Völgyek Várpalota felett

Ezen a hétvégén családilag nem volt annyi időnk (főleg, hogy a legutóbbit nem töltöttük itthon) hogy együtt elmenjünk, és egész napos kirándulást kerítsünk a terepfutásom köré. Kicsit félretettem ezért a kék túrát, valami közelebbi útvonalat kerestem, és kört. Péter felvetette, hogy kivisz Várpalotára, ott van fölötte az a sok kopasz hegy, fussak fel valamelyikre. Hát jó, elő az Északi-Bakony térképet, nézzük, milyen turistautak vannak arra. Várpalotáról indul mindenféle, csakhogy ez a rész pont lemaradt a térképről. Igazából Keleti-Bakony térkép kéne hozzá, de az meg nincs. Netes tervezőprogramokat bevetve kinéztem egy szakaszt, 20 kilométer körül akartam futni, egészen pontosan nem tudtam megtervezni, mert ezek a netes programok sosem akarják azt, amit én, de nagyságrendileg megvolt az elképzelés.
Nagyon frusztrált, hogy a magammal vihető papír térképen a kinézett jelzések eleje és vége nincs rajta, a térkép szélén az szerepel, hogy Várpalota még 7 km. Persze elvileg eltéveszthetetlen, hiszen jelzésen megyek, de mégis, egy elbizonytalanító tényező. Nem elég, hogy egyedül kimegyek az erdőbe, nem is egy tipikus kirándulóidőben és nem is egy túl sűrűn járt útvonalra, de ráadásul egy szakaszon még a térképen se vagyok rajta.
Reggel a fentiek miatt tiszta para voltam, plusz esett az eső, ami nem zavar, ha elszánt vagyok, de most jó indok lett volna visszabújni az ágyba. De hogy szégyelltem volna magam! Természetesen felkeltem, és mentünk Várpalotára, egészen a város széléig követtük autóval a kék kereszt jelzést, hogy mivel nem tudom a pontos távot, minél nagyobb része legyen a természetben, és kis biztonságot is adott, hogy látható, jól kijelzett útról van szó, még ha a térképen nincs is rajta.
Persze pont az érkezésünkkor kezdett erős szél fújni, nem elég, hogy hideg volt és eső, még ez is, kiszállva kifejezetten fáztam - rövidnadrág volt rajtam és széldzseki - bemelegítés után egy percre vissza is bújtam az autóba, aztán erőt vettem magamon és elindultam a szembeszélben hegynek felfelé.
Nem telt bele néhány száz méter, úgy döntöttem, hogy visszafordulok. Településen kívül, bokros részen, ösvény mellett egy kanyar után nagy és vad kutya ugatott rám, mellette egy kisebb. Nem láttam kerítést, nem voltam benne biztos, hogy meg vannak-e kötve, abban sem, hogy őriznek-e valamit, vagy kóborolnak? Közelebb óvakodtam, megláttam, hogy valami lakókocsifélét vagy vagont őriznek, de kerítés nincs, talán meg van kötve a nagy. De nagyon haragudott. Tényleg visszafordultam, hogy én ezek mellett nem merek elmenni. Aztán biztattam magam egy kicsit, nehogy már, hiszen Szilvit én szoktam "megvédeni" a kutyáktól, most meg berezelek? Összeszedtem magam, és viszonylag higgadtan, lépésben, nem futva elmentem mellettük, és csak a következő kanyarban kezdtem újra futni.
A kék kereszt ösvény a Csörget-völgy felé vezet, majd később a völgyben felfelé, kopár, füves, árvalányhajas és ritkásan bokros domboldalak, kavicsos kőfolyások, fehér mészkősziklák között. A völgyről én is csak előző nap, a térképet böngészve és utánaolvasva hallottam először, a magammal vitt Északi-Bakony térképen a felső része már rajta van. Terepen egyértelműen fel lehet ismerni a völgybejáratot, szűkülnek az ösvény melletti domboldalak, és amikor a sziklák között kezdődik az erdő, na az az.

Völgybejárat felé

Benn az erdőben rögtön kevésbé érezni a szelet, és a látvány is sokkal jobban lefoglal. A fotók nem is igazán adják vissza, egészen vadregényes, kanyargós ösvény sziklákkal, sűrű erdőben. Ezek a hegyek messziről kifejezetten kopárnak látszanak, maximum néhány erdősávot látni rajtuk, az ember nem is gondolná, hogy ezek mekkorák - és a kopárnak látszó dombokon én végig erdőben futottam. Az út jellege és a fenyőkkel tarkított erdő a Gete-oldalra emlékeztet, csak szerencsére nem olyan meredek. Szűk, kanyargós ösvény után kiszélesedik a völgy, vízmosások alján és partján vezet az út, a jelzés nem sűrű, de megtalálható, és fennhagytak valamilyen korábbi teljesítménytúra-szalagozást is, amiért haragudni szoktam, hiszen szennyezi az erdőt, viszont a tájékozódáshoz nekem most jól jön.

Fotón nem annyira látszik a vadregény, de ott volt :)

A paráim megvannak: most már rajta vagyok ugyan a térképen, de mégiscsak olyan ismeretlen és nem nagyon látogatott környék, meg aztán bármikor jöhet a vaddisznó is. Az, hogy nem ez a környékbeli turista-főútvonal, persze előnyös is, érintetlenebb és csendesebb, mégis most félelmetesebb is. De már korántsem annyira, mint az elején. Várom, hogy találkozzam a piros kereszt jelzéssel, majd keresztezzem a tési műutat, az egy jó tájékozódási pont lesz. Nemsokára meg is van, ez azt is jelenti, hogy ezzel a völgy tetején vagyok, a szintemelkedés első része leküzdve. Itt futok egy picit a lentről látszó füves dombtetőn, de innen nem látni rá Várpalotára. Meglepetésemre, ahogy az ösvény kiér a műútra, sok autót és két rendőrt látok, kérdezem is, hogy mi történik, szabad itt egyénileg futkározni? Megnyugtatnak kedvesen, persze, lehet, filmforgatás van, ők az utat biztosítják. Akkor oké - és balra fordulok, aszfaltozott erdei kerékpárúton tovább, fel és le most az együtt haladó kék és piros kereszt jelzéseken. A piros kereszt hamarosan leválik jobbra, az erdő belsejébe, sűrű, sötét völgybe, balra fenyves, jobbra, ahogy próbálok átlesni a fák között, sziklaormok. A térkép itt sok barlangot jelez, látni nem lehet őket, de elhiszem neki.
Vágyom egy kicsit világosabb, tisztább helyre, ahol megállnék egy kicsit tájékozódni. Nemsokára egy hatalmas bükkfa tövében padokat látok és tájékoztató táblát, ami meglepetésemre közli, hogy a Burok-völgyben vagyok.

A Burok-völgy egy olyan hely, amit azóta szeretnék látni, hogy először tanulmányoztam komolyabban Bakony-térképet, illetve hogy néhány éve megkaptam a Másfélmillió lépés sorozatot dvd-n. A kék túra nem érinti, illetve a peremén halad, de a filmben Isztimér felől letérnek ide is forgatni. Igazából nem is látványos a film, most már tudom, hogy azért, mert egyszerűen képtelenség kamerával visszaadni, ezt látni kell. Mégis, amit ott elmondtak róla, az alapján tudtam, hogy én meg akarom nézni. Azt viszont nem tudtam, hogy most ide fogok kerülni, meg is ijedek kicsit, hogy eltévedtem. De nem, a piros kereszt jelzésen vagyok, épp csak a térképemre nincs ráírva, hogy ez is a Burok-völgy, a főág ugyanis Bakonykútitól a piros sáv jelzésen húzódik.
Némileg nagyképűen konstatálom a tájékoztató táblán, hogy nehezen járható terep. Ugyan már, ki mit nevez nehéznek, a félcipős kirándulónak biztos nehéz, de majd én, ide nekem az oroszlánt is. Aztán gyorsan elszégyellem magam, a természet ismét alázatra tanít. Ez tényleg nehezen járható terep, természet alkotta akadálypálya. Valódi őserdő, ahol a fák állva halnak meg, és korhadó törzsükből új élet keletkezik. Lenyűgöz a látvány és magával ragad az élmény, bár ott és akkor, a futás helyetti mászás közben nincs időm az érzéseimen morfondírozni, később kap el a flow: uramisten, én jártam a Burok-völgyben!
Hogy is néz ki? Kidőlt fák, kisebbek, nagyobbak, egymás alatt és felett. Magas, vizes aljnövényzetben bujkáló ösvény, ami inkább csapás, hol látszik, hol nem, hol több ágra bomlik - válaszd azt, amelyiket érzésed szerint sikeresebben tudod megmászni. Sziklák, szűk völgyoldalak, a magasban sziklaalakzatok és barlangok. Állítólag él itt vadmacska is, parlagi sas és sokféle denevér. Én bogarakkal, csigákkal, meztelencsigákkal és sok lepkével és madárral találkozom. Csíp a csalán, nem is érdekel, nem tudom kikerülni, cserébe a következő lépésnél a vizes növények rögtön hűsítik is a lábamat. Csak próbálom érzékeltetni a helyet:

Ez még a jól járható kategória a völgy elején

Fotóztam egy olyat az érzékeltetés kedvéért, hogy ha megállok egy ponton, ez van előttem:

És ez közvetlenül mögöttem:

Most akkor hol az ösvény, hogy jöttem idáig, és merre megyek tovább? :) Bújok, ahol lehet, eltévedni képtelenség, mert a völgyből kimenni úgyis csak a végén tudok (illetve ennek az ágnak a végén) és időnként ott a piros kereszt is. Amikor a fenti kettőt fotóztam, a lábam előtt pedig ez a szikla volt, beborítva virágzó mohafélével:

Aztán ilyeneket láttam még:

Partoldal

Tényleg nem lehet visszaadni, ahogy most a képeket nézem. Na jó, nem mondom el többször :) Sajnálatomra egyszer csak szembejött a piros sáv jelzés, és én nem jobbra fordultam rajta, mert akkor Bakonykútiba kerülök, hanem balra, és így hamar kiérek a völgyből. Búcsúzóul még elcsúszom: az ösvény felér a meredek partoldalba, egy korhadó fán való átmászás közben megcsúszom, nem vészes, mert olyan meredek mellettem a domb, hogy szinte félfekvő pózban megtámaszt, csakhogy könyökömtől a bokámig sáros leszek, hát, ez van. Ahogy feltápászkodom, szedem össze magam és nézem, hogy hova kéne lépni, lépek is egyet-.kettőt a lábam elé figyelve, akkor meg egy felettem átdőlt fába verem be a fejemet :) Nevetek magamon, átbújok alatta, és mivel a völgyön igen lassan keltem át szűk három kilométeren keresztül, most próbálok haladni.
Itt már van fakitermelés, bejönnek a traktorok, sáros traktornyomban haladok, cuppogok, aztán bokáig süllyedek. Na, sokkal sárosabb már nem lehetnék. Itt megáll a víz, egy pocsolyában ebihalak tucatjait fényképezem:

Aztán lassan járhatóbbá válik az út, szárad rajtam a sár. Ez már a Bükkös-árok, egy szélesebb, bükkerdős völgy, itt csak egy rövid szakaszt futok, de már lassan tíz kilométer felé járok, a tervezett félútnál. Még rátérek a kék háromszög jelzésre, ami aztán Isztimér-Hétházpuszta felett kivisz arra a kék kereszttel jelzett kerékpáros aszfaltútra, aminek a másik végén már futottam. Nyolcas alakú kör lesz a teljes futásom, ha leérek oda, ahol a rendőrökkel találkoztam, zárom a nyolcas felső körét.
Itt, a könnyű terepen jó tempót futok, most figyelek is az átlagra, amit a völgyben teljesen figyelmen kívül hagytam. Még megállok egy percre sms-t írni Péternek, hogy hol vagyok, nagyjából mennyi van hátra, és hogy hozzon majd váltás ruhát-cipőt, mert fülig sáros vagyok. Térerő nincs, sebaj, majd elmegy az üzenet később.
Ez a Hétházpuszta nagyon aranyos kis település! Abból, hogy a neve puszta, azt hittem, mezőgazdasági telep lesz, de ez inkább erdei nyaralótelepülés, talán épp hét házzal, de biztosan nem sokkal többel. Tornácos házikók, szépen nyírt kertek, semmi térerő, igazi nyugalom szigete. Később a kerékpárúton elfutok Királyszállás mellett, elöl-hátul sorompóval lezárt terület, talán erdei iskola? Üveges pavilont látok és két-három épületet. Most rákerestem, nem erdei iskola, szálláshely. Jó kiindulási pont távolabb lakóknak a környék bejárásához!
Innentől már nem tart sokáig elérni a tési utat, ugyanaz a rendőr posztol, mint korábban, kedvesen megkérdezi, sikerült-e, merre jártam, nagyjából elmondom neki, meg hogy most akkor irány Várpalota, lesz húsz kilométer körül összesen. Némi elismerést vélek felfedezni a szemében :) A már ismert úton betérek az erdőbe, de nem haladok sokat a kék kereszten, hanem letérek róla a piros keresztre, és enyhén emelkedve futok rajta addig, amíg bele nem érek egy újabb piros sáv jelzésbe. (Ez a Közép-Dunántúli Piros turistaút, Várpalotáról Eplényig el lehet rajta menni érintve a környék legmagasabb csúcsát, az Öreg Futónét, és ez csak egy szakasz, bejárásra érdemes az egész útvonal. 296 km hosszú pecsételős túra.)
Amikor a tési útról betértem az erdőbe, akkor jártam 14 km körül, a pirosat pedig nagyjából tizenhét és félnél értem el, rögtön a Várvölgy-tanösvény kilencedik táblájánál. Szerencsére a végén már lejtőn futottam. Itt kerülök egy kicsit, ugyanis ha már erre járok, ki nem hagynám Bátorkő várát, ehhez viszont visszafelé (és megint felfelé) kell haladnom. Olyan sziklák között járok megint, hogy csak kapkodom a fejem, mindegyiknél azt nézem, hogy ez már a vár, vagy a vár alapjául szolgáló szikla? Egy kis barlang, a Gazsi-lik mellett is elhaladok.

Ez még az egyik első, kisebb szikla

Gazsi-lik

Hamarosan tényleg a vár alá érek, fenn olyan vijjogás kezdődik, hogy nyilvánvaló: itt lakik valaki, és ideális is a környezet, a mély erdőben megbúvó elhagyatott várrom például a sólyomfélék számára. Eszembe jut a pisznicei kőfejtő, ami már szigorúan védett, csak engedéllyel látogatható az ott fészkelő kerecsensólymok miatt, lehet, hogy itt is érdemes lenne valami ilyesmi. Mivel egyelőre nincs, felmászom, rövid és meredek kaptató, és ott a várrom, amiről, ahogy gondoltam, fel is reppen egy ragadozómadár.

Bátorkő vára

Aztán innen már tényleg kifelé az út, és lassan épp elég is lesz belőle. Tippem szerint - mivel a térképnek megint nagyon a szélén vagyok, az út vége nem lesz rajta - négy-öt kilométer ide Várpalota, lefelé a tanösvénytáblákat számolom, a vár alatt van a tizedik. Egy-egy percre megállok mindnél, érdemes elolvasni, ha erre jár az ember, plusz lehet cipőt kötni vagy inni egy kortyot közben.
Azon gondolkodom útközben, vajon hol ér véget a tanösvény, leér-e a város széléig, vagy mennyit kell még futnom? Az utolsó táblánál még egyáltalán nem tisztul az erdő, de aztán hamarosan sorompót látok meg az ösvény végén, és ugyanolyan hirtelen érek ki az erdőből, mint ahogy délelőtt beértem egy úttal arrébb. Még nem a város szélére, csak a köves, füves, bokros erdőszéli terepre, de ahogy futok előre, rálátok Várpalota emeletes házaira, később a templomtoronyra is. Reménykedem, hogy ezen az úton nem lesznek kutyák, és hogy a városon belül is szépen ki van jelölve. Így váljon valóra minden álmom - gond nélkül elérem a város szélét, aztán a belvárost, és nemsokára előttem a vár.

Hogy teljes legyen a befejezés, egészen a falig futok, megérintem azt a fát, ahonnan a jelzés indul, és a falat is. Nyújtok és pihenek az árnyékban, és amíg Péter megérkezik, eszem egy fagyit is.
23.5 kilométert futottam terepen, 573 méter szintemelkedéssel, és végig jól éreztem magam (az eleje parát leszámítva). Büszke vagyok magamra, hogy ezek szerint ilyen távon már rutinom van. Csak vizet ittam közben, bár volt nálam szőlőcukor és müzliszelet is, de egyik sem kellett, jól voltam. És a fő tanulság: amikor legkevésbé van kedved, legjobban parázol, leginkább alkalmatlannak érzed, akkor menj el! Mert akkor lesz a legjobb.

23.47 km     573 m szint    3:26:35     tempó: 8:48 perc/km

Túra a Mátrában

Négy napot nyaraltunk a Mátrában, magáról a nyaralásról beszámolok a másik blogban. Az egyik napot ezek közül teljes egészében túrázással töltöttük, azt viszont itt szeretném részletesen elmesélni, ide jobban illik. Többféle lehetőséget kinéztünk, körtúrákat, turistakalauz által ajánlott útvonalakat, a hotelben szerzett prospektusokon látottakat, végül úgy döntöttünk - főleg, hogy nagyjából már sejtettük, hogy vissza fogunk mi még térni a Mátrába - hogy ha már Mátrafüreden szálltunk meg, akkor ezt a környéket járjuk be, innen találjunk ki egy körtúrát. Szerettük volna a kisvasutat is belekombinálni a túrába, de sajnos megint pórul jártunk vele - a turistakalauzban leírt óránkénti induláshoz képest összesen napi háromszor jár, mire lejutottunk volna vele Gyöngyösre és onnan Lajosházára, már gyalogolni alig maradt volna időnk.

A zöld jelzésen indultunk tehát kisvasút nélkül, gyalog Lajosházára az előző napi zivatar után kellemes, nem túl meleg, párás időben. Szép, virágos tölgyerdőben, keskeny ösvényen haladtunk, én még ennyi tisztán tölgyeserdőt nem is láttam, mint itt a Mátra déli oldalán. 

Az erdőből hamarosan a Tarma-oldal tisztására értünk, ahol egy kicsit tanulgattam a térképtájolást, a tájolóval való tájékozódást, mert annyira jó kilátás nyílt Gyöngyösre, Gyöngyössolymosra, közvetlen mellettünk a Kis-hegyre (ahol, mint később olvastam, bronzkori leleteket találtak) és ahogy a tájolóval kisilabizáltuk, a Sár-hegyre.

Az út lassan, de biztosan végig emelkedett, de ez még nem volt olyan, hogy a lábunk különösebben megérezte volna. A tisztás után nem sokkal jobbra kanyarodott, és egy cserjés után nem sokkal kiért Cserkőbánya fölé. Konkrétan a bánya fölé, igen látványos volt.

Előbb a kilátás, aztán a bánya:

Az ott tényleg ilyen vörös

A magasból játéknak tűnő munkagépek

Innen újra betértünk az erdőbe, sok vadnyomot és vaddisznótúrást láttunk, olyan jó lett volna vadat is, de elkerültek. Egy tisztáson erősen azt éreztem, hogy egészen közel vannak, mindenhonnan figyelnek és bármikor előbukkanhatnak... Aztán hamarosan elértük az Ilona-kút forrását, kicsit megpihentünk, mert bizony hiába nem volt nagyon meleg, a hátizsák alatt már csurom víz volt a hátamon a póló. Megittuk a maradék vizünket és újratöltöttem friss forrásvízzel. Meglepően sok a forrás és a patak a Mátrában, mindig sikerült utántölteni a vizet, még itthonra is jutott belőle.

Az Ilona-kúttól lefelé ereszkedve aztán beértünk a Nagy-patak völgyébe, megvolt az első patakátkelésünk is, akkor még nem tudtuk, milyen sok követi majd. Szinte rögtön a következő, ez már széles hídon, és meg is érkeztünk Lajosházára. Megnéztük, innen mikor megy tovább a kisvasút, ha épp itt érjük, talán mégis van esélyünk kisvasutazni egyet, de persze nincs ilyen szerencsénk. A lajosházi panziónál olyan jelenséget tapasztaltunk, amit nem nagyon értünk, és ezzel sem utoljára találkoztunk ezen a túrán: ott a panzió, nyitva van, a teraszon egy társaság születésnapot ünnepel, de ha megkérdezzük, hogy lehet-e enni, azt sajnos csak megrendelésre. Pedig biztosan járna erre néhány túrázó, vagy a kisvonatról leszállók is örülnének a lehetőségnek. Mindenesetre ez a hely legalább nyitva van, vécére el lehet menni és még pénzt se kérnek érte, aztán előtte a patakparton, padokon leülünk, és megesszük a Mátrafüreden reggel vásárolt kifli, sajt, paradicsom egy részét. Hogy jóllaktunk, rátérünk a zöld kereszt jelzésre, és a Vörösmarty turistaház felé indulunk tovább.

Ez az utunk egyik legszebb szakasza. Végig patakvölgyben (Lajosházán folyik össze a Szén-patak és a Nagy-patak, mi utóbbi völgyében haladunk felfelé) és hosszan, hosszan a régi vasút útvonalán. Nem is olyan régen még 46 km keskeny nyomtávú vasút hálózta be a Mátrát, ma összesen 21 km-t alkot a Gyöngyös-Mátrafüred és a Mátrafüred-Szalajkaház vonal, ebből csak az utóbbi valódi hegyi, erdei vasút. Számomra szívszorító volt a régi vasút maradványain haladni. Volt ilyen a Gerecsében is, hogy a térkép szerint régi vasút mellett haladtunk, de annak csak némi töltésrom jelezte a helyét. Itt viszont a meglévő talpfákon jártunk, nyílegyenesen látszott a nyomvonal az erdőben, töltések, ép hídfők. Mintha szinte bármikor le lehetne rakni újra a síneket, és haladhatna a csühögő.

Talpfák

A jelzés átvezet egy hídon, ahol nincs híd, nagyon vicces :) Egy szál gerendán kell átegyensúlyozni, vagy le lehet ereszkedni a patakhoz, és köveken átkelni. Péterrel megosztjuk, én így kelek át, ő úgy, mindketten sikerrel.

"Híd"

A patakvölgy mindenesetre gyönyörű.

Kis csobogók, apró zuhatagok, kanyarok, kövek, fénytörés a vízen - mert eddigre a nap is kisütött. Meredek kaptató következik, ahol elhagyjuk a patakot, kiérünk egy erdei műútra, és a túloldalán egy irtásfolton át kapaszkodunk tovább. Ez talán a legnehezebb szakasz: emelkedik, nagyon meleg is van, és sehol egy kis árnyék. Cserébe hamarosan kibukkan egy domb mögül a Kékestető.

Innen már nincs messze a 24-es főút és a Vörösmarty turistaház, és szerencsére visszatérünk az erdőbe, az árnyékba. Itt már fokozatosan bükkösbe vált az erdő, elég szép szintemelkedést gyűrtünk le eddig, Mátrafüred nagyjából 350 méter magasan van, a turistaház meg 700 fölött. Talán a kora délután miatt (ilyenkor szoktam kávézni) talán a meleg miatt ásítozom, nagyon várom a turistaházat, és erősen bízom benne, hogy ott tudok inni egy kólát. Felérünk a 24-esre, szemben a ház, nyitva van, a teraszon székek,a  falon hatalmas kóla- és sörreklám... és a kapu zárva, rajta figyelmeztető tábla, miszerint kutyával őrzött terület, odabent két BMW parkol. Még reménykedem, hiszen kéktúra-pecsételőhely, be kell, hogy lehessen jutni valahogy... de akkor meglátom a pecsétet kívül, a kerítésen. Megint ez a jelenség, amit egyáltalán nem értek, abszolút vendégellenesség, nemhogy vendégvárás, de kutyás elrettentő tábla. Mi ez? Hát senkinek nem állna érdekében, hogy én, vagy bármelyik másik túrázó, vagy akár a főúton elhaladó autós, motoros, kerékpáros betérjen egy üdítőre? Még buszmegálló is van a turistaház előtt. Na de ez nevezi magát turistaháznak, aki kerítéssel és kutyával tartja magát távol a turistáktól? Ezt nem érem föl ésszel. És szó nincs róla, hogy zárva lenne, látjuk, hogy nyitva, és még ember is mozog az ajtón belül.

Vörösmarty. Turistaház?

Leülünk a kapu előtt a földre, isszuk a forrásvizünket, amit a természet önként és bőkezűen kínál, és tervezgetjük a továbbhaladást. A tegnapi futóverseny és az idáig vezető emelkedő után én már nem nagyon vágyom további szintek legyőzésére, tehát ritkább szintvonalakat keresünk a térképen, így döntünk a kék jelzés mellett Mátraházáig - legyen egy kis pályabejárás is a jövőbeni kéktúra-futásomra. Az út párhuzamosan halad a 24-essel, de nem nagyon zavaróan közel, most is patakvölgyben, ezúttal a Nagy-Hidas-folyás völgyében.

És persze emelkedik, még ha nem is nagyon, de hát Mátraháza azért felfelé van, ez világos. Talán csak két kilométer, és kibukkanunk megint a főútra, Mátraháza felső szélén, a Volán üdülőháznál. Végre pozitív tapasztalat: habár a hely nem tűnik nagyon zsúfoltnak, kapunk kólát, almalét, vécére is elmehetünk, van étterem is, bár éhesek már nem vagyunk, és kiülhetünk a teraszra, amíg megisszuk az italunkat. Tíz pont Mátraházának, át kéne tenni ide a kéktúra-pecsétet. 

Nagyon közel van Kékestető, csak fel kellene másznunk a déli sípályán, de úgy döntünk, ott már voltunk autóval, Péter busszal, én futva is, és maradjon valami későbbi túrákra is :) mi most a falun áthaladva a sárga jelzést választjuk, immár lefelé, bár persze azért hullámvasutazva, lesz még itt szintemelkedés. Azért ha valaki erre jár, van választási lehetőség turistajelzésből:

A sárga jelzés Mátraháza, majd némi erdőszél után a Kecske-bércre megy fel, előtte még érint egy névtelen 700 méteres csúcsot, efölött nem tudok napirendre térni, magasabb, mint Dobogókő, itt meg annyi van belőlük, hogy már elnevezni se érdemes őket. Utána mi alul kerülünk egy kicsit a sárga kör jelzésen, rövid időre ezek kettéválnak a sárgával, aztán újra összeérnek. Előttünk kerítés és repülőhíd, meglepetésünkre egy kalandparkban találjuk magunkat, aztán ahogy haladunk lefelé, kiderül, hogy a Hotel Ózon hátsó kerítésén jöttünk be teljesen legálisan, átvezet a hotel parkján a turistajelzés. Ez nagyon tetszik, és milyen jó húzás egy hoteltől! Na nem mintha a bakancsosoknak kitalált hely lenne, de azért mégiscsak egy plusz közönségnek mutatja meg magát és a parkját a hotel. 

Mostanára már rég nem süt a nap, sőt, borul az ég, érnek össze a felhők, távolról kezd megint dörögni pont, mint előző nap. Kisétálunk a hotel mellé, és figyeljük a kilátást és a felszálló párát.

A sárga jelzés átvezet még egy hiperszuper négycsillagos üdülő bekötőútján - előtte az erdőben kovácsoltvas lámpaoszlop, Narniában járunk - aztán egy református üdülőén is, majd bebocsát minket az erdőbe, mégpedig az erdőszélre, hegyoldal peremére, csodálatosan panorámás útra. Itt már látszik, hogy percekkel ezelőtt esett, frissen harmatos minden, sáros és pocsolyás az út, a szűk ösvény melletti növényzettől csípőig átázik a nadrágszárunk. Dörög, morog felettünk az ég.

A peremút beér az erdőbe, még előtte merész és ázott biciklisek jönnek szembe, hát, minden tiszteletem az övék. Mi már a Hanák Kolos kilátót várjuk, pontosan szembemegyünk a zivatarral, reméljük, a kilátónak van teteje, és ott átvészelhetjük. Meg is van a sárga L leágazás, nagyon rövidke, és ott is a kilátó. Nem egy komoly építmény, igazából egy szép kilátású pont, ahová emeltek egy kis falábakon álló tetőt, ami alá be lehet ülni. Beülünk és körbefotózunk. 

Alattunk Gyöngyös és talán Gyöngyössolymos, jobbra a sástói kilátó is látszik. Mi inkább a felhők játékát figyeljük, ez viszont fotón nem olyan látványos. Ahogy így csodálkozunk, közvetlen a közelünkben hatalmas villám csap le, én tátott szájjal bámulom, Péter a füléhez kap, jó is, mert szerencsére én is követem, a dörgésbe még befogott füllel is beleremeg a belsőm. Rögtön rájövünk, hogy nem a legokosabb dolog a környék egyik legmagasabb és legkitettebb, villámvédelemmel el nem látott pontján bevárni a zivatar végét... Haladni kéne innen. (Később megtudjuk, hogy a villám tőlünk körülbelül kétszáz méterre, az Adrenalin parkba vágott be. Hát, velünk voltak a Mátra angyalai.)

A fényképezőgépet el is teszem, fel vagyunk készülve rá, hogy jól elázunk, irány a Rákóczi-forrás, majd onnan a sárga kereszten Sástó. Azért telefonnal fotóztam egy kicsit :)

Rákóczi-forrás

A forrásig gyorsan ereszkedő szerpentin, onnan a főútig nagyjából szintező, kicsit emelkedő ösvény halad, szép a harmatos erdő, fenyegető az ég, főleg a morgása, én még ilyet nem is hallottam talán. Sietnék, Péter meg nyugtat, hogy a zivatar pont előttünk van, nem baj, ha nem száguldunk a karjaiba, az ösvénnyel is vigyázni kell, köves, csúszós. Na de ez annyira morog felettünk, hogy néha újra be kell fognom a fülemet.

Hamarosan kiérünk a főútra Sástónál, végre :) Ha itt kap el a vihar, lesz hova behúzódnunk. De egyelőre nem úgy néz ki, mintha nagyon el akarna kapni, a dörgés csillapodik, a felhők is talán kevésbé fenyegetőek.

Sástóról sokat olvastam az utóbbi időben, hallottam róla, hogy szépen felújították a tó környezetét és a kempinget, tanösvény is épült, ezt mindenképpen szeretném végigjárni. Neki is vágunk, igaz, valahol a negyedik táblánál kezdünk, a következő a kilátó. 53 méter magas, valami 267 lépcső, ez utóbbit már csak mászás közben tudom meg. Péter nem jön föl velem, én se tudom, mit vagánykodok, nem én mondtam, hogy elég már az emelkedésből? De nekem ezt látnom kell. Huhh, elég tériszonyos élmény, négy szinten lehet kilépni a csigalépcsőből és körbejárni, az első még oké, a második már izgalmas, a harmadiknál komolyodik a helyzet és a negyedik kifejezetten félelmetes. De a kilátás magáért beszél, látni a hegyeket, a negyedik szinten őket beazonosító táblák is vannak, követhető, hol esik épp, merre jár a zivatar, és az is, hogy a Kékesen már jó idő van.

Ott esik

Ott meg süt a nap

Lelátás a Sástóra

Csigalépcső fentről

Lemászni félelmetesebb, mint fel, de azért sikerül. Folytatjuk a tanösvényt, jó hosszú és tényleg tanulságos, érdekes, a tó után kivezet az erdőbe egészen a Farkas-kút forrásáig. Már nem is számolom, hogy ez hányadik forrás csak ma, a tanösvénytáblájánál valami elképesztő 300 fölötti szám szerepel, ennyi forrás van a Mátrában, amiről tudnak. Itt leülünk megint egy kicsit falatozni, felfrissülünk és megint csak pótoljuk a forrásvizet - olyan hideg, hogy kipárásodik tőle a palack. Aztán visszaindulunk, és a patakparti úton Péter egyszer csak megáll: odanézz! Keresem, hogy mit lát, siklóra vagy békára számítok, és hirtelen meglátom: az orrunk előtt ott mászik a földön egy foltos szalamandra! Tudom, hogy nem vagyok egy tipikus nő, nem átlagosak a vágyaim, de én gyerekkorom óta szerettem volna szalamandrát látni, és nem hittem, hogy lehetséges, olyan ritka és rejtőzködő állat, most meg itt sétafikál, meg is áll, mint aki direkt azért van itt, hogy mi megnézhessük. Sajnos csak a mobilt kaptam elő gyorsan, ez a legjobb fotó, ami sikerült róla:

Nézzük, amíg lassan el nem tűnik az avarban, le vagyok nyűgözve, ez a nap már ennél jobb nem is lehetne. Szalamandra... 

Visszaérünk a tópartra, kicsit megnézzük azt is, milyen szép a hidakkal, récékkel. A nap is újra kisüt, itt merem megint elővenni a fényképezőgépet, talán már nem ázik meg.

Az uzsonnától erőre kapva úgy döntünk, a sárga háromszög jelzést választjuk Mátrafüredig, nem baj, ha emelkedik, már nem lehet több három kilométernél az út. Jól döntöttünk, ismét szép peremúton járunk, kilátással vissza a Kékes felé, harmatos virágokkal, egy helyen a kilátással szembefordított paddal. Innen meglátjuk a Hanák Kolos kilátót és az Adrenalin park füves oldalát, elborzadva nézzük, mennyire közel volt az a villám. Szemben a Muzsla és rajta még egy kilátó, ott most nem jártunk.

Újra a reggeli tölgyerdőben járunk, már ismerős a táj úgy is, hogy pontosan itt még nem voltunk. Nemsokára keresztezzük a zöld jelzést, elhagyjuk a Kozmáry-kilátó kapuját, amit még pénteken néztünk meg. Előttünk Mátrafüred első utcái, innen már pillanatok alatt a hotelban vagyunk.

Este hét óra. Reggel kilenckor indultunk, az egész napot az erdőben, a  természetben töltöttük, abszolút feltöltődtünk. Én nagyon vágytam már egy ilyenre. Fogalmam sincs, hány kilométer, nagyjából tippelünk csak az eltelt idő és a körülbelüli tempónk alapján, de majd megrajzolom, bár most egyáltalán nem is ez a lényeg. Jóleső fáradtság a lábunkban, vizes a zoknim, kellemes üresség várja a vacsorát a gyomromban. Így kéne élni.