles a váltás a Vértes és a Gerecse között. A hat-hét évvel ezelőtti emlékeimben a Birka-csárdánál kiérünk az 1-es úthoz, és a szemközt elterülő szántóföld túloldalán ott emelkedik a tekintélyes Nagy-Gerecse a magasba nyúló tévétoronnyal. Most ez a látvány még szembetűnőbb, ahogy a kilátó felsőbb emeletein a fák fölé érünk, és pontosan szemben velünk ott a hegy. Innentől ő a cél, remélem, még idén nyáron elérjük. A többi irányba is érdemes nézni, mögöttünk az egyébként tömbszerű, nem túl magas és kiemelkedő csúcsokkal nem rendelkező Vértes teteje, a Nagy-Csákány. Előttünk meglepően közel terül el Tatabánya, a távolban a nagyigmándi szélkerekek, látszik a Budai-hegység, a Pilis, és nagyon a távolban, csak halvány, párás árnyként még a Börzsöny hegyei is kibontakoznak.

Középen hátul a Nagy-Gerecse

A kilátó alatti tisztáson padok, megint eszünk pár falatot, és visszatérünk a jelzésünkre a Mária-szurdok felé. A szurdokot nagyon élvezi Csongor, én meg elképzelem, milyen lehetett itt, amikor még patak csobogott a sziklákon.

Keresd a gyereket a szurdokban!

Innen aztán már nincs messze Csákányospuszta, ahol könnyebb a terep, kevés az emelkedő, és tudni lehet, hogy közel Szárliget, a cél. Cserébe viszont meleg van, süt a nap, Csongorról lekerül a póló is, szerencsére még ujjatlan trikó is van alatta. Locsolom a sapkáját vízzel és biztatom, ahogy télen elviseltük a hideget, a szelet, bizony a nyári túrázásnál is meg kell tanulni kibírni a hőséget - és még csak 24 fok van, igaz, hogy a hőérzet a tűző napon biztosan több ennél. Egyetlen magasles kínál egy kis árnyékot, oda leül Csongor, és előkerül a sópótlás, a kesudió. 

Búcsú a Vértestől

Kerüljük a csákányospusztai gazdasági épületeket, búcsúzunk a Vértes dombjaitól. A legutóbbi bejárásom óta áthelyezték a jelzést, máshol kelünk át az 1-es úton, hosszabb a szakasz vége, viszont erdősebb, így árnyékosabb. Valamilyen érdekes betonépület-maradványok szegélyezik az ösvényt, bányászathoz kapcsolódó épületeknek gondolom, de a térképről nem derül ki a mibenlétük. Itt kicsit megint élénkebb Csongor, a meleg és a pár perce látott hatalmas, repülő szarvasbogár látványa újabb történetre ihlette: ezúttal egy másik bolygón járunk, ahol hatalmasak az állatok, de csak a napon mozognak, így emberként csak úgy maradhatsz életben, ha nem jössz ki az árnyékból. Vajon miért pont ez jutott eszébe...

Sokáig haladunk a forgalmas 1-es úttal párhuzamosan - de szerencsére az árnyékban, így túléljük - aztán jön az átkelés, és innen szinte nyílegyenes, de árnyékos aszfalt Szárligetig. Csongornak már a nadrágszárát is lecipzáraztuk, és azzal biztatom, hogy elméletileg Szárligeten van a kéken egy cukrászda, még a vasútállomás előtt. Beérünk a faluba, itt is látunk egy csillét, mint Kőhányáson és Várgesztesen, aztán elmegyünk a templom mellett, és ott a cukrászda. Veszünk fagyit és hideg üdítőt, én egy kávét is, megérdemeltük! 

Szárliget temploma

A megérdemelt jutalom

Pihenünk, mosakszunk, de még néhány száz méter van a túra végéig. Csongor a bakancsot szandálra cseréli, aztán átsétálunk a vasútállomásra, megmásszuk a felüljárót, és a túloldalon vár az utolsó vértesi pecsét, és a házak után már nagyon közel a Gerecse.

Híd a Gerecsébe

Huszonkét kilométert gyalogoltunk reggeltől délutánig az első igazi nyári túránkon, rengeteg látnivalóval. Az új hátizsák még egy picit nagy lesz Csongornak, inkább rövidebb túrákon, könnyebb teherrel szoktatjuk majd hozzá és próbálgatjuk, hogy mikor nő bele. A meleget meg majd megszokjuk :)

22,49 km, 588 m szint

Kőhányáspuszta-Szárliget 

Esőben a Vértesben - OKT 10. szakasz

Szünetelt a blog és szünetelt a túrázás is, eleinte az előző posztban leírtak miatt – mi tényleg szigorúan vettük a karantént – azért május elején kiszabadultunk a közeli dombokra a gyerekekkel, aztán egyre hosszabbra nyújtottuk a kutyasétáltatásokat, bejártuk a közvetlen környezetünket és figyeltük, ahogy kitavaszodik. Azt sajnálom, hogy az erdőben kihagytuk a tavaszt, de ennek már nem annyira a szigor volt az oka, hanem a hosszúra nyúló otthonoktatással együtt járó kimerültség – egyszerűen nem volt bennem energia, hogy kilométereket gyalogoljak az erdőben. Zöldben lenni és pihenni, valamelyest feltöltődni meg a saját kertünkben is tudtam.

A múlt hét végével azonban kitört a vakáció, és mi azonnal be is terveztük Csongorral a nyári túrák egy részét, legalábbis a hosszabbakat. Most úgy állunk a kékkel, hogy nekem megvan Írottkőtől Ősagárdig egyben az egész. Csongornak viszont „csak” Ötvöstől Írottkőig, Nógrádtól Ősagárdig, valamint a Vértesben Csókakőtől Gántig van meg, plusz mindkettőnknek a tavalyi őszi szünetben szerzett mátrai pecsétek. Ősagárdról egy többnapos túra keretében tervezünk majd továbbhaladni keletre a nyáron, addig pedig a rövidebb és közelebbi szakaszokkal vesszük fel újra a kék fonalat. Azaz folytatjuk a Vértesben egynapos túrákkal.

Az első ilyet két napja ejtettük meg, amikor már napok óta sokat esett, sőt aznapra is záporokat jeleztek elő, de a régi közhely szerint nincs rossz idő, csak rossz öltözet – nekünk már annyira hiányzott a túrázás, hogy néhány zápor és némi sár nem tarthatott vissza. Gánton folytattuk, a tömegközlekedéshez egyelőre nem tértünk vissza, a közelség miatt Péter elvitt autóval, és értünk is jött a túra végére.

Gánton nem volt könnyű öt hónap után megtalálni, hogy pontosan hol is folytatódik a jelzés, még amikor már megvolt, és haladtunk a legelők mellett a faluból kifelé, akkor is többször ellenőriztem, hogy jó irányba megyünk-e, annyira hasonlított arra az útra, amelyek beérkeztünk januárban. 

Természetesen Gánton pocsolyába gázolással kellett kezdeni

Óriási területen elszórtan tehenek legelésztek, és elkerültünk egy hatalmas tölgyfát is, amíg végül beértünk az erdőbe. Csongoron azt éreztem, hogy nem is annyira maga a túrázás hiányzott neki, mint az a többórás intenzív együttlét csak kettesben, amit a túrák adnak, és hogy kiadhassa, ami a fejében kavarog. Biztosan meséltem már, hogy ő mesél, tele van a feje történetekkel, amiket mi mesélünk neki, amiket olvas és amiket tapasztal, azokat a fantáziájával összegyúrja. 14 kilométeren át tartott szóval szinte folyamatosan, és közben meglepően tudott figyelni a természetre is, mindent észrevett.

A természet buja zöld, a levegőt harapni lehetett, olyan párás volt. Még Gánton kapott el egy kis zuhanyszerű zápor, aztán sokáig semmi. Mindszentpusztáig virágokat, gombákat és hangyákat csodáltunk, rengeteg az álganajtúró, többször láttuk őket a talajba lyukat fúrni és körülötte csoportosan tobzódni. (Mostanáig azt hittem, hogy ez a rózsabogár, de kiderült, hogy annak a lárvái kéreg alatt fejlődnek ki, ezek meg határozottan a talajba vájtak lyukakat.) Amúgy 2020-ban az év állata a tavasziálganajtúró.

Tavaszi álganajtúró

Mindszentpusztán megálltunk tízóraizni, volt szendvics, alma, csoki, víz, még száraz helyet is találtunk, ahol leülhettünk. A füzetem szerint csak 5,6 kilométer ez a szakasz, de – valószínűleg a gánti keresgélés miatt – már 7 fölött jártunk. Nem sokkal ezután kezdett esni, és enyhén, de folyamatosan ki is tartott a túra végéig, de a fák alatt szinte nem is volt érezhető, csak a tisztásokon és a rövidke aszfaltos szakaszokon. Ez az egyik leginkább erdősült szakasz, település nincs is közben, és különösebb látnivaló sem – maga az erdő az. Érdekes fák, tölgyesek, helyenként sziklák, az állatvilágból főleg a bogarak, néhány madár, a vége felé Csongor látott egy őzet is. A kedvencünk a Mindszentpuszta utáni páfrányos, a gyerekeim szerint az ilyen helyeken dínók élnek az erdőkben – ki vagyok én, hogy elvegyem az ezzel kapcsolatos hitüket? Még szép, hogy dínók élnek ott!

Érik a szamóca is, visszaemlékeztünk, hogy a télen mutattam Csongornak másutt a kis háromlevelű növénykéket, hogy ezen majd szamóca lesz késő tavasszal, most pedig lakmározhattunk belőle. Azért hagytunk a süniknek meg az utánunk túrázóknak is. A szeder virágzik, ezt majd a nyár folyamán lesz alkalmunk figyelemmel kísérni, ahogy a virág bogyóra vált, majd megérik.

Kilátásokban nem gazdag ez a túra, nincsenek magas csúcsok, találtunk azonban erdei tavat és egy térképen is jelzett, hatalmas hársfát – ezek már egészen közel voltak Kőhányáspusztához.

Az óriás hárs, a korona teteje nem is fért a képre

Nem sokkal a falu előtt volt a leggazdagabb szamócás is, innen már két marékkal vittünk apának is. Ő ott várt a kőhányási kápolna előtt, és javasolta, hogy nézzük meg a tájházat – én is javasolom nektek, hogy ne hagyjátok ki! Úgy éreztem magam, mintha a Másfélmillió lépés forgatásába csöppentem volna negyven évvel később. A tájház a tulajdonos magángyűjteménye, ahol a parasztbútorok, a hímzések és a falitányérok jól megférnek a modern élet kellékeivel, és pont ettől hiteles a kép. Nem is beszélve azokról a különlegességekről, amik a garázsban várnak a látogatóra. Nézzétek meg ti is!

Ilyenekből vár rengeteg kívül és belül is

A garázs egyik csodája - a másik meglepetés!

Gánt-Kőhányáspuszta 15.3 km

Ezért nem túrázunk most

Gyönyörű tavasz van, ragyog az ég, nyílnak a virágok. Imádom az odvas keltikével borított hegyoldalakat a Börzsönyben, a medvehagymás erdőket a Bakonyban és a somvirágzást a Vértesben. Somvirág, somvirág, aranysárga a világ... Ezt a dalt énekeltük a legutóbbi túránkon a hófehér zúzmarában, amikor arról beszélgettünk, milyen szuper lesz majd tavasszal járni az erdőt, és látni, ahogy éled a természet. Februárban betegség és más elfoglaltsággal eltelt hétvégék miatt kimaradta túrázás, így aztán képzelhetitek, mennyire vártuk már a márciust, hogy folytathassuk a kék túrát a Cserhátban vagy a Vértesben. Március 14-re volt betervezve a következő túránk.

Aztán itthon maradtunk, és a természet ébredését csak a kertünkben figyeljük. Szerencsések vagyunk, hogy ezt megtehetjük.

A kormány rendelete értelmében a szabadban végzett testmozgás szabad, ajánlott, egészen pontosan így fogalmaz a rendelet:

„Egyéni szabadidős sporttevékenység, szabadidős célú gyalogos közlekedés külterületen, valamint a települések belterületén – lehetőség szerint a zöldterületeken – egyedül vagy ugyanazon háztartásban élőkkel közösen folytatható azzal, hogy másoktól legalább 1.5 méter távolságot kell tartani.” (A Kormány 71/2020 (III.27) rendelete a kijárási korlátozásról)

Miért is nem túrázunk akkor?

Egyrészt, mert a józan megfontolás és a társadalmi felelősségvállalás számomra jobb irányadó, mint bármilyen rendelet. Másrészt ez a rendelet sem jelenti számomra a következőket:

 - Nem jelenti azt, hogy tömegközlekedhetek.

 - Nem jelenti azt, hogy észszerű lenne autóba ülnöm, elautóznom egy erdőszéli faluba, ahonnan bemehetek az erdőbe túrázni. 

 - Nem jelenti azt, hogy népszerű kirándulóhelyeket, tópartokat kereshetek fel.

 - Különösen nem jelenti azt, hogy mindezt a kisfiammal tegyem, akivel ősz óta fantasztikus páros túrákat tettünk.

Mit mond a józan eszem, és mit jelent számomra a társadalmi felelősségvállalás?

Ha túrázni megyek, előzetesen be szoktam vásárolni. Mivel most itthon vagyunk, három hete nem voltam boltban sem, gyakorlatilag mindent itthon készítünk, egy csomó dologról pedig hetekre lemondunk. Ha túrázunk, akkor nem a normál otthoni életvitelnek megfelelően táplálkozunk, nem életszerű például főtt ételt vinni magunkkal, tehát így vagy úgy plusz vásárlást jelentene. Ez a jelen helyzetben szerintem nem indokolható.

Ugyanígy, ha autóval megyünk – mert tömegközlekedéssel semmiképp – az, ha nem is a túra alkalmával, de mindenképpen plusz tankolást jelentene. Még egy elkerülhető kontakt.

Megérkezünk a faluba, ahonnan a túrát indítani tudjuk. Az autónkon, a ruhánkon, a cipőnkön, a táskánkon, bárhol magunkkal cipelhetjük a vírust egy olyan, addig esetleg sikeresen elzárkózott kistelepülésre, ahol nélkülünk nem jelenne meg. Erre lehet az a válasz, hogy de mi a falun kívül állunk meg, közvetlenül az erdőszélen, parkolóban. Én erről azt gondolom, hogy most sokkal többen akarnak erdőben kirándulni, olyanok is, akik eddig soha. Valószínűtlen, hogy mindenki ismer olyan helyeket, ahol település, kirándulóközpont, kiépített parkoló érintése nélkül azonnal az erdőben találja magát. Ha az átlag túrázó ismer ilyet, azt nem csak ő fogja ismerni, óhatatlanul másnak is eszébe jut. Én gyakorlott túrázóként ismerek ilyen helyeket – meghagyom ezeket a közelben lakóknak, hadd menjenek ki ők biztonsággal a falujuk határában lévő helyekre.

A parkolóban, az erdőben, a tanösvényen, a turistaúton megfogunk korlátokat, tereptárgyakat, leülünk padokra, kapaszkodunk sziklákba, támaszkodunk a patak hídján – megannyi érintés, amit rengeteg ember ismétel előttünk és utánunk is. Eldobjuk a szemetünket – természetesen kihelyezett kukákba, mert nem szemetelünk! – a teli papírzsebkendőnket. Nem tudunk úgy a természetbe menni, hogy ne hagyjunk nyomot magunk után.

Amikor ezeket a sorokat írom, már több település kéri, hogy ne menjetek kirándulni, sokan le is zárták az ünnepek idejére a területüket. Tudom, hogy nehéz. Annak is, aki rendszeresen járt, annak is, aki más korábbi program helyett menne, annak pedig különösen, aki többedmagával, különösen gyerekekkel van panellakásba zárva. És mégis, én is azt kérem, ne menjetek most kirándulni, túrázni. Sétáljatok a lakóhelyetek környékén, ez most a levegőzésről szól és a napi testmozgásról. Tartsatok távolságot a többi sétálótól, próbáljatok olyan időszakban menni, amit kevesebben választanak. Ha tudtok a közeletekben kevésbé ismert helyeket, vagy ha olyan szerencsések vagytok, hogy a településetek szélén laktok, az a legjobb.

Épp most jelent meg az a belga tanulmány, amely szerint sportoláskor nem elég a másfél-két méter távolság. Sétánál négy méter, futásnál tíz, biciklizésnél húsz méter lenne a biztonságos. Hányan sétáltak, futottak, túráztak az elmúlt hetekben négy-tíz méter távolságra másoktól? Mennyi fertőzés történhetett emiatt?

Vigyázzunk egymásra, tartsuk be most ezeket a szabályokat, nem feltétlenül azért, mert rendeletet hoznak róla, hanem azért, mert egymásra figyelő, felelősen gondolkodó emberek vagyunk. Az erdő megvár.

Téli csoda - OKT 18. szakasz Nógrádtól Ősagárdig

Újabb kétnapos téli kéktúra, egészen más körülmények. Egyrészt a hideg, egész nap fagypont körüli, ködös és zúzmarás időjárás miatt, másrészt mert egy nagy környezettudatos lépéssel tömegközlekedésre váltottunk. Szégyelltem magam már egy ideje, hogy autóval visznek a kezdőpontra és jönnek értünk a célba, és végül megérett bennem a döntés, hogy az új évben ahol csak lehet, úgy szervezem meg a túrázást, hogy tömegközlekedéssel tudjunk menni. Ennek a főpróbáját tartottuk a rövid vértesi idei első túránkon, amikor kiderült, hogy legközelebb bizony alaposabb szervezésre lesz szükség.

Ezzel a tapasztalattal álltam a januári kétnapos túrához, jó előre megtervezve, A és B verzióval az oda-és visszaútra is. Egy dolgot hagytam ki: a szállást. Naivan azt hittem, hogy a katalinpusztai turistaszállásra csak úgy beesve is jut nekünk egy-egy ágy. Még jó, hogy két nappal indulás előtt odatelefonáltam, és kiderült, hogy csoport tartózkodik a szálláson hétvégén, egy hely sincs. A szendehelyi Szepi fogadóban szerintem csak azért segítettek ki, mert megemlítettem, hogy a kék túrán érkezem gyerekkel, a hely ugyanis esküvőkre specializálódott, online nem is lehet szállást foglalni nálunk, mi voltunk az egyetlen vendég.

Székesfehérvárról Nógrádra vonattal két átszállással és közben budapesti tömegközlekedéssel lehet eljutni: egy vonat a Déli pályaudvarra, metró és metrópótló autóbusz után a Nyugatiból egy másik vonat Vácra, onnan pedig egy kis Bzmot szerelvény hegyek között, völgyek között Nógrádra. 6:41-es indulással 9:14-re már meg is érkeztünk, tulajdonképpen egyáltalán nem is rossz!

A vár megtekintésével kezdtük, ez ugyan nincs rajta konkrétan a kék jelzésen, de ha Nógrádon jársz, ne hagyd ki. Főleg akkor ne, ha nincs olyan köd, mint amilyenben mi látogattuk meg – egyedi látványban volt részünk, sejtelmesen magasodtak a kőfalak és alattunk felhőbe burkolózott a falu. A Börzsöny hegyeiből egy domborulat nem sok, annyit se láttunk, de tudtuk, hogy ott vannak!  Visszaereszkedtünk a vasútállomás felé, és megkezdtük az utat kifelé a faluból, most már valóban a kéken. A falut elhagyva a mezőkön túl a vonatból már látott zúzmarás erdő terült el előttünk, sokáig kísért egy raj szajkó, meglepően sok élt itt.

Az út végig lassan emelkedik a Kis Kő-hegy nyergébe, majd onnan a Nagy-kő-hegyre, közben keresztez két patakot és azt a vasútvonalat is, amin Nógrádra érkeztünk. Ahogy felfelé haladunk, a fákon egyre vastagabb a zúzmara, Csongor azzal játszik, hogy a botjával leveri az út fölé hajló ágakról: hóesést csinál. A Kis-Kő-hegyi nyereg fölött találtuk az első befagyott pocsolyákat, innentől a játékba bekerült a korcsolyázás is, persze korcsolya nélkül, nevezzük pocsolyákon csúszkálásnak.

Talán ez volt a legeslegszebb erdőrész, szemünk-szánk elállt a csodálkozástól, igazi winter wonderland tárult elénk a vastagon zúzmarás fákkal. Kapaszkodni kellett a bottal, mert bizony sokszor csúszós is volt az ösvény.

Már közel jártunk a Nagy-kő-hegy csúcsához, amikor mellettünk az erdőben hangos csörtetés verte fel a csendet. Megálltunk egy kicsit, feszülten várakoztunk, de velünk ellenkező irányba távolodott a hang. Vajon mi lehetett? Épp ezt megelőzően emlegettük, hogy nem szívesen futnánk össze ebben a csodás, néma téli erdőben vaddisznóval – lehet, hogy ők kerültek el minket?

Felérve a Nagy-kő-hegyre a Lokó pihenőnél egyedülálló kilátás fogadott. 

Egyedülálló, mert ilyet tényleg nem mindennap látni. A közeli fák zúzmarás lombján túl ki lehetett venni alattunk a ködben halványan egy-egy házat, és azt is tudtuk, hogy a köd mögött valahol ott a Dunakanyar, a Pilis és a Börzsöny hegyei is. Megnéztük a turistakalauzban, hogy mit kellene látni, bár én tényleg szeretem ezeket a helyzeteket – tiszta időben, végtelen kilátással sokan kirándulnak szívesen, úgy sokan látják, így viszont csak kevesen, azok, akik ködben is túráznak. Érdemes, egészen különleges hangulata van.

A pihenőben kényelmesen elfogyasztottuk elemózsiánk egy részét, ez már tulajdonképpen az ebéd volt, majd megkezdtük az ereszkedést Magyarkút felé. Kevésbé izgalmas, széles erdei utas szakasz sok jeges pocsolyával továbbra is, madármegfigyeléssel és meséléssel szórakoztattuk egymást mindaddig, amíg a hirtelen meredeken lejteni kezdő ösvény tetején meg nem láttuk Magyarkút házait. Valamikor a Nagy-kő-hegyről lefelé tartva elhagytuk a zúzmarás erdőt – igazi zúzmarahatár van, olyan, mint a hóhatár, később le is fotóztam – és most rögös, sáros talajjal a talpunk alatt botorkáltunk lefelé. Egy patakon átkelve fakitermeléshez érkeztünk, de ott már láttuk Magyarkút szélét, és jó sok embert is  - a Kocsma a pipáshoz tele volt, kint fogyasztottuk el a teánkat is.

Amíg pecsételtük és megnéztük az Irma-kutat, mellettünk egy pár azt mesélte, hogy itt Magyarkút felett farkascsapattal találkoztak, abba is hagyták a túrájukat. Nem a kéken történt, mutatták, hogy merre. Élek a gyanúperrel, hogy aranysakál lehetett ennyire közel a településhez, bár a Börzsöny szélénél járunk, farkas is előfordulhat akár – mi nem futottunk össze velük.

Zúzmarahatár

Magyarkút után széles erdészeti úton, patakmederben haladtunk nagyon lassan emelkedve. Az út mellett egyre-másra ágakból összeállított kunyhókat hagytunk el, hevenyészett menedéknek, bivakhelynek tűntek, Csongornak meg is lódult a fantáziája, terveket szőtt arra, hogy mit csinálnánk, ha itt az erdőben érne az éjszaka. Mohára hajtanánk a fejünket, és ő kiakasztaná a pulcsiját a kunyhó nyílására ajtónak. Biztosan izgalmas kaland lenne ez is, de azért én jobban örültem volna annak, ha még világosban a szállásunkra érünk. Nem is volt gond ezzel az utolsó néhány kilométerrel, bár a Szendehely előtti emelkedők már igazán nem hiányoztak – ez már ízelítő volt abból, ami másnap vár ránk. A zúzmarás falut megpillantani gyönyörűség volt, aztán még egy hosszabb séta a szállásig. Ezen a hétvégén nem volt esküvő, egyedül voltunk az egész emeleten, és az étteremben kifejezetten finom, meleg vacsorát fogyasztottunk.

Így láttuk meg a falut

Mivel másnap Ősagárdról busszal terveztünk hazaindulni, pontosan meg kellett tervezni az indulást. Én lettem a kerékkötője, ugyanis valamiért éjszaka órákig csak forgolódtam, emiatt aztán reggel elaludtam. Csongor már rég indulásra kész volt, amikor én kapkodva öltöztem és pakoltam. Az ajtón kilépve pedig jégpályán találtuk magunkat – az éjjel ónos eső esett. Ennek nem örültem, egészen komolyan felmerült bennem annak a lehetősége, hogy visszafordulunk, Szendehelyen felülünk egy buszra és irány haza. Annyi esélyt adtam a túrának, hogy ha az erdőig eljutunk, ahol már nincs aszfalt, akkor döntöm el az ottani viszonyok alapján. Az úton és a faluból kivezető kerékpárúton úgy haladtunk, hogy a talpunkon álltunk, nem léptünk és a bottal hajtottuk előre magunkat a jégen, vicces volt. Amikor elértük a Lósi patakot és a Katalinpusztára vezető erdei utat, a csúszás majdnem teljesen megszűnt. 

A fagyos Lósi-patak

A talaj részben elvezette az ónos esőt, a ráfagyott réteg vékony és egyenetlen volt, körültekintően ugyan, de járható. Attól még mindig tartottam, hogy a Naszály magasabb régióiban veszélyesebb lesz, de egyelőre nem láttam indokoltnak visszafordulni. Útközben azt is újra átbeszéltük Csongorral, hogy ha velem történik valami, és neki kell segítséget hívnia, mi a teendő.

Látjátok a trollokat?

Ahogy egyre feljebb haladtunk, úgy lett egyre járhatóbb a hegy, már ami a jeget illeti, mert a Naszály meredek kapaszkodói persze nem könnyítették meg a haladást. A zúzmarahatártól felfelé egyre fehérebbek lettek a fák, sok hullott zúzmara segítette a tapadást, a csúcs közelében már hó is volt. A Naszály nem adja magát könnyen, én már ismertem, Csongornak most kellett megtapasztalnia – szükség volt a biztatásra és a csokira, és megint igaz volt, hogy az izgalmas terep – keskeny partoldalak, sziklás ösvények – jobban motiválja, akkor is, ha nehezebben legyűrhető. A függőhíd csupa jég volt, külön-külön mentünk át úgy, hogy a bot csak lógott a csuklónkon, a lábunk inkább csak támasztékul szolgált, inkább a két karunkkal kapaszkodva húztuk át magunkat, Csongornak vissza is mentem segíteni.

A csúcsra érés most igazi katarzis volt, tényleg megdolgoztunk érte. Szerencse, hogy terepfutó múltam van és érkeztem már én is a Naszály csúcsára futva, mert különben talán megalázónak is éreztem volna a nem sokkal utánunk egy helyes németjuhásszal felérő futó könnyed mozgását – azért ő is lihegett egy kicsit. Csongor kért még egy szendvicset, én most nem voltam éhes, aztán megindultunk a másik oldalon lefelé. 

Erre már nem ismertem az utat, számomra is meglepetés volt, hogy mennyire lesz szintes. A lefelé tartó út eleje a Kalapos-kőtől való euforikus ereszkedésünkre emlékeztetett, Csongor konkrétan futott, én itt kezdtem elhinni, hogy nem reménytelen Ősagárdon elérnünk a korábbi buszt. Viccelődtünk a „kilátáson”, ráztuk magunkra a zúzmarát, csodáltuk a vastagon fehérrel borított fenyőfákat. 

Ezen a környéken a sokat szidott kéktúrás jelzőtáblák helyett korrekt, helyi táblák vannak olyan információkkal, amikre bátran lehet alapozni, ezekből tudtuk, hogy közeledik Ősagárd. Nagy emelkedő már nem volt az úton, ami egy-két szántófölddel a falu felett bukkan ki az erdőből, majd egy rövidke erdősáv erejéig újra visszatér, hogy aztán már csaholó kutyák, fagyos füvet kapargató kecskék és egy hatalmas, jégcsapokká merevedett ágú fűzfa mellett megérkezzünk a házak közé. Elhaladtunk a kéktúrások között már-már ikonikus ház mellett, aminek sílécekből van a kerítése, és mivel meglepetésemre a busz indulása előtt másfél órával megérkeztünk, pecsételés után végigsétáltunk a falun kocsmát keresve, vagy legalább egy meleg helyet, ahová behúzódhatunk. 

Kocsma közel s távol nincs, a templom zárva, már azon gondolkodtam, hogy becsöngetek valahova, ahol fényt látok, hátha beengednek egy órácskára a nyolcéves gyerekkel, amikor egy biciklit toló néni azt a tanácsot adta, hogy menjünk a faluházhoz, a férfi mosdó nyitva van, kulturált, fűtött, leülhetünk, melegedhetünk. Ide húzódtunk be, a felfújható ülőpárnáinkra ültünk, megettük a maradék szendvicset, csokit, lejelentkeztünk otthon, és vártuk a buszt. Ezúton kérünk elnézést a tényleg tiszta és kulturált mosdó üzemeltetőitől, sajnos a bakancsunkról leolvadó sár ott maradt a járólapon. Hálásak voltunk a fűtött menedékért!

Ezután jött még a jó három órás hazaút: kényelmes busz Rétságra, majd onnan zsúfolt és borzasztóan túlfűtött csatlakozás Újpestre – a szomjhalál szélén kapaszkodtunk le a szaunának is beillő buszról. Pótoltuk a vízkészleteinket, és keresztül metróztunk és metrópótlóztunk a fővároson, a Déli pályaudvar aluljárójában még megjutalmaztuk magunkat almával és csokival, és A kis herceget mesélve vonatoztunk haza Székesfehérvárra.

Fontos tapasztalat, hogy a hidegben több erőfeszítés túrázni, mintha a szervezet nagyobb energiát fordítana a test melegen tartására, ezért jobban fáraszt a gyaloglás. A kétnapos túra összesen volt 32 kilométer, ősszel, sőt még decemberben is simán megtettünk ennyit egy nap alatt. A réteges öltözködés nagyon bevált ésa felfújható ülőpárnának is hasznát vettük, bot nélkül pedig már soha nem indulnék el.

OKT Nógrád-Ősagárd

17+15.07 km, 463+624 m szint